TÓTH ISTVÁN BÚCSÚZTATÁSA
„Meghalt a Tóth Pista!”
Amúgy is rossz kedvű, zaklatott, hosszú telünk végén, a leghidegebb fagynál is kegyetlenebb hír dermesztette még jegesebbé szívünket.
Meghalt a Tóth Pista!
A hír percek alatt körbeért a városon.
Mindnyájunkat körülvett a halál fájdalma.
Reményvesztetté, elkeseredetté, boldogtalanná váltunk egy pillanat alatt mindnyájan, akik ismertük, szerettük Őt.
A népművelők egyik utolsó igazi nagy mohikánja volt, akinek a kultúra volt az élete, és élete maga volt a kultúra.
Tóth Pista neve márkanévnek számított a szakmában, védjegynek;- a közművelődés védjegyének.
Van e értelme most a szónak, amikor az embert elborítják a közös emlékek, megelevenednek az együttlétek, és lepergetjük szemünk előtt az együtt töltött évtizedeket.
Micsoda borzalmas kimondani a szót róla, hogy volt!
Vigaszunk csak az marad, hogy aki ennyire egyedien emberi alakja volt Székesfehérvár közművelődésének, arra ezt a szót soha nem mondhatjuk ki, hogy volt.
Akit ennyien szerettek, tiszteltek, emberinek tartottak, az van! Halálával mi veszítettünk, ezért most mi lettünk a volt!
Mert hiánya minket jár át napról-napra, kiállításról-kiállításra, koncertről-koncertre, estéről-estére, amikor találkozunk.
Hiszen most még elképzelni sem tudjuk, hogy aki eddig mindig mindenhol ott volt, azzal nem találkozhatunk többet.
Minden napunk, minden esténk szegényebb lesz nélküle.
Minden hely, ahol Ő feltűnt, napról-napra, estéről-estére, üres lesz ezután.
Nemcsak Őt, magunkat sem fogjuk megtalálni úgy, mint eddig, soha többé.
Mindennapjaink hidegebbek és zordabbak lesznek a hiányától, s a világűr rideg, embertelen tömkelege megint egy lépéssel közelebb nyomul a szívünkhöz.
Fölfoghatatlan, hogy Székesfehérvár egyik legismertebb, legelismertebb, legendás alakjának hiánya a nincshez vezet, amelynek immár csak múltja van, de jövője nem lehet.
Fel lehet fogni, hogy végérvényesen?
Nem. Mert ezt csak az elmebaj értheti meg.
Hiszen ha végérvényes, nem szervez több népzenei estet, nem sörözhetünk együtt, nem beszélgethetünk a kutyáinkról, a művészetről.
Ha végérvényes, nem húzhatja nekünk azokat a szívből fakadt keserveseket, amelyektől a mi szemünk is könnyezni kezdett.
Ha végérvényes, akkor nem futhatunk össze vele a képtárban, a Fő utcán, vagy az Öreghegyen.
Ha végérvényes, akkor minden nem vele töltött idő lelkiismeret furdalásunkká válik.
Ezért a vigaszunk csak az lehet halálakor, hogy mennyi, de mennyi minden él bennünk őbelőle.
Így aztán majd megkapaszkodhatunk az emlékében.
Kedves Barátom!
Életemben először és utoljára így nevezlek.
Mivel ezt soha de soha nem kellett kimondanunk, de velem együtt sokan tudták és mondhatták volna Neked.
Vigaszunk marad az arcod, az alakod, a hegedűd, az a Tóth Pista, akiből egy volt, de az olyan volt, hogy megköszönhetjük, a Jóistennek, hogy ismerhettük.
Azt a hegedűt, azt sem lehet elfelejteni, amellyel biztosan játszottad a népdalt, s amely most Neked szólhatna, de sajnos Rólad szól:
„A fényes nap immár lenyugodott,
Földszint s az ég sötétben maradott,
Nappali fény setétre változott,
S fáradtaknak nyugodalmat hozott”.
Népművelő mohikán társaid követni fogunk. De addig tartsd készen és kéznél azt az átkozott, áldott hegedűt, s ha majd megérkezünk, vedd elő és húzzad nekünk cudarul, szilajul és daccal, hogy „Mátészalka gyászban van”, ahogy azon a Füred-Fehérvári vicinálison tetted egykor.
Mi meg majd kurjongatjuk két keservesed között, a költőkirály táncszavait:
„Nem vagyok jó, nem vagyok jó senkinek
Rámugatnak égiek és földiek
Táncra lábam, kutya a föld, eb az ég
Jó lennék majd, égetőn ha kellenék.
Jó voltam én, jó voltam én azelőtt
Szivárvánnyal írtam be a levegőt
Átváltozott gyászfekete szalagra
Hétrét kéne görnyedeznem alatta.
Fáj a szívem kimutatnom nem lehet
Majd meggyógyít, aki szívből megszeret
Táncra lábam kutya a föld, eb az ég
Hadd mulatok, mikor sírnom illenék.”
De addig a hegedűs találkozásig mondjad el a legfelsőbb bírónak, amit csak kevesek mondhatnak neki: Uram!
Éltem emberként, magyarként, fehérváriként, aki életében mindent megtettem, amit emberként megtehettem.
Mindenkihez volt egy jó szavam, egy mosolyom, mindenkin segítettem, akin tudtam, mindenkire volt időm, hogy beszélgessek vele.
Uram! Adtál nekem 57 évet. Ha többet adsz, többet tudtam volna tenni. Most ítélkezz belátásod szerint igazságosan!
Mi meg azt tesszük ehhez hozzá megkönnyítve a Mindenható döntését, hogy akik most itt vagyunk, tanúsítjuk Uram, hogy mindnyájan szerettük Őt.
Úgy szerettük, olyan Tóth Pistásan, amilyen volt.
Az a vigaszunk, hogy egészen biztosan tudjuk, milyen ítélet születik feletted.
A föld pedig, amely koporsódra hullik, könnyű lesz neked, hiszen az a mi szívünket fogja nyomni, hiányod tonnányi súlyával.
Köszönünk Neked mindent, de mindent!
Szele István