Ungváry Krisztián

Bibó és a zsákutca

Avagy miért nem tudunk mit kezdeni
Bibó szellemi örökségével

Szalai Pál a Mozgó Világ 2000/10. számában kárhoztatta, hogy nemrégiben megjelent Bibó-tanulmányommal “posztmodern módon” “dekonstruálom” Bibó életművét, és “bibótlanítani” kívánom a liberális tábort (Két vitairat – A bibótlanítás zsákutcája). Szalai cikke elején leszögezi: nem tart a “Kövér–Tőkéczki–Lovas mocsokgyár” bedolgozójának, kártékonyságomat tehát nem rosszindulatomnak, hanem téves szemléletemnek tulajdonítja.

A “mocsokgyári” összevetés miatt nem nekem van okom szégyenkezni, hanem annak, aki ezt a méltánytalanságot velem szemben megengedte magának. Megköszönöm, hogy rosszindulatúnak nem tart, de nem tudok igazán örülni a gesztusának.

Szalai kifogásai két csoportra bonthatók: egyrészt bántja, hogy cikkemben kritikus hangot ütök meg a harmadik utas szocialista eszmékkel szemben, melyeket Bibó vallott, és melyeket kritikusom is a magáénak tekint. Másrészt károsnak tartja, hogy Bibó tévedéseivel foglalkozom, és ennek kapcsán megkísérlek magyarázatot adni Bibó elfogultságainak okaira. Szalai azonban egy szóval sem cáfolja azt a tézisemet, mely szerint Bibó István 1944 (vagy már 1941) után saját belső szégyenérzetétől hajtva vesztette el politikai realitásérzékét. Erre a szégyenérzetre az ország lakossága jelentős részének sokkal jobban meg lett volna oka, mint Bibónak: nem csak a középosztály, a magyar társadalom jelentős része kompromittálta magát az antiszemita intézkedések tolerálásával, sőt sürgetésével a háború évei alatt.

Az asszimiláció

Kevéssé ismert tény, hogy Bibó a harmincas években mérsékelten ugyan, de szintén antiszemita álláspontot foglalt el: “Saját országunkban vagyunk e még? Nem. De az ilyen állapotért semmilyen bacillus-pusztítás nem segít. Mi az oka, hogy a szervezet nem termelt antitoxint? Mert már amikor a bacillus belekerült, egy kórosan kettétagolt szervezet volt. Ezen kell elsősorban változtatni.

A fődolog nem az, hogy ne legyünk antiszemiták. Sőt, nagyon is nyugodtan legyünk azok. De ne hagyjuk, hogy ebben olyanok is segítsenek, akik ettől nem szűnnek meg ellenfelek lenni” – írta 1938-ban a “zsidókérdés” kapcsán egy vázlatában.^{1 Ugyanebben} az évben történt, hogy nem volt hajlandó aláírni híres értelmiségiek tiltakozó ívét a zsidótörvények bevezetése ellen, mondván: csak olyan tiltakozást ír alá, mely a magyar nép sérelmeivel is foglalkozik. A márciusi front programtervezetében is fontosnak tartotta leszögezni Reitzer Bélával együtt, hogy el kell érni a “külön érdekvédelmet folytató beolvadt németek és zsidók közéleti vezető szerepének és hangoskodásának megszüntetését”.^{2 Sajátos értelmet nyernek ezek} a mondatok akkor, ha meggondoljuk, hogy ebben az időben sem külön zsidó érdekvédelem, sem Volksbund még nem létezett (utóbbi is csak 1938 îszén alakult meg). Bár Bibó a későbbiek során a “hangoskodás” szót “hatalmi helyzetre” változtatta, az asszimilációt hirdető véleményén nem módosított 1945 után sem. Ennek jegyében nem tiltakozott azoknak a sváboknak a kitelepítése ellen, akik magukat 1941-ben németnek vallották. Szavát csak a magukat magyarnak vallók kitelepítése és a kitelepítés embertelenségei miatt emelte fel. Bibó embersége és tisztességessége mellett szól, hogy még ezzel a részleges tiltakozásával is jóformán egyedül maradt. Jellemző rá, hogy asszimilációs elképzeléseivel a kor szelleméhez képest még az enyhébb eljárás híve volt: saját felelősségre vonást szabályozó tervezetében “csak” a magyarországi németek országon belüli széttelepítését javasolta.³

Szalai Pál jogosan értetlenkedik, amikor azt a mondatomat idézi, mely szerint Bibó “elvetette a nemzetköziséget, de támogatta az önkéntes asszimilációt”. A mondatom kétszeresen is hibás, noha nem Szalai nézőpontjából. Egyrészt, mert a “de” szó helyett az “és”-t kellett volna írnom, másrészt azért, mert Bibó nem az önkéntes, hanem az államilag támogatott, erőszakos asszimilációt is támogatta, melyet előbbi idézeteink is bizonyítanak.

Sajnos, Bibó véleményével sem 1938ban, sem 1945-ben nem volt egyedül. Az ország lakosságának és értelmiségének jelentős része helyeselte az erőszakos asszimilációt és az “idegenek”, azaz a svábok és a zsidók háttérbe szorítását. Ennek jegyében hozták a numerus clausust a zsidóság ellen, és ennek jegyében szorították vissza a német nyelv tanítását a németek lakta országrészekben, és szabotálták el a német nemzetiségi képviselők kulturális és politikai kívánságait. Bibó 1945 után joggal állapította meg: az antiszemita intézkedésekért a csődöt mondott magyar középosztály felelős. Azt azonban elhallgatta, hogy a svábok kérdésében ugyanígy a magyaroké a felelősség egy része: a magyar kormány volt az, mely a megegyezni kívánó német nemzetiségi képviselőket először a nácik karjaiba hajtotta (jó példa erre az eredetileg magyar íróvá válni akaró Eötvös-kollégista Basch Ferenc),^{4 majd 1945}ben kitelepítésüket követelte a szövetségesektől. A magyar történetírás mind a mai napig eltagadja azt a tényt, hogy a kitelepítést a magyar kormány még azelőtt szorgalmazta, mielőtt azt a szövetségesek szóba hozták volna. Gyöngyösi János külügyminiszter már 1945. május 12-én érdeklődött Londonban, hogy a brit kormány “milyen magatartást tanúsítana 200 000 sváb Magyarországról Németországba deportálása esetén”.⁵ Három nappal később az USA nagykövete kapta meg ugyanezt a kérdést. Május 24-én pedig Dálnoki Miklós Béla személyesen is bekapcsolódott a kitelepítés támogatói közé. Tőle származott az a statisztika is, mely a “svábok” számát 540 000, a Volksbund-tagok számát pedig 340 000 főben adta meg – valójában összesen 303 000 személy vallotta magát német nemzetiségűnek, és a Volksbund tagjai kisebbségben voltak közöttük. A brit és az USA diplomáciai képviseleteit megdöbbentette, hogy éppen egy vesztes állam lép fel az elsők között deportálási kérésekkel: tiltakozásukra Gyöngyösi külügyminiszter csak annyit válaszolt, hogy “akkor majd az oroszok fogják kezükbe venni a kérdést”.⁶

Bibó visszaemlékezéseiben mindezt nem említi – feltehetően azért, mert őt is megtévesztette a magyar politika felelősség alól kibúvó propagandája. Szerinte a potsdami határozat rendelte el a svábok kitelepítését. Valójában Potsdamban Sztálin éppen a magyarok kérésére (!) hivatkozva erőszakolta ki a brit és az USA képviselőivel szemben a németek kitelepítését.⁷

Érdemes végiggondolni, hogyan értékelné a magyar közvélemény azt a román, szerb vagy szlovák politikust, aki helyesnek tartaná vagy akár csak tolerálná azon állampolgárok kitelepítését, akik nem akarnak asszimilálódni, és aki “hangoskodásnak”, megengedhetetlen “hatalmi helyzetnek” minősítené a nemzetiségek kulturális és politikai érdekvédelmét. Bibó minden kegyetlenkedést elítélt ugyan, de nem tiltakozott az ellen, hogy az asszimilálódásra kevés hajlandóságot mutató személyeket kitelepítsék.

Bibó István életműve nem érthető meg Trianon sokkja nélkül. Számára küldetéstudatot adott az igazságtalan békerendszer megváltoztatásának igénye. Kelet-európai tapasztalatok alapján úgy gondolta, hogy a kisebbségek asszimilálása elkerülhetetlen. A “svábkérdést” 1945 után a belső széttelepítéssel oldotta volna meg, de nem tartotta tragikusnak azt sem, ha a kitelepítés az országhatárokon túlra történik.⁸ Álláspontja kifejezetten “humánusnak” számított az akkori politikai életben. Mindez azonban nem feledtetheti a tényt, hogy az államilag támogatott asszimiláció pártolása és népcsoportok vagonba rakása idegen attól a kultúrától, melyet jelenleg erkölcsösen képviselni lehet.

A harmadik út

Erkölcsi szempontból Bibó István messze kortársai fölé magaslik. Ez azonban nem igazolhatja azt, hogy személye sajátos, szerintem Bibó akaratával ellentétes kultusz tárgyává vált magukat baloldalinak vagy liberálisnak valló értelmiségiek körében.

A Bibó személye kapcsán élő illúziókat jól példázzák Szalai ellenem felvetett konkrét kifogásai. Cáfolja azt az állításomat, mely szerint Bibó “demokráciát akart általános választójog nélkül”, de forrást erre nem ad meg, holott én idézetekkel is alátámasztottam állításomat.⁹

Szalai azt is kifogásolja, hogy “a kapitalizmust elutasítani” szellemi bűncselekménynek számít. Számára, mint ahogyan Bibó számára is a magántulajdon nem szentség, “ha kevesek magántulajdonáról” van szó. Árulja el nekem Szalai Pál, hol húzza meg a határt? Milyen jogon veszi el a tulajdont attól, aki azt jogosan birtokolja? Kinek adja majd oda? Hogy fog majd bánni a tulajdonnal az új tulajdonos? Annak fényében, hogy a 20. században több helyütt is tettekre váltották az efféle ötleteket, de ezek a tettek hullák hekatombáin kívül semmilyen szociális igazságossággal sem jártak, Szalai érvei megdöbbentőek.

“Hogy a problémát hogyan lehetne megoldani, ez további kérdés” – teszi hozzá Szalai, bevallva, hogy a megoldásról fogalma sincs. Utóbbinak még örülhetünk is, hiszen nem kell tartanunk újabb világmegváltó tervek születésétől. Szalainak azonban gondolnia kellene arra, hogy aki kérdéseket tesz fel, annak figyelembe kell vennie azokat a válaszokat is, melyeket mások a kérdésre az addigiak során adtak. Hiába teszi fel például valaki angyali ártatlansággal a “zsidókérdést”, ha szemünk előtt van végleges megoldásának kísérlete. És ugyanígy hiába beszélünk kevesek magántulajdonának elosztásáról akkor, ha tudjuk, hogy az eddigi megoldási kísérletek hová vezettek. Sajátos, hogy minél kevésbé próbálkoztak ezzel, annál kisebb az emberek közötti vagyoni különbség.

Szalai szerint a Horthy-rendszer megreformálhatatlan volt, el kellett söpörni, és összeomlásában nincsen semmi tragikus. Sajátos, hogy mind Bibó 1956 utáni munkái, mind a tények ellentmondanak ennek. Bibó halála előtt nem sokkal arra a következtetésre jutott, hogy a Horthy-rendszer, hasonlóan Portugáliához vagy Spanyolországhoz, az elitek elöregedésével képes lett volna húszharminc év alatt megreformálni magát.¹⁰ Kevéssé ismert tény, hogy a Horthyrendszerben jelentős modernizációs tartalékok rejlettek: az ONCSA-házak, a földosztások, a Kállay Miklós által vezetett állami öntözésügyi hivatal stb. fontos lépések voltak a szociális feszültségek csökkentése terén. Háború nélkül semmi okunk sincs arra, hogy kétségbe vonjuk a rendszer életképességét. A Horthy-korszak nem csak a főispánokból és csendőrökből állt: részese volt a Kisgazdapárt, az SZDP és számos más, a hivatalos hatalommal szemben álló erő is. Nem véletlen, hogy a választópolgárok mind 1945-ben, mind 1947-ben arra a pártra szavaztak, mely a leginkább képviselte azokat a polgári tradíciókat, amelyek már 1945 előtt is léteztek, csak éppen nem voltak azonosak az uralkodó “neobarokk” szellemmel. Az sem véletlen, hogy 1990 után külsőségeiben szintén az 1945 előtti rendszer elemei – sajnos köztük több “neobarokk” vonás is – visszatértek. 1956 néhány napja is elég volt arra, hogy kirajzolódjék: az ország lakosságának jelentős része egységes ugyan a Horthy-rendszer feudális vonásainak elutasításában, de továbbra is a polgári demokráciát támogatja. Magyarország lakosságának zöme tragédiaként élte át az 1945-ös összeomlást. Nemcsak azok számára volt ez szörnyű, akik az elszakított területeken éltek, hanem mindenkinek, akit vagyonában, életbiztonságában és politikai jogaiban kezdettől fogva korlátoztak. Az a tény, hogy Bibó szubjektíve szabadságnak fogta fel az 1945 és 1948 közti időszakot, nem feledtetheti, hogy az ország lakosságának zöme a választási eredmények fényében ezt a véleményt aligha osztotta.^{11 “Beárnyékolt demokráciának” nevez}ni ezt az időszakot éppen annyira szemforgatás, mintha az 1933. március és 1934 augusztusa közötti Németországot neveznénk annak (ebben az időben formálisan létezett hatalommegosztás Németországban – a nácik azonban azt csináltak, amit akartak).

A Horthy-rendszer avíttságára állandó érv, hogy szabotálta a földosztást. Politikai és szociális szempontból ideiglenesen bizonyára pozitív hatása lett volna a földosztásnak. Hosszú távon azonban ez nem oldotta volna meg az ország problémáit. Nem szabad szem elől tévesztenünk azonban, hogy az 1920-ban végrehajtott Nagyatádi-féle földreform harmadannyi földet juttatott a nincstelenek kezébe, mint az 1945-ös földosztás. Sem 1920-ban, sem 1945-ben nem állt elég föld rendelkezésre ahhoz, hogy a teljes népességszaporulatot ideiglenesen a mezőgazdaságban tudják foglalkoztatni, pedig a második földosztásnál az elosztható terület mintegy 200 000 kitelepített vagyonával is gyarapodott (nem beszélve az 1944–45 folyamán deportált és meggyilkolt zsidó földbérlők vagyonáról, amely szintén újraoszthatóvá vált).

Azt a megállapításomat, hogy Bibó illúziók foglya volt 1945 és 1948 között, azzal relativizálja, hogy ebben “a legharcosabb antikommunistákkal” osztozott. Eltekintve attól, hogy ezzel nem menthető föl olyan kvalitású gondolkodó, mint Bibó, ez a gondolatmenet nem is igaz: a nem csak harcos antikommunista magyar értelmiség jelentős részének Bibóval ellentétben nagyon rossz sejtelmei voltak arról, hogy a kommunistáktól mi várható. Az a tény, hogy sokan mégis hajlandóak voltak az együttműködésre, nem a kommunistákba vetett bizalommal, hanem a nemzetközi erőviszonyok megváltozásának reményével, vagy – mint pl. Szekfű Gyula esetében – a karrierizmussal magyarázható. Márai Sándor, Bethlen István, Kovács Imre, Hamvas Béla, Barcza György, gr. Teleki Géza, Csorba János, Grősz József, Zsedényi Béla, Kővágó József, Schöpflin Aladár, Faragho Gábor, Nagy Ferenc, Kovács Béla, gr. Dessewffy Gyula nem gondolta azt, hogy a kommunizmus és a demokrácia közép- vagy hosszú távon összeegyeztethető. Nem gondolták azt sem, hogy a munkásság ne fertőződött volna meg a fasizmustól,¹² és a Szovjetunióban zajló diadalmas építőmunkáról, Rákosi tárgyalóképes humoráról, valamint Tildy felelős bölcsességéről sem voltak illúzióik, Bibóval ellentétben.

Az a módszer, hogy a hadba lépést és az antiszemita intézkedéseket Szalai az “úri középosztály” nyakába varrja, csak arra alkalmas, hogy elmossa azon százezrek felelősségét, akik 1939-ben nyilas vagy más jobboldali képviselőt szavaztak be a parlamentbe. Magyarországon széles körű konszenzus uralkodott a “zsidókérdés” megoldása kapcsán: csupán a Szalai által olyannyira kárhoztatott feudális elit és nagytőke volt az, mely ennek folyamatát 1944-ig késleltetni tudta.

Szalai szerint a Parasztpártra “nem volt jellemző” az antiszemitizmus. Állításának igazolására azt hozza fel, hogy pl. Kovács Imre nem volt antiszemita. Érdemes ennek kapcsán meghallgatnunk magát az érintettet, Kovács Imrét: “1944-ben a gazdag zsidók csak a saját bőrüket mentették. Abban az időben tehát a zsidóság felső rétegeit támadni nem számított antiszemitizmusnak. Egyébként is a vádlott a zsidóságot csupán annyiban támadta, amennyiben az akkori rendszerbe bele volt ágyazva”– mondta Kovács kebelbarátjának, Matolcsy Mátyás nyilas képviselőnek mentőtanújaként a népbíróság előtt, akitől hírhedt “Egy batyuval” c. cikkének címét is lopta (csak Matolcsy cikkének címzettei még a zsidók és nem a svábok voltak).¹³

Megfejtendő kérdés, hogy miképp lehetett Bibó tagja olyan pártnak, melynek vezetésében túlsúlyban volt a masszív antiszemiták tábora (elég, ha csak Darvas József vagy Sinka István nevét említjük), és amely párt kifejezetten xenofób hangot ütött meg a magyarországi németekkel szemben is. Szalai azon kísérlete, hogy a Parasztpárt antiszemitizmusát eltagadja, szemben áll a történelmi tényekkel. Sajátos jelenség, hogy a Bibó-kutatók közül senki sem figyelt fel arra a tényre sem, hogy a Parasztpárt jelenlegi szellemi örököse Magyarországon a népi író Csurka István harmadik utas nemzeti és szocialista eszméket valló “Magyar Igazság és Élet Pártja”. Kizártnak tarthatjuk, hogy Bibó ma bármiféle közösséget vállalna ezzel a társasággal. Az a tény viszont, hogy a Parasztpártnak tagja volt, több dologra is utal. Egyrészt arra, hogy az antiszemitizmus és a xenofóbia 54 évvel ezelőtt sokkal elfogadottabb volt, mint manapság. Másrészt arra, hogy Bibó esetében a politikusi/politológusi és az erkölcsi szerep kettévált.

Miért aktuális mégis Bibó István?

Politikai analíziseiben Bibó tévedések sorozatát követte el 1945 és 1956 között. Gondolkodását megkísértette a 20. század néhány katasztrofális hatású eszméje. Bibó azonban, ellentétben a magyar értelmiség jelentős részével, egyetlen esetben sem volt képes arra, hogy saját belső, politikai áramlatoktól és irányzatoktól függetlenül létező erkölcsét feláldozza e kísértések oltárán. Bár egy ideig nem állt távol tőle bizonyos antiszemitizmus, életét tette kockára üldözött embertársaiért. Bár helyeselte a szocialista termelési modellt, semmilyen gyakorlati együttműködésre sem volt hajlandó a létező szocializmus érdekében. Bár helyeselte a svábok erőszakos asszimilációját, elfogadhatatlannak tartotta az ennek során tapasztalt embertelenséget. Türelmet és toleranciát hirdetett akkor is, amikor ezért megtorlás járt. Meggyőződését 1956 után az akasztófa árnyékában is többre tartotta, mint életét. Barátait és eszméit soha sem árulta el.

Fenti tulajdonságai miatt egy ismerőse “erkölcsi zseninek” nevezte Bibót. Életműve azért hihetetlenül aktuális ma és a későbbiekben is, mert példázza, hogy erkölcsös ember nem születik, hanem lesz: tévedések, megkísértések és keserű önvizsgálatok nyomán. Bibó István és az átlagember közti különbség nem elsősorban a szellemi képesség eltérő voltában, hanem az erkölcsi önreflexióra való képesség mértékében található. Magyarországon mind a mai napig természetesnek számít, hogy a különféle politikai áramlatok vélt és valós sérelmük állandó felhánytorgatását fontosabbnak tartsák, mint saját önvizsgálatukat. Bibó életműve gyökeres szakítást jelentett azzal az attitűddel, hogy alapvetően mindig mások a hibásak. Arra tanít, hogy ha igazán Európához akarunk tartozni, akkor a kritikának mindig az önkritikával kell kezdődnie. Ha elhallgatjuk azt, hogy milyen úton, milyen kísértéseknek kitéve vált Bibó István azzá, ami lett, éppen az veszik el, amiért tiszteljük őt.

Jegyzetek