ÉLES CSABA

GONDOLATOK KÉPZÉSÜNK SZELLEMI ARCULATÁRÓL. A DEBRECENI KÉPZÉS ESZMEISÉGE ÉS KÜLDETÉSE 1956-TÓL NAPJAINKIG

Durkó Mátyás – 1984-ben bekövetkezett rokkantsági nyugdíjazása után – nagyszabású munkaprogramot állított össze önmaga számára. A tervezett és megvalósult, egyszerre összegző szándékú és előretekintő igényű művek közös vonása a felnőtt-nevelés és a közművelődés szerteágazó problémakörének részben történeti, részben teoretikus jellegű áttekintése. A históriai aspektust demonstrálja Az andragógiai képzés alakulása a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán címmel, 1995-ben megjelent kötete is.

Durkó Mátyás mint – Magyarországon elsőként – Tanszékünk megalapítója és még korábban az egyetemi szintű képzés elindítója és “programtervezője”, felelősségteljes irányítója avagy “rendszergazdája” és sok-sok éjjeli órát is átdolgozó, folyamatos és figyelmes fejlesztője, a szervezésben és tudományos tevékenységben egyaránt oroszlánrészt vállaló és teljesítő, igazi vezéregyénisége; nos, a mi Mátyásunk erkölcsi és szakmai kötelmének érezte és tudta, hogy – mint legautentikusabb szerző – megírja ezt az említett képzéstörténeti monográfiát. Azt a könyvet, amely mindezzel együtt számos önéletrajzi utalást, továbbá a kollégákat és a legkiválóbb hallgatókat név szerint is említő méltatásokat és a szerepüket jelző információkat tartalmaz.

Talán még szerencsés is, hogy elmaradt ebből a kötetből a névmutató; mert így, miközben a “bennfentes” olvasó a nevét keresi, több érdekes adatra és adalékra bukkanhat. Mindennél lényegesebb azonban, hogy ezt az akkurátusan megírt krónikát áthatja az egykori tanítványok szeretete és a szakmai sikereik számbavétele során érzett öröm. Az a különösen jóleső érzés, amely egy tudóstanár életének nyugdíjas korában is értelmet és boldogságot ad.

Engedjék meg, hogy idézzem e forrásértékű mű két utolsó mondatát. “A legfőbb értéket az a közel ezer művelődési és felnőttnevelési szakember képezi, aki ebből a debreceni egyetemi andragógusi képző-nevelő műhelyből kikerült. Ezek tudományos értékének vizsgálati mutatóit még nem fedezte fel – megfelelő szinten – a tudomány, így mi is csak egyedi kiemelkedő példákat említhettünk pályán való helytállásukra és előrehaladásukra.”

1956-tól 1972-ig népművelőket, 1972-től 1992-ig közművelődési előadókat, 1992-től 2006-ig művelődési menedzsereket, majd művelődésszervezőket, idén szeptembertől pedig andragógia alapszakos hallgatókat képeztünk, illetőleg képzünk. Ebből adódóan voltak és van olyan átmeneti periódusunk, amikor két szakképzési forma is napirendünkben áll. A kezdeti C-szakot követte az A-, illetve B-szak; a szakpárosításokat mára fölváltotta az egyszakosság (amire egyébként korábban már volt példa).

A változó tantervű képzés története során a szintén változó összetételű tanszéknek számos olyan jelenséggel kellett és kell szembenéznie, kutatóként és tanárként megmérkőznie, amely hazánkban – de többnyire a nagyvilágban is – tudományosan még kimunkálatlan állapotban leledzett; vagy tantárgyként jelentett újdonságot a magyar (és sok esetben a nemzetközi) felsőoktatási gyakorlatban.

Mindezek a tartalmi: egyfelől szakmai és másfelől ideológiai kihívások, továbbá egyéb természetű akadályok kolléganőinktől és kollégáinktól egyre fokozódó kreatív és innovatív készséget kívántak meg. Ámde nemcsak a tanároktól és az oktatást is gyakorló tudományos munkatársaktól, hanem a hallgatóktól, mint többé-kevésbé konstruktív és kooperatív befogadóktól is.

Képzési stratégiánk a hallgatót, az ifjú felnőttet mindig is egyszerre tekintette partnernek, ugyanakkor modellnek és hivatásos közvetítőnek. Más szavakkal: a kultúra olyan leendő “misszionáriusának”, aki emberformáló munkáját önmagán kezdi, a tanultakon és tapasztaltakon okulva “kísérletezi” ki (Németh László). Antropológiánk értelmében az ember nem lezárt felnőtt, hanem – a szó legnemesebb értelmében – nyitott gyermek. Ezt az állítást korántsem cáfolja, hanem éppen hogy alátámasztja egy másik elvi megközelítés. Eszerint a hallgató is felnőtt állampolgár, és a felnőtt ember sem minősíthető vissza nagyranőtt nevelendő gyermeknek.

Mindezen viszonyulásoknak a szemléleti alapjai föllelhetők Durkó Mátyás meghatározó mesterének, Karácsony Sándornak a gondolatvilágában. Az utóbbi igazolására hadd idézzük meg most csupán egyik figyelmeztetését, 1948-ból. “A felnőttneve-lés csak akkor bontakozhatik ki a pedagógia szándéktalan gyerekességéből, ha a felnőttet nevelői magukkal egyenrangú félnek ismerik el és tisztelik felnőtt társaikat, és maguk is mint társak viszonyulnak hozzájuk.”

Durkó 1956 után még mélyebben megértette Móricz Zsigmondnak azt a tanácsát, amellyel az író a harmincas évek második felében a magyar parasztokhoz fordult. Nevezetesen tömören megfogalmazott jelmondatát: Ne politizálj, építkezz! Ez értelmezhető szó szerint (ne pártpolitizálj, hanem helyette telkedet és tanyádat építsd), és interpretálható átvitt, szellemi és lelki értelemben is. Azaz: építsd önmagadat, fejleszd szűkebb és tágabb közösségeidet!

Nem kétséges, hogy fölfedezhetők mindebben a protestáns szellemiségnek és lelkiségnek, világnézetnek és életvezetésnek olyan alapvető jellemzői, mint a munkabírás és a szorgalom, a felhalmozás és a takarékosság, a szívós önfegyelem és a kemény kitartás, továbbá az elemzések elvégzésének és a következtetések levonásának meggyőződéses igénye. Az az evangélikus és református hit, amelynek Bocskai és Bethlen, Kossuth és Petőfi, Ady és Móricz, Fülep Lajos és Illyés Gyula, Karácsony Sándor és mások a magyar példaadói.

Nem véletlen, hogy a reformáció alapművének (természetesen a Biblia után) már az első mondata egyik kulcsfogalmának tekinti az ént. “Egész bölcsességünknek – így kezdi könyvét Kálvin –, már amelyik igaz és valóságos bölcsességnek nevezhető, valójában két összetevője van: Isten és önmagunk ismerete.” (Tanítás a keresztyén vallásra, 1559)

Durkó az embert mint önművelődő és önnevelő, önképző és önfejlesztő individuumot állította a középpontba. Mi ezt kiszélesítettük az önmegismerés és önmegvalósítás bölcseleti elágazásaival és irodalmi-művészeti példatárával; amely kiegészült az embernek és világának egy olyan viszonyrendszerével, amelyben szervesen összefügg önmagunk és embertársaink felfedezése – például az emberi kapcsolatok vagy az esztétikai befogadás révén. (A rejtőzködő én, 1995)

Az ember tehát az a csodálatos lény, aki a teremtés művét önmagának a társadalomban történő megvalósításával: azaz konkrétan mentális műveltséggel és morális cselekvéssel teljesíti ki. A művelődés és a morál elsősorban és többnyire szerves fejlődést és reformokat kíván a mindennapi élet egész valóságában. A mi képzési koncepciónk végeredményben – a tantermeken belül és az egyetem falain kívül is – az ember legjobb képességeinek, legszebb arculatának a lehető legteljesebb kibontakoztatását mint humanista eszményt és célkitűzést vallotta mindig a magáénak.

Képzésünket és kutatásainkat is a tantárgyak sokfélesége és a korábban nagykorúsodott tudományokra, illetve a közöttük kidomborított összefüggésekre való, tudatos és egyre szélesedő építkezés jellemzi a kezdetektől napjainkig. Ezt korábban csak interdiszciplináris, manapság már multidiszciplináris szakmai sajátosságunkként is hangsúlyozzuk.

Akárhogyan is nevezzük, az igazság az, hogy képzésünk ezen alapvető vonása mindig is indukálta szakunk vonzerejét és egyfajta kompenzációként – ti. a tudományegyetemi karok más alapszakjaival összehasonlítva – növelte önbizalmunkat, sőt sarjadni engedett némi óvatos és egészséges büszkeséget is. Mint a Nevelés- és Művelődéstudományi Doktori Program egyik alprogramjának vezetője, már arról is tájékoztathatom korábban végzett kedves hallgatóinkat, hogy képzésünk sokszínűsége és problémagazdagsága eddig is több sikeres motivációt jelentett a PhD-fokozat megszerzéséhez.

Kiindulásaink egyik – és nagyobb – csoportját alkotják a társadalomtudományok. Mindenekelőtt a “szülőanya” szerepét betöltő neveléstudomány, majd rögtön utána – maradva metaforánknál – olyan édes “nagynénik”, mint a pszichológia, a szociológia és a politológia. A rokoni körhöz tartozik még – közelebbi vagy távolabbi fokon – a könyvtártudomány, a néprajz, a kommunikációelmélet; a kilencvenes évek elejétől pedig bekerült nagy családunkba a közgazdaságtan, a jogtudomány (gondoljunk a kulturális jogra), az informatika és az ún. Európa-tudományok is. (Képzésünk a jövőben is nyitott marad a kör további bővülésére.)

A pedagógiából és a neveléstudományból származik tehát a felnőttnevelés (felnőttoktatás, felnőttképzés) gyakorlata és elmélete. Elmondhatjuk azonban azt is, hogy bizonyítottan hozzájárultunk és még inkább hozzá fogunk járulni például a nevelésfilozófia vagy az ún. multikulturális neveléstan fejlődéséhez, illetőleg a felnőttek világához való adaptálásához.

A pszichológiából minket elsősorban az életkorok és a tanulás-művelődés lélektana; a szociológiából a csoportok és rétegek, a szervezetek és intézmények, a vezetés és irányítás, a szociálpszichológia, de legfőképpen a művelődés és művészet szociológiája; a politológiából pedig főleg megint csak a művelődés és a művészetek, a tudományos élet és az oktatás-közműve-lődés politikája érint és érdekel, továbbá – kiemelten – a magyar művelődéspolitika története.

Képzési és kutatási kiindulásaink másik jelentős csoportját a bölcsészettudományok tették és teszik ki. Három fő tartópillérünk erről a bázisról a történettudomány, a filozófia és az 1750 óta önállósult esztétika. Bár az újabb időkben már kiterjed a figyelmünk a gazdaságtörténetre is, a domináns a művelődéstörténet és – ezen belül vagy ehhez kapcsolódva – a művészettörténet.

A művelődéstörténetet a nyolcvanas évek közepétől – terjedelmi okokból – egyre inkább leszűkítettük a keresztény Európa kultúrájának II. évezredére; ezen belül viszont már nagy hangsúlyt kap a középkor és a reneszánsz, a humanizmus és a reformáció. (Megjegyezendő ugyanakkor, hogy a 18. századi felvilágosodás és az azt követő korok jelen vannak más tantárgyainkban is.)

A filozófia egyfelől filozófiatörténetet – másfelől művelődésfilozófiát jelent a mi “enciklopédiánkban”. Ez utóbbi a kilencvenes évek közepétől egyrészt a kulturális örökség (tradíció, hagyomány) – másrészt a kultúra és a civilizáció problémakörének részletes elmélettörténeti bemutatását jelenti oktatási gyakorlatunkban.

Az esztétika mára már leszűkült az esztétikatörténetre és esztétikai befogadás kérdéseire. Korábbi hallgatóinkkal és kollégáinkkal együtt ma már én is nosztalgiával gondolok a hetvenes-nyolcvanas évekre annak okán, hogy féléves szemináriumokon szolgáltunk diákjainknak a képzőművészetek, a film és a zene; továbbá az ízlés, a szórakozás és a mindennapi élet esztétikai érdekességeivel. (Sovány vigasz, hogy mindebből – rejtetten – a képzőművészet illetve részben a színház maradt.)

Kende István, egykori népművelési miniszterhelyettes, 1956. szeptember 26-án aláírt levelében egy koncepcionális jelentőségű iránymutatást is adott számunkra. “Legyen az új szak méltó folytatása – írja – a debreceni egyetem, a debreceni kultúra nagy hagyományainak, segítse azoknak nevelését, akik az egykori nemes népművelők, debreceni tanítványok, Fazekasok, Csokonaik, Móriczok, Adyk és a többiek örökébe lépnek.” Igen, ezek a nagy nevek rögtön fölidézik Földi János, Kölcsey, Oláh Gábor vagy Veres Péter munkásságát. A megelőző korokból pedig legalább Méliusz Juhász Péter és Huszár Gál, Maróthy György és a debreceni rézmetsző diákok-tanárok örökségét. Ma már idesorolandó Hankiss János és Karácsony Sándor, Barta János és Bán Imre, Gunda Béla és Kádár Zoltán professzorok neve és műve is.

A föld azé, aki megműveli. Ezt a már születésekor szállóigévé vált mondatot Turi Dani ejti ki a száján Móricz Zsigmond Sárarany c. regényében. A kultúrák öröksége is azoké igazán, akik valóban megélik, művelik és tényleg továbbépítik. Mi mindig szeretettel ápoltuk a népi kultúrát, de sohasem az urbánus értékek ellenében. Ugyanígy nem került szembe óráinkon a haza és a haladás, a magyarság és az európaiság, a tradíció és a modernség – egyáltalában a kultúra és a civilizáció. Talán még költőinknél és íróinknál is hitelesebb és egyértelműbb, tisztább és fényesebb mintaképeink a mi számunkra is Bartók Béla és Kodály Zoltán életműve, s nem mellékesen Békéstarhos és Gulyás György szelleme és programja.

Morus Tamás Utópia című művében – amely tíz év híján ötszáz éve jelent meg először – szerepel egy szép látomás, amelyben naponta “minden rendű és rangú férfi és nő nagy tömegekben özönlik” a tudományos ismeretterjesztő előadásokra. A premodern világban valószínűleg ez a legkorábbi víziója annak a permanens művelődésnek, amelyet ma már szinte kizárólag élethosszig tartó tanulásként (Lifelong Learning) emlegetünk és tanítunk. A keretjáték szerint ezt Csupatűz Rafael meséli a szerzőnek. Talán nem túl nagy merészség azt feltételezni, hogy azt a világlátott embert, aki mögé Morus elrejtőzött, nevezhette volna így is: Csupatűz Mátyás (Fullfire Matthew), vagy még inkább Kolomprázó Mátyás.

Durkó Mátyásnak ugyanis nemcsak a népzenéhez volt kitűnő hallása, hanem képes volt meghallani a szabadabb Európának azokat az elszánt és óvatos, halk és gyér hangjait is, amelyek olyan új tudományok megszületéséről adtak híradásokat, mint az andragógia, az andrológia és antrapagógia. Durkó – miután meghallotta, majd visszhangozta ezeket az új gondolatokat – teljesebbé és rendszerré is komponálta azokat. Népszerű nevén ez terjedt el a köztudatban “durkológiaként”. Talán kevesen tudják, hogy e szellemes terminus szülőatyja a nyelvészet nagy tudósa: Kálmán Béla akadémikus volt; még a hatvanas évek elején, a bölcsészkar akkori és a szakképzéssel szimpatizáló dékánjaként.

Befejezésül néhány mondat a jelenről. Az értelmiség fejében ez ideig úgy idéződött meg az itáliai Bologna, mint a legrégebbi egyetem székhelye, és mint a tornyok városa. Ezt az idillikus képet manapság már az innen elindult és erről a városról elnevezett egyetemi reformfolyamat erőltetett menete árnyékolja be, és így a tornyok helyébe tüskék léptek.

Az előttünk álló feladatokat megfogyatkozott létszámmal, megújulásra váró mentalitással, fölforgatott szisztémában, a személyi követelmények elérhetetlennek tűnő teljesítésével, kétségek és remények közt kell végrehajtanunk. Így aki ennek a tanszéknek az élére most vagy a jövőben, belülről vagy kívülről, alulról vagy felülről érkezik, az már egy pillanatra sem érezheti magát diadalittas Fortinbrasnak. Mégsem mondhatja azt, amit a haldokló Hamlet, hogy “a többi, néma csend”; hanem azt kell hirdetnie, amit Fortinbras: “harsogjon a zene”. Ha a kolomphoz még nincs is elég erőnk, akkor szóljon legalább a csengők és a hívogató harangocskák zenéje. Így is, úgy is az Ady-féle “muszáj-herkulesi” mentalitás és magatartás ez.