Vissza

ARCKÉPEK

„Le van az életem zárva

Móduvának ládájába…”

A nyolcvanesztendős Kallós Zoltán köszöntése


Szerte a Kárpát-medencében egymást érik az ünnepségek: betöltötte nyolcvanadik életévét a Kádár Katák, a Molnár Annák, a Fekete Ren Katák, a Székvári Mariskák, a kegyetlen anyák és halálra táncoltatott lányok világának megőrzője és új életre keltője, a mezőségi és a Szeret-parti fövenyből a népköltészet aranyát mosó Kallós Zoltán, szellemi honvédelmünk vezérlő kapitánya. Március 29-én, Budapesten, két helyszínen – a Budai Vigadóban, majd pedig a Magyar Kultúra Alapítvány székházában ­–, másnap pedig Székesfehérváron ünnepelték a jeles folkloristát.

A Hagyományok Háza, a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület és a Magyar Művelődési Intézet közös rendezvényén zsúfolásig megtelt a földszinti Stúdió. Jáki Sándor Teodóz atya, az Egyesület elnöke a 89. zsoltár 10. versét idézte: „Életkorunk mindössze hetven év, / jó erőben lehet tán nyolcvan is.” És hozzátette még a zsoltár záróversét születésnapos alkalmazással: „Az Úrnak, Istenünknek / jósága ragyogjon fölötted, / kezed munkáját kísérje áldása felülről, / kezed munkáját kísérje áldása.”

Kallós Zoltán tudományos munkásságát Olsvai Imre népzenekutató, az MTA Zenetudományi Intézetének főmunkatársa méltatta. Már Kodály Zoltán felhívta a figyelmet – mondotta – az egy-egy falu teljes zenei anyagát, vagy néhány kiváló tudású népdalénekes teljes ismeretanyagát összegyűjtő és bemutató zenei monográfiák jelentőségére. Nem Kallóson múlott, hogy nem fejezhette be a lészpedi magyarság népzenei ismeretének összegyűjtését, de hogy Kodály tanítása nála sem talált süket fülekre, azt bizonyítja a klézsei Szályka Rózsa tudáskincséből összeállított „Új guzsalyam mellett” című kötet, amelynek most új, CD hanganyaggal kibővített kiadását tarthatjuk a kezünkben.

Az ünnepelt Moldvában gyűjtött szentes énekeiből és imádságaiból készült CD-t a szerkesztő, Pávai István népzenekutató, a Hagyományok Háza munkatársa mutatta be. Felidézte a Kallós Alapítvány tizenöt évvel ezelőtti indulását, s fő célkitűzését: a hatalmas anyag közkinccsé, a tudomány és a közművelődés számára elérhetővé tételét. Annak a mérhetetlen kincsnek bőségét, amit Kallós Zoltán elsősorban Mezőség, Moldva, Kalotaszeg falvait járva szinte fél évszázad során összeszedett, mi sem mutatja jobban, mint hogy az elmúlt években csak egy törtrészét sikerült közreadni.

Ennek a munkának, s az egész életműnek az értékét akkor értékelhetjük igazán, ha belegondolunk, hogy Kallós Zoltán milyen hallatlanul nehéz objektív, de milyen csodálatosan előnyös szubjektív feltételek között gyűjtötte össze ezt a hatalmas folklóranyagot. A különféle pályázatokon elnyert támogatásokkal, ösztöndíjakkal megsegítve élők és a munkát bizony sokszor csak mímelők el sem tudják képzelni, hogy mit jelent az évtizedeken keresztül intézményi háttér és anyagi támogatás nélkül, megélhetési, egzisztenciális gondok között, folyamatos politikai zaklatásnak kitéve végzett munka, ahol a kedvezőtlen feltételek tengernyi özönét a gyűjtő a barátok jószándékán kívül csak saját rátermettségével, kapcsolatteremtő képességével, istenadta tehetségével tudja ellensúlyozni.

A Corvin téri Kallós-ünnepségen természetesen moldvai csángó dalok is elhangzottak, elsősorban a nagyböjti időszakhoz kapcsolódva. Két Magyarországon tanuló csángó diáklány, a Diószénből való Timpu Tatjána és a lujzikalugari Mocanu Roza, valamint a Lábnyikban született, de már több mint ötven esztendeje Magyarországon élő dr. Laczkó Mihály énekelt az ünnepelt tiszteletére. Iancu Laura magyarfalui diáklány felolvasta Kallós Zoltánnak ajánlott versét. A rendezvény végén Borbáth Erikával, a Magyar Művelődési Intézet főigazgatójával átadtuk Kallós Zoltánnak a születésnapi ajándékokat.

Ahogy lepergett a szemem előtt ez a fölemelő ünnepség, úgy éreztem: boldogok lehetünk, hogy ilyen kiváló embernek lehetünk kortársai. Kallós Zoltánnal először negyven esztendővel ezelőtt, 1966 nyarán találkoztam, amikor első moldvai utamra indulva szegény Könczei Ádám – nyugodjék békében – és Almási István összehoztak vele, és útbaigazítást kértem tőle. Zoltán akkor már túl volt élete első nagy meghurcoltatásán, s nem gondoltuk, hogy még vár rá egy annál is elszántabb üldöztetés. Mint ahogy arra sem számítottunk, hogy 24 esztendő múltán változik majd a világ, és Kallós Zoltánt 2006-ban, nyolcvan esztendős korában, mint a Kossuth-díj, a Corvin Lánc és más kitüntetések tulajdonosát – Ady szavaival – „érdemelten, s szépen koszorúzzák”.

Mi ebből a tanulság? Úgy gondolom elsősorban az, hogy az embernek sokáig kell élnie, mert akkor nagyobb esélye van arra, hogy túléli ellenségeit. Vagy legalábbis egy részüket. Kallós Zoltánnak sikerült. Különben a moldvai csángómagyarokkal foglalkozók többnyire szép kort élnek meg. Ha nem ütik agyon őket, mint Petrás Incze Jánost, vagy nem hurcolják el a „felszabadítók”, mint Mikecs Lászlót, akkor – mint Domokos Pál Péter, Lükő Gábor – pátriárkai kort élhetnek meg.

Ezt kívánjuk a nyolcvanesztendős Kallós Zoltánnak is!

Halász Péter