Vissza

KERESZTESNÉ VÁRHELYI ILONA

ARCHÍV FOTÓ A FŐSZAKKÁ VÁLÓ “DURKOLÓGIÁRÓL”

Jeles jubileumunk alkalmából talán csak a szépre illenék emlékezni. Emlékidézésem mégsem lesz a megszépítő messzeség műfajába sorolható. Nem szeretném illuzórikusan pozitívra festeni a képet, hiszen már a képzés idején is sokféle feszültség volt bennünk és köztünk, amely a növekedés fájdalmával éppen a mi évfolyamunknál verte ki először a biztosítékot. Azért sem szeretném idillire színezni az archív fotót, mert annak amolyan nekrológszerű felhangja lenne. Pedig most nem temetni, hanem dicsérni, éltetni jöttünk a képzést. Azzal is tisztában vagyok, hogy az emlékező tiszte – hála Istennek – nem az értékelés.

A hatvanas évek közepén a népművelés szak az egyike volt azoknak, amelyekre a legnagyobb volt a túljelentkezés. Általában 20 fős évfolyamok voltak, többnyire magyar és történelem tanárszakhoz kapcsolva. Az előzetes felvétel gyakorlata alig enyhítette a tizenkét-tizenötszörös jelentkezési arányt. Ez kiváló merítést jelentett, a karon a legmagasabb felvételi pontszámokkal büszkélkedhettünk. Így ezek a népművelő évfolyamok kimagasló képességeket és színes egyéniségeket hoztak felszínre. Ennek ellenére a hagyományos szakok tanárai és diákjai jobb esetben lekicsinylő legyintéssel intézték el a népművelés szakosokat, mondván: “kultúrvigécek”. A tanszék – érthető módon – azokat a hallgatókat részesítette indokolt vagy indokolatlan előnyben, akik fontosabbnak tekintették a népművelés szakjukat, mint a másikat.

Az egykori feszültségeket ma – a rendszerváltás tükrében – igazolódni látjuk egymás pályájának csillagjárásában. Egy-egy karrier felívelését vagy csillaghullását figyelve rádöbbenünk, mennyire tragikus volt az az ideológiai prés, amelynek tanárként, diákként nemcsak elszenvedői voltunk, hanem amelynek alkalmazását el is várták tőlünk. Többen, akik az utóbbit túl komolyan vették, ma már nincsenek közöttünk. (1970-ben 12 magyar népművelés szakos végzett. Ketten közülünk az általuk komolyan hitt ideológiai rendszer omladékain öngyilkosságba menekültek, míg mások váratlan, fordulatos karriert építettek.) Legtöbben mégis a kultúra rendszereiben találták meg hivatásukat.

Mindkét végletes esetben igazságtalan lenne az okokat egyedül a népművelő képzésre vezetni vissza. A tanszék megalakulása, fennmaradása és az elvárásoknak megfelelés nagyrészt Durkó Mátyás elvszerű kompromisszumkészségének köszönhető. Negyven év távlatából indexünk elsárgult lapjai arról tanúskodnak, hogy a vélt vagy valós társadalmi igényekhez alakított tanterv “a sokoldalúan képzett szocialista embereszményt” úgy értelmezte, hogy az emberi műveltség szinte minden lényeges területét az oktatás tárgyává tette, és igyekezett szaktudományos alapot teremteni az ismeretek integrációjához. Persze, az is kitűnik, hogy a ma már felidézhetetlen tartalmú előadások és szemináriumok olykor-olykor nem a tudomány vagy a gyakorlat követelménye nyomán, hanem a tanszéki oktatók képessége, tapasztalata és érdeklődése alapján kerültek a tantárgyak közé. De talán éppen ezért válhatott a debreceni egyetemi képzés nemzedékek számára valódi iskolává.

A sokoldalú képzés igényét bizonyítja az, hogy már az első félévben megkezdődött a zenetörténeti és művészettörténeti képzésünk, amelyhez a 2. félévben a néprajzi ismeretek társultak, másodévtől pedig a színház- és filmkultúra, később pedig vallástörténet, esztétika, szociológia, természettudományos ismeretek, média stb. Persze, nem ezek voltak a főtárgyak, de ezekben sejlett fel az interdiszciplináris kultúraszemlélet, s az e tárgyakat oktató vendégtanárok, ill. az általuk meghívott szakemberek színes egyénisége mély nyomokat hagyott bennünk, elég Kádár Zoltánra, Gunda Béla professzorra, vagy Szabó Ernőre, Varga Gyulára gondolnunk. Még a magyar szakosoknak is nagy előnyt jelentett a népművelés tanszéken oktatott általános és szakesztétika és a kortárs-irodalom. S hogy a római műemlékektől a borsó genetikájáig, vagy a vetítőgép befűzésétől az olvasásszociológia empirikus módszertanáig terjedjen a tudományunk, félévenként 2-3 szemináriumi dolgozattal és vizsgával kellett többet teljesítenünk azoknál, akiknek a második szakjuk is hagyományos tanárszak volt. Ezekkel a tárgyakkal és vizsgakövetelményekkel érdemelte ki szakunk a kevésbé rosszindulatú, de ironikus “polihisztor-képző” titulust. Rövidesen a kultúrvigécség és polihisztorság jelentés a “Durkológia” névben szilárdult fogalommá. Ez a név utalt arra a ki nem mondott, de mindnyájunk által érzékelt jelenségre, hogy a születő andra-gógiai diszciplínát Durkó Mátyás avatta tudománnyá. Éreztük azt, hogy ennek a koraszülöttként, korát megelőzve világra jött tudománynak lehetünk első, hivatásos szakemberei, mégis olykor nélkülözhetőnek éreztük azt az erőfeszítést, amellyel tanáraink a diszciplína rendszertani helyét keresgélték a tudományok határmezsgyéin. Sokkal inkább a társadalmi gyakorlat kihívásaira figyeltünk, és szívesen tanultuk a társadalom mélyebb megismerésére, az összefüggések feltárására alkalmazható, többnyire polgárinak minősített szociológiai, vezetési, szervezési, hatásvizsgálati módszereket. Ez a szélesebb tantárgyi struktúra tette máig hasznosíthatóvá diplománkat.

Utólag látszik világosan, hogy a hatvanas évek második fele a képzés történetének azt az időszakát jelentette, amikor a szak komolyságát és létjogosultságát minden áron bizonyítani kellett. Tanulmányaink megkezdésekor Durkó Mátyás mellett két oktató látta el a főtárgyak oktatásának feladatát. Tar Károly és Koczka László. (Az utóbbi volt talán az egyetlen az egyetem történetében, aki dohánygyári kultúrosból lett és maradt nyugdíjba vonulásáig tanársegéd.) Később Soós Pállal bővült a tanszék, de továbbra is vendégoktatók sokasága tanította a legváltozatosabb tárgyakat.

Ha azt a kérdést tennénk fel, mi az a tárgy vagy tudás, aminek leginkább hasznát vettük az életben, bizonyára az egyéni életutak szerint mindnyájan különféle választ adnánk. Magam a könyvtártani, néprajzi, művészettörténeti ismeretekért vagyok hálás, de a leghasznosabb tudást az emberi kapcsolatok jelentették, amelyek elsősorban a téli-nyári szakmai gyakorlatokon, a kitűnően szervezett tanulmányi kirándulásokon, a vizsgaidőszakok kényszeres főzőcskéiben és a kollégiumi vagy botanikus-kerti beszélgetéseinkben formálódott szemléletté.

A tanszék – illetve ahogy akkor neveztük: tansámli – első helyszíne, az ún. lépcsős terem, igen alkalmas volt a közösség kialakítására. Az intézeti fiók-rendszer és az a körülmény, hogy a tanári szoba a tanteremből nyílt, közvetlenebb emberi kapcsolatokat tett lehetővé az évfolyamok között és a tanár-diák viszonylatban is. Ennek értékét legalább olyan haszonnal kamatoztattuk, mint az empirikus felmérésekben szerzett tapasztalatainkat.

A képzés struktúrájában látszott Durkó Mátyás elszánt törekvése a tudományosan megalapozott, a gyakorlatban is hasznosítható felkészítésre. Nehezítette ezt az a körülmény, hogy a végzettség ugyanúgy képesítette tulajdonosát arra, hogy egy falusi kultúrházban, mint valamely országos irányító rendszerben helyezkedjék el. A foglalkozások sokfélesége a rendszerváltást követően tovább szóródott. Ez lett az a diploma, amely sok újonnan megjelent szakmában is elfogadhatónak bizonyult.

Minthogy néhány évig magam is oktattam ezen a tanszéken, módom volt szembesülni a képzés iránti társadalmi és szakmai elvárások állandó módosulásával. A tanszék és a képzés neve többször változott, de mindmáig őrzi azt az – akár naivnak is minősíthető – szándékot, hogy az itt végzett szakemberek egy kultúrált, művelt, minőségi társadalom alakítását szolgálják.

Ehhez kívánok a tanszék jelenlegi és jövőbeni oktatóinak és hallgatóinak jó realitás-érzéket, erkölcsi és szakmai elhivatottságot. Kívánom, hogy önkritikus kontrollal, érték-centrikusan végezzék munkájukat, úgy, ahogyan a szak alapítója tette. S ha a hőskor heroizmusa ma már mosolyra készteti is az ifjabbakat, becsüljék meg – mint fontos tanulságot – a kezdetek tévelygéseit is! Tartsák tiszteletben továbbra is a teljes egzisztenciájával a szakot szolgáló Durkó Mátyás munkásságát és emlékét, amely előtt magam is tisztelettel hajlok meg.