HALÁSZ PÉTER
NÉPHAGYOMÁNY ÉS KÖZMŰVELŐDÉS
Konferencia a Magyar Művelődési Intézetben Bartók Béla emlékére
A Magyar Művelődési Intézet Nemzetiségi és Etnikai Kisebbségi Programok Koordinációs Titkársága eredeti elképzelése szerint a határontúli magyarok amatőr művészeinek gálaműsorát akarta 2006-ban megrendezni. Ennek célja az lett volna, hogy segítsük a határon túli magyarok körében az amatőr művelődés nemzetiségmegtartó szerepének érvényesülését. A megvalósításhoz szükséges összeg előteremetése érdekében pályázatokat nyújtottunk be. A Bartók-évfordulós lehetőség új ötletet is adott: ha már egyszer a Magyar Művelődési Intézetbe eljönnek a művészek és kulturális vezetőik, célszerű mindjárt szakmai tanácskozást is rendeznünk Bartók Béla, a néphagyomány őrzésében érvényesülő „Bartóki-modell” szellemében.
A gálaműsor megrendezésére azonban nem kaptunk elegendő pénzt, míg a tanácskozás számottevő támogatást kapott. Ezért azt az áthidaló megoldást választottuk, hogy összefogtunk az Intézet Művészeti Programok Főosztályával, akik szakmai képzést készültek tartani határon túli magyar művelődési szakembereknek. Így közösen szerveztük meg a kétnapos rendezvényt, amely 2006. május 24-én a Konferencia plenáris részéből, valamint délután négy – néphagyomány, bábos, fotós, képzőművészeti – szekcióülésből, valamint a Budai Vigadó Színháztermében tartott „olcsóbb” kivitelű Gálaműsorból állt; május 25-én pedig közművelődési műhelymunkával folytatódott a szakmai program.
A következőkben a rendezvény néphagyománnyal foglalkozó plenáris- és szekcióüléseiről számolunk be.
A szellemi alapozás
A módszertani konferencia fő témájának – az úgynevezett „Bartóki modell” jegyében – a hagyományos kultúra közművelődésben való hasznosításának lehetőségeit választottuk. Bartók Béla a jelenség három lehetőségét vázolta fel egyik előadásában. Először is gondosan össze kell gyűjteni, számba kell venni, főként pedig tökéletesen meg kell ismerni a folklór és a népművészet tárgyi és szellemi világát. Jórészt ennek alapján kerülhet sor egy-egy népművészeti tárgy, folklórjelenség alkotó jellegű, a mai igényeknek megfelelő átdolgozására, gondosan ügyelve, hogy elkerüljük a formalizmust, bizonyos elemek öncélú, funkciójukból kiragadott alkalmazását. A harmadik lehetőség már nem reprodukció, nem is átdolgozás, hanem az, amikor létrejön a szellemi vagy a tárgyi alkotás formatisztasága, amikor a létrehozott alkotás használhatósága és művészi értéke éppen olyan tökéletes, mint maga az évszázadok nemzedékei által tökéletesített néphagyomány. Vagyis – Bartók szavaival – „ugyanaz a levegő árad belőle, mint egy népi alkotásból”.
Bartók Béla gondolatai mintául szolgálnak azokhoz a törekvésekhez, amelyek az Európához integrálódó nemzeti művelődést segítik, mégpedig nem csak magyar, vagy Kárpát-medencei tekintetben, hanem minden olyan területen, ahol a néphagyomány újrafogalmazásával, újjáteremtésével európai rangú iparművészetet, építőművészetet, vagy éppen táncművészetet teremtettek.
Erre a – Kodály tanításával kiegészült – Bartóki modellre épült az európai közművelődésben páratlan hazai irányzat, amely az 1970-es évektől a táncház-mozgalomban, a Röpülj-páva körök és a hagyományőrző kézművestáborok tevékenységében valósult meg, s a művészi igényesség megvalósítása mellett számos tekintetben a nemzeti identitás céljait is szolgálta. A néphagyománynak gyakorlatilag minden területe felértékelődött és értékes tartalmat, sikeres alternatívát és sajátos színt adott a magyarországi közművelődésnek.
A folyamatból nem maradtak ki a hazai nemzetiségek sem, hiszen az ő hagyományra alapozott közművelődésük is gazdagodott, tartalmi és módszertani segítséget kapott a Bartóki modellre épülő kísérletektől és eredményektől. Mint ahogy kisugárzott ez az irányzat a határokon túl élő magyar népcsoportok identitást kereső, művészi értéket létrehozó, közösséget teremtő és formázó szellemi teljesítményeire is.
Keveset tudunk azonban azokról a próbálkozásokról, kísérletekről és eredményekről, amelyeket a hagyományos műveltség építőelemeinek a közművelődés különböző területein való fölhasználásában értünk el ebben a térségben, vagy akár csak a Kárpát-medencében. Pedig az a tapasztalatunk, hogy a nemzeti – vagy etnikai – kisebbségi sorsban élő közösségek körében a közművelődés különböző formái erőteljesebben kötődnek az aktív tevékenységekhez; inkább művelői, átélői, mintsem fogyasztói annak, amit kultúrának nevezünk. Nem annyira közvetítői, sokkal inkább cselekvő megvalósítói a kultúrának, különösen hagyományos kultúrájuknak.
Úgy gondoltuk, hogy Európa intézményeihez való integrációink során erősítenünk kell minden olyan szálat, és meg kell ragadnunk minden olyan lehetőséget, ami révén régiónk kulturális öröksége minél szervesebben illeszkedhet a napjaink társadalmi folyamatainak fontos részét jelentő öntevékeny közművelődésbe.
„Dunának, Oltnak egy a hangja”
A fenti címmel szervezett közművelődési konferenciát Borbáth Erika főigazgató nyitotta meg. Köszöntötte a résztvevőket és felidézte, hogy a Magyar Művelődési Intézetben és jogelődjeiben mindig is volt helye a néphagyomány megőrzésével foglalkozó szakmai-módszertani elméleteknek és gyakorlati tapasztalatoknak.
A plenáris ülésnek Romhányi András, a Magyar Művelődési Intézet tanácsosa volt a levezető elnöke.
Az első előadó dr. Andrásfalvy Bertalan egyetemi tanár volt, aki a hagyomány mai életünkben betöltött funkcióiról, különösen a fiatalok szocializációjában játszott szerepéről beszélt. Fölidézte Kodály emlékét, aki még az 1930-as években ellátogatott a Néprajzi Múzeumba, s ott új szerzeményként egy széki varrottast mutattak neki. Megnézte, s azt mondta: „ahol ilyen szép varrottast készítenek, ott biztos nagyon szép népdalkincs van.” Véletlen ez – tette föl a kérdést az előadó –, hogy ahol a szépség iránti igény megvan a dalban, a táncban, a szóban, ott megvan a kézművességben is? Mit jelent egyáltalában a művészi igényesség?
A művészet, így a népművészet is, a kultúra része. A néprajztudomány – folytatta – így fogalmazza meg a kultúrát: „emberi szükségletek kielégítésére kialakított módszerek és eszközök összessége, aminek segítségével, a szükségletek kielégítésével közösség teremtődik, és közösség marad fenn. Tehát a kultúra iránti szükséglet kielégítése ugyanolyan fontos, mint a materiális szükségleteké: az étkezés, a ruházat, a hajlék, a szexualitás és így tovább. Ugyanígy a művészet is társadalmi, ha úgy tetszik közösségi szükségletet elégít ki, amikor az, aki – Ady szavaival – „mint minden ember: fenség”, szeretné magát megmutatni, szeretné hogyha szeretnék. Vagyis a kulturális szükségletek kielégítésének igényében mindig ott van a közösséghez való kapcsolódás. Ha ez az igény nincs megfelelő módon kielégítve, akkor – mint a magyarság általános lelkiállapotának kórossága jelzi – éppen olyan mentális hiánybetegségek lépnek föl, mint mikor az ételből hiányzik valamilyen vitamin. A kisgyermeknek sem elég a táplálék, szüksége van a csiklandozásra, a „kerekecske-dombocskára” is, szüksége van a melegre, a magunkhoz szorításra, a szavakra, a mozdulatokra, hogy egészséges gyermek legyen. És ahol ez hiányzik, ott az egész társadalom veszélybe kerülhet. A természet sokszínűsége, ma úgy mondják biodiverzitás, minden kultúrának része és feltétele, s ez valamilyen formában máig él. Ezért adunk virágot a jókívánság mellé, ezért van virág az ablakon, ezért vannak a parkok, ezért megyünk üdülni, hogy a természettel való kapcsolat iránti igényt kielégíthessük.
Andrásfalvy kitért arra, hogy a magyar társadalomnak ma rossz a közérzete, mentális problémái vannak, amit a hagyományban gyökerező művészi tevékenységek segítségével jó eséllyel lehet „gyógyítani”. A néphagyomány szerepére és jelentőségére hivatkozva Kopp Mária pszichológust idézte: az az ember, aki kicsi korában nem tanult meg szépet és jót alkotni, az egész életében a mások felett való hatalmaskodásban, erőszakban fog kielégülést keresni. Hát ilyen szépet és jót tud egy kicsi gyermek alkotni? Persze, hogy tud! A szép ének, a szép játék, amikor egymás kezét fogva körbe mennek énekelve, az egy mű. Most úgy mondanánk: koreográfia, ami művészi alkotás, s a néphagyományra épül. Milyen ez a játék? Nincs benne versengés! Nincs benne első és második helyezett, győztes és legyőzött. Ez rendkívül fontos, mert a játék ma pontosan az ellenkezőjét jelenti. A játék egyenlő lett a versengéssel, hogy ki a jobb, ki a gyorsabb, ki az erősebb, ki a szebb, minden verseny lett. Pedig ahol csak egy győztes van, ott nagyon sok vesztes van. A hagyományos gyermekjátékokban nincs versengés. Még ahol célba is kell dobni, ha eltalálta a labdát, szerepcsere van: aki eddig ütő volt, az kapó lesz, a kapó pedig ütő. A hagyományos játék nem a versengésre tanít – arra majd az élet rákényszeríti az embert –, hanem a szolidaritásra, az együtt mozgás a közösség élményére. A hagyományos játékkal felnövő ember nem azon fog igyekezni, hogy a másikat letapossa – állapította meg Andrásfalvy professzor úr.
Ezt követően két előadásra került sor.
A Csíkszeredából érkezett Szatmári Ferenc, a Romániai Magyar Népművészek Szövetségének elnöke beszámolt szervezetük értékteremtő és értékmegőrző munkájáról. A Szövetség 1995-ben alakult, és őrzik az Erdélyben korábban lángot gyújtó emberek eszméjét is, mint a kalotaszegi Gyarmathy Zsigánéét, Bandi Dezsőét, aki az 1960-as években Maros, Hargita és Kovászna megyében több mint ezer tagot számláló, 170 alkotói kört irányított, Varga Károlyét, aki Csíkszeredában a művészeti népiskolában élesztette a hagyományokat, félezernyi népi faragó tanult ebben az iskolában, dr. Kós Károlyét, kinek munkássága máig hatóan segíti a népművészeti alkotókat és a többiekét. A Szövetség Alsócsernátonban történt megalakulásával – mond-otta az előadó – elkezdődött valami Erdélyben, „aminek jövőjében csak bízni tudunk, mert nálunk még a múlt is bizonytalan”. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai karának közreműködésével nemrégiben létrehozták az Erdélyi Magyar Népművészeti Tanácsot, amelynek Kallós Zoltán vállalta a tiszteletbeli elnökségét, s céljuk, hogy összefogják a néprajzkutatókat, a muzeológusokat és a gyakorló népművészeket.
Nagy István, a Vajdasági Magyar Folklórközpont vezetője (Szabadka) a távollévő Raj Rozália írott szövege alapján a magyar néphagyomány továbbéltetésének délvidéki lehetőségeiről beszélt. Felhívta a figyelmet a „hagyományőrzés” mögé bújtatott, azzal teljesen ellentétes irányú és célú közművelődési jelenségekre. „Se szeri se száma – mondotta – a kitalált hagyományoknak, ahol a ’csak legyen’ törekvésről van szó, aminek minden más célja lehet és van is, csak éppen a néphagyomány valós értékének továbbadásához nincs közük. Az ilyen jellegű törekvés a felszínes igényről, tudatlanságról, a paraszti kultúrában való jártasság hiányáról árulkodik, ami önmagában is gond, de a nagyobb baj, hogy egyre több ilyen rendezvény szervezője fiatal, vagyis a jövő nemzedéke soraiból való.” A Vajdasági Magyar Folklórközpont vezetői helytelennek, sőt károsnak tartják a gyermekek korai színpadra állítását, a folytonos színpadra nevelést. Hasonló gondok mutatkoznak az úgynevezett „tárgyalkotó népművészet” terén is, s ezek is a tudatlanságból, a hagyományok iránti tisztelet hiányából, az öncélú versenyeztetésből erednek.
Mert mi történik? A óvónő népi kézművességgel, gyöngyözéssel foglalkozik a csemetékkel – mondja ő –, miközben gyöngyszemekből teknősbékát, elefántot, egyebeket készít vagy készített velük. De hát nézzük meg, hogy a hagyományos paraszti világban ki és mikor vehette kézbe a gyöngyszemet, vagy gyöngysort? Ki is volt az, aki tudta, hogy hány gyöngysor és milyen formában is kerül, kinek és mikor és miért is a nyakába? Ki által készültek ezek a gyöngysorok?” – tette föl a kérdéseket írásában Raj Rozália. A gyermek félreneveléséről, a hagyományhűség és hitelesség megcsúfolásáról van szó szerintük mindaddig, amíg – ha bármilyen jószándékú tudatlanságból – így mennek a dolgok! Mi lehet a megoldás? Az első az elméleti tudás megszerzése, melyhez igen gazdag szakirodalom áll az érdeklődők rendelkezésére. Ezért szervez a VMF a népi kézművesség, a néptánc témában 60-120 órás tanfolyamokat, amelyek néprajzi előadásokra (táji tagolódás és életmód) épülnek. Az elméleti oktatás során jóval nagyobb hangsúlyt kap a valós értékek megismertetése, mint pl. az újraértelmezés általi tervezés, vagy színpadi produkció létrehozása. Az új alkotás, mint produktum, csakis a második lépés lehet – fogalmazta meg az előadó a „bartóki-modell” lényegét. Ezt követheti – és kell is, hogy alkalmas időben kövesse – a megmérettetés. Viszont semmiképpen nem a titulus, a győzelem, a helyezés legyen az elsődleges cél! Számos alkalmat kell teremteni a paraszti hagyományok megéléséhez, értékeink bemutatásához, hiszen így válhatnak mindennapjaink részévé, így alakulhat a hagyományápolás életformává, s nem lesz kitalált „hagyományok” majmolása.
A közművelődési szervezőnek, oktatónak, művészeti vezetőnek, koreográfusnak ismerni kell a magyar néphagyomány mérhetetlen gazdagságát ahhoz, hogy megtalálja a megfelelő alkalmat annak továbbéltetéséhez. Úgy gondoljuk, ne gyöngyszemet pocsékoljon feleslegesen az óvodás, hanem fűzzön gyermekláncfűből nyakláncot, készítsen szalmából gyűrűt, krumpliból, uborkából, kukoricaszárból lovat, vagy akár egy egész ménest, öltöztessen pálcababát, és sorolhatnám a példákat végtelenségig. Ne a gyermek meséljen „versenyeken” a felnőttnek, hanem hallgassa a tájanként változó, sajátos hangzású mesélőket, ahogyan majd Toldi István mondja el a Gálaműsoron Kupuszináról, amit nagyapjától hallott.
Délután a Romhányi András vezette népművészeti szekcióban négy korreferátumra került sor.
Huszár László, a Csemadok Művelődési Intézetének igazgatója (Dunaszerdahely) az intézményben folyó tudományos és közművelődési munkáról beszélt. Az 1949-ben alakult Csemadokról elmondta, hogy „Közép-Európa legnagyobb, s az egykori szocialista országok egyedüli kisebbségi civil szervezete”. Az 1990-es években regionális szintekre, a Meciár-i érában pedig apró darabokra hullott, s csak 2003-tól kezdődött el az egységesülése. Nyilvántartásuk szerint 120-130 népdalkörről, 25 citerazenekarról, 18-25 bábcsoportról, 25-30 gyermekszínjátszó csoportról, 50-55 gyermek-, ifjúsági és felnőtt kórusról és 45-50 néptánccsoportról van tudomásuk. A Csemadok népzenei adattára gyűjti és feldolgozza a zenei anyagot, és a hagyományőrző együtteseken keresztül segít visszajuttatni a társadalmi közösségekhez.
Dr. Göncz László, a szlovéniai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet (Alsólendva) igazgatója beszámolt intézetük tevékenységéről, kiadványairól, és a muravidéki magyar művelődési közösségek szakmai segítésére irányuló erőfeszítéseikről. Az Intézet létrejötte – mint mondotta – precedens értékű volt az egész Kárpát-medencében. Náluk a népművészet és a hagyomány éltetésének „letéteményesei” az úgynevezett művelődési egyesületek. Ezekből a Muravidéken az 1970-es évektől egyre több alakult, viszonylag kis közösségükben ma már jelentős eredményként tartják számon, hogy huszonöt ilyen egyesülete van a muravidéki magyarságnak, és ezen belül mintegy 65 különböző szekció működik. Göncz László korreferátumában megemlékezett a tájegység neves kutatójáról, a nemrég elhunyt Kerecsényi Editről, aki a nagykanizsai múzeum igazgatójaként a Szlovéniai magyarság körében is jelentős népművészeti értékeket gyűjtött össze és mentett meg. Ennek alapján s a lendvai Művelődési Intézet ösztönzésére több mint tíz hímző szakkör jött létre és dolgozik. A tájegység népszokásait filmen, népdalaikat CD-n örökítik meg és terjesztik.
Kóka Rozália népi mesemondó, együttesvezető (Érd) elsősorban saját életén és munkásságán keresztül vázolta: miként válhat a hagyományőrzés valaki számára szakmai program és életének teljességet adó része. Elmesélte, miként akarta gimnazista korában levetni magáról a bukovinai székely származás sok megaláztatással járó Nessus-ingét, majd amikor rádöbbent „családi örökség”-ének becsére, hogyan változott meg szemlélete, önismerete, értékrendje. „Amikor elsős gimnazista voltam, azzal mentem el tanulni, hogy levetkőzöm magamról a bukovinai székelységemet, megtanulok irodalmi nyelven beszélni, és nem fogom magamat kacagtatni, hogy bukovinai székely vagyok. De nagy meglepetés ért, mert amikor az első hetekben megalakították az iskolai tánccsoportot, s dr. Andrásfalvy Bertalan vezette a csoportunkat. Az egyik táncpróbán elénekelt néhány bukovinai székely népdalt, és elmondta, hogy ezek a magyar népzene legszebb gyöngyszemei. Ez a mondat egy életre kiegyenesítette a lelkemet, felemelt és programot adott.” Kóka Rozália 1971-ben megalakította Érden a Bukovinai Székely Népdalkört, s emennyire egy hatalmas, agglomerációs településen lehet, fölelevenítettek néhány bukovinai népszokást. Munkájuknak kisugárzó ereje lett a tolna megyei bukovinai székely falvak közművelődésére is, s amikor 1992-ben a Magyar Művelődési Intézetbe került, hamarosan nyolcszáz, kárpát-medencei népzenei együttest vett számba, szervezett számukra szakmai, módszertani továbbképzéseket. 1995-ben pedig létrehozta a Vass Lajos Népzenei Szövetséget, aminek 2000-ben már 6000 tagja volt s a mai napig is virágzik.
Szabó Tibor művészeti vezető Beregszászról – a távollévő Dupka Györgyöt helyettesítve – a kárpátaljai magyar közművelődési közösségek, eredményeiről, főként pedig nehézségeiről számolt be. Úgy tűnik, hogy a Kárpát-medencei régiók közül talán náluk van a legnehezebb helyzetben a hagyományos népi műveltség és annak megőrzése. Kárpátalján ugyanis „állami intézményekhez tartozik a kultúra”, a magyarságnak nincsenek önálló művelődési intézményei. A hagyományőrzés tekintetében is nagyon elmaradtak más régiókhoz viszonyítva. „Igaz – mondta az előadó – nálunk is elkezdődött most egy folyamat Dupka György irányításával, hogy különböző „tehetség versenyeken” CD kiadványokat készítünk. Nálunk Pál Lajos volt az egyedüli népzene tanár, nagyon sokat segített, de időközben átköltözött Magyarországra. A régebbi időben nem gyűjtött itt senki sem néphagyományt. Most kezdtük el gyűjteni, és bármilyen furcsa, én itt, a Szakmai Házban találkoztam először nagydobronyi tánccal. Mert a régi rendszerben úgy tartották, hogy Kárpátalja soknemzetiségű, így szükségünk van a folklórfesztiválokra, ami azt jelentette, hogy a magyar tánc – mondjuk ha Kijevben táncoljuk, ahol nem ismerik – az a csárdás, meg a csapás. Ennyiből állt Ukrajnában a magyar tánc. Elindítottak egy fesztiválsorozatot, ahol az év folyamán minden nemzetiség megrendezhette a saját folklórműsorát. A rendszerváltás után a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség úgy döntött, hogy erre nincs szükség, így megszüntették. De mivel rengeteget hívtak fesztiválokra (Magyarországra, Erdélybe, Szlovákiába), felvetettem, hogy miért ne kezdjük el újra – kicsit másképpen. Kaptunk rá támogatást, és három évvel ezelőtt, Nagydobronyban elkezdtük szervezni a kárpátaljai magyar folklórfesztivált, ahol évente összehívjuk Kárpátalja valamennyi településéről a még működő csoportokat, táncosokat, zenészeket, énekeseket, és bemutathatják egymásnak a különböző vidékek táncait. Ebben az esztendőben már negyedszer kerül sor erre a fesztiválra. Igaz, hogy nem kárpátaljai táncokkal jönnek, hanem mezőségivel, vagy szatmárival. Ezért úgy döntöttünk, hogy kezdjük el a kárpátaljai magyar táncok és zenéjük gyűjtését.
A Népművészeti szekció vitával, konzultációval zárult. Ennek során a résztvevők a határontúli magyar közművelődés sanyarú helyzetével, a magyarországi támogatások csekélységével és ellentmondásosságával foglalkoztak. Az elhangzottakból kirajzolódtak a különböző utódállamokban élő magyarok közművelődési helyzetének és lehetőségeinek számos hasonlósága, de jónéhány különbözősége is. Bár a vita résztvevői nyilvánvalóan tájékozottságban, lelki habitusukban is eltértek egymástól, mondandójukon mégis átsütött a helyzetük differenciáltsága. E két tényező eredőjeként lettek mások a hangsúlyok, a kilátások, a muníciók, s talán a megoldást kereső tekintetek is. Mindez természetesen használt a konzultációnak, ami igazából nem is volt vita, hiszen mindenki a magáét fújta, akárcsak egy kórus tagja, de éppen ebből a többszólamúságból formálódott énekké a panaszhang és a jajkiáltás. Többen megfogalmazták, kívánatos lenne, ha a határontúli magyar művelődési intézmények, szakmai műhelyek szakemberei időről időre összejöhetnének a mostanihoz hasonló, egy-egy konkrét téma köré rendezhető megbeszélésre.
Az egész napos tanácskozáson elhangzottakon tűnődve, a magam részéről úgy érzem, hogy a néphagyomány ma még nem foglalta el méltó helyét a Kárpát-medencei magyarság közművelődésében, identitástudata erősítésének eszköztárában. A szellemiek és az anyagiak hiánya mellett olykor ordas eszmék is akadályozzák, hogy a bartóki értelemben vett hagyomány betölthesse nemzet- és nemzetiség-fenntartó hivatását. Mert ahol fontosnak is tartják, ahol törődnek is vele, ott sem a maga természetességében jelenik meg, és érvényesül.
Úgy tűnik, a Kárpát-medencében, a harmadik évezred elején a néphagyománynak körülbelül olyan esélyei vannak a továbbélésre, mint a veszélyeztetett élővilágnak. Ugyanúgy a természetes élőhelyek beszűkülése, vagy éppen megszűnése jelenti a megmaradás fő problémáját. Ennek következtében a veszélyeztetett élőlények, és hagyományok megőrzésének három lehetősége kínálkozik. Úgymint
– kitömött, avagy filmre, videóra vett formában;
– ketrecben tartva, avagy színpadra merevítve;
legjobb esetben pedig
– rezervátumokban, vagyis tájházakban, szabadtéri múzeumokban, ahol még akár a természetes állapot illúziója is megvalósítható.
Mindezzel természetesen a világért sem szeretném azt mondani, hogy semmi szükség az állathatározó kézikönyvekre, az állatkertekre, vagy a természetvédelmi területekre – akarom mondani a múzeumokra, a hagyományőrző CD-kre és a népi együttesekre. Igenis szükség van mindegyikre, különösen pedig arra, hogy a maga nemében mindegyiket jól, ha lehet tökéletesen működtessük.
Egészen addig, amíg nem találunk ezeknél sokkalta jobb megoldást a veszélyeztetett élőlények, és az ugyancsak veszélyeztetett hagyományos kultúrák természetesebb, valósághűbb, főként pedig harmonikusabb és értelmesebb megőrzésére.
A gálaműsor
Este 18 órától került sor a kulturális gálaműsorra a Budai Vigadó Színháztermében, a következő műsorszámokkal. Nem a műsor szerinti sorrendben, hanem alfabetikus csoportosításban következnek, mert egy-egy együttes és személy több alkalommal is színpadra lépett.
Eszenyi Ritmus Táncegyüttes két középiskolás tagja, Szabó Klára és Szanyi Róbert kárpátaljai, Bereg-vidéki hagyományos táncokat adott elő. Koreográfus: Szabó Tibor.
Érdi Bukovinai Székely Népdalkör székely bujdosó-dalokat adott elő Kóka Rozália vezetésével. Szólót énekelt Illés Imréné.
Gímesi Hagyományőrző Csoport. Zoborvidéki népszokás, nevezetesen a „Kányai menyegző” történetét felidéző éneket mutattak be. Vezető: dr. Sipos Andrea.
Guzsalyas Leánykórus. Az újvidéki Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesület 2005-ben a Népművészet Ifjú Mestere címmel kitüntetett kórusa „Betlehembe kibimbózott zöld ág” című CD-jük műsorából gombosi karácsonyi dalokat és vajdasági népdalokat adtak elő.
Harkácsi Pimpó Bábcsoport ifjú tagja a felvidéki Gömör faluból (Vezető: Vezér Klára, Polinszky Irén) „A feneketlen csizma” című Grimm-mesét mutatták be Marionett-bábok segítségével.
Kós Károly Emeltszintű Ének-zene Általános Iskola Színjátszó Szakköre (vezető: Bodzsár Istvánné) Arany János: Jóka ördöge balladájának színpadi változatát adta elő.
Kútyika Nagycétényi Női Éneklőcsoport menyecskekórusa a Zobor-vidéki lakodalmasból adtak elő részleteket. Vezető: Presinszkyné Szőke Mónika.
Nagycétényi Férfi Éneklőcsoport felvidéki katonadalokat és regrutanótákat adtak elő. Vezetőjük: Mészáros Ferenc.
Tordaszentlászlói Énekkar Bartók Béla népdal feldolgozásokat (Legénycsúfoló, Csujogató, Resteknek nótája, Levél az otthoniakhoz) mutatott be. A 30 tagú vegyes kórus vezetője Gutmann Mihály karnagy.
Berényi Gyula (Bp.) „Szénégető” című diaporámás műsora Bartók zenéje által ihletett képsorokkal elevenítette meg ezt a különös mesterséget, s a benne rejlő mozgásművészeti elemeket.
Fazekas László (Bp.) diaporáma műsorának „Zászló” volt a címe, és nemzeti jelképünk különböző megjelenési formáját varázsolta elénk.
Filep Anita (a kárpátaljai Csapról) három megzenésített verset adott elő gitárkísérettel (Béres Andrea: Ezer év, Tárcy Andor: Ungnak és Tiszának, József Attila: Bús magyar éneke)
Jakab Éva népdalénekes a Tolna megyei Nagymányokról Bartók Béla székelyföldi gyűjtéséből adott elő.
Kóka Rozália, a Népművészet Mestere, egy olyan kászonimpéri népmesét adott elő, amelynek a Magyar Rádióban történt felvételekor Bartók Béla is jelen volt.
Kuklis Katalin versmondó egyetemista Pozsonyból Gyurcsó István: Az unokák megszületnek című, a magyar nyelv elvesztéséről szóló versét adta elő.
Toldi István (Kupuszina-Bácskertes, Vajdaság) mesemondó édesapjától tanult mesét adott elő.