Békés Pál
A képíró
4
A hőség emléke nem melegített föl. Hiába gondoltam Afrikára, végigfagyoskodtam az éjszakát a kabinsor deszkapadlóján, és bárhogy fészkelődtem, bújtam a vékony takaró alá, éppen csak egy-egy negyedórára sikerült elaludnom. Minduntalan arra ébredtem, hogy reszketek. Végül azután nem bírtam tovább, kimentem az üres medence mellé, guggolótámaszokkal próbáltam életet lehelni elgémberedett lábamba, közben meg csapdostam a karommal, mint a bolond, és a régi, hülye rigmussal biztattam magam: „Szergej fasza gyerek, nem fázik!" Erről eszembe jutott, hogy egyszer Maputóban, Mozambikban összeakadtam egy Szergej nevű fazonnal, akinek megpróbáltam elmagyarázni: Szergej fasza gyerek, nem fázik, hát nem jó poén?! De nem értette, vagy mert elolvadt az agya a negyvenöt fokban, vagy mert nem akarta, és annyit felelt merev arccal, hogy a Szergej csak a fedőneve, nem az igazi, egyébként meg kifejezetten fázós. Nem tudtam eldönteni, hogy sültbunkó, vagy az a dolga, hogy sültbunkónak tettesse magát.
Átkoztam magam, amiért engedtem Liktornak, és itt maradtam a strandon, igyekeztem rá hárítani a felelősséget: ő tehet mindenről, ő tehetett mindig is, amióta csak ismerem, hiába múlt el huszonöt év, nem változott semmi, aki a közelébe kerül, az ráfázik - most például szó szerint -, egyedül ő az oka, hogy itt kínlódom a világ végén, és megvesz az isten hidege. Pedig hát hülyeség, végül is én akartam maradni, igenis én.
Tiszta volt az októberi éjszaka, fényes, csillagos, és amikor felnéztem, megnyugtatott, hogy odafent minden ismerős, helyén a Fiastyúk meg a Kismedve - ezek voltak a legformásabbak. A rémületet Afrikából hoztam magammal. Kerek tíz évet töltöttem ott, bejártam keresztül-kasul, de alapjában az Egyenlítőtől délre laktam - ha ugyan „ott lakásnak" lehet nevezni az ilyesmit -, ahol az északi félteke ismerős csillagai eltűnnek a szem elől.
Amikor először szálltam le Luandában, éjszaka volt, a kifutópályát csak egy-két percre világították meg; amint a gép a betonra döccent, sötétbe borult minden. A repülőtéri csarnokban fekete emberek botladoztak a feketeségben, egyedül a nagybátyám fehér kalapja világított, arra szegeztem a szemem, követtem, erőlködve lihegtem a nyomában a csomagokkal, közben ráléptem valakire, a földön feküdt, azt hadartam: pardon, pardon, de a pasas a talpam alatt nem válaszolt, nem is nyögött, és egy pillanatra belém hasított: lehet, hogy halott.
Odakint százával nyüzsögtek az autók, de reflektor nem világított egy sem, csak a csillagok. Felnéztem, és megszédültem. Mintha ekkor esett volna le a tantusz: úristen, hova kerültem. Pedig azt hittem, nem érhet meglepetés, tanultam, vizsgáztam - anélkül el sem indulhattam volna. Fújtam Angola földrajzát, történelmét, népcsoportjait, gazdasági paramétereit, és túl voltam az első tíz nyelvleckén, a bőröndben két kötet: Portugál kezdőknek, Portugál haladóknak, plusz a magnó meg a kazetták a nyelvtani, kiejtési gyakorlatokkal, sőt azt is tudtam, hogy „Loanda" a valaha ott élt törzsek nyelvén annyit tesz: lapos föld. De úgy látszik, fölkészületlen maradtam mégis, és rémületemben megfogtam apám öccsének karját.
- Hol a Kismedve?
Ő meg úgy nézett rám, mint a bolondra, aztán csöndre intett, és fülelt. Messziről, az autózúgáson túlról dörgés hallatszott, vihar közeledett.
- Hol van?
- Más bajod nincsen? - kérdezte.
Én meg tényleg úgy álltam ott, mint akit semmi más nem érdekel, ez, csakis ez, a csillagok, hogy hova lettek, és tíz éven át nem bírtam megszokni, hogy nincsenek a helyükön. Ahányszor hazajöttem szabadságra, első dolgom volt, hogy felnézzek, minden a helyén van-e, és hazaköltöztem most már több mint tíz éve, de máig itt bizsereg bennem a félsz a csillagos éjszakákon. Nem csak úgy felnézek, mint más, normális ember, hanem felkapom a fejem, szorongva ellenőrzöm a Fiastyúkot, a Kismedvét, szinte létszámellenőrzést tartok, mint az idegbeteg tanár az osztálykiránduláson: rendben, megvannak.
Undorító, hogy innen nem látni az eget. Nincs rá jobb szó: undorító. Egy fogda persze nem kéjlak, de én nem a fitnesztermet meg a jacuzzit hiányolom. Azért vannak bizonyos minimumok: az ég akkor is jár az embernek, ha lesittelték. Ráadásul én jelenleg csak a vizsgálati fogságnál tartok. Nemigen érdekel az emberi jogok körüli hülye handabandázás, eleget láttam Afrikától Közép-Ázsiáig ahhoz, hogy ne vegyem komolyan a szónoklatokat, tudom, mit művelnek a szónokok, amikor éppen nem a szószéken hadonásznak. De az ég más. Földje keveseknek van, ege mindenkinek, ahhoz minden embernek természetes joga van! A többi üres böfögés. Egy pillanatra sem hiszem, hogy meghatom Önöket, és holnap áthelyeznek egy másik, panorámaablakos zárkába. De azért szégyelljék magukat, és szégyelljék magukat az elődeik is, akik így építették ezt a kócerájt.
A szállodánk a belvárosban volt, a Terreiro Publico közvetlen közelében. Sötét taxi szállított a sötét épülethez, a lift nem működött, sötétben botladoztunk fel a hatodikra, a csomagokat legalább sötét londiner cipelte. A két szomszédos szoba erkélye közös - mit erkély, valóságos terasz a körvonalakból sejthetően asztallal, székekkel, napernyővel. A magasból messzire lehetett volna látni, balra a tenger, jobbra a város, de csak a zavarosan hiányos csillagok világítottak, a Holdat is hiába kerestem, alattunk a vakfekete Afrika. A láthatáron néha egy-egy villanás, dörgés, de a vihar nem közelített. A nagybátyám mintha csak találós kérdést tett volna fel:
- Na, mi ez?
- Szárazvillám - próbálkoztam; derengett valami a kiküldetés előtti vizsga éghajlatfejezetéből, de ő a fejét rázta, szemrehányóan ciccegett.
- Olifant - mondta.
Megvárta, míg óvatosan helyesbítek.
- Nem elefánt?
És akkor lecsapott.
- Mondom: O-li-fant.
Oktatás következett, kioktatás, gyorstalpaló kurzus; fegyverismeret.
Az Olifant nehéztank, mi az, hogy nem hallottam róla? Dél-afrikai gyártmány, saját fejlesztés brit licenc alapján, de a búrok elcseszték, nem kellett volna belepatymagolni, aki hülye, haljon meg. A tűzerővel semmi baj, de nagy ágyút minden idióta tud csinálni, hanem a kaszni! A páncélzat nem elég vastag, mégis túl nehéz az egész, így aztán a masina lassú, mint a csiga, ráadásul hátulról sebezhető. Csak úgy köpte az adatokat: az ágyú és a géppuskák kalibere, a célzóoptika paraméterei, a torony forgási sebessége, hatótávolság, menetsebesség országúton, terepen, páncélvastagság, végül, mint aki a lényegre tér, fölemelte az ujját: - Figyelem! - és mintha csak vizsgáztatna: - Van-e esélye a T-34-nek az Olifanttal szemben?
Habozásom láttán megfelelt helyettem: igen. Van. Az utolsó gyártási szériába tartozó, nagyobb ágyúval felszerelt T-34/85-ös típus a fürgeségével kiegyensúlyozhatja a hátrányokat, a vezető ügyességétől függ a kimenetel, ha fogadni kéne egy ilyen párbaj győztesére, ő azt mondaná: fifty-fifty.
Mindezt csupán azért mondta el, hogy világossá tegye: nem a vihar közelít, a villanások a láthatáron az Olifantok ágyúi. A dél-afrikai hadsereg kölcsönadott néhányat az angolai lázadóknak, nyilván személyzetestül, mert nem szeretik kiadni a kezükből a cuccaikat, ami persze érthető, mindenesetre az Olifant-csorda Luanda felé nyomul, mi meg vagy azért vakoskodunk, mert a kormány elrendelte az elsötétítést, vagy mert a lázadók telibe kapták az áramfejlesztő telepeket, világos?
Békében nőttem föl, a katonaságot is megúsztam, épp apám öccse révén, így azután nem tudtam különbséget tenni a mennydörgés meg az ágyúdörgés közt. Megtanultam gyorsan.
Beletanultam a többibe is. Nagybátyám volt a mester, én a segéd, és lépésről lépésre elsajátítottam az összes trükköt. Tulajdonképpen nem volt bonyolult, és ezzel az első luandai utazással, a város felé nyomuló lázadókkal végül is megfogtam az isten lábát; a dolgok sűrűjébe csöppentem, és az első néhány héten találkoztam mindennel, amire a következő tíz évben szükség lehetett. Ráadásul a kezdeti baljóslatú jelek ellenére a rizikó sem volt különösebben nagy, a lázadókat néhány nap múlva visszaverték, a háború messzebb, Angola középső meg déli vidékein hullámzott tovább, éveken át csak az újságokból, a tévéből értesültem róla. Leszámítva a nagybátyám által néhány évvel később szervezett csatatér-túrát, amit kifejezetten az én továbbképzésem kedvéért iktatott a programba, és ami nagyon hasonlított - legalábbis célját tekintve - a néhány évvel korábbi iskolai üzemlátogatásokhoz a szocialista ipar fellegváraiban, a Csepel Műveknél meg a Budapesti Csokoládégyárban.
Kiküldetésben lévő külkereskedőnek számítottunk, a budapesti vállalat afrikai képviselőinek. És tulajdonképpen azok is voltunk. Az importált felszerelésekkel és alkatrészekkel „elősegítettük, hogy a portugál gyarmati iga alól felszabadult független, haladó Angolai Népi Köztársaság elindulhasson a fejlődés útján". Ahogy a nagybátyám mondta. Ilyenkor sosem lehetett biztosan tudni, komolyan beszél-e. Mert hát a polgárháborúba süppedt független, haladó Angolai Népi Köztársaság által igényelt felszerelések hadifelszerelések voltak, az alkatrészek meg fegyveralkatrészek. Orosz mind.
Tíz év sem volt elég ahhoz, hogy megfejtsem, miért kell agyafúrtan tekervényes, ám mégiscsak átlátszó, könnyen leleplezhető ravaszkodással szervezni egy hadban álló ország fegyverutánpótlását. Hiszen olyan egyszerű volt minden: egyik oldalon a lázadók, mögöttük áll a Nyugat, másik oldalon a kormánycsapatok, mögöttük áll a Kelet. Mindkét fél attól kapja a fegyvert, aki támogatja, minek ezzel annyit vacakolni? Minek titkolódzni, úgy tenni, mintha a fuldokló kormány kizárólag kenyérgyárakban használatos dagasztógépeket, elavult röntgenkészülékeket meg bányavíztelenítő búvárszivattyúkat vásárolna tőlünk? Ezt persze megkérdeztem a nagybátyámtól is - pontosabban egyedül tőle kérdeztem meg, és csupán egyetlenegyszer, ott-tartózkodásunk harmadik vagy negyedik napján, a város fölött lebegő közös erkélyen.
Alkonyodott, balra a tenger még türkizkék, alattunk a város vörösbarna, tülkölés, tömeg, most, hogy a hőség enyhült, a luandaiak az utcákra özönlöttek, többségük fekete, néhány mulatt, elvétve egy-egy fehér - a portugálok állítólag mind hazamentek, már amennyire „haza" az, ahonnan az ember ükapjának ükapja jött el háromszáz éve, de hát ők tudják. A távolban még hallatszott az Olifantok puffogása, de ritkábban és messzebbről, mint az első éjszaka.
Nagybátyám az erkélyasztalra dobta kalapját, krémsárga zsebkendővel szárogatta a homlokát, mintha tamponálná a verejtéket. Izzadt kegyetlenül, de a gyűrött, khakiszín vászonzakó hozzánőtt, le nem vette semmi kincsért. Azt mondta, szent meggyőződése, hogy az iménti, megbízóink és vendéglátóink logikáját megkérdőjelező, zavaros, veszedelmes, dilettáns eszmefuttatást most hallotta tőlem először és utoljára. Az efféle kérdezősködés gyermetegen buta, és az önfegyelem szembeszökő hiányára vall, hogy egyáltalán elhangzott.
Tudtam, mit keresünk itt, nem? Tudtam, mire vállalkozom, nem? Felvilágosított otthon ő maga éppúgy, mint az illetékesek, nem? Akkor legyek szíves, és mindannyiunk érdekében tartsam magam a szabályokhoz. Jól jegyezzem meg egyszer és mindenkorra: az okokhoz semmi közünk. A kérdezősködés nem tartozik a munkakörünkhöz. Az a feladatunk, hogy korrektül végrehajtsuk az utasításokat, hibátlanul adminisztráljuk a megrendeléseket. És örüljünk. Örüljünk, hogy mentesítenek bennünket munkánk szakmai feladatokon túli vonatkozásaitól, tehát mindenféle felelősségtől is. Ez jól fizetett, kényelmes állás, ahogyan otthon, anyám konyhájában megígérte. Viszont feltétlen bizalmat és diszkréciót igényel, ahogyan otthon, anyám konyhájában előre jelezte. Arra szegődtünk, hogy csavar legyünk egy gépezetben, a csavar pediglen tudvalevőleg nem intéz kérdéseket a gépkezelőhöz. Mondhatná tömören és egyszerűen azt is: kuss. De ő szeretné, ha nem kényszerből hallgatnék, hanem felfogva saját némaságom értékét, jó hangulatban, derűsen, sőt örömmel.
Hallgattam, ő meg rábólintott a csöndre: „Helyes." Aztán elmosolyodott, és megkérdezte, mit szólnék egy koktélhoz, mielőtt elindulunk az esti tárgyalásra. A portugál koktéloknak jó a hírük, és hiába húztak el a gyarmatosítók, a receptjeik itt maradtak, na, szóljak a szobapincérnek.
Soha nem tértünk vissza erre a beszélgetésre.
Egy teljes kubai hadsereg állomásozott Angolában, vagy harminc-negyvenezer katona, repülő-, harckocsi-, tüzér- és műszaki alakulatok, minden, ami kell. Küldtek a karibi szigetről civileket is, több ezret, orvost, mérnököt, megtelt velük az ország, és legalább még egyszer ennyien nyüzsögtek szanaszét Afrikában. Nekem meg eszembe jutott, hogy odahaza egy időben tele voltak a kispesti, újpesti textilgyárak a kubai szövőnőkkel, és Zsadányi, akit rögtön az érettségi után berántottak a seregbe, azt mondta, kimenőkön mindig a Panyova meg a Cérnagyár munkásszállójába mentek csajozni: - Apám, aki nem tudja, hogy lüktet a latin vér, nem tud semmit!
Az is fölmerült bennem, hogy jó lenne elmenni Kubába, körülnézni, mostanára biztosan lakatlan sziget, a férfiak a szavannán harckocsikáznak, a csajok Újpesten forralják a Zsadányi vérét, ki van odahaza?
A kubaiak eredetileg az oroszoktól kapták a fölszerelést. Az elavult cuccot, benne az ősöreg T-34-eseket, lepasszolták a kormányhadseregnek. Egy darabig még kubaiak ültek a vezetőülésben meg az irányzóberendezésnél, de lassacskán beletanultak a helyiek is, állítólag a keleti vidékek lakóinak, az ovimbunduknak volt hozzá leginkább érzékük, mintha harckocsizónak születtek volna. Kár, hogy az ovimbundu törzs alapjában a lázadókkal rokonszenvezett, és átvittek a túloldalra néhány T-34-est, így aztán a többit vagy szélnek eresztették, vagy kivégezték, és kezdhették elölről az egészet. Ha a tank lerohadt, szétlőtték vagy aknára futott - ez történt leggyakrabban, több aknát ültettek a szerencsétlen országban, mint krumplit -, az angolaiak jelentették a kubaiaknak, azok megvizsgálták, javítható-e.
Ekkor jöttünk mi.
Az oroszok nem szállítottak alkatrészt a tulajdonképpen már nem létező páncéloshoz. Hogy is tehették volna? A T-34-es szép volt, jó volt, ám sajnos elmúlt. Megszűnt, nem létezik. 1946-ban gyártották az utolsót. Ami túlélte a háborút, az lassan szétmállott a békében. Ami mégsem, azt elhasználták a háborús filmekhez, bocs. A maradék maradékát, ami a sztálingrádi csatáról, Berlin ostromáról készült tankeposzokat, a Moszfilm stúdióit is túlélte, a hadtörténeti múzeumokban porolgatják tollseprővel, bocs. Itt a vége, fuss el véle. Ami nincs, az nincs. Bocs.
A nagybátyám luandai bárokban vette át a listát kubai műszaki tisztektől, olykor egy-egy angolai hivatalnok jelenlétében - és persze ott voltam én is. Fokozatosan megismerkedtem mindenkivel, akit ismernem kellett, apám öccse azt mondta, memorizáljam a neveket, az arcokat, és ápoljam a koktélkapcsolatokat, azok a legtartósabbak.
A harckocsialkatrészek papíron átváltoztak „a haladás szolgálatának tárgyi feltételeivé" vagy „a békés termelés zavartalan működésének biztosításához elengedhetetlenül szükséges felszerelésekké". Nagybátyám elismételtette velem ezeket a kifejezéseket, mondván, hasznos lenne, ha megszoknám a zamatát. Megint csak nem tudtam, komolyan beszél-e. Feladtuk a megrendelést az otthoni vállalatnak. Szerződéseket kötöttünk, adminisztráltunk, listát készítettünk, nyomtatványokat töltöttünk ki, pecsételtünk, iktattunk.
- Összegzésül tehát: mi dolgunk a harmadik világban? - kérdezte apám öccse, és már felelt is: - Az, hogy éljen és virágozzék az országaink közötti gyümölcsöző kereskedelmi kapcsolat. Ismételd!
A külker vállalat budapesti főhadiszállásáról a szerződések, a listák elröppentek valódi rendeltetési helyükre, az üzbegisztáni Sahriszabz melletti sivatagi raktárvárosba. Szinte láttam magam előtt az irodában az ezüstös szamovár mellett izzadó hórihorgas, cakkos szájú főnököt, aki annak idején búcsúzáskor oly barátságosan lapogatta a vállam. Láttam magam előtt, amint végignyálazza a Budapestről érkezett rendelvényeket, majd sétára indul a raklapok, állványerdők, polcrendszerek között, és diktálja segédeinek, mire van szükség.
Ha azt olvassa, „torokgázvezeték-könyökcső", tudja: 85 milliméteres D-5-T85-ös harckocsiágyú. És már szalad is érte a mennyezetdaru. Ha azt olvassa, „K-61-es mélyművelésű bányába való légnedvesség-szenzor", tudja: PT-4-7-es parancsnoki toronyperiszkóp, viszont ha azt olvassa, „Ural típusú olajfúrótorony-aggregátor", akkor a napnál is világosabb: 500 lóerős, 12 hengeres V-2-34-es dízel harckocsimotor. És már gurul is érte az elektromos targonca, hogy raklappal együtt fölemelje, és vigye az odakint várakozó teherautóhoz. Minden alkatrésznek megvolt az álneve, és az utánpótlás papíron nyomtalan maradt.
A tankgyógyeszközök hajón és repülőn érkeztek az Afrika nyugati és keleti partjain felállított depókba, és rövidesen megtalálták a sérült T-34-eseket, melyek új életre keltek, és csikorogtak tovább a szavannán vagy később odafent, Afrika szarván, Ogadenben, az etióp-szomáli határon, mikor hol volt rájuk szükség. A rozsdás vasszekerek fogyatkoztak, de a maradék szolgált derekasan, és mindez afrikai belügy maradt, melyhez a béketábornak abszolúte semmi köze sem volt, hiszen a Szovjetunió nem szállított hadfelszerelést - hogy is tette volna? Mi pedig turbékoló békegalambok voltunk, csupa-csupa polgári meg civil meg mélyen emberi szükségletet elégítettünk ki. Bizony. Papírunk is volt róla.
Hamar belerázódtam a melóba, megszakadni nem kellett tőle, végül is tárgyalásból és papírmunkából állt, meg persze állandó készenlétből. Soha nem lehetett tudni, mikor, milyen, mennyi torokgázvezeték-könyökcsőre vagy más effélére van szükség. Kezdetben apám öccse csak egy-egy apróságot bízott rám, hogy teszteljen, és persze közben tanítson, azután fokozatosan egyre több feladatot adott át, de sosem mulasztotta el megjegyezni: - A segéd csak akkor dolgozhat önállóan, ha megkapja a mesterlevelet! - Azután annak is eljött az ideje; legalábbis azt hittem.
Egy délután leterítette a váltóláz. A semmiből tört elő. A kora esti koktéltárgyalásra készülődött éppen, a Quinaxixi negyedben lévő bárba, melynek homályos termeiben homályos üzletek köttettek, míg halkan szólt a dzsessz, és egy mély afrikai blueshang simogatta a bent ülőket. (Az énekes, ez a kopasz, szikár, féllábú emberke - aknára lépett valahol délen - már rég az amerikai koncerttermek és a lemezpiac sztárja lett volna, ha nem ide születik.)
Apám öccse az egyik percben még a hotelszolgával civakodott - nem elég, hogy képtelen rendesen élre vasalni a khakiszín vászonöltöny nadrágját, de még neki áll feljebb -, a következőben pedig már az ágyon feküdt, és kattogott. Nem lehetett megszokni ezeket a hirtelen rohamokat, szinte szétrázta vonásait a reszketés, és a szálas férfi, aki a maga érdes módján apám helyett apámmá lett, összetöpörödött, elvékonyodott, majdnem megszűnt. Gyorsan hoztam a gyógyszereit, és igyekeztem leolvasni a szájáról, mit mond, mert a szavait is szétrázta a láz. A mondatokat nem sikerült megfejteni, de az világos volt, mit akar, a helyzet önmagáért beszélt: egyedül kell elmennem a tárgyalásra.
Míg Carlosszal, az inas, forradásos arcú kubai tiszttel meg Kundival, a bányászati minisztérium betegesen kövér hivatalnokával - hiszen bányászati felszerelésekről volt szó - szürcsöltem az amarettóból, curacaóból és helyben csavart, friss narancsléből kevert koktélt, aggódva gondoltam a nagybátyámra. Amikor az üzletfelek megkérdezték, hol van, halkra fogtam a hangom, és azt feleltem, közbejött egy fontos tárgyalás, magas szinten. Hihetetlenül ravasz konspirátornak éreztem magam. Carlos sajnálkozott, volna itt néhány apróság, mondta, amit a főnökkel szeretett volna megbeszélni, tudniillik az igénylistára felkerült néhány újdonság. Az eddigiek mellett szükség lenne néhány T-62-eshez való apróságra is. Ezek a kubai hadsereg szeme fényei, de hogy azok is maradjanak, pótolni kell rajtuk ezt-azt. Én meg mosolyogtam: semmi gond, ahol az egyik T-t szeretik, ott a másik sem marad árván. Ők nevettek, nekem meg hízott a májam, hogy még egy poént is el tudtam sütni a koktélospoharak fölött használt koktélnyelven: spanyol-portugál keverék orosz és angol szavakkal fűszerezve. Ragadt rám ez a képtelen zagyvalék, míg az otthon tanult szuahéli, melyre oly büszke voltam, lassan feledésbe merült. Csak megérkezésemkor fogtam fel, hogy semmire sem megyek vele, az utcán meg a piacon használt kimbundu nyelvnek annyi köze van a szuahélihoz, mint a magyarnak a dakotához.
Még sokáig iszogattam a forradásos arcúval meg a dagadttal, ápoltam a koktélkapcsolatokat annak rendje és módja szerint, rendeltem még egy kört, és hagytam, hogy simogasson a szomszédos teremből előhömpölygő, hihetetlenül mély, érdes hang, a féllábú énekesé - a szöveget nem értettem, de a dal mégis többet mondott erről a városról, mint apám öccse meg az összes üzletfél, akikkel eddig találkoztam együttvéve.
Kezdetben az árfolyamokról beszélgettünk - tetszett nekem az angolai pénz, tarka volt, vidám, és egészen komolytalan. Úgy hívták: kwanza, a város határában hömpölygő folyóról keresztelték el. Később aprólékosan elemeztük a felszolgálólányok alakját; a legkritikusabb az alaktalan dagadék volt. A legformásabb lány felé intettem, aki - ha csak testének arányait vesszük figyelembe, és nem számítjuk a színét, az arcát, a haját, a mozgását, a ruháját - valamelyest Éberfy Ottiliára emlékeztetett, és megpróbáltam lefordítani az üzletfeleknek, mit mondott Tukán az építőtáborban, amikor elrévülten bámult a Liktor és Bokor között ringatódzó Éberfy után: - Olyan intelligens segge van, hogy magától visszaköszön. - De Carlos és Kimbu nem értették, viszont társalogni akartak, mert ők is ápolták a koktélkapcsolatokat, így azután magyarázatot követeltek: - Hogy van ez? Ki köszön? A segg? És kinek? És miért intelligens?
Mire visszaértem, apám öccse jobban volt, és apróra kikérdezett. Elmondtam, mit akart Carlos, erre elkomorult, és a listát követelte. Amikor hozzátettem, hogy mit feleltem, elszörnyedt.
- Elment az eszed? Tudod, mit beszélsz?
Fogalmam sem volt, mitől borult ki. Újra vacogni kezdett, nem lehetett tudni, a düh vagy a malária beszél-e belőle. Egyre jobban bepörgött, végül felpattant, és hiába próbáltam visszaterelni az ágy felé, ellökte a kezem. Ide-oda tántorgott a szállodai szobában, mint a részeg, és lázasan hadart.
Nagyjából azt mondta, hogy a mi tankunk, a mi kicsikénk, a prinadlezsit-csetverki - így becézte, oroszul, „a harmincnégyes", talán az üzbég sivatagi raktárban tanulta - végső soron veszélytelen. Mármint nem azoknak, akikre lő, hanem ránk nézve. Öreg, avult, mai szemmel nézve szinte vicces. Mindenki tiszteli a múltja miatt, kalapot emelnek előtte, de azért mégiscsak oldsmobil versenyre való, meg az ilyen világvégi csetepatékra, ahol ovimbunduk, szomáliak, bambarák rodeóznak vele a szavannán, és nyírják egymást pillanatnyi hangulatuk szerint. Derék, öreg, szeretetre méltó játékszer, nemsokára talán a gyűjtők csereberélik, mint a matchboxot. Egy kicsit véres, ha lőnek vele, mert azért célba talál, meg halálos, ha valakinek a fejére tapos, de eljárt felette az idő, és bármilyen strapabíró, előbb-utóbb elfogy. Ellene dolgozik az akna, a vállról indítható páncéltörő rakéta meg a rozsda, és ezt is tudja minden hozzáértő. És ezért nem cseszegetnek bennünket. Ez a mi életbiztosításunk, többet ér, mint bármilyen kötvény.
Olyanok vagyunk, mint a Hadtörténeti Múzeum karbantartói, restaurátorai. Azok is megfenik a kétszáz éves kardot, visszaillesztik az elrozsdált ravaszt az első világháborús puskába, nem? És a szablyák, mordályok tulajdonképpen használhatók, nem?
Nem különbözünk tőlük. Csak a mi aranyoskáink még nem tárlóban porosodnak, nem dobogón állnak, mint az európai szériatársak - a Hortobágyon is feszít egy, valami rusnya betonpiedesztálon, a hídtól egy ugrásra, ha arra járok, nézzem meg.
De a T-62 más. Modern cucc. Elektronikus tűzvezetés, lézeroptika, éjjellátó berendezés, korszerű dizájn. Nem vicc, és nem matchbox. Aki alkatrészt szállít hozzá, az nem restaurátor, hanem fegyverkereskedő. Felső kategóriás. Azt figyelik. Számon tartják. Vadásznak rá. Nem nyugdíjas állás. És mi nem azért jöttünk ide, hogy a végén pléhdobozban se jussunk haza, csak egy értesítés érkezzék a követségről a rokonoknak: „eltűnt".
Kétségbeestem és megrémültem. Próbáltam közbeszólni, szabadkozni, védekezni. Eszem ágában sem volt veszedelembe sodorni bárkit, legkevésbé őt meg önmagamat. Ha hibáztam, mondja meg, mit tegyek, rohanok, kiköszörülöm a csorbát. De apám öccse nem hallotta, mintha révületbe zuhant volna, azt sem tudtam, hozzám beszél-e vagy önmagához. Fel-alá támolygott, csak arra ügyeltem, el ne zuhanjon.
- Nem ezért jöttünk ide - hadarta a nagybátyám. - Nem ezért. Tudod miért? Na! Ki vele!
- Hát... - kínlódtam -, talán hogy éljen és virágozzék? Márminthogy az országaink közötti gyümölcsöző kapcsolat?
- Idióta!
Pörgött a nyelve, hadart, hebegett, beteges sebességgel zubogtak belőle a szavak. Azért vagyunk itt, hogy másutt legyünk, mondta, másutt, másutt. Mindig másutt kell lenni. Ha gyökeret versz, rögtön kikezdik a gyökeredet a kukacok. Elkezdik felzabálni. Minden kötöttség a kukacoknak kedvez. Meg a tetveknek. Ha otthon vagy, azt mondod: mindjárt indulsz vissza. Ha meg itt, azt: mindjárt mész haza. Bárkivel beszélsz, ügyelsz rá, hogy megtudja: te éppen jöttél, és máris mész. Útközben vagy, csak szakítottál egy kis időt, hogy elintézzétek közös dolgaitokat. Mindenütt épp csak annyi időt töltesz, hogy tudomásul vegyék a létezésed, számon tartsanak, és már húzol is el. És akkor békén hagynak. Talán. Hát ezért vagyunk itt. Hogy ne legyünk ott. És ezért utazunk el nemsokára. Hogy ne legyünk itt. Aztán visszajövünk, hogy ne legyünk ott. Világos? Szolgálatot teszünk Magyarországnak, szolgálatot teszünk Afrikának, ők meg szolgálatot tesznek nekünk, így azután jól érezzük magunkat. Mi számít még? Jusson eszembe a tetű konyha az Erzsébetvárosban a közért fölött a harmadikon. Nézzek ki az erkélyről a türkizkék tengerre, és idézzem fel a dohszagú lichthofot! Jó szállodában lakunk, jó koktélokat iszunk, jól keresünk, káprázatos tengerpartokon napozunk. Nem voltam még a Mussulo-zátonyon? Miért nem? Egy ugrás a várostól, hét végén kiszaladunk, a homok, mint a bársony, búvárkodás, motorcsónak, vízisí, nő is van, olcsó, drága, fekete, fehér, máshol kell lenni, értem? Erre mit csinálok? Mit művelek én, isten barma? Mindent kockára teszek azzal, hogy rábólintok a sunyi Carlos kérésére! Intézzék el a T-62-eseiket az oroszokkal közvetlenül! Mi maradjunk meg a kispályán. A hosszú élet titka a kispálya. A 34-es. És ott is csak az utánpótlás. Az alkatrész. A szatócskodás...
Már nem üvöltött, suttogásra is alig futotta, levegőért kapkodott.
Óvatosan lefektettem, föltettem a lábát az ágyra.
- Édes kis prinadlezsit-csetverkim - mondta váratlan ellágyulással -, el nem hagynálak semmi kincsért.
Az az érzésem támadt, hogy nagybátyámat erős érzelmi szálak kötik a T-34-hez. Hogy tulajdonképpen szerelmes a tankba, ami azért több mint szokatlan. Lelke mélyén nem azért ellenzi, hogy bármi közünk legyen más harckocsikhoz, mert az veszélyes, hanem mert hűtlenség lenne.
Apám öccsének életéből - legalábbis amennyire ismertem - teljesen hiányzott az asszony. Soha nem említette érzelmi kapcsolatait, rejtély volt, otthon várják-e, vagy itt. És egyáltalán: várja-e valaki. Igaz, ha szép nőket láttunk - és ebben a tarka, zavaros városban ilyenekből azután nem volt hiány, felvonult előttünk az emberiség, legalábbis a teljes színskála -, mindig hümmögött, ciccegett, vagy legalább rám villantotta a szemét a kalapja karimája alól, mintha azt mondaná: ez már döfi! De lehet, hogy csak illendőségből tette. Vagy alkalmazkodott a várakozásokhoz: végül is az igazi férfi, ugye, arról ismerszik meg, hogy ha jó nőt lát, nem hagyja szó vagy szisszenés nélkül. Érzelem, szenvedély, vágy azonban most először derengett a szavaiban, a hanglejtésében.
- Édes kis prinadlezsit-csetverkim... - sóhajtotta, és a következő fél órában nem is mondott mást.
Betakartam, vártam, hogy elmúljon a roham, és míg arra ügyeltem, le ne rázza a láz az ágyról, arra gondoltam: nem fura, hogy valaki egy tankba legyen szerelmes, még ha jó formájú is? Mit nyújthat egy páncélozott harcjármű egy nőhöz képest? Persze elég nehéz az összehasonlítás, főleg, ha valakinek se egyikkel, se másikkal nincs sok tapasztalata. Elhessegettem a problémát.
Fél óra múltán apám öccse felült. Az iménti ziláltságnak nyoma sem volt. Zuhanyozott, öltözött, és hiába igyekeztem lebeszélni, taxit rendelt. Ajánlkoztam, hogy vele megyek, de megvetően végigmért, azután kitámolygott a luandai éjszakába.
Hajnalban ért haza. Azt mondta, minden rendben, ruhástul végigzuhant az ágyon. Mire lehúztam a cipőjét, már aludt, és csak másnap este ébredt.
Ezekre az eseményekre sem tértünk többé vissza.
Mintha a húsz év előtti éjszaka ismétlődött volna meg a medence partján. Voltak persze bizonyos különbségek: akkor izzadtam, most fáztam, akkor a nagybátyám, most Liktor Vince mellett virrasztottam. De mindkétszer az volt számomra a legfontosabb, hogy akinek az álmát őrzöm, tud valamit, amit én nem tudok, holott tudni akarom. Apám öccse egyszerűbb eset - amit ő tudott, idővel megtanultam én is. Amit Liktor tudott, azt nem. Az egyik kíváncsiságot ébresztett bennem, a másik irigységet.
Körbekocogtam a strand kovácsoltvas bejáratánál parkoló autót, hátha így jobban telik az idő. Szökdécseltem, lábujjhegyen tipegtem, sarkon lépegettem az ösvényen, melyen két héttel később a holttest feküdt. Egy egész regiment helyszínelt - ott voltak persze önök is. Emlékszem, szinte átrostálták a vörös salakszemeket, és volt egy fiatal, kezdő kollégájuk, átvizsgáltatták a szerencsétlennel az ösvény mentén a bokrokat, levélről levélre, és röhögtek rajta. Jól kitoltak vele, mi? Jellemző: fontosabbak a pitiáner belügyeik, hogy ki táncoltat meg kicsodát, mint az, hogy földerítsék, mi a fene történt egyáltalán.
Ott álltam a vörös salakösvényen, bilincsbe verve, félig még sokkos állapotban, zakatolt az agyam, az eget néztem, kerestem és nem találtam a Nagymedvét. A valóságból csupán egyetlen apróság hatolt el az agyamig: a nyavalyás kollégájuk savanyú képe, ahogy egyenként végigtapogatja a leveleket, és matat a bokrok alján. Nem mintha sajnáltam volna - egy rendőrt? Miért állt zsarunak? De egy pillanatra mégis átfutott rajtam: óh, a szerencsétlen.
Persze amikor lábujjhegyen tipegve, majd sarkon csámpázva körülvacogtam a kocsimat, mindez még éppolyan elképzelhetetlen jövő volt, mint amilyen megváltoztathatatlan múlt most.
Hirtelen ötlettel átkutattam az utasteret, a csomagtartót, hátha találok valamit, amit ráteríthetnék a nevetségesen vékony pokrócomra. Tudtam, hiába keresgélek, de legalább addig is mozgok. Kipróbáltam, elférek-e az ülésen összekucorodva. Tudtam, igen, de hiába, nem aludnék szemhunyásnyit sem. Bevágtam az ajtót. Bezzeg a behemót Land Roverek, amivel a szavannán közlekedtünk. Valóságos mozgó szálloda. Választhatott az ember: elnyújtózhat az utastérben, de elfér a lapos tetőn is.
Fekvőtámaszoztam, hátha úgy elfáradok, hogy a kimerültség legyőzi a körülményeket, és mégiscsak elalszom.
Az idő nem akart múlni. Csönd volt, olyan, ami a városhoz szokott emberből feszengést vált ki. Csak Liktor halk horkolása hallatszott a strandkabinból.
Az Afrika-korszakban sokszor gondoltam rá. Talán túlzás, hogy mindennap, de azért gyakran mégis. Ám csak egyszer találkoztunk.
Általában nyaranta jártam haza szabadságra. Első alkalommal apám öccsével érkeztem, a második évtől váltogattuk egymást - valakinek ott kellett maradnia a helyszínen, hátha éppen szükség van rá. Ésszerű elővigyázatosság volt, mert a nyolcvanas évek közepén Afrika csak úgy izzott, és az izzásban gyorsan olvadtak a páncélosok.
Olykor egészen váratlanul kellett előteremtenünk ezt-azt, olyannyira, hogy nem volt idő végigjárni a nyomtatványokkal kikövezett hivatalos utat, a helyszínen improvizáltunk. Nagybátyám tiltakozni próbált: külkereskedők vagyunk, ezért telepítettek bennünket ide, nem másért, és megengedhetetlen, sőt egyenesen veszedelmes, hogy kilépjünk szerepkörünkből. Ám felsőbb helyről - és soha nem mondta meg, pontosan honnan - azt a választ kapta, hogy a mi kezünkben az utánpótlás, oldjuk meg bármi áron. Nagybátyám már nem csak a hőség miatt verejtékezett. Nem szerette az improvizációt, a korrekt adminisztráció híve volt, reszketett attól, ha valamilyen lépésének nem maradt nyoma papíron is. De a kényszernek engednie kellett.
Idővel a külkereskedelmi vállalat utasítására csatlakozott hozzánk az aranykezű Tronda Laci. Profi szerelő volt, az Autóklubnál kezdett - országúti Sárga Angyal a hatos úton Pécs és Pest között. Behívták, a seregnél kitanulta a tankszerelést, sőt tanulmányútra küldték a Szovjetunióba. Mire megérkezett hozzánk, a kisujjában volt a szakma, azt mondta, szíve szerint sárga Trabanttal járná a fekete kontinenst - az az igazi, az kibír mindent, a többi fölös flanc. Akinek kell valami, füttyent, ő odasiet, megkérdezi: mi baj, kedves kolléga? És megoldja. A T-34-esek Sárga Angyala.
A nyári szabadság rövid volt, és Tronda Laci érkeztével sem hosszabbodott, hiába voltunk most már hárman. Ha fellángoltak a harcok valahol a kontinensen, senki nem ment sehová, vártuk a feladatot, a megrendelést. És a harcok lángoltak szüntelenül.
Amikor hazajutottam mégis, többnyire anyámmal töltöttem az időt. Nem változott, nem öregedett, éppen úgy és éppen annyit morgott, mint azelőtt. Együtt ebédeltünk, vacsoráztunk a konyhában, a régi Weiss Manfréd gáztűzhely mellett, a viaszkosvászonnal leterített sánta asztal mellé tolt hokedlin ülve, éppúgy, mint régen, így hát naponta kétszer is felötlöttek bennem nagybátyám intelmei a „tetű konyháról", ahonnan kimentett.
Fölkerestem Tukánt, Zsugát, Zsadányit, és összeakadtam másokkal is, de Liktorról nem tudott senki. Eltűnt Éberfy Ottiliával együtt.
Tukán elvette Cilit - vagy fordítva -, és persze az apjánál dolgozott az idegenforgalmi cégnél. Tesztvendég volt. Mielőtt a vállalat új programokat iktatott volna kínálatába, kiküldték Tukánt szolgálati útra, hogy mérje fel a körülményeket. Kizárólag luxusutakat vállalt, és kizárólag Cilivel együtt. Állampénzen ellenőrizte a Seychelles-szigeteki beach szolgáltatásainak színvonalát, majd a nepáli Katmandu általános állapotát - alkalmas-e már rá, hogy magyar turistákat fogadhasson? Megbizonyosodott róla, hogy Peruban az inkák romvárosaiba vezető útvonal biztonságos, burkolata megfelelő, szilárd, és heteken át tesztelte a hawaii Waialua Star Szállodát, vajon valóban nyújtja-e vendégeinek mindazt, amivel a prospektusai kecsegtetnek.
Örömmel fogadott. Gratulált, hogy külkeres lettem - annak azért mégiscsak van presztízse -, veregette a vállam. Megígérte, hogy meglátogat állomáshelyemen, ám amikor kiderült, hogy Luandában dolgozom, sajnálkozva tárta szét a karját: nem, az nem megy. Háborús övezetekbe a kutya sem utazik, tesztelni sincs mit. Felsóhajtott és kényeskedve megtörölte a homlokát: elképzelni sem tudom, milyen kimerítő az állandó utazgatás, az ellenségének sem kívánja.
Zsugát harmadik nekifutásra végül felvették az orvosira, de szenvedett, mint a kutya, bukdácsolt, minden félévben volt néhány pótvizsgája. Söröztünk valahol a Belvárosban, gondoltam ennyit azért kibírok vele, egy estét, nem többet, mert abban biztos voltam, hogy még mindig olyan gusztustalan, mint azelőtt, és nem csalódtam. Náthás volt, papírszalvétákba fújta az orrát, az összegyűrt takonytasakokat az asztal szélére tette szép sorba. A harmadik korsó után megkérdezte, nem tartok-e vele az egyetemi gólyabálra, ilyenkor a felsőévesek szemrevételezik az új húst, esetleg nekem is jut valami, na?
Emlékeztettem, hogy egyszer már elvitt, nem sokkal az érettségi után, annak se lett jó vége. Erre vállat vont, nem erőszak a disznótor, ő csak jót akart nekem. Ebben maradtunk.
Liktorról egyikük sem tudott. Állítólag nyoma veszett. A szüleinél nem lakik, az biztos, de hogy hova költözött? A vállukat vonogatták.
Végül Zsadányi igazított útba. A műszakira járt, elektromérnökire, szíve szerint csakis zenével foglalkozott volna, elektromos hangszereket fabrikált a tanszéken. Azt mondta, a Pink Floyd is így kezdte, és micsoda banda lett belőlük, mi? Világcsúcs! Profi mérnök mind, hány száz ketyerét összebarkácsoltak maguknak?! Abból lett a világhír.
Zsadányi az egyetem mellett lemezlovasként működött: - Lovetta nélkül semmiből sem lesz semmi, érted, öreg. - Volt egy hordozható DJ-pultja, meg voltak a lemezei, hétvégenként buliról bulira járt, pincékben, presszókban, művházakban nyomta az ipart.
Egyszer csak felhívta Éberfy Ottilia. Hogy lemenne-e hozzájuk egy péntek esti bulira a művházba. Rosszul vannak eleresztve, de azért fizetnének valamit, és hát a régi barátság kedvéért...
Zsadányi összeszedte a cuccait, és lement Hülevészre. Zalai falucska, messze a megyeszékhelytől, a főúttól, messze mindentől. Ott lakik Éberfy Ottilia meg Liktor Vince. A lány a községi művelődési házat vezeti; programok a környék ifjúságának. A fizetség jelképes, de az álláshoz szolgálati lakás jár, düledező vályog, de azért háromszobás mégiscsak, és az udvaron diófa. Liktor rendbe rakta, közben estin végzett valami főiskolát. Talán pénzügyit vagy mit.
- Pénzügy? - hökkentem meg. - Mi köze Liktornak a pénzhez?
Zsadányi röhögött: - Hát nekem? Vagy neked? Kinek van ahhoz köze? Egyedül a Tukánnak. Pénzből van a lepedője, a takarója, ha éjjel behugyozik, ki se mossák, csak kidobják.
Kértem a címet Zsadányitól, de nem tudta. Azt mondta, elég, ha a falu meg Liktor nevét írom a borítékra, a postás ismer mindenkit, telefon nincs, talán csak a tanácsházán, de az se biztos.
Táviratot küldtem, kértem, válaszoljanak, zavarok-e. Vártam két napig, hiába. A hajnali távolsági busszal mentem.
Az udvaron nem láttam senkit. A ház teteje rogyadozott, de a vastag vályogfalak frissen meszelve, az ajtó, az ablakok aprók, mintha törpék lakták volna egykor, vagy olyanok, akik ki akarták zárni a külvilágot; ha egyszer bevették magukat a faluvégi kunyhóba, nem jöhet utánuk senki, semmi, se ember, se zaj, se fény.
A diófa volt a legbarátságosabb. Zöld árnyékot borított a házra, és halkan zizegett, mintha maga kavarná a szellőt a gutaütéses augusztusban. A ház mögül zajt hallottam, arra kerültem, és Liktort pillantottam meg.
Háromlábú széken ült, két térde között testes liba. Azt tömte kukoricával. Felnézett, és köszönés helyett kicsit felvonta a vállát:
- Hát én ezt most nem tudom abbahagyni. A tömést nem szabad megszakítani.
Nem szabadkozott, csak közölte a tényt. Ballal szétfeszítette a fuldokló liba csőrét, jobbal morzsolt kukoricát töltött a torkába, lenyomta mutatóujjal jó mélyen, azután megmarkolta a hosszú nyakat, és határozottan, erőteljesen lesimogatta a tömedéket, míg biztos nem volt benne, hogy leér a begyéig. Közben a kéz mozgásának ritmusára magyarázta, hogy ha most netán félbeszakítaná a műveletet, a félig tömött jószág sokkalta elevenebb lenne, mint célszerű, és sokkal nehezebb lenne újból bekeríteni, elkapni. Úgyhogy várjak egy kicsit, Ottilia mindjárt jön a következő delikvenssel, akkor majd cserélnek.
Azt mondtam, semmi baj, van időm. Némán figyeltem, ahogy keze fel-alá jár a libanyakon, kese haja a nagy madár fölé lóg, ő meg föl sem pillant, úgy koncentrál. Ügyelnie kellett, hogy egy pillanatra se engedje el áldozatát, és ne lazuljon a szorítása.
- Meg se kérdem, ízlik-e - jegyezte meg.
- Tessék?
- A libának mondtam - fordult felém Liktor egy villanásra. - Valamit mégiscsak mondanom kell szegénynek, és olyasmit nem lehet, hogy „jó étvágyat", vagy „remélem, ízlik", szemétség volna, nem? Mi van veled? - Kis hallgatás után felém pillantott. - Ezt tőled kérdeztem.
Mielőtt válaszolhattam volna, megérkezett Éberfy Ottilia. Koszos kék kötényt viselt, gumicsizmát, a haja sárga befőttesgumival összefogva, hóna alatt újabb liba, jókora dög, szinte rogyadozott a súlya alatt, szabad kezével a fejét, a csőrét fogta. De ő legalább örült nekem.
- De jó, hogy itt vagy! Mindjárt végzünk, és akkor...
Csókra nyújtotta az arcát, megcsapott a libából vagy Ottiliából áradó büdösség, a lány szorítása meglazulhatott, a csőr felém vágott - úgy ugrottam hátra, hogy elestem.
- Anyád! - förmedt a libára Ottilia.
Begyakorolt balett következett. Liktor felállt, átadta helyét, indult, hóna alatt a tömött libával, Ottilia leült, nekilátott a magáénak, ujjai ráfonódtak a hosszú, hajlékony nyakra, lassan simították végig, felülről lefelé, újra meg újra, szorosan, határozottan, könnyedén mégis. Nem tudtam levenni szemem a kezéről, nagyot nyeltem.
- Mi van veled? - mosolygott, nem mulasztván el jelét adni, hogy látja ám, milyen hatást tesz rám a kézjáték.
Mielőtt válaszolhattam volna, visszatért Liktor. A kezét nyújtotta. Megráztam, libaszaros volt. - Bocs - vigyorgott, együtt mentünk a konyhába kezet mosni, de a lavór üres, a víz elfogyott, már vittük is a pattogzó zománcú kék vödröket a kúthoz az utca végén.
Közben elmondta, hogy Rezesné, a szomszéd, harminc libát tart, de moccanni is alig tud, úgyhogy ők etetik, ápolják meg tömik ezeket a rohadékokat, és lassanként most már az öregasszonyt is. Ez tulajdonképpen bértömés, mert a végén a májból befolyt összeg felét ők kapják. A Rezesné a tornácon tölti az életét, onnan tartja szemmel a baromfiudvart, de a tömést látni sem bírja, rosszul lesz tőle, mert kislánykorában végignézte, ahogy a sógora szemét kivájta egy tiltakozó liba. Amíg a férje élt, nem volt gond, de azóta bértömőkkel dolgoztat. Na, és ki volna alkalmasabb, mint a kedves szomszédok? Naponta kétszer átcipelik a libákat, megtömik, visszaviszik, az öregasszony nem látja, amit nem akar, nekik nem kell szagolni, amit nem akarnak.
Kezet mostunk, kiültünk a tornácra, hamarosan csatlakozott hozzánk Ottilia is. Néhány percre eltűnt odabent, amikor előkerült, ragyogott, illatos volt, tiszta, talán szebb, mint amikor utoljára láttam, arca egy kicsit megnyúlt, talán törődöttebb, de sokkal valószerűbb, talán még vonzóbb is, mint azelőtt.
Gyönyörű nap volt, álomszép délután. Néha kérdeztek valamit, de nem hagyták, hogy válaszoljak, ha hozzákezdtem mégis, láttam, tekintetük máris kiürül, csak arra várnak, mikor folytathatják a magukét.
Amióta összeházasodtak, és egyazon pillanatban rúgták ki mindkettőt otthonról, nem beszéltek a szüleikkel, évek múltak el, a harag megcsontosodott, kemény volt, engesztelhetetlen, Ottilia azt mondta, már nem is igen emlékszik rá, hogy valaha voltak szülei, Liktor meg azt, hogy az apja és az anyja nem tudják, hol lakik, talán azt se, él-e még.
Motyogtam valamit: nem lenne talán mégis jobb mindenkinek, ha összebékülnének? Félbeharaptam a mondatot, és tulajdonképpen örültem, hogy úgysem figyelnek rám.
Úgy volt minden, ahogy Zsadányi mondta: Ottilia tényleg a művelődési házat vezette - olyan kicsi volt, és a falunak olyan kevés a lakója, hogy szinte a semmiért kapta a fizetését, igaz, a fizetés is közel járt a semmihez.
Liktor meg tényleg a pénzügyi szakot végezte estin.
- Ugye, milyen jó ötlet volt? - rajongott a lány. - Én vettem rá! Ha nem sanyargatom, nem jelentkezik!
- Akkor nem - mondta Liktor.
- Hálás leszel még - simogatta férje térdét Ottilia. - Hidd el. Hálás.
Néztem Liktort, ahogyan tekintete a diófa lombjai közt kutat, és mérget mertem volna venni rá, hogy nem lesz hálás Ottiliának, legalábbis ezért nem.
Szerettem volna Bokorra terelni a szót. Eszükbe jut-e még? Látják-e még az árnyat, ami olyan soká kísérte őket a pécsi katasztrófa után? Ha kettesben vannak, kettesben érzik-e magukat, vagy még mindig hármasban? És persze eljátszottam a gondolattal: ha annak idején Bokor nem lép ki a tetőre, az utolsó pillanatban mégiscsak hátrálni kezd a kupolán, és nem történik az, ami megtörtént, vajon itt van-e most Liktor és Ottilia, itt tömik-e a libát Hülevészen? Vagy még mindig egymást gyötrik ők hárman? Esetleg Ottilia most Bokor felesége? Aztán persze nem mertem szóba hozni Bokort.
Mosolyogva ültek egymás mellett, a lány keze Liktor térdén, éteri, édeni pár, mosolyogtak, fölöttünk zizegett a lomb, és talán nem is érezték, hogy a szomszédból libaszarszagot hoz az esti szellő.
- És milyen az az Afrika? - kérdezte Ottilia. - Egy szót sem meséltél róla! - Szedelődzködni kezdett, mert közeledett az este, be kellett engednie a falu túlvégén álló művelődési házba a horgolótanfolyam résztvevőit. - Ideadnád a kulcsot, szívem? - fordult a férjéhez.
Liktor eltűnt a házban. Ketten maradtunk. Ottilia hozzám hajolt, közel, még közelebb, sokkal közelebb, mint valaha is. Szinte az arcomba lehelte: - Mondd meg neki, hogy menjünk vissza Pestre.
Elakadt a szavam.
- Rád mindig hallgatott. - A közelsége elviselhetetlenül izgató volt, és veszedelmes.
- Rám? - nyögtem. - Soha.
- De, de, de! Én tudom.
Megsimította az arcomat, a borzongatóan érdes ujjak végigszaladtak a nyakamon, mint előbb a libákén: - Ugye, megmondod neki? Ugye, szólsz?
Hátradőlt, a mosolya kétes, kihívó, amilyet nem láttam soha még, és megértettem: igen, ettől le lehet zuhanni a dzsámi tetejéről, igenis lehet.
Szédelegve bámultam Éberfy Ottiliát, amikor kilépett Liktor a tornácra a kulcscsal.
A lány elköszönt; annyira sajnálja, hogy már nem találkozunk, mert mire hazaér, én már a buszon ülök, azt pedig még jobban sajnálja, hogy nem meséltem Afrikáról, úgy szerette volna hallani, milyen ott az élet, de jöjjek csak nyugodtan, bármikor, őket itthon találom, számítanak rám.
Fél órám volt az indulásig.
- A házat még nem is láttad. - Azzal Liktor körbevezetett, én meg bólogattam: húha! ez igen! nahát! Pedig nem volt mit nézni rajta; épp, mint a többi falusi vályogház.
Ottilia. Éberfy Ottilia. Csak rá tudtam gondolni, és közben bizseregtem a sarkamtól a fejem búbjáig. Azután összeszedtem magam nagy nehezen.
- Mondd ... nem szeretnél visszaköltözni Pestre?
- Nem - rázta a fejét Liktor. - De azért fogok.
Csodálkozást tettettem, nyilván nagyon ügyetlenül: - Miért?
Ő meg kajánul: - Na, találd ki.
A meszelt falat bámultam, hogy ne kelljen visszanéznem rá, és találgatnom, vajon kileste-e a feleségét, amint olyan közel hajolt hozzám, vagy tudta, mi történt leselkedés nélkül is, esetleg nem is történt semmi, csak az én oktalan bűntudatom nagyítja eseménnyé a lány viselkedését.
És akkor észrevettem valamit a falon. A vályogház utcai frontján, az ablak körül színek ütköztek elő a mész hófehérje alól, vörösek, kékek, sárgák. Szinte föllélegeztem, hogy másra terelhetem a szót.
- Hát ez?
Liktor megütközve vizsgálgatta a foltokat, savanyú képet vágott.
- A fene aki megette. Pedig lemeszeltem rendesen, végigmentem rajta négyszer. Na, majd holnap.
Soká faggattam, míg elmondta, mi van a mész alatt. Körülnézett, mintha ellenőrizné, hallja-e valaki, pedig itt a faluvégen egyedül Ottilia hallgathatott volna ki bennünket, de ő messze járt.
Azt mondta, hirtelen tört rá a festhetnék. Évek óta eszébe sem jutott, meg azután sose volt különösebben jó rajzból, Szidder biztatta ugyan, de csak tessék-lássék, olyan kutyaütő volt az osztály, hogy már akkor is örömtáncot járt, ha valaki véletlenül húzott egy egyenes vonalat, emlékszem, nem?
Hogyne emlékeztem volna. Ráadásul Sziddernek hálával tartozom, ő mentett meg annak idején, másodikban...
Liktor szokása szerint közbevágott; most, nyár elején fölment Pestre az év végi szigorlatra, és ecsetet vett, meg temperakészletet...
Sarokba akartam szorítani, közbevágtam én is. Ha már ő hozta szóba a megmentőmet, akkor legyen. Szidderről jut eszembe, mondtam, most már igazán elárulhatná Liktor, ő pingálta-e az énekterem fölött a tetőre azt, hogy: Nem divat a kecskeszakáll, nyög a diri, mikor kakál? Nem létkérdés, jópofa volt igazán, a rajzok is tetszettek meg minden, de mégis kis híján kirúgtak miatta, és annyi idő telt el azóta, minek most már titkolódzni?
Liktor nem hagyta magát, mintha nem is hallotta volna; a néhány perc a boltban, amíg kiválasztotta, mi kell, na, az volt a legjobb az egész napban, mert meghúzták, mellesleg csoda lett volna, ha átengedik - mit keres ott, akiről lerí, hogy undorodik az egésztől? Most készül az utóvizsgára. Az ecset meg a festék nem volt valami jó minőség, ez a legenyhébb kifejezés, és erre is csak úgy futotta, hogy letagadta a felesége előtt, mennyit kaptak Rezesnétől a bértömésért. Ottilia gyanakodott, de azután inkább a fukar vénasszonyt átkozta, és még kevesebb zsebpénzt adott neki - mert semmi kincsért ki nem adná a kezéből a családi kasszát, közben meg a férjét küldi pénzügyi főiskolára - jó, mi?
Liktorból dőlt a szó, tekintetével belém kapaszkodott, szürke szeme szinte szúrt, a fehér vályogfalon meg az olajzöld diólombon túl földerengtek a szeles utcák, a közért, a mozi, szürke mind, a homokozó, melyben nem volt homok, csak por, az ólomszín kórház, ahol megszülettünk, meg az utca végén az alumínium alkonyat.
Beszélt, mintha abba se hagyta volna azóta, hogy negyedikben, Bokor halála után kiközösítették, és egyedül hozzám szólhatott, mert egyedül én hallgattam meg; barátok nem voltunk ugyan, de bizalmasok igen - mármint ő volt bizalmas énhozzám -, és tudtam róla mindent, legalábbis azt hittem.
Mintha nem változott volna semmi. Azt leszámítva, hogy változott mégis, mert közben évek voltak, meg kontinensek.
Szeretett volna valami meglepetést a hetedik házassági évfordulójukra. Valami komolyat. Nem éppen kerek szám, de szép mégis, mesebeli. Ráadásul azt mondják, a házasságok a hetedik évben romlanak el. Az övék ugyan nem - majd a hetvenhetedikben.
Úgy volt, meghívnak néhány embert, szám szerint kettőt, a házassági tanúkat. Vagyis Krámer Julit, a tornászlányt, a gerendaspecialistát - meg engem.
- Komoly? - kérdeztem. - Meg akartatok hívni? - Jólesett már a gondolat is.
- Komoly - bólogatott Liktor. - Meg akartunk hívni.
Sajnos nem lehetett, tudták, hogy külkeres vagyok, ráadásul kiküldetésben, de Ottilia ragaszkodott hozzám, fel akarta hívni a cégemet, meg is tette volna, csak hát a faluban nincs telefon. És eljött volna Krámer Juli is, de nem tudták, hol keressék. Kint maradt Spanyolországban. Megsérült a Sevillai Univerziadén, súlyosan, nem versenyezhetett többé, sőt biceg, viszont felkérték edzőnek a Sevillai Torna Clubhoz, azután egy másikhoz, egy harmadikhoz... tulajdonképpen gerendaspecialista most is. Sztáredző. Nem lehet tudni, merre jár, de ha lehetne is, hiába, a faluban nincs telefon.
- És a szomszéd faluban? - vetettem közbe. - Vagy Zalaegerszegen, a postán?
Liktor mondta tovább a magáét. Igazán nem lepett meg a dolog, csak szerettem volna örülni, sőt hajlandó lettem volna akár elérzékenyülni is egy kicsit, ha éppen úgy alakul. De ha nem, hát nem.
Így azután ketten maradtak. Az évforduló reggelén Ottilia felbumlizott Zalaegerszegre...
- Nyilván a postára - mondtam.
...mert el akart intézni néhány apróságot. Liktor meg elővette az ecsetet, a temperát, és volt egy teljes napja.
A ház szűk homlokzatán tenyérnyi lyuk nézett az utcára, képtelenül, már-már mulatságosan apró, inkább jelkép, mint ablak. Két olvatagon csókolódzó galambot rajzolt fölé, a csőrük arany volt, a szárnyuk kék, a lábuk piros, és tiszta búzában álltak. Alá azt írta gömbölyű betűkkel: Szeretlek. Az ablak keretét és üvegét lefestette csillogó ezüsttel - olyan lett, mint egy tükör. Végül óriási szívet rajzolt a galambok, az ablak, a felirat köré, és az üresen maradt részeket kitöltötte vadító kárminvörössel, el is fogyott a kárminvörös, a szívcsúcs véresbordó lett. Hatalmas vásári tükrös szívvé lett a vályogház homlokzata, és persze nyomban híre ment a dolognak faluszerte, még Rezesné is kivonszolta magát az odújából.
A hazafelé tartó Ottilia már messziről észrevette a csoportosulást a ház előtt, nem tudta mire vélni, sietősre fogta. Amikor a kertkapuhoz ért, Liktor éppen befejezte az aranysugarakat - azt is rajzolt a szív köré, egy kis ráadás, a temperavonalak végigszaladtak a falon, lent az alapig, fent az ereszcsatornáig. A galambcsókos, tisztabúzás, tükrös gigaszív most már a katolikus templom főoltárán látható Jézus-szívre emlékeztetett, mely a Megváltó kebeléből ragyog elő, Krisztus urunk meg angyali szelídséggel mutat reá: Ecce anatomia.
Liktor arca fénylett, szívesen mesélt a szívről, beszéd közben a fehér alól előderengő sárgákra, kékekre, vörösekre mutatott, itt volt a galamb, itt a búza - szinte láttam, mi van a mész alatt.
Ottilia visítva lökte be a kertkaput: mi történt a házzal, hogy néz ki a homlokzat?! Liktor türelmesen várta, hogy felesége átlássa a helyzetet: ecce ajándék. Évfordulós. És míg párja lamentált, felkiáltójelet rajzolt a „Szeretlek" végére. De Ottilia oda sem nézett, Rezesnére figyelt, aki azt mondta bizonyos Szabó Gergelynek: - Mint valami cigányputri! - Szabó Gergely süket volt, de nem akart lelepleződni, így azután bólogatott, mellette álló özvegy édesanyja követte, a bólogatás végighullámzott a bámészkodókon, ráadásul errefelé sose szívelték a jövevényeket, gyüttmentnek és cigánynak tartották mindet, így hát jólesett kimondani: - Ja-ja, mint valami cigányputri! - Azután hazamentek.
Liktor várta, hogy Ottilia az ajándékkal is törődjék végre, ne csak a libaagyú szomszédasszony sunyi megjegyzésével, de hiába; Éberfy Ottiliát sötét kétségbeesés kerítette hatalmába: hogy tehetett vele ilyet a férje? Azzal nem törődik, hogy a szájára veszi őket a falu? Eszébe sem jut, hogy a művelődési ház vezetőjének bizonyos tekintéllyel kell bírnia, és mi munka volt elérni, hogy fölnézzenek rá? Ez a firkálmány egy csapásra tönkretesz mindent, amit eddig felépített - hát nem fér a fejébe? Ráadásul nem a saját portájukról van szó, hanem szolgálati lakásról, a helyi tanács tulajdonáról! A sajátját még csak összemázolhatja az ember, ha anynyira akarja, legföljebb bolondnak nézik, de a másét?! Egyre jobban belelovalta magát, az ajkát rágta, zokogott, és jóval éjfél után sírta álomba magát, miután megeskette a férjét, hogy helyrehozza, amit elrontott.
Liktor hajnalban kelt, és mire Ottilia felébredt, már végzett is. Lemeszelte a szívet, végigment rajta négyszer, hogy a legélénkebb színek se üssenek át. Mire az utolsó nyomok is eltűntek a falról, rájött: felesége egyáltalán nem látta az ajándékot. Előző nap alkonyodott, mire hazaért, de amúgy sem volt érkezése megnézni, kimerítette a háborgás, a tiltakozás. Most van ugyan elég fény, de már nincs mit nézni.
Fehéren világított a vályogfal. Éberfy Ottilia kilépett a hűvös reggelbe, és felragyogott: - Látod, szívem, milyen takaros így?! - És lábujjhegyre állva szájon csókolta Liktort, ahogyan galamb szokta a párját a tükrös szíveken.
Liktor szürke szeme várakozóan nézett rám a homlokba lógó kese haj kerítése mögül. A csönd hosszúra nyúlt, mondani kellett valamit mindenképpen. Mély lélegzetet vettem, kinyitottam a szám, azután becsuktam megint. Az órámra pillantottam, és örömteli rémület fogott el. A busz. Két perc múlva indul. Nincs időm véleményt mondani Éberfy Ottiliáról, akinek érintésétől elvesztik fejüket a libák és a férfiak. Micsoda mázli.
Liktor mellettem vágtatott a megállóig - egész jó időt futottunk. A sofőr már indult volna, de azután észrevett, megvárt.
Liktor nem integetett, csak intett egyet, megfordult, és már indult is vissza, a szívtelen házhoz. Még sokáig láttam a hátát a peronról, azután elkanyarodtunk, és a falu egy perc múlva eltűnt a szem elől.
Véget ért a szabadság. Szinte nyílegyenesen mentem Hülevészről Luandába.
(folytatjuk)
A regényt március óta közöljük.