Interjú Vadász Jánossal
Április 19-én, a Magyar Tudományos Akadémia épületében mutatta be Kiss Péter kancelláriaminiszter és Dr. Szabó Endre, a SZEF szakszervezeti szövetség elnöke Vadász János „Közszolgálati reform” című könyvét. A kötet célját tömören és szépen megfogalmazó alcím e cikkben most főcímmé avanzsált.
A szerző a bemutató hónapjában tartott választásokkal záruló kormányzati ciklusban államtitkárként a Közszolgálat Reform Kormánymegbízotti Hivatal (KSzRH) vezetőjeként jelentős feladatot vállalt: az igen szövevényes törvényekkel és rendeletekkel szabályozott köztisztviselői és közalkalmazotti szféra egész jogrendszerének fejlesztő megújítását. 2005 októberében megbeszélést folytatott Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel az elkészült közszolgálati törvény tervezetéről, ezt követően, de még azon a napon felajánlotta felmentésének lehetőségét.
A kötet mögött a szerzőnek több mint 15 évi, hivatalának négy évi kemény munkája és rendkívüli teljesítménye áll, amit azonban beárnyékol az, hogy a megalkotott törvényjavaslatból még nem született meg a törvény.
A könyvet a Kossuth Kiadó jelentette meg. A függelékeket tartalmazó résszel együtt 10 fejezet, felépítésének érzékeltetése végett én egyszerűsítem le három egységre. Az elsőből a mai helyzetet, valamint az érintetteknek az erről és a reform szükségességéről alkotott véleményét ismerjük meg, mivel a KSZRH – amint ezt olvashatjuk is – a maga nemében úttörő társadalomkutatási tervet dolgozott ki, amit a Szonda Ipsos Közvéleménykutató Intézettel közösen 1500 és 800 fős, országosan reprezentatív mintákon megvalósítottak. A második egységben és több fejezetben sokoldalúan ismerkedhetünk meg magával a reform munkával és annak számos összefüggésével, így például a versenyszféra és a közszféra kereseteinek összehasonlításával, a közszféra béreivel Európában, a szociális juttatások és az érdekképviselet kérdéseivel. Végül a harmadik egység maga a törvénytervezet felvezetése és aztán a törvényi normaszöveg tételes közlése.
Nagy munka zajlott le és jelentős mű született. Nem valószínű, hogy valaha is ilyen teljességében bemutatta volna könyv egy törvény társadalmi, emberi, történeti és nemzetközi összefüggéseit és a jogalkotás tartalmi okait. A reform időszerűségét és szükségességét sem vonhatja kétségbe senki, mert megalkotójának feltétlenül igaza van abban, hogy a mostani köztisztviselő, a közalkalmazott tanár, ápolónő, könyvtáros, a szolgálati jogviszonyos rendőr, tűzoltó és más, a köz szolgálatában dolgozó társaik szakmai tekintélyükkel, erkölcsükkel, a közjó szolgálatával „a nemzet gerincét” kellene, hogy alkossák. Szerfölött kívánatos lenne, hogy a társadalom tekintélyes, példát mutató emberei lehessenek. Ezért annyira meglepő, hogy a jó célok ellenére mintha sokan és folyamatosan valamiféle „köntörfalat” raknának e munka köré, nem csak most, a könyv megjelenésekor, hanem évek óta, már a jogszabálytervezet kidolgozása közben is. A szerző publikációival, nyilatkozataival, előadásaival folyamatosan rombolta ezt a bizalmatlanságból font kerítést, s könyvében is ezt teszi, de mindig akadnak, akik sietve újjáépítik.
Legendák keringenek a tervezet körül, elsősorban az, hogy növelné a közszolgálatban dolgozók létszámát. A Naptévé április 27-i adásában Bethlen János kerekre nyílt szemekkel csodálkozott rá a vele szemben ülő Vadász Jánosra, mondván: – Ezekben a percekben kezdődnek Balatonöszödön a koalíciós tárgyalások, amelyeknek egyik célja, hogy kisebb államot hozzanak létre, Ön pedig írt egy könyvet, amely arról szól, hogy nagyobb államra lenne szükség?! – A szerző ott is elmondta, de a könyvből is kiderül, hogy ez nem igaz. Világos és rendszerezett feladat-meghatározást javasol és a feladattal arányos foglalkoztatási mértéket, rámutatva – konkrét példákkal –, hogy van, ahol ennél számottevően többen dolgoznak. A másik ilyen közszájon forgó kritika az, hogy az új szabályozás egy szintre emelné a mai köztisztviselők és a közalkalmazottak bérét, és mivel előbbieknek – főleg kormányzati szinten – jóval magasabb az illetményük, ehhez emelné a közalkalmazottakat, ami sokba kerülne. Nos, ez sem így áll, derül ki a könyvből, de ha így lenne, akkor a kritikusoknak azon a köztisztviselői oldalon kellene állniuk, ahol – feltevéseik szerint – rosszul járnak, a támogató oldalon viszont minden más érintettnek kellene csoportosulni. A megítélés homályosan kivehető törésvonalai azonban nem ilyen szempontok szerint alakultak ki.
Fenti okok miatt nagy érdeklődés előzte meg a könyvbemutatót, sokan feltételezték hogy a kancelláriaminiszter, vagy az egész kérdésben leginkább érintett szakszervezeti szövetség elnöke majd megvilágítja a kérdést, azaz feltárja, hogy mi is a gond a tervezettel, vagy esetleg azt, hogy nincsenek is komoly fenntartások. A magyar politikai életen edződött elme persze rögvest elhessegette ezt a feltételezést, mondván, hogy úgyse fognak mondani semmit, de azért titkon mégis csak megfordult a fejében: hátha mégis.
Nos, a két ünnepi beszéd érdekes volt. Kiss Péter megkerülhetetlen alapműnek nevezte a könyvet, és minduntalan visszatért arra, hogy „a felhasználó érdekében kell megtalálni a szolgáltató jó helyzetét”. Nem akarom a kedves olvasót ugyanabban az élményben részesíteni, mint amit az ünnepségen ülő átélt, mert akkor abbahagyja az olvasást, a rendezvényről kimenni viszont kellemetlenebb lett volna. Ismét új és új megfogalmazásban hallottunk egymáshoz szerfelett közel álló gondolatokat, ezekből – bár egész csokorra valót írtam fel – már csak kettőt idézek: Reformok nem belülről és nem befelé kellenek, hanem azt kell figyelembe venni, ami a kuncsaft számára kedvező. Éppen az a rendszerváltás folyamatának a célja, hogy ne a gyezsurnajához vagy a liftes fiúhoz igazodjon a vendég, hanem fordítva.
A kancelláriaminiszter végül azzal fejezte be, hogy csak párbeszéddel lehet a kérdésben előre jutni, ehhez jó alap a könyv, de erős vitát kell folytatni a jövő érdekében. – De miről? – kérdezi a tájékozatlan érdeklődő, akiben az ehhez hasonló megjegyzések hatására csak a kételyek erősödnek, de továbbra sem világos, hogy miben kell kételkednie.
Dr. Szabó Endre kiválóan válaszolt az előtte szóló miniszternek, miszerint egyetért vele abban, hogy az egész társadalom életminőségének a javítása a cél, azaz a szolgáltatás színvonalának az emelése a felhasználó érdekében. De éppen ezért kell megteremteni a megfelelő feltételeket, mert a színvonal fenntartásához egzisztenciális biztonság és szakmai fejlődés szükséges. Ennek a gondolatnak az elmondásakor és más egyéb megállapításainál is kihangsúlyozta, hogy EBBEN maximálisan egyetért a könyvvel. Ha pusztán pénzügyi megfontolásokból fordítanak kevesebbet a humán szférára és nem a közszolgálati intézményrendszer megújításának a célját tartják szem előtt, az nem fog eredményre vezetni. EBBEN is egyetért a könyvvel. Az általam nagy betűkkel szedett szó nyomatékos hangsúlyozása azonban azt sugallta, hogy ebben egyért, másban viszont nem. Hogy miben nem? Valószínűleg erre utalt az utolsók között elhangzott két mondat: A közszféra rendkívül szerteágazó és rendkívül sok sajátosságot foglal magában. Rendezni kell a jogi viszonyokat, de figyelembe kell venni ezeket a sajátosságokat is.
Ezzel most már előrébb jutottunk, de nem sokkal. Mert általánosságban kétségtelenül jól hangzik az, hogy a közszolgálat egészén belül sokféle sajátosság mutatkozik, de ha megpróbálunk ezen az úton továbbhaladni, akkor rögvest két gondba ütközünk. Az egyik az, hogy ezek a sajátosságok a munkaügyi szabályozás terén nem olyan égbe törően jelentősek, mint ahogy első hallásra tűnik. Mert a közszolgálat elég széles körében elfogadható az, hogy a 7. besorolási osztályba kell sorolni azt, aki főiskolai, és a nyolcadik besorolási osztályba azt, aki egyetemi végzettséggel rendelkezik. Hiszen minden szakterületen többet ér az egyetem a főiskolánál, a PhD fokozat az egyszerű diplománál és így tovább. Fennakadásunkat fokozza, hogy a törvénytervezet ugyanakkor különböző illetménypótlékokkal elismerné a szakmák speciális követelményeit, és eszerint differenciálna. Tehát miközben megsejtettünk valamit a törvénytervezetet körül lebegő fenntartások tartalmából, eközben azért bizonytalanságunk nem szűnt meg.
Miről is van szó? – kérdeztük végül is magát a könyv szerzőjét, Vadász Jánost.
– Úgy tűnik, mintha az ország valahogyan nem kérne abból, ami számára jó? Az ember csak csodálkozik, hogy az egész törvényalkotás folyamatát hányan kritizálták erőteljesen, olykor kifejezetten durván. A sor a Jobbiktól a Magyar Köztisztviselők és Közalkalmazottak Szakszervezetéig (MKKSZ) terjed. Ha a kormány jelentené be a fenntartásait a saját maga által megrendelt munkával kapcsolatban, akkor arra gondolna az ember, hogy fél a kiadásoktól, ám ennél lényegesen szélesebb ez a kör. Milyen okok munkálnak itt a háttérben?
– A szakszervezetek döntő többsége, tehát az érintett 700.000 főt képviselő szakszervezeti kör támogatja, méghozzá erőteljesen támogatja a törvénytervezetet. Az a kisebbség, elsősorban a köztisztviselői érdekképviseleti körből, amelyik ellenzi, az két oknál fogva ellenzi. Először is azért, mert nem ismeri a tervezetet. Nem ismerhette meg a tartalmát, hiszen nekem a kormányzati kötelezettségem úgy szólt, hogy nem hozhattam nyilvánosságra az elkészült tervezetet, nem indíthattam el az ezzel kapcsolatos széleskörű társadalmi vitát addig, ameddig a kormány nem döntött felőle. Megjegyzem a törvénytervezet koncepciójának elfogadását megelőzően, hiszen kormányhatározat fogadta el még 2003-ban az új közszolgálati törvény koncepcióját, a szakszervezetek mindegyike egyetértett azzal. Abban bizakodtak, hogy utána ismételten eléjük kerülhet a szöveg, és kialakul egy konszenzus, vagy konszenzus közeli állapot. Ebben a bizakodásban csalatkozniuk kellett a szakszervezeteknek, hiszen a kormány úgy döntött, hogy mindaddig, ameddig elkészül a tervezet, és nem vitatja meg a kormány, addig én nem vihetem ki a társadalmi szervezetek elé. Akik ezt a kormányzati döntést úgy fordították le magukban, hogy akkor itt elbizonytalanodásnak lehetnek a tanúi, azok ellene fordultak a tervezetnek. Akik viszont ismerték a koncepciót és ismertek engem, bízva bennem azt mondták, hogy nem tér majd el a koncepciótól a törvény normaszövege, azok támogatták továbbra is a törvényt, s ez volt a döntő többség. Egyfelől tehát a többség támogatta és támogatja a törvény megalkotását. Másfelől azt kell tudni, hogy akik ellenzik ezt a gondolatmenetet, azok egyrészt a nem-tudás miatt ellenzik azt, másrészt viszont azért, mert ez a törvénytervezet bizony szembemegy korábban megszerzett, de szakmailag megalapozatlan módon megtartott privilégiumokkal, szembemegy ez a törvénytervezet különböző hatalmi helyzeteknek a konzerválásával.
– Milyen privilégiumokkal?
– A törvénytervezet például nem ismeri a főtisztviselői kart. Ezt a rangot sem.
– Ez az, amit a FIDESZ hozott létre?
– Igen, amit a FIDESZ hozott létre, és amit az elmúlt négy év kormánya megtartott.
– Ez mekkora kör?
– Nem nagy kör, ezres-kétezres kör. De nagyon jelentős felső-köztisztviselői, államtitkári fizetésekkel lévő emberekről van szó. Vannak, akik öt éves időtartamra vannak bebetonozva és vannak, akik az után is, hogy kiestek a főtisztviselői stallumból. Teljesen indokolatlan, hogy ilyen kar legyen, tehát a mi törvénytervezetünk ezt törli. A törvénytervezet feladatalapú, ebből indul ki a foglalkoztatásban. Ez a közigazgatásban és különösen a felső közigazgatásban, tehát minisztériumok és háttérintézményeik világában – finoman szólva – nem jellemző. És mivel állandóan a politika diktált és diktál ma is ebben a világban, bizony nem a szakmai logika és nem a társadalmi igények hoznak létre álláshelyeket a köztisztviselők egy bizonyos, meghatározó körében, hanem politikai szándékok. Ezekkel én tudatosan szembe mentem, mert egy funkcionális rendszert kívánok létrehozni. Tehát van érdemi oka is annak, hogy egy ilyen törvénytervezet elleni küzdelem is kibontakozott. De meggyőződésem, hogy ha megismerik immáron a könyvből a törvénytervezet szövegét az érintett köztisztviselők, akkor ők is egyet fognak érteni vele. Hiszen valódi érdeksérelmet a dolgozó ember számára nem hogy nem okoz ez a törvény, hanem kifejezetten érdekérvényesítést valósít meg. Egyrészt feladatalapon foglalkoztat, ami a dolgozó számára stabilitást hoz, másrészt az érdemben elvégzett, a jó minőségben végzett munkát méri, elismeri és megfizeti. Erre pedig nem volt példa a korábbi finanszírozási rendszerekben. Hiszen korábban a köztisztviselőknél is, a közalkalmazottaknál is döntően a jelenlétet fizetik – a mai törvények szerint. Ideje, azt gondolom, és az ember természetes igazságérzete is azt követeli meg, hogy végre a végzett munka eredményessége, minősége alapján differenciált bérek jussanak a dolgozókhoz. Még pedig ne a szeme színe és a mosolya kereksége alapján dőljön ez el.
– Ne is a szervilizmusának a mértéke szerint.
– Ne bizony, hanem a mért teljesítmény alapján, mert mindannyiunk teljesítménye mérhető, és ha mérhető, akkor pénzben el is ismerhető.
– Az új rendszer valóban felemelné a közalkalmazottak illetményét a köztisztviselők szintjére? Vagy azoknak az illetményét csökkentené le? A főtisztviselőket nem számítva már ebbe.
– Egészen más logikából építkezik az új bérrendszer. Nevezetesen abból, hogy két stabil eleme van minden közszolgálati dolgozó foglalkoztatásának. Az egyik a besorolása, ami a végzettségétől, a munkakörétől és a munkában eltöltött időtől függ. Ez az alapilletmény és erre jönnek rá a pótlékok. A korábbinál lényegesen kisebb számban, azaz nem kilencszáz jogcímen adott, hanem néhány tucatnyi jogcímen adható pótlékok. A szakmai pótlékok már a szakmai sajátosságokat ismerik el, tehát e szerint differenciálnak. Erre jön rá harmadik elemként a mért és elismert teljesítmény alapján adott bér, ami szintén differenciál, de nem a hierarchiában elfoglalt hely szerint differenciál, mint a mai rendszerekben, hanem egy értelmes logika és egy igazságos elv szerint differenciál. Ehhez jön rá negyedik elemként az, hogy ha egy főhatóságnál, minisztériumnál például valaki törvényszövegek írásával foglalkozik napi nyolc órában, tehát olyasmivel, ami tényleg kiemelt szaktudást és felelősséget követel, akkor arra a feladatra, illetve amíg ezt a feladatot látja el, arra az időre kaphat – nem kötelező – egy kiemelt munkakörhöz biztosított illetménykiegészítést. Ezzel a különleges munkavégzési körülmény és tudás ismerhető el. Nem a vezetőknél, hanem a beosztottaknál.
– Ez az illetménykiegészítés, mert többen a pótlékoknál kerestek ilyen köztisztviselői pótlékot, és ott valóban nem található ilyen.
– Olyan nincs is. Abban az értelemben, ahogyan ez a régiben van, hogy külön köztisztviselői és közalkalmazotti bérrendszerek, megkülönböztetési formák, ezek a dolgok valóban eltűnnek és egy egészen más logika lép a helyébe, ami differenciált végeredményt hoz, de nem aszerint differenciál, hogy valaki önkormányzati hivatalban takarít, vagy egy művelődési házban takarít, vagy egy minisztériumban. Jelen pillanatban ez három különböző féle bért jelent, pedig a munka ugyanaz, a teljesítmény ugyanaz. Itt nem differenciál az új tervezet, viszont a teljesítmény után, a szakmai pótlékok útján és ezzel az illetménykiegészítéssel differenciál. Tehát nem igaz az, hogy ez a bérrendszer nivellálna, hanem egy egészen más, funkcionális logikát érvényesít.
– És akkor talán a legkényesebb kérdéshez érkeztünk, mennyivel kerül ez többe?
– Rengeteg pénzt takarít meg az új rendszer azáltal, hogy sok régifajta differenciálást nem tesz meg. Nem véletlen, hogy a Pénzügyminisztérium a közszolgálati törvénytervezettel teljes mértékben egyetértett és közölte, hogy képes finanszírozni, és vállalja öt évre a finanszírozási kötelezettséget is. Holott itt egy magasabb bérbeállásról, egy európai bérrendszerről van szó, de egy funkcionális megközelítéssel.
– De ha magasabb a bérbeállási szint, akkor hogyan takaríthat meg pénzt?!
– Úgy, hogy az összes pufferpénz és egyéb kifizetési játék megszűnik. Ez persze szintén bizonyos érdeksérelmeket is okozhat azoknál, akik minden teljesítmény nélkül vettek föl jelentős pénzeket. De ez egy „törpe minoritás”.
– Ezek a bedolgozó káháték?
– Igen, igen és mindenféle egyéb munkák, amelyeknek a fizetése különböző helyekre vándorol, és néha visszafizetés is keletkezik belőle, ami a korrupció gyanúját is felkeltheti. Ezek mind megszűnnének, az összes ellenőrizhetetlen pénzkiáramlás megszűnik az új rendszerben. Tudniillik nem csak a foglalkoztatás lenne feladatalapú, hanem a finanszírozás is feladatalapúvá válik. Ez azt jelenti, hogy a bér tervezhető, kiszámítható és központilag finanszírozható lesz. Ezzel megszűnne az az örök vita az önkormányzatokkal, miszerint a kormány emelte a közszolgálatban dolgozók bérét, de nem adta oda hozzá a fedezetet.
– Ami egyébként igaz is.
– Igen, nagyrészt igaz is. Én azt mondom, hogy a bérfinanszírozást ebből a normatív finanszírozási mechanizmusból ki tudom venni, és közvetlenül, direkt módon tudom a teljes finanszírozási forrásokat eljuttatni az önkormányzatokhoz – természetesen célzott pénzfelhasználással. Ez igen jelentős váltást hozna, minőségi reformot teremtene, és egyúttal a folyamatos vita megszüntetését is jelentené végre. Nem kerülhetne az utcára a közszolgálatból senki azért, mert emelte a központi kormányzat a közszolgálatban dolgozók bérét, de azt helyben nem tudják finanszírozni. Ergo „el kell dönteni”, hogy bérfejlesztést adunk-e, de akkor kevesebb embert foglalkoztatunk, vagy ugyannyi embert foglalkoztatunk, de akkor nem tudunk emelni. Ezek az álviták, amelyek sok-sok keserűséget, kiszolgáltatottságot, munkaügyi vitát és egyéb gondokat okoznak helyben, megszüntethetőek lennének az új törvénnyel.
– A fenntartói egyéb jogok maradnának az önkormányzatnál?
– A vezetői kinevezés és minden egyéb jog a fenntartónál, mint munkáltatónál marad. Bár sok helyen van Európában direkt kinevezéses megoldás, Franciaországban, Hollandiában, máshol is a miniszter nevezi ki a helyi iskolaigazgatót, és ugye nálunk is volt ilyen rendszer, emlékszünk a tanulmányainkból Hóman Bálint zöld tintával aláírt néptanítói kinevezéseire. De én ezt nem kérem, azt viszont igen – és ezt nagyon határozottan rögzíti a törvénytervezet –, hogy a munkáltató, a közszolgálat dolgozójának a munkáltatója az állam és az önkormányzat legyen. Ma is ez a helyzet, mert a tényleges munkáltató az állam és az önkormányzat, hiszen a foglalkoztatás finanszírozási mértéke és jogi szabályozása az állam kezében van. De ma az állam és az önkormányzat csak „fenntartói” pozíciót vállal, ami egy hipokrita megközelítés, mert tényleges munkáltatónak az intézmények vezetőit, a szolgálati helyek vezetőit nevezi, akik valójában sem a költségvetésre, sem a foglalkoztatási feltételekre, sem a bérre nézvést nem rendelkeznek döntési joggal. Az új törvény ezt a helyzetet gyökeresen megváltozatja, azt nevezi meg munkáltatónak, aki a tényleges munkáltató, vagyis az önkormányzatot, és másodlagos munkáltatói jogkört ad az intézmények vezetőinek. Ők teszik a javaslatot a státuszkereteken belül a foglalkoztatásra, és ők hozzák a személyi döntéseket, méghozzá olyan javaslatokat tesznek, amelyeket nem lehet felülbírálni, ha azok szakmailag megalapozottak.
– Ez most is így van az országos intézmények gazdasági vezetői és igazgatóhelyettesei esetében. Az igazgató írja ki a pályázatot, ő kér fel szakértőket, ő dönt, de a javaslata alapján a miniszter nevezi ki az illető személyt. És ugye nem nevezhet ki olyan személyt, akivel az igazgató nem tud együtt dolgozni.
– Erről van szó. Ez a rendszer válik nyílttá az új törvény erejénél fogva. Ez óriási előnyt jelent, mert például ennek következtében önkormányzati szintű kollektív szerződések, miniszteri szintű ágazati kollektív szerződések, sőt országosan ágazat közi kollektív szerződések jöhetnek létre. Ennek következtében lényegesen megnő a közszolgálatban dolgozók érdekérvényesítési lehetősége. Természetesen a jogos és megalapozott érdekérvényesítés.
– Ez elég mélyreható változást jelent.
– Valódi reformról van szó. Ha az új könyvből megismerik a törvényt a kollegák, akkor ennek is lesz érdekérvényesítő ereje. A könyv munkaeszköz.
– Térjünk vissza még egy percre a köztisztviselők kérdésére. Ez a kiemelt munkakörhöz biztosított illetménykiegészítés, amit említettél, ez valamelyest pótolja a köztisztviselők mai magasabb illetményét?
– Ez kimondottan a hatósági köztisztviselői munka kiemelése. De csak arra vonatkozik, aki olyan hatósági munkát végez, amely komoly anyagi felelősséget jelent, például érdemi határozatot készít valaki, ott ezt a kiegészítést lehet és kell is alkalmazni. De azért ennek határt kell szabni, nem gondolom azt, hogy egy szervezetben a dolgozók összlétszámának az 5-10 százaléknyi mértékénél többen lennének azok, akik olyan munkaköröket töltenek be, amelyek jogosultságot adnak az illetménykiegészítésre. Az Állami Számvevőszéknél, ami egy nagyon nagy szervezet és óriási felelőssége van a tevékenységének, ma 15 beosztott dolgozik olyan munkakörben, amely kivételes felelősséggel jár, olyan felelősséggel, ami az illetmény kiegészítést indokolttá teszi. Ez a tizenöt ember alkotja a pillérét az ÁSZ-nak. És egy városi szintű önkormányzatnál sincs összesen 5-10 embernél több, aki ilyen jelentősé-gű feladatot lát el. A vezetői munkakör egészen más, arra pótlék jár.
– Ez nagyon fontos szempont, de csak részben válasz a köztisztviselők aggodalmára, mert ugye minden ma dolgozó köztisztviselő nem kaphat ilyen illetménykiegészítést. Sőt, véleményed szerint nagyon is meg is kell szabni ezt az arányt. A többiek tehát akkor ténylegesen kevesebbet kapnának?
– Igen lehet, hogy van olyan beosztás, amelyre arányában a törvény szerint kevesebb bér jutna, mint eddig. De az egyik alapelve az új bérrendszernek, hogy dinamikus bérnövekedést ír elő öt éves intervallumon belül minden jól dolgozónak, továbbá az, hogy senki nem kaphat kevesebb illetményt a korábban számára biztosítottnál, és senki nem járhat „egy helyben” sem. Magyarán szólva, ha az illető kollega magasabb bért kap ma, mint amennyi az új beállásának megfelelően járna, akkor kapja továbbra is a magasabb bért, még enyhe haladása, lépegetése is történik. De nem olyan dinamikával lesz a bérfejlesztése, mint másoké, akiknél viszont nagy lemaradásokat kell ledolgozni. Ez az ötéves bérfejlesztési program egyfelől kiegyenlít, de utána differenciál, mégpedig erőteljesen.
Azért tartom nagyon fontosnak, hogy minden köztisztviselő és közalkalmazott vegye kézbe ezt a könyvet és olvassa el, mert ha látja a törvénytervezetet, ha látja a könyvben leírt elemzéseket, indoklásokat, összefüggéseket, akkor a napnál világosabbá válik számára, hogy neki fontos, hogy ez a rendszer életbe lépjen, és ő is szereplőjévé válik az érdekérvényesítésnek. Az a rendszer, amit irányításommal megalkottunk, szembe megy azzal a gazdasági logikával, azzal a tőkés logikával, amely az egész közszolgálatot piacosítani akarja. Azt mondják, hogy itt egy piaci világot kell teremteni, meg kell szüntetni a jóléti és szociális rendszereket, több biztosítós modelleket kell létrehozni, például az egészségügyben, és aki meg tudja fizetni az „egy beteg egy kórteremben” című szolgáltatást, színes televízióval, saját ápolónővel, az kapja azt a szolgáltatást, a többiek meg kapják a 15 fős kórteremet. Ezzel a piaci logikával és a közpénzek lenyúlásának, magánzsebekbe való átszivattyúzásának logikájával szembe megy a javaslatunk. És még egy dologgal megy szembe: azzal, hogy bárki is azt gondolhassa a továbbiakban, hogy a termelő szféra létrehozza az értéket, a költségvetési szféra pedig elkölti. Mert ez hazugság. A közszolgálat anyagi értelemben is ugyanolyan értéklétrehozó, mint a versenyszféra. Tudás alapú társadalomban élünk, ahol a régi közgazdaságtan, amelyik azt mondta, hogy mi „termelők” létrehozzuk az értéket, ti – nem termelő közszolgálatiak – meg elbokázzátok, megbukott. Ez a könyv adatokon, elemzéseken, összefüggések feltárásán át irányítja rá a figyelmet erre a tényre. Arra, hogy a szellemi értéklétrehozást, a tudást, műveltséget és egészséget ugyanolyan termelőértéknek kell tekinteni, mint a vasszegtől az űrhajó létrehozásáig tartó hagyományos termelést.
– Gyurcsány Ferencnek mi volt a kifogása a tervezet ellen? Illetve, ha ez nem bizalmas kormány-ügy, akkor megkérdezném, hogy pontosan miért ajánlottad fel a felmentésed lehetőségét?
– Az informális kormányülésen a legfontosabb szerepet játszó igazságügyi miniszter, aki minden törvénytervezetről a végső szót mondja ki, úgy nyilatkozott, hogy ez az elmúlt négy év egyik legjobb törvénytervezete a miénk. És azt szorgalmazta, hogy minél előbb kerüljön parlament elé. A Pénzügyminisztérium azt az álláspontot képviselete, hogy a törvénytervezet anyagi, költségvetési szempontból vállalható. Ellenvélemény a Belügyminisztérium részéről hangzott el. Ők szerették volna megtartani a régi köztisztviselői törvényt, a régi közalkalmazotti törvényt, és ezek fölé tenni, mint egy „keretet” egy rövid, elvi közszolgálati törvényt. Ez a fából vaskarika tipikus esete lenne. Ugyanők azt az álláspontot hangoztatták, hogy az lenne a jó, ha a gazdasági, műszaki, technikai, adminisztratív, fizikai munkakörben dolgozó embereket a Munka törvénykönyve alá helyeznék, és csak a többi maradna közszolgálati jogviszony alatt.
– Ez nagyon ellenszenves helyzetet teremtene minden munkahelyen.
– Ezzel az állásponttal szemben ott helyben fellépett az igazságügyi miniszter, aki mielőtt ebbe a pozícióba került volna, a Pécsi Egyetem jogi karának a dékánja volt. Elmondta, hogy a köz érdekében végzett, az állam és az önkormányzat által meghatározott munka és a munka törvénykönyve hatálya alá tartozó piaci szférában, a magánérdek érvényesüléséért végzett munka között alapvető különbség van. Ez akkor igaz, ha fizikai vagy adminisztratív munkáról van szó, a két érdeket nem szabad összemosni. Az SZDSZ-t képviselő politikusok azt mondták, hogy az SZDSZ nem ért egyet a közszolgálati törvény tervezetével. A kormányfő ezért úgy döntött, hogy mivel koalíciós ellentét feszül a törvénytervezettel kapcsolatban, ne a 2002-2006 közötti ciklusban, hanem a következő elején, egy nagyobb törvénycsomag részeként kell ránézni a törvénytervezetre. Én ezután adtam át a miniszterelnöknek azt a dokumentumot, amiben rögzítettem: a vállalt feladatomat, amiért átjöttem a szakszervezeti oldalról a kormányzati oldalra, elvégeztem, mivel a munkának ma nincsen parlamenti döntési következménye, kérem, hogy mentsen fel a kormányzati feladat alól.
– Tehát nem mondtál le.
– Így igaz, a felmentésemet kezdeményeztem, ami megtörtént. Most – az új kormány megalakulásáig, hat hónapos felmentési időm alatt – a kancelláriaminiszter mellett dolgozom. Javaslatokat dolgozok ki az új kormányprogramhoz. Változatlanul azért dolgozom, hogy a közszolgálati törvény megvalósuljon.
– Abban nem lehetne lépni, hogy a civil szféra is megtalálja az érvényesülési lehetőségét? Taktikailag is jó lehetne ez, mert talán csökkentené az SZDSZ ellenállását. De az sokkal fontosabb, hogy állandóan szembe helyeződik egymással ez a két oldal, miközben egyik sem képes igazán kibontakozni. Azért lenne fontos mind a kettőt erősíteni.
– A törvénytervezet szerint a közszolgálati szervnek nem minősülő, például civil munkáltatók által állami vagy önkormányzati költségvetési támogatással végzett közszolgálati munkát végzőket e törvény szerint kell munkáltatni, fizetni. Ez kedvez a civil szférának. Összességében a legnagyobb lépést az jelenti, hogy az új törvény egyszerű, átlátható, igazságos viszonyokat teremt a közszolgálatokban. Pártatlan, az emberekhez méltányos, szakszerű munkát követelve meg minden dolgozótól. Nincs más, ennél jobb, komplex és megvalósítható javaslat a modern közszolgálat megteremtésére. Ezért is bízom a megvalósításban.
– Köszönöm az interjút!
Földiák András