T. KISS TAMÁS

AKINEK NINCSEN MÚLTJA, ANNAK SZEGÉNYEBB A JELENE IS,

AVAGY

MESSZIRE KELL MENNI AHHOZ, HOGY AZ EMBER LÁTSZÓDJÉK

A mondandóm címéül választott két szólás látszólag egymástól eltérő, ám tartalmában mégis olyan együvé tartozó szemléletre utal, amely nemcsak az elmúlt századokban gyakorolt kényszerítő hatást a magyarországi kulturális életre, hanem napjainkban is.

Ha a kutató arra vállalkozna, hogy az életpályák megrajzolásával, az Oral History módszerének alkalmazásával fog hozzá a tudományosság hazai fejlődésének, művelődéstörténetének megírásához, akkor a különböző területeken alkotók bemutatásával olyan, “krisztusi utakat” megrajzoló kulturális térképet kényszerülne szerkeszteni, amely nemcsak az oktatási rendszerünk, hanem a hazai kultúrpolitika számára is megszívlelendő tanulságokkal szolgálhatna. (Ráth-Végh)

Engedjék meg, hogy a mondandóm címében megfogalmazottak közül először, az akinek nincsen múltja… problémakör kapcsán szóljak néhány szót.

A múlt és a közelmúlt, mások és a magunk múltja mindenekelőtt történet. “Az új lakótelepnek nincsen múltja, ezért  szegényebb a jelene is” – fogalmaz egy férfi Újpalotán, a hetve-nes évek végén. (Lipp, 1978) Az andragógiának Magyarországon nem volt múltja, ezért még szegényes és szerény a jelene, mondaná ugyancsak az 1970-es években nemcsak Durkó Mátyás, de meggyőződésem, hogy Csoma Gyula, Harangi László, Kovács Ilma, Maróti Andor, vagy Sz. Várnagy Marianne is, és folytathatnám a nevek felsorolását, mások is hasonlóképpen vélekednének.

Az andragógia hazai meggyökereztetéséért folytatott küzdelem valós története nem ismételhető meg egykönnyen. Ami lezárult, csak a vége felől érthető meg! Az emlékezés arra késztet, hogy újraéljük és megértsük, mi történt, hogyan és miért. Az igazi történetek mindig katartikus erejűek. Egyidejűleg váltanak ki érzelmeket, gondolatokat és ösztönöznek cselekvésre. Az andragógus képzés Durkó Mátyás teremtette múltja nem az, ami feledésbe merült, hanem az, ami visszaidézhető. Ez a múlt azonban csak a jelen nyelvén szólalhat meg. A jelennek a múlthoz való viszonya pedig nem más, mint a kommunikáció egy sajátos formája. Ami fontos: hatást gyakorol a “most”-ra, az andragógiát tovább fejlesztők összetartozására. Remélhetőleg minél inkább telik az idő és a múltba vész a jelen – az andragógusok között –, egyre erősebb szakmai láncolatot alkotnak e konferencia “láncszemei”, az előadások is, és mindaz, ami mögötte van: a praxisban megtestesült szakértelem és hit.

A történelem, a tudomány és a művelődés világában egyaránt jelentős szerepet játszanak az egyéniségek. A Tűz csiholója c. versében, Ady Endre, hangsúlyozva az egyén szerepét, érzékelteti a felfedező, az alkotó ember “krisztusi útját” is.

 

“Csak akkor születtek nagy dolgok,

Ha bátrak voltak, akik mertek

S ha százszor tudtak bátrak lenni,

Százszor bátrak és viharvertek.”

(Ady, 1982)

Az andragógus képzés elindításában és hivatássá válásában meghatározó szerepet játszó Durkó Mátyás személyének és szakmai munkájának megítélése nem sokban tér el a korabeli hazai kutatók és eredményeik, művészek és alkotásaik megítélésétől, akiket gyakorta a szűk országos, és még szűkebb helyi, vagy egészen partikuláris intézményi értékelési-és viszonyítási alapok lehetetlenítettek el. (Bánlaky – Varga, 1977.)

Az elutasítások és támadások többnyire azért irányultak ezekre az emberekre, mert ők azt vizsgálták, hogy szükségszerű-e a megszokott, a jól bevált elemek ismételgetése? Utakat, hatékonyabb eljárásmódokat kerestek és találtak, szeretve megtagadóként vállalták az embert, perlekedtek érte. (Eszik – T. Kiss, 1985.) A járt utak helyett és mellé újakat kerestek. Arra törekedtek, hogy bővítsék az ismert terrénumot, miközben tevékenységükkel növelték az ismeretlen világot. Életpályájuk és munkásságuk bemutatása olyan művelődési térkép megszerkesztését jelentené, amely megmutatná a különféle célokat, a mértékek, és az értékek tükrében bemutatná a célokhoz vezető különböző utakat.

“A pedagógia és a politika falait repeszteni próbáló, szakmai gyökereket növeszteni igyekvő” Durkó Mátyás is gyakorta kényszerült arra – Arany János szavaival – , hogy “Nem pöröltem,/ Félreálltam, letöröltem.” (Arany. 1973.) Méltatói között akadnak, akik ezt gyengeségének tudják be. Utólag próbálják bizonygatni, hogy a kelleténél sokkal több kompromisszumot kötött a korabeli hatalommal. A kritikusoknak igazuk van. Durkó számos kompromisszumot kötött, és ezek között sok volt a rossz kompromisszum. Durkó engedményeket kényszerült tenni, a vitákból gyakorta került ki vesztesként, sőt vereséget elszenvedőként. A kérdés azonban az, hogy azokban az időkben a hatalommal, az aczéli kultúrpolitikával lehetett-e jó kompromisszumot kötni? A jó kompromisszum ugyanis azt jelenti, hogy – együttműködő (kooperatív) kommunikációval – a felek arra törekednek, hogy a vita ne az eltérő nézetek ütköztetését (konfrontálódását), hanem az ismeretek rendezését szolgálja. Eredményeként egyik fél se érezze és tartsa magát vesztesnek, legyőzöttnek. A győztes maga az ügy legyen. A probléma megoldását mindkét fél közös eredményként és sikerként könyvelje el. (T. Kiss, 2005.)

A kompromisszumokkal megsarcolt és megharcolt szakmai viták hosszabb távon sikerre vezettek. A Kádár korszakban megtűrt “illegitim andragógus képzés” mégiscsak “hídfőállássá” vált a hazai felsőoktatásban. Ebben elévülhetetlen érdem illeti meg Durkó Mátyás személyét, tevékenységét, hosszabb-rövid-ebb ideig vele dolgozó valamennyi munkatársát, a különbözőségek egységét elfogadó kortársait és opponenseit.

Engedjék meg, hogy áttérjek mondandóm címében szereplő “messzire kell menni ahhoz, hogy az ember látszódjék…” igazságára.

Az 1970-es években, Szegedtől néhány kilométerre, a bordányi külterület egyik dűlőjében, egy hajdanán szebb napokat élt, de mára már roskadozó tanya idős gazdája fogalmazott így, amikor a település múltját kutató beszélgetést követően elköszöntünk egymástól. (T. Kiss. 2001.) Az idős ember szimbolikus, bölcs szavait megjegyeztem. Nemcsak saját tapasztalatait tömörítette össze, hanem nagyon fontos, máig időszerű jelenséget nevesített, amely egyben kérdést is tartalmazott. A rejtetten megfogalmazott kérdés szerint: a történelem során felhalmozott értékek és az azok létrehozásában domináns szerepet vállalók térben és időben történő megbecsülésével, tapasztalataik felhasználásával hogyan állunk? Vannak-e, és ha igen, milyen adósságaink?

Hosszasan lehetne sorolni azoknak a politikusoknak, tudományos és szellemi nagyságoknak a neveit, akiket a hazai (országos, regionális, helyi) politikai és társadalmi környezeti korlátok, intézmények “Prokrusztész- ágyai” arra kényszerítettek, hogy távozzanak szülőföldjükről, lakóhelyükről, az országból, vagy visszavonultan, tetteiket, eszméiket félremagyarázva, rágalmak közepette, esetleg tudomást sem véve róluk - éljék le az életüket. Munkásságuk eredményét, lényegét az örökös támadás, az értetlenség, az irigység és a rosszindulat rombolta, próbálta megsemmisíteni. Hosszasan lehetne sorolni azoknak a kutatóknak és művészeknek a neveit is, akik világraszóló eredményeket értek el, akikre szülőhelyük, városuk, volt munkahelyük vagy a mindenkori kormányok csupán egyetlen apropóból hivatkozhatnak: nevezetesen, hogy az illető személy szülőháza, lakóhelye az ország valamelyik településén található, rövidebb-hosszabb ideig itt, vagy ott tanult, dolgozott, esetleg magyar származású. E jelenség kialakulásának és elterjedésének jó terepet és közeget jelentettek a gyakori rendszerváltozások. Magyarországon a XX. században volt belőlük legalább hét. Az alkotók személyét érő értetlen és érdemtelen kritikák, az alkotások és teljesítmények lekicsinylése, agyonhallgatása, majd a rehabilitációs, a semmiből hirtelen fel- és kiemelő kísérletek, megkésett elismerések, posztumusz kitüntetések jelzik, hogy a kulturális életben és az értékek körében mekkora rombolások történtek. Jelentős erőfeszítésekre van szükség, ahhoz is, hogy a számos vétség közül csupán néhányat korrigáljunk.

Felmerül a kérdés: meddig kell még messzire mennie egy embernek ahhoz, hogy látszódjék? Továbbra is távozni kényszerül az intézményből, a településről, a régióból vagy az országból az, aki falakat próbál repesztgetni: vizsgálja, hogy szükségszerű-e megszokott módon gondolkodni, cselekedni: vagy merészen élre törve, újítóként valóságos alkotómunkát végez, vállalva annak valamennyi kockázatát? A szűkebb és a tágabb világ csupán akkor emlékezik majd rá, ismeri el eredményeit, amikor külföldön is jegyzett szakemberré válik, vagy már nincsen az élők sorában? A kiállás elmulasztását, a lelkiismereti vétségeket lehet kompenzálni emlékplakettel, vagy egy szobor felavatásával? Az emlékülések válhatnak-e a gyónás sajátos intézményeivé, az igazság kimondóivá? Az igazság és a pontosság különösen függ össze egymással. Lehet valaki pontos. A vizuálisan és verbálisan retusált narratívák is lehetnek pontosak. Ám a pontosság még nem egyenlő az igazsággal! Az igazság viszont nem létezhet pontosság nélkül!

Kérdezem ismét és újra: meddig kell még messzire mennie Magyarországon egy embernek, hogy igazsága, teljesítménye látszódjék értékeinek megfelelően?

Az andragógus szakemberek közül Durkó Mátyás is “messzire ment”. Távol áll tőlem, hogy cinikus kérdést tegyek fel, ám mégiscsak megteszem. Eljött-e az ideje annak, hogy Durkó Mátyás hitvallását, szakma eredményeit, kutatói, etikai magatartását és kérdésfeltevéseit a napjaink andragógiáját alkotó, egymással összefüggő három alrendszer: a felnőttképzés, a felnőttoktatás és a felnőtt- tanulás elmélete és gyakorlata figyelembe vegye?! Felvetésemben benne rejtőzik egy további kérdés is. A korábban eltávozottakkal hogyan állunk? Csiby Sándorra, Harangi B. Lászlóra, Karácsony Sándorra, Novák Józsefre, Schneller Istvánra, Sz. Várnagy Marianne-ra gondolok, nem folytatom a sort. A napjainkban még alkotó andragógusoknak is majd “messzire kell menniük” ahhoz, hogy felhalmozott szakmai tudásuk értékelhetővé, adaptálhatóvá, a felnőttképzés szerves részévé válhasson?

A népünk kultúrájában mondásként ismert “jó pap is holtig tanul” – melyet a tudomány világában sokáig permanens tanulásként emlegettek, napjainkban életen keresztül tartó tanulássá kereszteltek át – az emberiség történetében mindig jelenlévő törekvés volt. A tanulás ugyanis annak a megértésére irányul, mely szerint az idők múlásával sem tűnnek el véglegesen az egyszer már kialakult szerkezetek, felfedezések és megoldások, hanem éppen ezekre alapozva jönnek létre az egyre összetettebb rendszerek. Az új alkotások, szellemi teljesítmények megőrizve haladják meg a régit, lényegében ráépülnek az előzőekre, miközben kiküszöbölik a hibákat vagy a feleslegessé vált elemeit.

Úgy vélem, hogy végzettséget, elméleti és gyakorlati tevékenységet tekintve annyira csekély az andragógus szakemberek száma Magyarországon, hogy a szakma a felhalmozott értékek lebecsülését, a szakmai műveletlenség luxusát aligha engedheti meg magának! Azt is látom, hogy az andragógia több (állami, vállalkozói, civil szféra) intézmény számára eszköz, melyet arra használ, hogy a munkaerőpiaci viszonyokban jelentkező mélységes bizonytalanság miatt bámulatos manőverezési szabadságra tegyen szert.

 

Felhasznált irodalom

ADY Endre összes versei. Első kötet. Bp. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1982. Összegyűjtötte, és a szöveget gondozta LÁNG József és SCHWEITZER Pál, 581.

ARANY János összes költeményei I. köt. Bp. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1973. Szerkesztette és az utószót írta KERESZTÚRY Dezső és KERESZTÚRY Mária, 374.

BÁNLAKY Pál – VARGA Csaba: Azon túl ott a tág világ. Bp. Magvető Kiadó. 1979. 190.

ESZIK Zoltán – T. KISS Tamás: Egy kísérlet három szakasza. Bp. Népművelési Intézet, 1985. 158.

LIPP Tamás: Honfoglalás Újpalotán. Bp. Kossuth Könyvkiadó, 1978.

T. KISS Tamás: Beszélő viszony. Bp. Új Mandátum Kiadó, 2005. (Az idézett gondolat Durkó Mátyás emlékének ajánlott szöveg-és szemelvénygyűjtemény egyik tanulmányában került megfogalmazásra.) 120.

T. KISS Tamás: “Messzire kell menni ahhoz, hogy az ember látszódjék…” Krónikás. 2001. 4. sz. 10 – 12.

RÁTH-VÉGH ISTVÁN szinte valamennyi művében a társadalmi és kulturális haladás nagy eredményeinek, céljainak és személyiségeinek árnyékában láttatja a századok során burjánzó rosszindulat különféle formáit, a butaságokat, aljasságokat. Pl. Emberi butaság (1962), Szerelem, házasság (1963), Hatalom és pénz (1964), Tarka históriák (1964), Fekete krónika (1965), A varázsvessző (1966), A könyv komédiája (1967).