Esőváros
(ciklus)
Hiába pihennek az égitestek.
Egy bogárka lesz az utolsó, aki megmarad.
Figyel, beszívja a levegőn túli
áramokat, pörög, izzik,
magára marad.
A sok kis gyűrődésért hálás
A föld. A ráncokat szereti,
a barázdákat, hogy ránk
hasonlítson, élő
és elhasznált legyen. A csontokból
se hold, se szél
nem születik,
elvárja, élve zuhanjunk
szépséges barlangjaiba,
hogy megszülje saját gondolatait.
Ha mi nem félnénk annyira.
A Csont-hágónál meghagytam
egy jelet. Itt fogok majd
Esővárosra emlékezni egy tiszta
reggel. De a hágókig még egyszer
nem jutottam el. Csak emlékezem.
Lobognak a fák.
Végigsuhan a városon
az eső egy szalagja. Aztán
semmi. A fák megnyugosznak,
karjukat felemelik, mint a szüzek
a lámpásaikat a vőlegénynek, mikor még
tele volt az éjszaka.
Ha csak egy kavics megmoccan.
Nincs este. Gondolataim mégis
megtalálnak. Mintha
hálóinget vennék délután.
Vége a futkosásnak. Meleg
áramlik bennem,
szerelemszag,
türelmetlenség.
Az ima megmozgatja a köveket.
De egy kis gyík elősurran, balszerencséd
lesz. A szó mindig meghagy valamit,
mulasztást, késést, tévedést.
Előzubog a sziklákból a víz. De már
megmérgezték a szavaid.
A halál erőt vesz
a városon, a vízfüggöny mögött
a növények mélyen, lassan lélegeznek.
Már itthon vagyok? Védem a szomorúságtól
a szívem. A kezemben megfájdul
egy csont. Ismerem.
A híd folyókról álmodik,
a folyó hídról, a híd engem szeretne
megpillantani, aki csak álmodom,
a fényben remegő íve emlékezik.
A vonatfütty - saját álma -
utolér, ha ébren vagyok.
Az esőszag itthagyott tócsát
és nevetést. Éles szél cibálja
a leveleket. Teleszívják magukat
színekkel a növények. Kipattan egy dió
burkából, csontja még megvillan,
lefelé zuhan, magába szívja a sár.
Az udvarban fekete, álmos
víz, az eső sűrű acélfésű, fölötte
a titkolózó, örökfényes nap, az angyalok
repülőgépei, áttetsző arany mindegyik,
majd számok és szavak.
Valamilyen ütem készült el,
jelszó az újvilágban, vérünkben van,
az ujjunkban, nem is kell kimondani.
Ez a dallam, ez a mozdulat nyitja-zárja
az ajtókat.
Ma megint csalóka, vörösen
ébredő nap vetkőzteti a táncosnőket.
Mindenütt süteményillat. Esőváros
ünnepel. Majd holnap, holnap
egyedül leszek.
Meghívás egy mulatságba.
Sóhajok, metszett poharakban lágy,
könnyű rózsaszín. Nem is ér a számhoz,
csak reszket a pohár mélyén,
a te ajkadon. Utoljára találkozunk.
A hó megmarad, de nem itt, ahol kéne,
mert nem hullik le a földre, az útra.
Csak egy utcák fölött lebegő felhő.
Bámul és hajlik.
Mint egy engedetlen szerelmes,
a január elmúlik.
Először a számok mosódtak
össze. A kettőből sok lett,
a három eltűnt, a négy végzetes,
tilos kimondani. Így omlott
össze a számegyenes. Maradtak
a találkahelyek, a szájpadlás mélyén
egymással keveredő jó ízek.
„Ó, majd máskor!" - súgja a szél
a szerelmeseknek
Pusztul...
Pusztul a puszta matéria, íme.
A nagykabátom meddig van velem?
Összekomorodni, tűrni, a ráncok...
mögéje kell, majd nő a türelem;
mégis, mit hittél? Butiksorról másik?
Ez legalább egy engedménytelen,
komoly darab.-nak tűnik.
Az agy remeg. Belerezdül a kába,
vigyorgó folyton-éjszakába,
felejti nevem.
Az csend
Az kell nagyon, hogy néha csend legyen.
Hogy őrizzen az ismeret (szünet,
még egy szünet, egy sornyi semmi;
szakadt, de szép lesz így a felület).
Az kell, a csend. Nagyon lassú növekvés.
A plafonig, betöltve a szobát.
Hogy idehordják (főbólintás, pardon,
hová tegyem?) sokan sokféle nyomorát
és békéjét, nyugalmát éveiknek.
Az csend. Hiszen már mindegyik halott.
És üldögélnek ablakom párkányán
csapzott, öreg, kíváncsi angyalok,
figyelnek, jobban, jobban, mint hogy illik,
elváltozik arcuk az üvegen,
fehérül és komikus grimaszt képez
az órák óta tartó türelem.
De hol a csend? A csend, ha cseng, elcsenve,
csupa csörgő jégcsap a kikelet,
időt! időt! kinn és benn mítoszunkba
józan, híg lé: a látszat csepereg.
Mivé nőhetnék, mit tudnék, mit értsek?
a forgásban csodálkozni a lélek
nem mer, csak tartja erősen magát,
hogy zúgnak, százan, többen, akik haltak,
és nem szeretnék tévedni, de ők sem,
mit tehetnék még? mit tehetnek ők még?
hogy vad dühükben meglássam a vétkem,
hogy bűnös másképp legyek, máshogy éltem,
én máshogy éltem...!
*
A felborított óceán vizeslavór a láznak.
Nem tudhatom (hosszú szünet)
üdvömre kik vigyáznak.
Nem, védekezni itt úgysem lehet,
mi elferdült, az ferde is marad.
Ez jobb lehet egy drágakő fényénél,
és szebb lehet, véresebb, mint a nap
ha szél homokkal hűti homlokát
a sivatagi szomjas szemhatáron,
megfojt, megfojt, torkomból zúgva tör,
tör felfelé, bugyogva át a szájon,
és nem számít, hogy volt-e az valóság,
mi most vagyok, az több, az délibáb,
szerelmes könnyel mögöttem a jóság,
reménytelen! az őrült fut tovább,
és érthetetlen, vad meséket élek,
egymásba gyűrve ezer töredéket.
Halálos ítélet
Gyilkolni hív a világ.
Megvet érte,
hogy ellenkezem.
Átlényegülsz értem
Rétegződve nő
fejem köré
az este.
Beleburkol
mélykék, fodros
levelekbe.
Ha rám ragad az álom -
kötözőszer
sebre,
mintha nézne szemed:
kiszáradt tó
medre;
tudom, melyik ösvény
vezet fel
a hegyre.
Kristályosan metsző,
fagyott az éj-
penge
Átlényegülsz értem, holtak
között
fekve.
San Romano-i csata
A köd állta el útjukat. Öt
hete már hadi sátraikon
szomorú unalom nehezült.
Aki más utakat keresett,
belefúlt, sehová se jutott.
Fagyos álmaikon sürü vér
feketéllt. Ha a vért lekerült
deli vállairól, az a bűn-
tudat akkor is ott lebegett
a vezér sebes arca körül.
Örömet nem adott csata, győ-
zelem illuziója; ki nyer-
het a holtak alakja fölött?!
Oda visszaügetni, ahon-
nan elindul a bűnsorozat?!
Ugyan, állj meg! Az éjszaka bár
sebesen tovatűnik, a lep-
le alatt cselekedj: menekítsd,
aki még szivet őriz a bor-
da mögött; ami volt, elereszt,
a te érte kinyúlsz. Gyere, trom-
bitaszó-feledés, csatazaj-
csitulás. - Csivitelve leszáll
a pacsirta, s a néma vidék
tied, élet! A hangja a fény.
Amit a láz súg
1
Felnőtt fejjel is gyakran visszavágyik
a gyermekbetegségek édenébe.
Szégyelli ezt az érzést, némi önvád
színezi át a nosztalgia kékjét,
mert nem vitás: ez a menekülés
ösztöne, s azt a megfutamodástól
hajszál választja el. Máskor soha
nem volt olyan fehér a paplan, nem volt
olyan hűvös, mint mikor enyhe láz
röptette magasan és könnyen. Aztán
jöttek az állatok: a tigris és a
szamár, a jegesmedve és a ló.
A lepedő hómezején megállva
csak néztek rá, néztek barátilag,
2
mint akik értik: nincs nagy baj, de baj van,
kis baj. S a kis baj jó, mert megölel,
mint a frottírköpeny, körülvesz és véd,
mint a burok. Most Sári néni nem tud
beírni az ellenőrzőbe, reggel
nincs felkelés, s a felkelés után
nincs hasmenés. És jelen lenni sem kell,
és megfelelni, teljesíteni,
azt sem. Semmit sem kell. Csak néma, titkos
felhők szállnak a mennyezet egén,
s amit a láz súg, csak ő érti: abban
merülhet, emelkedhet, mozdulatlan
karokkal és lábakkal úszva, mintha
csak belső tér volna, belső idő.
Gombtemető
Az íróasztalon az üvegvályú, amelyben
radírgumi, néhány pénzdarab, ceruzacsonk,
ragasztószalag, korrektúrához használatos
papírcsík szürkül a múló időtől, egyebet is
tárol: itt várakozik türelemmel, ki tudja, miért,
az utóbbi évek alatt leszakadt összes ing- és
pizsamagomb. Mikor a cérna elvékonyodott
és a gomb a hosszadalmas és kilátástalan
fityegést elunva, átadta magát végzetének,
az ing gazdája ide helyezte a gombokat, ez
a gombtemető. Még véletlenül sem varrt föl
egyet sem közülük, de nem is dobta el őket:
mindegyiket akkurátusan ide tette, mint aki
egy későbbi, ám egyelőre nem megjelölhető
időpontban valamit tervez velük. Az ingek
élete változón alakult a gombvesztés után.
Akadt, amit egy vállrándítással tovább viselt
(e csoportba sorolhatók, melyeknek kézelőjén
szakadt le a gomb), a többit viszont félrerakta,
mint mondta, egyelőre. Az átmenetiség már
néhány éve tart. Vajon mit fejez ki mindez egy
olyan ember esetében, aki naponta borotválkozik,
gondosan tisztítja cipőjét, s általában igyekszik
mindent rendben tartani maga körül? Nem képes
cérnát tűbe fűzni? Nincs, aki helyette megtegye?
Vagy többről van szó, s a jelenség az élettel
kötött szerződés egyetlen területre korlátozott,
ám annál súlyosabb, jelképes fölmondásaként
magyarázható? Ha nincs már értelme fölvarrni
az inggombokat, mi értelme ebédet készíteni,
buszra várni, elolvasni a leveleket, törleszteni
a tartozásokat és kitakarítani a lakást? Mi lesz,
miután a legutolsó inggomb is leszakadt? Ing
nélkül húzza majd trikójára a pulóvert, vagy
azt mondja, hogy vége, és akkor tényleg: vége?
Limerikek
Apor
Tud ám bánni a lányokkal Apor:
egy cseppecskét előbb szószol, papol,
majd rutinosan, hanyagul,
ahova kell, pont oda nyúl -
s főleg heves, ha Apolkát apol.
Paganel
Egy élvhajhász úr, neve Paganel,
komálja, ha telt a comb, nagy a mell -
s mert a combok, mellek bolondja,
van is mindig ezekre gondja:
a csirkepörköltből csak maga mer.
Katinka
Él valahol egy bizonyos Katinka,
magáévá tette egyszer hat inka;
sorra vették az inkák
háromszor is Katinkát -
s csak aztán látták: rajta volt a tanga.
Ráhel
Egy korosodó hölgy, a neve Ráhel,
annyi mindenfélét felejtett már el...
- Bezzeg - mondja a férje, Z. -
nem felejti, mi az izé,
s tapintani, hogy jó kemény-e, rálel.
Klára
Él valahol egy hölgy, a neve Klára,
lányságának eddig még semmi kára.
Csak gunnyaszt elkedvetlenedve -
de mindjárt felderülne kedve,
ha szert tenne egy akármekkorára.
Emerencia
Ha munkát keres Emerencia,
mindig nála a referencia:
nem kell se írás, se pecsét -
elég, ha a főnök pecsét
vendégül látja Cenci puncija.
Botond
Bizánci feljegyzés: „Botond
magyar vitéz volt, nőbolond -
a lányok imádták
roppant buzogányát,
mely szétcincált minden kotont."
Horváth
Egy úr, a neve Horváth,
bár unta már a formát,
limeriket
kerekített,
ha szagolta a tormát.
Dr. Maligán
Pár éve Dr. Maligán
úgy beborozott Aligán,
hogy nem tudta, a kos
hány Fahrenheit-fokos:
el is tolták egy taligán.
Kelemen
Élt egy úr, neve Kelemen,
nélküle jó volt, vele nem.
Ágya se volt tavaly,
s mindig mondta: - Sebaj,
alszom elsuttyant szelemen.
Helén
Kéményseprővel kelt egybe Helén,
úgy tíz évvel túl élete delén;
s neje kürtőcskéjére nézve
a férj a kotrót vette kézbe
- más szerszám helyett - nászuk éjjelén.