BÚCSÚ NÉMETH TAMÁSNÉTÓL, A TELEFONKÖZPONTOSTÓL
Meg kell szólalni, s mondani kell, hogy elment.
Nem csak azért, mert mint most értesültem róla, halálával intézetünk meg készül szüntetni a telefonközpontos rendszerű telefonálási gyakorlatot.
Automatával kerül majd kapcsolatba az intézményünket hívó személy. Így, ezzel nem csak Ildikótól, hanem egy szisztémától is búcsúzunk.
Nem lesz ott a központi vonal végén egy ember, aki intézetünkben mindenkit ismer, és mindenkiről tudja azt is, épp hol tartózkodik.
Halálával – mint intézmény –, ha csak telefonos gyakorlatunkban is, teszünk egy lépést az elszemélytelenedés irányában.
Egy emberrel kevesebbnek adunk munkát, s egy emberi hanggal kevesebb szólal meg, hogy felvilágosításokat adjon.
Ildikó vak volt, aki most – átmenetileg – a munkaposztján követte, szintén a nem látók közé tartozik. Közülük rendszeresen kerültek telefonközpontosnak. Nekik való állás volt. Látás híján finomabb volt a fülük, pontosabb a megérzésük, általában is, a vakok érzékenyebbek az átlagnál. (Észrevettem ezt az élete végén, öregen megvakuló Rácz Istvánon is - úgy emlékszem, az egykori sárospataki népfőiskolai tanár, később Finnországban élő művészeti fotós, Kalevala fordító is közös ismerősünk volt.)
Nem véletlen, hogy muzsikusok is szép számmal vannak a nem látók között, mint ahogy Ildikó férje is az volt, zongorista. A férje volt, míg el nem vált a feleségétől. Egy fiatalabb, ha jól tudom, egy szintén nem látó kedvéért. Ildikót – a nem igazán régi történés – nyilvánvalóan velejéig felkavarta, de mintha a látóknál fegyelmezettebb tudott volna maradni.
Szépen elmesélte a történéseket, mint aki már sokat megélt, és sok mindent ért. A nem látóknak minden bizonnyal van valami eredendő bölcsessége, ami segítette őt a túlélésben.
Eddig.
Most meg kell szólalni, s el kell mondani, hogy elment.
Talán épp nekem, mert szerettük egymást.
Ő egy a kultúrára éhes és fogékony lény volt, gyakorta találkoztunk egymással hangversenyen, irodalmi összejövetelen, az ország különböző pontjain. Még a Szigligeti Alkotóházban is összetalálkoztunk egyszer, s akkor jöttem rá, milyen sok barátja és ismerőse van, s hogy milyen sokan szeretik.
Ahogy azt a nem látókkal kell, meglátva őt azonnal mondtam neki, érthetően, hangosan a nevemet. Akkor ő kimondta a keresztnevemet, s rendre elkérdezte tőlem a nekem épp legfontosabb dolgokat.
Szerettem neki mondani a nevemet.
Közünk volt egymáshoz.
Hogy milyen verssel kell búcsúznom tőle, látnom kell őket. Verseket, köteteket veszek le a polcról, ez a keresés jó ürügy sok kötet kézbevételéhez, sok vers elolvasásához.
Vannak emberek, akik az embernek életükben-halálukban mindig csak a jót okozzák.
Nekem ilyen volt Németh Tamásné, Ildikó.
Legyen neki könnyű a föld!
NAGY LÁSZLÓ
GLOSSZA, BOCSÁNATÉRT
Szilágyi Domokosnak
Megbocsáss költő te selyemhajú
te kemény akin hajszálrepedést
mikrohasadást sem okozhatott
a hó a hő az erkölcsi erózió
megbocsáss költő hogy méltatlanul
bánt veled hogy elbánt veled
a rotációs hogy nagy haláloddal
a lap aljára kellett leszállnod
mint második sírba s még örülhetünk
hogy rotációson máig sincs bevallottan
szemetes csak szerkesztői levelesláda
de kisbetűs halál a nagynak is kijut
zsugorítva tér kalodánál sírnál rosszabb
pedig magasztaltalak érdem szerint
nyargaltam érted ezer kilométert
jól tudva hogy nem bugylibicskát
kell eltemetnem – én az ilyen fanyelüért
letyegőért eleve gerinctelenért
a dicső Kerepesi temetőig se
tántorgok el – de te éles gyöngyház-kés
becsukódtál s villámot csattant az ég
tüneménye máig is megfagyva áll
s mert vállaltalak vállamon vagy te
vegye tudomásul a rotációs
vállamon vagy végleg csak selyemhajad
hullhat alá szivem arcán a könnyet
letörülni de képemet árnyas kezeddel
ne takard el mert pironkodom nyilvánosan
mert kénytelen a szégyent is vállalom