FÖLDIÁK ANDRÁS

AZ EMLÉKKÖNYVRŐL AZ EMLÉKÜLÉSEN

A kötet egyik kiadója a mi intézetünk, ezért talán elfogult leszek az ismertetésében, amiért elnézést kérek. Más tekintetben viszont elfogulatlan vagyok, mert én nem a «durkológián», hanem a «marotológián» végeztem. Emiatt még nagyobb megtiszteltetés számomra, hogy a könyv bemutatása révén e rangos emlékülésen szólhatok, itt Debrecenben, és ezáltal is közelebb kerülhetek Dr. Durkó Mátyás professzor munkásságához.

“Az illegitim andragógusképzés megteremtője”, “In memo-riam Durkó Mátyás” című kötetet Balipap Ferenc szerkesztette. A mai világban kiemelést és megkülönböztetett köszönetet érdemelnek azok, akik anyagilag lehetővé tették a megjelenés. A Magyar Művelődési Intézet és a földesi Karácsony Sándor Társaság a Nemzeti Kulturális Alap és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának a támogatásával adta ki a könyvet, amely valamivel több, mint 300 oldal, és tartozik hozzá egy CD melléklet. A CD-re egyébként külön felhívom a figyelmet: Durkó Mátyás Jászberényben tartott és Karácsony Sándorról szóló előadása hallható rajta.

A kötet összesen 28 tanulmányt tartalmaz, valamint a Függeléket, amelynek nem a legszerencsésebb elnevezése a függelék szó, mert több annál: Durkó Mátyás munkásságának valamiféle summázata. Hiszen a “durkológián” diplomát szerzett valamennyi nappali és levelező tagozatos hallgató nevét és a doktori fokozatot elértek listáját tartalmazza, továbbá a professzor írásműveinek igen gazdag bibliográfiáját. A jelentős életmű eredménye kerül tehát itt bemutatásra, divatos szóval azt is mondhatnánk, hogy a “kimeneti” oldal grandiózus összefoglalását szemlélhetjük. A teljes kötet fajsúlyos, igényes, Durkó Mátyás emlékéhez méltó mű. Gratulálok a szervező és szerkesztő Balipap Ferencnek!

Amikor kezembe vettem a kötetet erre a bemutatásra készülvén, és némileg már beletekintettem a tanulmányok egy részébe, Velásquez egy műve jutott eszembe. Az idén tavasszal a Szépművészeti Múzeumban rendezett nagy spanyol képzőművészeti kiállításnak körülbelül a középtáján volt egy meglehetősen gyengén világított terem, amiben két – látszólag – egyforma kép kapott igen erős, jó megvilágítást. Amikor belépett az ember a terembe, jobbról is, balról is ugyanazt a festményt látta: Margarita infánsnő egészalakos remek portréját. Az infánsnő egy 8-10 éves kislány, csodálatos tartású, királyian pazar ruhában. A két kép mérete, rajtuk a kislány alakja, a ruha redőzete és minden más részlet ugyanolyan. Miért állították ki kétszer ugyanazt, és egyáltalán mit állítottak ki, az eredetit és valamilyen rangos másolatát? – morfondírozhat a tájékozatlan néző. Nos, az egyik az idős Velásquez műve, a másik, amelyik ugyanott, ugyanakkor, ugyanabból a beállításból készült önálló munka, a mester vejének az alkotása. Alaposabban szemlélve aztán fel lehet fedezni a különbségeket, és kiderül, hogy hajszálnyival tér el csak Velásquez festménye, de attól a hajszáltól viszont sokkal jobb lesz.

Hogy miért jutott eszembe ez a két kép? Azért mert az emlékkönyv egy kicsit ehhez hasonló, ugyanarról az emberről és életműről írnak sokan más-más nézőpontból. Barátok, közvet-len munkatársak és távoli – többnyire budapesti – kollegák, és sok-sok tanítvány. Durkó Mátyás egyik dedikációjában találó módon “együttgondolkodó küzdőtársának és kiegészítőjének”, Maróti Andornak ajánlotta a könyvét. Igen, így van, együttgondolkodók és küzdőtársak tanulmányai sorakoznak a kötetben, miközben megszólal maga Durkó Mátyás is Mayer József most elővett, de igen frissnek mutatkozó interjújában.

Sokan és sokféle oldalról mutatják be tehát Durkó profesz-szor urat, de ezek az egymásra vetülő bemutatások cseppet sem teszik egyhangúvá a könyvet, sőt, izgalmasan rajzolódnak ki az újabb és újabb portréból a fontosabb, többek által említett, így a megerősítések következtében egyre jobban elmélyülő vonások, valamint a kevesek által hangsúlyozott, de szintén hozzá tartozó vékonyabb rajzolatok. Izgalmas és érdemleges portré kerekedik így a kötet egészéből.

Nos, a sokféle tanulmányt érintőlegesen sem kívánom bemutatni, egyfelől azért, mert nem akarnám valamiféle ügye-fogyott tömörítvényben elmondani a kötetet, és ezzel mintegy fölöslegessé tenni az elolvasását, másrészt még ha lenne is ilyen szándékom, itt és most akkor sem jutna rá idő. Inkább csak érzékeltetni szeretném azt, ahogyan a tanulmányok sorából formálódik ez a nagy közös portré, s ezért néhány szerző által Durkó Mátyásról leírt egy-egy fontosabb jellemző vonást ragadok ki. Ennek során talán sikerül valamennyire megtapasztalnunk a nézetek egymásra rakódásának ezt a különös élményét, amelyet természetesen maga a kötet olvasása adhat meg igazán.

A köteten belüli sorrend szerint haladok, tehát a sorrend nem értékítélet. Sajnos a kötet negyedéig sem fogok eljutni, sok kiváló és említésre érdemes írásról így nem esik szó, de az olvasóknak persze ezeket is határozottan ajánlom figyelmükbe.

Borbáth Erika Előszava ebből a szempontból nem egészen előszó, ugyanúgy kirajzol néhány fontos vonást, mint a további tanulmányok. Borbáth Erika azt emeli ki első helyen, hogy Durkó Mátyás szakmát teremtett. Az akkor még ismeretlen andragógiából úgy hozott létre elméletileg megalapozott gyakorlatot, hogy azt ma már nem csak folytatjuk, hanem magától értetődőnek tartjuk. A másik tényező, ami egyebek mellett hangsúlyosan szerepel ebben az írásban, az az, hogy itt Debrecenben ember léptékű és színes iskola jött létre, amelyen belül figyeltek egymásra a hallgatók és az oktatók. Nem akarom erőszakoltan aktualizálni ezeket az értékeket, de a mai tömegoktatás felől tekintve ez különösen megszívlelendő.

T. Kiss Tamás és Tibori Tímea tanulmánya a kimondottan és teljes egészében Durkó Mátyásról szóló írások közül a legszélesebb merítésű. Nem véletlenül ez szerepel első helyen az előszó után, és ennek az írásnak a címe vált a kötet címévé is. A szerzőpáros a gazdag életműből talán a legnagyobb hangsúllyal azt emeli ki, hogy Durkó professzor az általa tárgyalt probléma elméleti kidolgozását minden esetben a gyakorlati alkalmazás, alkalmazhatóság vizsgálatáig folytatta. S a “minden esetben” szavakat érdemes megismételni, mert ez jól utal a következetességre és a gyakorlatnak való feltétlen elkötelezettségre. Durkó Mátyásra jellemző másik fontos tényként olvashatunk az interdiszciplináris aspektusok tág soráról, arról, hogy a felnőttnevelési munkássága mellett gyakran találkozunk műveiben az ismeretelméleti-filozófiai, szociológiai, pszichológiai szempontok alkalmazásával. S ez az elméletalkotási metodológia is igen következetesen érvényesült mind a műveiben, mind oktatási gyakorlatában.

Rokonszenves törekvésként említik a szerzők Durkó Mátyásnak azon való fáradozását, hogy minél több embert vonjon be, nyerjen meg az ügynek. Az is ennek a szándéknak egyik megmutatkozása, hogy előszeretettel publikált másokkal: hét nevet olvashatunk a tanulmányban, akikkel közösen jelentek meg művei. Időben is és a két tanszék közötti kapcsolat alakulása szempontjából is talán a legfontosabb az 1966-ban Maróti Andorral közösen jegyzett Népművelés-elmélet című egyetemi jegyzet.

Minden írás előtt újból és újból el kellene mondanom, hogy sokkal többről szól, mint ami keveset kiragadok belőle, de a lehetőségeim korlátozottak. Fokozottan igaz ez Maróti Andor “Durkó Mátyás emlékére” című tanulmányára. Nagy fejlődési lehetőséget ígérő kifejezésként határozza meg a tanulmány a szórakozva művelődés fogalompárt, amit Durkó Mátyás gyakran használt. Valóban, a művelődés kiemelkedően fontos jellemzője ez, az értelmes és kellemes, a hasznos és oldott időtöltés, ami megkülönböztetendő a csak szórakoztatást célzó, a kikapcsolódást nyújtó tevékenységtől, a másik oldalon pedig a tanulástól, amely olykor meglehetősen keserves magolásból áll. A szórakozva művelődés azonban nem jelent és ne is jelentsen leegyszerűsítést, felületes, alacsony szintű tevékenységet. Maróti a Teller Ede mondatait átvevő Durkót idézi: “Ma azt tartják haladásnak, hogy minél több ember éljen jól, és ez még rendben is volna. De a demokrácia oda fejlődött, hogy csak az a szellemi termék számít értékesnek, melyet még a legbutább ember is megért. Én ezt a legbutább embert szívesen etetném, de azt semmiképpen sem szeretném, hogy a szellemi haladás kritériumait hozzá igazítsák.”

A közművelődésnek be kell illeszkednie a permanens képzés rendszerébe – hangsúlyozta Durkó Mátyás meghatározó koncepcionális elveként, és ez az, ami Maróti Andor szerint is a műveltségi színvonal emelkedésének egyik legfontosabb feltétele. A művelődésnek közvetlenebb kapcsolatba kell kerülnie a rendszert alkotó más tevékenységi körökkel, így például a közoktatással, a munkaerő-piaci képzéssel, a tömegkommunikációval. Durkó Mátyás ennek érdekében egy átfogó neveléstudomány szükségességét fogalmazta meg, az ember nevelését, vagy antropagógiáét, ami magában foglalná a pedagógiát, az andra-gógiát és az idősek művelődésével foglalkozó gerontagógiát. Sajnos – amint ezt Maróti is leszögezi, az elmúlt évtizedekben nem ebbe az irányba haladtunk. Szerény személyes véleményem szerint mélyebb a tagoltság az egyes szektorok között, mint bármikor korábban volt.

Koltai Dénes és Sári Mihály közös cikküknek szintén a permanens művelődés viszonyrendszerét, illetve e rendszer kidolgozásának a fontosságát állítják a középpontjába. Durkó rendszerében a pedagógiai és az andragógiai folyamat egészében jelen van az önnevelés, a pedagógiai területről indul, majd az autonóm tanulási folyamatban és a felnőttneveléshez érkezve egyre erősödik, amíg majd teljes önneveléssé válik, azaz a felnőtt egészében átveszi saját maga fejlesztését. Az önnevelés paradigmája zárja a nevelési folyamatot – írják a szerzők.

Hasonlóan fontos és pregnáns megállapítás az az összefoglaló gondolat, amely szerint “A Professzor ’belopta’ a Karácsony-i értékeket a szocializmus felnőttképzési rendszerébe.” Valóban, Karácsony Sándor neveléselmélete és a kifejlődő andragógia között igen fontos láncszemet alkot Durkó Mátyás munkássága.

Soós Pál is a karácsonyi örökség tudatos folytatását emeli ki. Ez az egyik szellemi forrásvidéke Durkó Mátyás szakmai fejlődésének, a másik a népi írók mozgalma. Az akkor kidolgozott modernizációs reformtervek alkották azt az átfogó programot, amely a magyar sorsproblémákat gyökerében érintette, s ez – a NÉKOSZ élményekkel együtt – meghatározó indíttatást jelentett Durkó számára. Külön megemlíti Soós Pál a nemzetközi tájékozódást. Durkó Mátyás átfogóan és részletesen megismerkedett angol, francia, nyugat-német és kelet-német – akkor ez két eltérő gyakorlat volt –, holland, finn, lengyel, cseh, orosz és jugoszláv szakintézményekkel és a szakirodalommal.

Jegyzeteim még tartanának, Szabó József írása következne – aki szinte mindazt összefoglalja, amit eddig említettem, emellett erőteljesen felhívja a figyelmet a holisztikus és multidisz-ciplináris gondolkodás nélkülözhetetlenségére –, de nem folytatom a sort, mert hosszú lennék.

Durkó Mátyás két, eddig általam nem említett vonására utalok még, az egyik a “debreceniség”, ezt többen érintik az eddig említettek közül, de a későbbiek közül is, majd Kozma Tamás írása tárgyalja alaposabban. A protestáns értelmiség jelenléte, népiesség, bizonyos mértékű küldetéstudat és ezzel járó radikalizmus, amit ehhez a fogalomhoz Kozma Tamás köt. Megemlítem, hogy a tegnapi és a mai napon folyik itt Debrecenben, ennek az egyetemnek a közreműködésével, egy Leonardo program által támogatott nemzetközi konferencia, amely a Civikus nevet viseli, és a közösségi módon való, aktivizáló egyetemi képzés módszereivel foglalkozik. Gyakorlatilag mindennel, ami nem a katedráról való, szokványos oktatás, a gyakorlatias, élet közeli, radikális formákkal. Lám, a debreceniség itt is feltűnik: a Civikus projekt a civis városban találta meg a helyét Magyarországon. Nem lehetnek ezek véletlenek.

A másik, amit még érintek – hogy én is kiemeljek az arcvonások közül egyet –, ez az alaposság. Erre egyébként sokan utalnak a kötetben, de önálló, erőteljesebb kifejtést nem kap. Pedig nagyon fontos és irigylésre méltó, feltehetően a professzori cím elnyerésében is szerepet játszó tulajdonság. Sajnos, ez a mi generációnkra mintha kevésbé volna jellemző. Durkó Mátyás minden problémát és jelenséget a lehető legaprólékosabban közelített meg, tárt fel bőséges irodalom felhasználásával, elemzett és bizonyított. Az őszinte rácsodálkozás képessége ez, mindent úgy körüljárni, mérlegelni, megvizsgálni, mintha soha nem találkozott volna még hasonló jelenséggel.

Az elmondottak mind feltárulnak a kötetből, és természetesen ennél még sokkal-sokkal több. Ez a könyv erényeit bizonyítja. De, hogy egyetlen kritikus mondatot is mondjak a sok dicséret után, engem a kötet címe nem nyert meg magának. Tudjuk persze, hogy mire utal, számos támadást kellett kivédeni, nehéz volt az andragógiának szállást csinálni a tudományok között. De azért mégsem az illegitimitás a legfontosabb, amit a kötet főcímében kellene hangsúlyozni, hiszen Durkó Mátyás munkássága legitim módon beilleszkedik az egész magyar nevelés, közművelődés és humán fejlesztés történetébe.

Mind a méltó emlékezést, mind a további kutatást kiválóan szolgálja tehát ez a mű. Komoly alapokat ad a folytatáshoz, de nem pótolja – ahogyan ezt nem is gondolta senki – Durkó Mátyás munkásságának szisztematikus tudományos feltárását.

Még egyszer gratulálok a szerkesztőnek, és mindnyájuknak jó olvasást kívánok!