Gyakran feltesszük magunknak és egymásnak a kérdést, hogy valójában mi is az oka annak:
– hogy az emberek eltompultak, közönyössé, passzívvá, érdektelenné váltak, hogy közösségeinkben vezetőkért kiáltanak, s így vezetettek lettek belőlük?
– hogy egy közösség apatikus, tagjai függőségben és kiszolgáltatottságban élnek?
– hogy elveszítették az öntevékenységüket, a kezdeményező- és cselekvőképességüket? Vagy – s ez még végletesebb helyzet –, hogy az ki sem alakul(t).
A válaszkeresésben az egyik vélekedés, hogy társadalomban a képviseleti rendszer egyoldalúvá válásával, annak végletes hatásaként gyakori jelenség, hogy az egyéni vagy közösségi részvétel elsorvad, mert az emberek országos, de helyi szinten is kizáródnak a rendszeres vagy alkalmi – közösségi, közpolitikai kezdeményezésekből, döntésekből.
Ennek következménye, hogy a polgárok, azzal, hogy átruházzák másokra ezt a kompetenciát, illetékességet, az eredményes cselekvés esélyének és gyakorlatának hiányában, nem tekintik feladatuknak az öntevékeny kezdeményezést.
Egy ismert – és manapság igen divatos – fogalmat a szub-szidiaritást próbáljuk meg értelmezni. A latin szó jelentése segítség, védelem, támogatás és menedék biztosítása. Van ennek egy ún. keményebb értelmezése, amit gyakran idézünk:
„...mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulásra áthárítani jogszerűtlenség és egyúttal súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének felforgatása, mivel minden társadalmi tevékenység lényegénél és benne rejlő erejénél fogva segíteni, szubszidiálni köteles a társadalmi egész egyes részeit, ellenben soha sem szabad bomlasztania vagy bekebeleznie azokat.”[1]
Ám az „erkölcsös”, a hatalom önmegtartóztatására irányuló jelentésen és viselkedésen túl, egy lágyabb, közvetlen, hétköznapi „politológiai” megközelítést is idézünk:
„…az a kívánalom, hogy a döntéseket, határozatokat, jogi normákat a lehető legalacsonyabb szinten hozzák meg, annak érdekében, hogy a hatalom minél közelebb maradjon azokhoz, akik felett a hatalmat gyakorolja”[2].
Azt állítjuk, hogy a szubszidiaritás hiánya a társadalmi viselkedést nagyban torzíthatja. Létezik egy a közömbösséget – versus aktivitást alapjaiban meghatározó elv, amely így hangzik:
Minden embernek és közösségnek dolga és joga, hogy önmaga oldja meg a saját problémáját (ld. szubszidiaritás: a döntések minél alacsonyabb szintre helyezése).
Az azonban alapkérdés, tudunk-e ezzel a dolgunkkal élni (meg van-e ehhez a szükséges tudásunk), kapunk-e ehhez segítséget, felkészítést, tudást – például a felnőttképzési rendszertől?
Úgy hisszük, hogy a mai felnőttképzési rendszerünk nem fókuszál megfelelően erre a szükségletre, vagy nem teremt olyan helyzetet, hogy azt szükségletként éljük meg. Arra utalunk, hogy tartalmában, a közvetített tudások tekintetében meglehetősen egyoldalú a hazai felnőttképzési rendszer. Főként standard, szakmai jellegű képzésekre koncentrál, pl. számítástechnikai, nyelvi, stb. kurzusokra utalunk, s szinte teljesen hiányoznak az ún. általános célú képzések. A közéletben való részvétel segítése, a demokratikus tudások begyakorlásának támogatása pedig nagyon fontos feladata lenne egyéni és közösségi szinten is.
Vegyünk számba néhány kulcsfogalmat, amelyek a címben megfogalmazott szükséglet eléréséhez segítenek közelebb bennünket:
Részvétel, a részvétel szándéka és tudása – a közösségfejlesztés egyik alapvető célja.
A helyi közösséghez és a társadalomhoz tartozás elősegítése.
Annak megteremtése, hogy közösségi-társadalmi beágyazottságban éljünk.
Bevonás; a társadalomba, a helyi folyamatokba való belefoglalás (inclusion).
A képessé tétel, s ennek alapján a felhatalmazás (empowerment).
A képessé tétel és a felhatalmazás: annak a tudatosítása, hogy én vagyok a dolgok megoldásának a kulcsa, rajtam múlik; elhitetni, hogy képes vagyok arra – ez ugye nyilván az önbizalom megerősítését jelenti egyúttal.
A közösség ügyeiben a közösség képessé tétele, felhatalmazása: politikai felhatalmazást jelent.
Arra való esélyek megismertetését és tudatosítását, hogy közösségi (közpolitikai) ügyekben kompetens – illetékes – vagyok!
A kompetens állampolgárok, kompetens közösségek szerepének a radikális felismerése, mint társadalmi-közösségi cél.
Vajon erre a kompetenciára, illetékességre, és erre a társadalmi tudásra megadja-e a felkészítést a felnőttképzés mai rendszere?
Mit is kívánunk, amikor ezeknek a tartalmaknak a társadalmi szükségességét hirdetjük?
Abban segíteni a helyi közösségeket és azok tagjait, hogy visszailleszkedjenek eredendően létezett jogukba és dolgukba. Amit tehát fejleszteni kell:
– „visszatanulni” a közösségeknek a dolgaik megnevezését és végzését. S azt is megtanítani, hogy ehhez a részükről is erőfeszítésre van szükség.
– Segíteni a jogaik megismerését és gyakorlását.
Összefoglalva, az ún. általános célú felnőttképzés egyik fontos tudástartalma: a demokratikus tudások készlete kellene legyen!
Miért hiányoznak ezek az elemek a felnőttképzés rendszeréből?
Az állampolgárok tudatosságának a hiánya miatt?
Nem felismert még ennek a szükségessége?
Sajátos szocializáció – inkább van szükség a követő, „beilleszkedő” magaviseletű polgárokra, mint kezdeményező, változtató, megkérdőjelező emberekre?
Nem érdeke a döntéshozóknak, az államnak, az önkormányzatnak?
Nem tekinthető piacképesnek ez a tudás?
Bízzuk az olvasóra ezeknek a kérdéseknek a megválaszolását.
Kik lehetnek e tudások lehetséges célcsoportjai?
Az állampolgárok, azok szervezetei, a döntéshozók (önkormányzati és kormányzati képviselők), a hivatalok és intézmények alkalmazottai és a média rendszere. Ahhoz, hogy az ilyen demokratikus készségek, ez a társadalmi tudás releváns/érvé-nyes, aktuális, használhatónak tűnő legyen, megfelelő társadalmi légkörre, klímára van szükség. Olyan miliőre, amelyben az állampolgároknak, azok szervezeteinek, a döntéshozóknak (önkormányzati és kormányzati képviselők), a hivatalok alkalmazottainak és a médiának is törekvése egy támogató, bátorító légkör kialakítása.
A rendszerváltás nagy adóssága, hogy makroszinten kialakított demokratikus intézményeket, de azok használatát, s a helyi demokratikus intézmények alakítását, építését nem tette releváns/érvényes társadalmi tudássá, ilyen szükségletet/kényszert nem támasztott!
Kinek kellene
csinálni, „kézbe venni”, elhatározni ezeket?
– az államnak,
– az önkormányzatoknak,
– az oktatási rendszernek (alap-, közép-, felsőfokú),
– művelődési intézményhálózatnak,
– piaci felnőttoktatás rendszerének,
– a civileknek?
Sokdimenziós feladat és szükségletrendszer ez. Vegyünk néhány példát, hogy valójában milyen társadalmi tudásokról van szó?
Hogyan kell az érdekeinket – egyénileg és közösségileg is – megfogalmazni, képviselni, védeni?
Hogyan lehet a gyülekezés, a tüntetés megszervezéséhez hozzákezdeni?
Hogyan kell aláírást gyűjteni, népszavazást kezdeményezni?
Helyi médiumokat alapítani és működtetni közösségi módon?
Iskolaszéket, közművelődési tanácsot létrehozni?
Nyomást gyakorolni – sajtókampányt szervezni?
Békésen együttműködni, tárgyalni, egyezkedni?
A helyi településfejlesztési koncepció kialakításába beleszólni, ebben a folyamatban részt venni, ebbe a helyi polgárokat bevonni?
Hogyan kell közösségi intézményeket építeni: egyesületeket, alapítványokat, állampolgári bizottságokat, közösségi tanácsokat alapítani?
Ezeknek a képességeknek, tudásoknak a hiánya komoly esélyeket vesz el az emberek és közösségek egy részétől, szegényebbek ezek nélkül, hiszen az érdekeik érvényesítésére kisebb az esélyük. Úgy vélem a kulturális szegénység egyik tipikus megnyilvánulásáról, lehetséges dimenziójáról van szó ezekben az esetekben. Másképpen fogalmazva, ezeknek a tudásoknak a megszerzése – s az ebben való segítség – hozzájárulhat a kulturális szegénység csökkentéséhez!
Van ugyanakkor egy határozott gyakorlati tapasztalatunk: szinte valamennyi központi és helyi hatalom bizalmatlan a civil társadalom, a közösségek által létrehozott intézményekkel szemben.
De hogyan vélekedik, viszonyul a társadalom az állami, politikai intézményekhez?
Az elmúlt évben a
Közösségfejlesztők Egyesülete és a Magyar Művelődési Intézet
Közösségfejlesztési Osztálya egy szúrópróbaszerű országos vizsgálatot
szervezett a közbizalom hazai alakulásáról[3]:
Az állampolgári részvétel és a közbizalom gyorsmérlege
Néhány adat arról, hogy az ország különböző pontján a 4500 megkérdezett hogyan viszonyult az állami-politikai intézményrendszerhez.
Részletek a felmérésből:
Kiemelve az országos gyorsfelmérés néhány adatát, úgy látjuk, hogy a közbizalom bizonyos elemei válságosan alacsony szinten vannak. Az állampolgári aktivitás is a lokális dimenzióban ragadható meg erőteljesebben.
Részben a fenti adatok, de még inkább a különféle fejlesztési programokban szerzett tapasztalataink arra utalnak, hogy demokratikus átalakulást nem várhat a társadalom önmagában sem a választásoktól, sem a politikai pártoktól. Azt a civil tár-
sadalomnak önmagának kell a napi részvétellel, nyomásgyakor-lással, s annak különféle technikáival és a civil-közösségi elkötelezettség megerősítésével kiharcolnia. Erre a demokráciához nélkülözhetetlen társadalmi tudásra – pontosabban ennek a hiányára – kívántunk rámutatni.
Róka fogta csuka!
A fentiekben együtt láthattuk, milyen erős a civil társadalom bizalommegvonása az állami és a politikai intézményrendszertől, s ugyanakkor egy másik tapasztalatunkról is írtunk:
az állam és a politika sem bízik a civil társadalom új intézményeiben.
Íme:
A bizalmatlanság intézményesülése, ami mindkét fél részéről a másik kompetenciájának a megkérdőjelezéséből ered.
Vajon vállal-e ennek a kérdésnek a megoldásában valamilyen társadalmi felelősséget a továbbiakban a felnőttképzés hazai rendszere?