Férfinak álcázott történet

Szürkült. A tó vize acélkéken vonult a nádas felé, a nádas barnult, feketült, az égen vékonyabbnál vékonyabb fátyolrétegek úsztak egymásra.

Az acélkék tó vize úgy leapadt, hogy abban a távolban, amit normális esetben meghorgászhatónak gondoltál, most sziklák csúcsai meredeztek. Víz alatti szikláké.

Már délelőtt tudtad, hogy ez nem a te napod, málészájúnak érezted magad, ráadásul a bójás emberek is dolgoztak; fölkavarták a vizet, a halat messzire zavarták, de málészájúságodnál csak a makacsságod volt eredetibb; lepakoltál, fölcsaliztad a botokat, s bámulva vártad a széken, amíg a bójás emberek befejezik a munkájukat.

Négy bóját vonszoltak a part felé, ráadásul egyenként, a bója aljára kötött betontalapzattal egyetemben, amely talapzat sovány testvérek közt is megvan egy mázsa.

Végeláthatatlannak tűnt a bójás emberek munkája, de málészájú és makacs voltál, ültél a parton a székeden, és nézted a munkájukat.

A csónak percenként haladt fél métert, s a benne ülő két bójás ember úgy tízpercenként váltotta egymást. A másik kettő a partról némán figyelte őket, fogukat összeszorították, s megfeszített agymunkával igyekeztek a partra segíteni csónakos társaikat. Cigaretta cigaretta után gyúlt, füstje keveredett az őszi avartűz illatával, amely a távoli hegyekből ereszkedett rád a parton.

Még félúton járt az első bója, amikor önkéntelenül megfordultál, és a hátad mögött egy kendőbe kötött hajú, napszemüveges nőt pillantottál meg; karjait karba fonta, ruházata vastag, tyúklábmintás kardigán volt. Türelmesen toporgott, de sem távolról érkező vitorlással, sem más várandó, bekövetkezendő eseménnyel nem tudtad magyarázni várakozását. A szemüvegben úgy tűnt, feléd nézhet.

Akkor vetted észre, hogy kopott ruháidban pont olyan vagy, mint a bójás emberek, akiknek soha nem jelent mást a tópart, csakis kemény és alacsonybérű munkalehetőséget. S most láttad magad a várakozó nő szemszögéből, mint a többiektől elkülönült bójás embert, s akkor egyszer csak felpattantál, fölemelted a fölcsalizott botod a fűből, tettél-vettél, hogy arcpirító ügyetlenséggel elkülönítsd magad. A nő nem mozdult, ujjadba a horog picit beleszaladt, a nő térdben fölemelte, behajlította egyik lábát, a papucs tompán koppant a fűben, s innentől nyakadon érezted meleg, köhécselt leheletét.

A dél úgy futott át az időn, a nap legfelső állásán, hogy észre nem vettél semmit, de mintha mégis, a ruháid délnyugati fényben feleolyan használtságot mutattak. Kegyes vagy hozzám, napsugár, mondtad magadban, mire váratlanul megfordultál, de a nő már nem volt ott. A helyét azt pontosan láttad.

A bójások kiértek az első bójával, üdvrivalgás csapott le rájuk, és mintha neked is könnyebb lenne az élet.

A csalik rászáradtak a horogra, úgy ültél ott, mint aki arra vár, hogy a nádas rágcsálói széthordják az egész fölszerelését.

A bójások párt cseréltek, te megetted az ebéded, jó olvadt-vajas tojásszendvicset, uborkával és néhány falat provanszi szarvaspástétommal, amely falatok közül legalább három kihullott a melegen szétnyílt szendvicskenyerek közül, rá a kopott ruhádra, onnan a földre, még a hideg is kirázott a tehetetlen falatok görgését követve; legalább annyiba kerül egy falat, mint a viselt mackóalsód. Megjegyezted a provanszi szarvaspástétom helyét, estére jól jöhet csalinak.

A két bójás férfi minden erőtől megfosztva terült a keménytáblás padra, és lihegtek, mint a túlforralt szalontüdő.

A másik két bójás valami trükköt eszelt ki, sokat vacakoltak, de hiába a nagy tapasztalat, a gravitáció megmaradt. Belátták esélyeiket, a csónak végébe akasztották a bóját, s ez év őszének legkegyetlenebb napján beálltak felváltva evezni.

A nap a tarkód mögé haladt, s egy egészen keskeny sávon beszaladt a ruhád nyakán a hátadat melengetni. Hátrafordultál, mint intő jelre, de a nő nem volt a helyén.

Az egyik büfé kinyitott, párologtatással próbálták eltüntetni az egész szezonról maradt fáradt sütőolajt. Kicsit felélénkültél, és kicsit szidtad magadban őket, hisz itt ez a szép tó, ez a szép part, ez a szép évszak, ez a szép égbolt, s mindezen érzékszervek közepébe belevág az agyonsült lángos szaga. Nem tudod, miért, de úgy hiszed, ez az ország örökre ilyen marad: valamelyik érzékszerved bármely időben undorral törli az összes többi felemelőn briliáns tapasztalatát. De túl kevés az idő, hogy minden szavad igazságát magadtól megvegyed. És ettől makacs vagy. És ettől mélaszájú leszel.

A bójások valamit mégis jobban tudtak, vagy a betontárgy lehetett könnyebb, már közel a part felé haladtak.

A szél megélénkült, hirtelen esett a hőmérő szála két fokot, a lángosszag, mint valami jaj, de rég mosott alsószoknya, ellebbent, s helyette ütemes traktorhang dübörgött a nyugati bejárat felől.

A parton ülő két bójás egymásra nézett, az idősebb hosszú pillával bólintott, a másik megigazította a ruháját, sapkáját meghúzta a hajzaton, s komótos délutáni léptekkel megindult a lángosos bódé felé, ám lépteit úgy szaporázta, s úgy fogott vissza rajtuk, hogy a kistraktorral messék egymás útját.

Így is volt, a traktoros levette a szívatót, a motor kisebb fordulatra állt rá, kezet fogtak, végül egy pöcc, s a kistraktoron utolsót rezgett a lucerna, a motor dermedten leállt.

Csend honolt a tóparton, friss levegő, amely immár a víz felől szállt, egy pillantás a csalikra, hűlt helyük, elvitték a madarak.

A traktoros a másik bójással beült a büfébe, fapadon, a másik bójás sört hozott, két üveg, két üvegpohár, és már itták is a habot.

Amazok kiértek a bójával, mérgesek voltak, mit sörözik az ott, miközben te már tudtad, mire megy ki a játék. Leültek a padra, sorban hárman, s hátravetett fejjel, mintha mozit néznének, a büfé irányába figyeltek szótlanul.

Gyorsan itták a sört, fölálltak, rövid lábbal nagyokat léptek a fűben, a kistraktor bepöccent, és már vitték is a csónakkal befelé a hosszú láncot; a kistraktor megállt a parton, gazdája kiszállt, csípőre tett kézzel a helyzet magaslatán smicijét megtekerte, s bizton kivárta, amíg fix pontot találnak a betonos bóján a láncnak, ahogy mondta, egy akadós kapatot.

Mehet, intett a vízből az ember, emez visszaintett, s a lemenő nap fényénél csak úgy kapart a kistraktor. A nyárról maradt leszáradt füvet kiette a vastag kerék, de aztán elkapott valami kemény tárgyat, megkapaszkodott, s ahogy Newton képzeli az egyenletes mozgást, elindult a partról a bóját kihúzva.

Mind a négy bójás ember mosolygott, és nem tagadod, teneked az arcodon is ült a győzelemből egy rózsa.

A bóját s tövét izomból kiemelték, lánc leakasztva, de mielőtt a traktor végsőt vontathatna, csörög a traktoros zsebében a mobil. Igen, szívem, jól van, szívem, a telefont lenyomja, széttárja a karját, a többiek is, szótlanul tudják, az asszony az urát a partról ím behajtja.

Időt viszont sokat nyertek, s már csak egy bója leng kint az alacsony vízben, mikoron nekiülnek dumálgatni. S mert egy bója nem bója, a leszálló nap karikái alatt újracsalizom a horgokat, és a bójásoktól messze, már órákra az érkezéstől, bevetem a cuccokat.

Érdeklődve néznek rám, mintha bizony a vízzel ellentétes irányba dobálnék, arcukból kisütöd, itt ugyan nem fogsz halat. De épp ez a kihívás, elkap a „csököny", elhagy a málészáj, és hiszel egy fogásban, hiszel egy megváltó kapásban.

De fél szemmel a bójásokon maradsz, akik közül az egyik most vetkezik. Hátranézel, a lángosos könyökén kuporog.

Még a zoknit is leveti, s olyan büdös, hogy a többiek ezen nevetni kezdenek, szó szót ér, miféle ipart lehetne ilyen zoknira váltani, aztán hűs vízben megmerül a büdöslábú, és játszi kezével kiakasztja a bóját, berakják a csónakba, minden olyan egyszerű, mint a pofon.

Mint egy pofon, amelyik, amikor partot érnek, nyugat felől érkezik.

Hol a negyedik betontönk? Hol van? Kérdezi a parti csoport betoppanó, eleddig szellemi munkát végző kapitánya.

Bent, válaszolja egy töredelmes.

De hol?

Bent.

De hol, az anyátok úristenit!, s ekkor egy hal rángatni kezdi a jelződ.

Egyre izgalmasabb a sztori.

Ha bent marad a tönk, jövőre nem kapunk strandengedélyt. Holnap kihozzátok! Vili?

Vili, vili, mondják egyszerre.

A főnök elbaktat, rendel egy kört a pultnál, int, jöhetnek inni-pihenni a fizikai munkások, s azok, szégyen a szemben, rád is néznek, ki díszelőadásuk végkövetted, s mielőtt a büdös is fölöltözne, bevágsz a halnak, úgy félnagyon.

És ez a hal már a tiéd, igaz, csak félárbocra engedett vegetáriánus keszeg. A büdöske rád kacsint, s szalad a többi után, de még mintha előbb a kacsintás nyomán apró láncsor csörögne a fűben. Fölkelsz, a láncot megtalálod. Valahogy neked hagyta, utána nem kiáltod. A lánc fényes, mint egy eredeti lánc, még soha nem volt ilyen a kezedben, súlyos is, és mint a nap egy lenyomatát, közeledben elhelyezed.

Ülsz a parton, a csönd nagy, szeretnél sokáig élni ilyenkor.

A büfé nincs oly messzi, mégsem hallani egyetlen szót sem, pedig beszélgetnek, látszik a szájmozgásból jól, de nem olyan hangon, mint akik haj, de büszkék magukra. Aztán egy pillanat alatt eltűnnek, a büfé bezárul, s ott maradsz magadra a naplementében.

Szürkült. A tó vize acélkéken vonult a nádas felé, a nádas barnult, feketült, az égen vékonyabbnál vékonyabb fátyolrétegek úsztak egymásra.

És egy szemvillanás alatt, mintha nem is itt lennél, a szürkületben eltűnik a távol, eltűnik a közel, valamit épp magadból látsz, egy keveset, de a hátad megett, a hatalmas fűz alatt, már minden árnyék egyberagadt. Mint egy órjás nyelő torok, fantáziád soha nem ereszt elunnod magad. Majd neszt hallasz, valami állatok loholnak. Na jól van, na jól van. Szemed olyan élesre veszed, hogy metszeni lehetne vele a teret, de ezt az egyet most valahogy nem teszed. És nemcsak loholnak, lihegnek is az állatok, és elég sebesek. Érzed, torkod pimaszul szabad. A tó felé villan szemed, hogy ott próbálsz látni valamit, aztán a látást a sötétbe átviszed. De nem működik, hasztalan a szemészi műhelymunka. Olyan szabadon állsz ott, védtelen, hogy fantáziád ezen már nem sokat növelhet.

Mit fogj meg? Mivel védd magad? Kezed görcsbe rándul, s érzed, szagod lesz neked is hamar.

Előbb az ásót húzod ki csöndben, a csalikereső ásót, s valamivel jobbnak érzed a fejével átállni kapába. Most már biztos, vadállatok járnak körbe, s egy kis köhintés messziről, mintha a nő a délutánból. Kutyák, nagyon veszett kutyák. Ott állsz a tök sötétben, amely mind tökebb, az idő múlik, te meg tehetetlen, ráadásul félsz, tégedet a vadak mindig tönkretesznek. És most még eszedbe jut, másik kezed lassan matat a földön, egyhamar rátalál a hideg láncra, megcsörgeted, hogy téged is megesz a hideg. Arra gondolsz, micsoda történet, hogy kerek, hogy a bójás emberek napi dolga, s a traktorosnak, hogy itt tégedet megmentsenek a láncszemek. De a kutyák nem lapulnak, vészesen morogva járnak körbe és körbe, s már majd kimondod: asszonyom, a kutyák!, mikor a mondat képtelen elhagyni a szád.

Telik az idő, nem változik semmi, s most mondhatod, percek vagy tízpercek tartottak ott, de mit beéltél, volt egy szűk óra. Mert nem szűnt a félelem, és eszközöd egy darab sem volt kitörni. Mert mit számít egy kapa, egy darab lánc az ellen, amit még csak nem is látsz! Egyedül a víz maradt menekülési irány, de még mindig nem volt láthatón világos, mi elől rohannál oda. Kutya vagy véreb, vagy maga a sátán, egy jókora?

Ott álltál, mint aki megfeszült, a nem szűnő nyüszítés visszhangzott benned, s hogy nem ugrottak percekig torkodnak, ettől vájtak a fogak egyre beljebb, egész a hús legbeléig, amit még nem éreztél soha, s most utóbb azt mondod magadra, nem lehetsz te ennyire gyáva, csak rossz periódusban csapott le rád a félelem ostora.

Nagyon sok idő eltelt, apró köhintés újra szólt, s az idő annyira nem telt, hogy, mint mondod, maradt időd véggondolni, hogy reméled, holnap úgy ébredsz, mint aki sebezhetetlen.

De ez az idő is letelt, s a vérebek, mint valami kültéri szobrot, rohantak körbe lihegve, s ha merszed jön hozzá, tán még címet is adsz magadnak... De nem jött, be voltál szorulva, mint ék az ajtó alatt feszesen, s amit tehettél, hogy nyomkodod magad.

Megoldás semmi. Ilyet még nem láttál, mert mindig kéznél volt az agyad, csak most már az is reszketett.

Ha megoldás bármerre nyílt volna, elfogadod, s utóbb sokat tanulva ebből leköpheted magad. De mégis, mi történjen? Nem indulhatsz el lomhán a súlyos fölszereléssel, előbb úgyis össze kéne pakolnod. Nincs menekvés, az ebek szűkítik a kört, és jól sejtetted, lesz majd egy pillanat, ami kijelöl téged, s e jelt most megkapod, érezheted, hogy e pillanattól kezdve folyton bevégezed.

Hm, mondod mostan, a férfi mind ilyen, addig van nagy szája, amíg jól megy, aztán meg nagy szája marad kitágultan, hogy azon által az agya a fűbe zuhan. És itt sem volt más megoldás, mint hogy kiről eddig említést sem teszel, megfogja a kezed, és jobbra el, „a férfi elvezettetett".

E nap éji határán kezdve fennen fogadtad, bízvást lesz szavad elmesélni: feleséged bátor tetteit.