EGY HELYI SŰRŰ VÉDŐHÁLÓT

Interjú KOPP MÁRIÁVAL – a kulturális szegénység kutatáshoz

– Hogyan közelítené meg a kulturális szegénység fogalmát a saját szakterületének tapasztalatai alapján?

– Egy társadalom kultúráját azok a hagyományok, rítusok, kö-zös jelképek alkotják, amelyek mindenki számára fontosak, ame-lyek összetartják a közösséget, összetartják a családot, összetartják a tágabb közösséget. Én kulturális szegénység alatt azt értem, ha valaki ezt nem kapja meg megfelelő módon. És a mai világban, azt hiszem általános jelenség az, hogy felnövekvő generációk ezt nem kapják meg úgy, mint régen. Ez nyilván összefügg a társadalmi, gazdasági helyzettel, de a nagyon elfoglalt felső menedzser rétegben pontosan ugyanúgy előfordul, sőt gyakori, mint a szegényebb rétegekben, hogy nem kapják meg a kultúrának ezeket az alapvető összetevőit. Egészen analfabéták ezen a téren, mint ahogy – sajnos – ma már az is gyakori, hogy még a faluban élő fiatalok sem kapják meg, ahol pedig ezt a fajta közösségi örökséget sokkal hatékonyabban adták át korábban. Még az én gyerekkoromban, körülbelül a hatvanas évekig sokkal hatékonyabban adták át a falvakban.

– És mi lehet a legfőbb oka annak, hogy szinte minden társadalmi rétegben ilyen erőteljesen csökkent ennek az örökségnek az átadása?

– Az a legfőbb ok, az a társadalmi kísérlet, amelyiknek mi vagyunk a kísérleti alanyai. A huszadik század folyamán, és aztán még erősebben napjainkban, az emberiségnek az életfeltételei alapvetően megváltoztak, és azt senki nem veszi figyelembe, hogy ennek milyen következményei vannak az emberi személyiségre vagy az emberi kultúrára. Mit okoznak olyan jelenségek, mint az urbanizálódás? Hogy az emberek óriási tömegei költöztek el faluról, miközben a falusi életforma is alapvetően megváltozott, mert az emberek általában nem együtt dolgoznak már a földön. Ingáznak, eljárnak valahová, emiatt a családok egyáltalán nincsenek együtt. Régen az volt természetes, hogy a nagycsalád együtt élt, együtt végezte a legkülönbözőbb tevékenységeit, és ennek során a cselek-vési mintákkal együtt adta át az értékeket a gyerekeknek. Ma pedig – falun ugyanúgy, mint városban – az apa is és az anya is valahol dolgozik, a gyereket pedig beadják az óvodába. Ha szerencséje van, akkor ott valamit kap ilyenfajta örökségből, de nem sok esetben, ott erre kevésbé van lehetőség.

Fontos ok ezen kívül, hogy eközben a természettől is komolyan eltávolodtunk, továbbá nem tudunk ünnepelni. A vizsgálataink szerint az egyik legsúlyosabb gond, hogy nem tudunk ünnepelni. Ez tipikus magyar jelenség, hogy az emberek agyonhajszolják ma-gukat, és a hétvégén is dolgoznak. A nyugati kutatótársaim egyszerűen nem is értik, mert Németországban tilos hétvégén dolgozni, nálunk meg mindenki még akkor is dolgozik. Tehát az ünnepek, amelyek a közösséget összetartó rítusok, azok elvesztették az értéküket és elvesztették azt az összetartó erejüket, amire az embernek nagyon nagy szüksége van. Legtöbbször csak valami kiüresedett formát jelent az ünnep.

– Ebben milyen társadalmi meghatározottságnak lehet a legnagyobb szerepe, tehát például az iskolázottságnak milyen jelentőséget tulajdonít mindebben?

– Pont ezt a kérdést nem vizsgáltuk, mi inkább a következményeket, tehát a testi és lelki egészségben megmutatkozó következményeket vizsgáljuk, de a kultúrálatlanság a testi és a lelki élet zavaraival is együtt jár. De a vizsgálataink azt mutatják, hogy a felső rétegekben, az iskolázottabb rétegekben azért mégiscsak sokkal jobb a helyzet. Sajnos az az idillikus kép, hogy az alacsony végzettségű falusi ember még sokkal közelebb van ezekhez a tradíciókhoz, ez nem igaz. Bizonyos közösségekben igaz, tehát megőrizhető. A felső rétegekben, amit találtunk, az az, hogy a tanárok és az egészségügyben dolgozók körében jobb a helyzet. Az iskolázottak közül a kulturális értékek fontosságát ez a két réteg vallja a leginkább, tehát az egészségügyben és az oktatásban dolgozók.

– Éppen a két legszegényebb vagy legrosszabbul fizetett közal-kalmazotti réteg.

– Igen, ez az érdekes, mert általában azt találjuk, hogy az anyagi helyzet nagyon meghatározza a testi-lelki egészségi állapotot. Ők azok, akiknél a viszonylagos szegénység ellenére sem rosszabb a helyzet, vagy nem rosszabb annyival a lelki állapotuk.

– Én félek tőle, hogy nem az iskolázottság miatt jobb a helyzet a magasabb végzettségűeknél, hanem azok a rétegek iskolázottabbak, akik eleve jobb környezetből jönnek. Tehát nem az iskolától kapják valójában a felkészítést, hanem a családjukból hozzák az értékeket. Elképzelhető, hogy az iskola nem sokat változtat ezeken a problémá-kon. Önmagában az iskola mit tud adni?

– Érdekes módon azért az iskola a legkomolyabb védőtényező. Nem az ismeret, amit betöltenek a gyerek fejébe, hanem az, hogy közösségben van. Ami azért mégis csak közösség, és kimutathatóan komoly védőszerepe van. Akárhogyan is, de mégiscsak éri ott a gyereket valamilyen hatás, mert mindig van egy-két kiváló tanár, aki komolyan és személyesen is tud rá hatni. A mai világban hihe-tetlenül megnőtt az iskolának és az óvodának a szerepe, azért mert a család annak a kultúra átadó funkciójának nem tud megfelelni, amelyet korábban ellátott. És emiatt az iskolának, az óvodának nagy szerepe lenne, és azért minden gond ellenére van is hatása. Tehát nem lehet azt mondani, hogy nincsen, mert minden nehéz-ség és minden negatívum ellenére például megbirkózási készségeket javít, közösségi érzéseket, közösségi élményt, társas támogatást ad.

Az iskola szerepe mellett persze a családi háttér a döntően fontos. Az derült ki például, hogy az anyák iskolai végzettsége nagyon komoly védőtényező. Még akkor is, hogy ha az anya utána nem is dolgozik a saját területén. De mégis sokkal többet tud átadni egy magasan végzett anya a gyerekének. És itt az anyák szerepe az egyértelműen kimutatható. Mi elsősorban az egészség–magatartás szempontjából vizsgáljuk ezt, de hát az is egy kulturális tényező, hogy valaki mennyire vigyáz az egész-ségére.

– A közösségeknek, a lakóhelyi közösségnek milyen szerepe lehet a kulturális szegénység tartósításában vagy csökkentésében?

– Nagyon fontos szerepe lenne. Mi most Skrabski Árpáddal, a férjemmel együtt dolgozunk éppen, és az ő angol folyóiratban legutóbb megjelent cikke arról szól, hogy a magyar népesség körében a szomszédsági kapcsolatok erőssége a legfontosabb független védőtényező. Ahol ez megvan, tehát a lemaradó régiókban, tehát Szabolcsban vagy Nógrádban, ahol amúgy nagyon rosszak a körülmények, de megmaradtak a szomszédsági kapcsolatok, ahol szoros a szomszédsági háló, figyelnek egymásra az emberek, odafigyelnek arra, hogy egy gyerek elcselleng és valami probléma van vele, ha valaki bajba kerül, a szomszédok segítenek egymásnak, ott ez egy egészen komoly ellensúlyozó hatás az egyéb negatív mutatókkal szemben.

– Tehát a kulturális szegénység és a gazdasági szegénység ebből a szempontból nem fedi egymást.

– A szomszédsági kapcsolatok tekintetében Budapesten a legrosszabb a helyzet és általában a nagyvárosokban, a kisebb városokban egyes helyeken vannak nagyon jó szomszédsági közösségek és egyes falusi területeken is. Ez nagyon fontos dolog, ez létezik, és nagyon kellene vigyázni arra, hogy ez ne erodálódjon tovább.

– Sokszor azt mondják ránk, hogy nem vagyunk közösségi szemléletűek, hogy individualizálódott a magyar társadalom. Mondjuk az olaszokhoz vagy más összetartóbb népekhez képest.

– Más kérdés, hogy nem túl erős ez, de ahol megvan ott nagy a jelentősége. Azt vizsgáltuk, hogy az országon belül az egészségi állapot, és mondhatjuk azt is, hogy a kulturális gazdagság szempontjából is a szomszédsági kapcsolatok nagyon nagy szerepet játszanak. Azok a közösségek, ahol ez erős, mindenféle szempontból egészségesebbek, mint ahogy ez az anyagi helyzetük alapján várható volna. Tehát ellensúlyozni tudja a jó szomszédsági kapcsolat az egyéb hátrányokat. Persze Magyarországon ez nagyon komolyan károsodott, és valóban így van, hogy például Amerikában erős törekvés van, hogy visszatérjenek a régi közösségekhez. Megpróbálják erősíteni a helyi közösségeket nagyon tudatosan. Egyébként Magyarországon is erre nagy volt az igény, mert azt látjuk, hogy nagyságrendekkel többen alakítottak egyesületeket, alapítványokat kilencven után, mint az összes szomszédos országban. Igaz, hogy ennek egy része ilyen pénzszerzési manőver volt, de azért rengeteg természetvédő közösség, egészségvédő közösség, szabadidős közösség alakult, tehát van a civil társadalomra igény. És ez nagyon lényeges.

– Csak sajnos mára sokan elfáradtak.

– Anyagi erő nélkül borzasztó nehéz. Az adminisztratív munka is nagy, én is most írtam egy csomó meghívót az egye-sületünkben, én írtam magam, fárasztó, olykor kicsit hálátlan munka, van, akinek elege lesz belőle.

– A Professzorok Batthyány Körében is visel Ön funkciót.

– Igen, az Ellenőrző Bizottság elnöke vagyok. Nem csak azért vállalom, mert komoly civil szervezet, hanem azért is, mert sajnos ez a mi rétegünk, még más rétegeknél is széttagol-tabb. Olyan emberek, akik térben nincsenek egy helyen, de közös az érdeklődésük, közös a kulturális értékrendjük, egymásra találhatnak. A Professzorok Batthyány Köre az egy ilyen kör, amelyik közösen akar gondolkodni.

– Az infrastrukturális ellátottságnak milyen jelentőséget tulajdonít? A település közüzemi, hálózati, épületi fejlettségének?

– Botrányos dolog, hogy a művelődési házakat hagyják lerohadni. Amiről beszélünk, az ezzel nagyon összefügg. És, ahol van, ahol megmaradt, ott viszont mindenért fizetni kell. Régen a művelődési házakban komoly élet zajlott, ott, ahol volt olyan művelődésszervező vagy olyan közösség, amelyik ezt igazán akarta.  Ez biztos, hogy nagyon fontos. Most hova tud menni egy falusi ember máshová, mint a kocsmába, hogyha nincs mód nívós szórakozásra. A közösségépítésnek meg kell jelennie valamiféle infrastruktúrában, s ebben mindenféleképpen fontos a művelődési ház, a templom, a posta. Én kisfaluban nőttem fel és jól tudom, hogy annak milyen szerepe van.

– Hova valósi?

– Most Surányra gondoltam, mert ott nőttem fel, de nem oda valósi vagyok, Budapesti vagyok, a kitelepítés elől mene-kültünk oda. Kisgyerekként oda kerültem, és falun nőttem fel. És tudom, hogy ott a posta a falunak – mondhatnám – az agya volt. Azért borzasztó, hogy most bezárják a kisfalvak postáit. Ott cserélték a híreket, a postás mindenkiről tudott, átadta az információkat. Ez sokkal többet jelent egy falu számára, mint egyszerűen csak az épület.

– Sajnos az egyház is sokszor körzetesítve van, tényleg kizárólag a kocsma marad helyben, semmi más.

– Borzasztó. A legtragikusabbak az iskolák. Ha a kisgyereke-ket elviszik internátusba, az egészen tragikus. Azt vizsgáltuk többször, nagy országos felméréseket szerveztünk, 1983-ban 6000 emberrel, ’88-ban 21.000 emberrel, 95-ben 12.600-zal, s most 2002-ben is 12.600-zal, és ezek ilyen körülbelül egy órás interjúk voltak. S az elsőben külön volt egy blokk az iskolás gyerekeknek a vizsgálatára. S a körzetesítés miatt az otthontól távol élő kisiskolások között valami egészen tragikus helyzetet találtunk. Az derült ki, hogy tíz éves koruk körül a gyerekek alkoholizálnak már, elég gyakori volt közöttük az öngyilkossági kísérlet. Egyszerűen nem lehet elmondani, hogy micsoda károkat okoz, ha a kisgyerek nem tud otthon lenni, az otthoni környezetben. Én egyébként Pócsmegyeren négy osztályos iskolába jártam, ahol a négy osztály együtt tanult. És nagyon jó volt, szerintem nagyon jót tett, mert én például tanítottam nagyobbakat matematikára, hallottuk, amit mások tanulnak, az ismétlés volt, egészen másfajta tanulási forma volt. Ez is sokkal-sokkal jobb lenne, mint a gyerekeket elvinni. Az iskolát nem szabad mozgatni, semmilyen formában.

– Az életmódban, életmód-béli sajátosságokban miben nyilvánul meg leginkább a kulturális szegénység?

– A legfontosabb megnyilvánulása ez az iszonyatos hosszú idejű televízió-nézés. Tehát az, hogy amíg korábban az emberek ténylegesen együtt voltak, beszélgettek, játszottak, a fiatalok együtt guzsalyosba mentek, mint ahogy Erdélyben én még lát-tam, hogy ez él és működik csángóknál. Ezzel szemben otthon egymagukban nézik a televíziót vagy a videót, vagy a számító-gépes játékokkal játszanak, és ez egészen tragikus. Ettől az embernek az agya nem fejlődik, meg a keze sem, a készségei sem. Főleg a fiataloknál. Fizikailag sem fejlődik, meg lelkileg sem. A gyereknek szüksége van a mozgásra, a társaságra, az élményekre, mindennél jobban szüksége van erre.

– A legsúlyosabb jele ennek a bizonyos kulturális szegény-ségnek az üresség, az unalom. A fiataloknál látjuk, hogy milyen tragikus méreteket ölt az unalom, ezzel mindenképpen kellene valamit tenni, az borzasztó, ha egy fiatal ahelyett, hogy kinn játszana a többiekkel, benn ül a televízió előtt és úgy nő föl. Lehet, hogy a közös játék során, ha valami nem tetszik neki, akkor kicsúfolják, de ennek során megtanulja, hogyan kell együttműködni másokkal. Fizikailag is, lelkileg is ettől fejlődik a személyisége. Megtanul játszani, ami a legfontosabb képességünk, hogy tudjunk játszani. Hogy tudjunk önállóan örömet találni az életben. Ezzel szemben, ha a szülőnek az a legkényelmesebb, hogy oda ülteti a videó elé vagy a tévé elé, akkor egyedül van. Azt hiszi, hogy társaságban van, ehelyett maga választja meg a filmet, amit nézni akar. Nem szólva arról, hogy az a rengeteg agresszió, amit lát, az micsoda rombolást végez. És emiatt egyszerűen a személyisége nem fejlődik, és küzdésre képtelen emberré válhat.

– Területileg, régiók és kistérségek tekintetében milyen különbségek lehetnek a kulturális szegénységben?

– Nagyon nagy különbségek vannak. Megnéztük azt, hogy a 150 kistérségben miben van a legnagyobb eltérés, és a legin-kább különböző mutató ez a bizonyos szomszédsági kapcsolat erőssége. Ebben óriási eltérések vannak. Viszont az az érdekes, hogy ez leginkább településfüggő. Tehát nem a térségtől vagy a kistérségtől függ, hanem a településtől. Vagyis akár Nógrádban is vannak olyan falvak, ahol nagyon jó a helyzet és akár a szomszéd faluban nincsen, tehát majdhogynem teljesen nélkülözi ezt a szomszédsági összetartást. Nagyon komoly szerepe van manapság egy-egy személyiségnek, tehát tanítónak, tanárnak, polgármesternek, papnak.

– A tudatos településfejlesztés a saját falujában tudja csökkenteni a leszakadók számát?

– Ez volt a finn csodának a lényege. Amivel mi foglalko-zunk, az főleg az, hogy mi az oka annak, hogy ma nálunk majdhogynem csak minden második férfi éli meg a 65. évét. Csak 59 % ez az arány, tehát borzasztó rossz! Ez Ausztriában 80 %. A hetvenes évekig jók voltak a mutatóink, az osztrákoknál jobbak voltak a mi arányaink, kifejezetten jobbak voltak. És ma egy osztrák férfi majdnem 8 évvel, egy osztrák nő 5 évvel él tovább. Ez a mai tragikus helyzet nagyon hasonló ahhoz, ami a hatvanas években volt a finneknél. És a finnek pontosan ezt csinálták, hogy a települések szintjén tudatosították, hogy  felelősek érte, hogyha valaki elkezd leszakadni, kezd belecsúszni az alkoholizmusba, munkanélküli és nem tud magával mit kezdeni, látszik, hogy tönkre akar menni. A közösség a felelős érte, hogy valamilyen módon azt az embert visszahozza. És ilyen fajta közösség-alapú programmal – ahogyan nevezik ezeket – fantasztikusan megjavították az egészségi mutatókat. Hihetetlen jó eredményeket értek el.

Ez nekik nagyon súlyos probléma volt. Abból a térségből, ahol a legrosszabb volt a helyzet, onnan a nők elmentek az Egészségügyi Minisztérium elé, és ott tüntettek, hogy „mentsé-tek meg a férfiakat”. És tényleg volt egy belülről fakadó igény, hogy ezen a helyzeten változtatni kellene. Magyarországon ez most még hiányzik, hogy mindannyian éreznénk, hogy változtatni kell. És akkor tudták elérni, hogy minden egyes kis faluban az egyház, az iskola, természetesen az önkormányzat, a művelődési házaknak megfelelő ottani hálózat, a védőnői hálózat és mindenféle szervezet, ezek mind összefogtak, minden olyan hálózat, ami létezik, és amikben nagyon sok ember dolgozik, csak külön-külön, ezek mind-mind összefogtak, és egy helyi sűrű védőhálót hoztak létre, és fantasztikus gyorsan, néhány év alatt komoly eredményeket értek el. Ezért meggyőződésem, ha Magyarországon változtatni akarnánk, akkor egy ilyen programot kellene indítani.

– Konkrétan ma tud olyan létező programokról, amelyek segíte-nek a kulturális szegénység csökkentésében?

– Magyarországon mi is több ilyen programot indítottunk. Pont most indítunk egy európai pályázat keretében egy „Európai szövetség a depresszió ellen” c. programot Szolnok térségében. Merthogy az Alföldön nagyon magas az öngyilkosság, és ennek a hátterében a depresszió áll. Tulajdonképpen rossz szó a depresszió, mert ez még nem depresszió, ez a krónikus stressz. Az emberek úgy érzik, hogy a helyzetük tartósan megoldatlan és megoldhatatlan, ettől alakul ki a folyamatos stressz. Németországban vezették be ezt a programot, és ott nagyon jó eredményeket értek el, a lényege az, hogy nem csak az orvosok, hanem mindenki, aki találkozik fiatalokkal, veszélybe kerülő emberekkel, ezeket mind felkészítjük arra, hogy hogyan ismerik fel, hogy ki az, aki veszélyben van, és próbáljanak ez ellen tenni: az iskolák különösképpen, tanítók, tanárok, rendőrök, lelkészek, szociális gondozók, lelki elsősegély telefon. Egyelőre az a cél, hogy egy attitűdváltozást érjünk el, hogy figyeljünk egymásra. Figyeljünk a másikra, aki bajban van, és tudjuk, hogy ilyenkor mit lehet tenni.

– Szolnok térségében ez milyen településeket érint?

– Szolnokot és azt a kistérséget.

– Tehát magát a várost is?

– Igen. Ott indítjuk ezt a programot, április 16-án. Úgy néz ki, hogy mindenki nagyon készséges. De én egyszer elkészítettem Magyarország mentálhigiénés térképét, a mentálhigiéné területén dolgozók térképét, hát nagyon sok önkéntes csoport dolgozik az országban. Mindenfelé. A legjobban ezt egyébként úgy lehet kide-ríteni, hogy ha meghirdetnek egy pályázatot. ’90 és ’94 között volt egy ilyen mentálhigiénés pályázati lehetőség, ahova mindenki beadhatott pályázatot, és annak a térképét rajzoltuk föl, hogy milyen területről kik indultak. Akár a gyermekvédelem területén, akár a leszakadókkal való foglalkozás területén, akár a drog és az alkohol problémák területén sok aktivitás van az országban, csak az a nagy probléma ezzel, hogy nincs folyamatos finanszírozása. Például mi indítottunk akkor, pont Szolnokon a Munkaügyi Minisztérium pályázatának a keretében munkanélküli képzést. Ott a helyieket készítettük fel, tehát a képzőket képeztük – most megint együtt működünk velük –, ezek az országban nyolc helyen működő kurzusok résztvevői egy érdekvédelmi egyesületet alakítottak. És nagyon gyorsan jól helyezkedtek el azok, akik ezen részt vettek. De ma is panaszkodnak arról, hogy akkor ez nagyon jó volt, de vége lett, mert nincs pályázat, egyszeri volt és most nincs ilyen lehetőség. Nagyon fontos volna, hogy legyen folyamatos finanszírozás.

Mi is többféle programot indítottunk, például roma prog-ramot is itt a Dzsumbujban. Fiataloknak roma egészségvédő programot. Már azért is érdekes, hogy egyáltalán hogyan lehet motiválni őket, hogy vegyenek részt egy egészségvédő prog-ramban. Aztán rájöttünk, hogy a cigány fiatalasszonyok érde-keltek abban, hogy a gyerekgondozásról halljanak. Nagyon szeretik a gyerekeket, és ha azt mondjuk nekik, hogy abban próbálunk segíteni – és így is van, valóban segítünk –, hogy a gyerekeiknek jobb jövőjük legyen, egészségesebbek legyenek, akkor ők nagyon szívesen vesznek részt. Most, remélem, újra indítunk majd ilyen programot, újra pályázunk, és remélem lesz pénzünk.

– Az Önök kísérleteitől függetlenül máshol tud olyan települést, vagy civil szervezetet, amelyiknek tényleg hatékony programja van?

– Rengeteg van. Én például úgy érzem, hogy nagyon komo-lyan működik a Balaton-felvidéken a környezetvédelmi egyesületeknek a szövetsége. A Káli medence ennek a központja. Nem csak azért lényeges, mert sok mindent sikerül megakadályozni, ami a környezetet károsítaná, hanem azért is, mert ez egy komoly, élő szervezet, emberi együttműködés. De ehhez mindig kell néhány olyan ember, aki óriási erőfeszítéseket tesz. Emellett van sok olyan falu, ahol megpróbálnak biotermékeket előállítani, vagy más módon együttműködni. Nagyon sok jó kezdeményezés van.

– Annak mi lehet az oka, hogy az ágazatok között és a külön-böző szakterületekhez tartozó helyi szervezetek között olyan határozottan nincs semmi együttműködés?

– Ez egyébként, azt hiszem, tényleg egy magyar betegség. Ilyen együttműködési igény valahogyan nem alakult ki. Most is, Szolnokon ezt próbáljuk kiépíteni, hogy legyen egy háló, tudjanak egymásról, mert ott sem tudnak. Félelmetes, hogy mennyire nem tudnak. Ott helyben mi már nagyon sok hálózattal, sok csoporttal találkoztunk, akik aktívak, de egymással nincsenek kapcsolatban. Egyébként ez nem csak nálunk probléma, más európai országban is gond az, hogy általában azt gondolják, hogy a lelki egészség az az egészségügy feladata. Annak persze lenne ebben feladata, amit általában nem vállalnak, de ebben óriási szerepe van az összes többi szakterületnek és a minisztériumoknak. Például a Munkaügyi Minisztériumnak, az oktatásnak, de valójában egyáltalán nem fognak össze, és nem is tudják, hogy akár az ország jövője vagy a kulturális tőkéje múlhat ezen.

– Nyugaton ez általában jobban működik?

– Attól függ, országonként változik. Például a hollandoknál ott fantasztikusan erős. Kiválóan megszervezték. A finneknél is. A holland mentalitás demokratikus, a hollandok ilyen szempontból sokkal nyitottabbak. A hollandoknál is és a finneknél is ez egy nagyon tudatosan szervezett hálózat. Nálunk ’90-94-ben, amit elkezdtek ezzel a mentálhigiénés pályázati rendszerrel, az némileg hasonló volt. Összehívtak minket, és az is cél volt, hogy megismerkedjünk egymással. Tehát, ha ez folytatódott volna, de hát ez nálunk mindig úgy van, hogy megy egy ideig... És az volt az érdekes, hogy ebben akkor a kormány oldal és az akkori ellenzék teljesen egyetértett. Két kuratóriumi elnöke volt ennek az alapítványnak, egy kormány oldali és egy ellenzéki elnöke. Minta-értékű kezdeményezés lett volna, hogy ha folytatódik.

– A szolnoki programra van pénz?

– Kevés. Ez egy uniós, azon belül német szervezésű program. Kilenc európai ország vesz részt, a németeknek – láttam – óriási pénzük van rá. Mondjuk, ők dolgozták ki a módszereket, és nekünk annyit adnak, hogy csak úgy lehet csinálni, hogy lelkesedéssel. A munkadíjunkat nem fizetik meg, csak azt, hogy előállítjuk az anyagokat. Tehát van reklámfilm, oktatófilm, szóróanyag.

– Közművelődési intézmények részt vesznek ebben a programban?

– Az ottani népfőiskolai központ részt vesz, Nagyné Kiss Mária – ha jól mondom. Ő volt az, aki szervezte annak idején ezeket a munkanélküli programokat, és ő most is azon szomor-kodik, hogy annak nem lett folytatása.

– A Megyei Művelődési Iroda nincs a részvevők között? Szolnokon is van megyei közművelődési szervezet.

– Én nagyon örülnék, ha összekapcsolódnának, mert megyei szinten vállalta a védnökséget a megyei önkormányzat elnöke és a városi polgármester.

– Kimondottan a Kulturális Minisztériumnak mit javasolna a kulturális szegénység leküzdésében?

– A legfontosabb szerepe az lehetne, hogy ez a minisztérium fogja össze ezt a hálót. Tehát, hogy próbáljon építeni egy ilyen hálót a helyi erőforrások és a helyi kulturális tőke összefogására. Mert mindenhol vannak hasznos helyi csoportok.

– Félek, hogy a társminisztériumok esetleg nem tartanák megfe-lelő fajsúlyúnak a mi minisztériumunkat. Ugye, az oktatás sokkal nagyobb, az egészségügy is.

– A hálózatépítéshez inkább alázat szükséges, meg együttműködési készség, empátia. Nem rangkérdés ez. A hollandoknál például ezek egyáltalán nem számítanak, a lényeg az, hogy mi a dolgunk, fogjuk meg és csináljuk. És azért ez is megvan a magyar mentalitásban, de csak akkor látjuk, amikor árvíz van, vagy a romániai forradalom, akkor az emberek hihetetlenül motiváltak arra, hogy segítsenek, hogy összefogjanak. De csak akkor, ha baj van. Ebben éppen egy nem túlságosan nagy méretű és nem túlságosan nagy intézményrendszerrel működő minisztérium – talán éppen– a leghasznosabb lenne.

Egyébként a kultúrának nagy presztízse van Magyarország-on. Micsoda nemzeti ügy volt régen a Ki mit tud. Abban a pillanatban, hogy kapnak az emberek egy ilyen lehetőséget, akkor odafigyelnek. A kultúrára nagyon is van vevőkészség. Az igazán komoly népnevelő műsorok a legnépszerűbbek voltak. Most látszik a Mindentudás egyetemén, az is milyen népszerű. Az emberekben azt kell tudatosítani, hogy melyek azok az értékek, amelyek nekünk hasznosak. Ebben a Kulturális Minisztériumnak nagy szerepe lehet. A vizsgálataink azt mutatják, hogy az emberek a valódi értékeket nagyon fontosnak tartják. És ez így is van. A valóságban mégse tudják ezeket úgy érvényesíteni.

– Melyek ezek az értékek?

– A legelsőként az emberek a boldogságot említik, de máso-dikként a családi biztonságot, az igaz barátságot nagyon fontos-nak tartják, a siker valami nyolcadik helyen van. Tehát tulajdonképpen a közösségi értékek, főleg a családhoz köthető értékek nincsenek rossz helyen.

– Érdekes, mintha más értékkutatások individualizáltabb képet mutatnának.

– Különböző síkok vannak. Saját magunkat hibáztatjuk, ez a legfontosabb jellemző. Magyarországon, hogyha nem sikerül valami, akkor az emberek kifejezetten magukat hibáztatják, például Hollandiában sokkal inkább a társadalmat. És a szom-szédos országoktól is ebben nagyon különbözünk. Több kultu-rális összehasonlításból az derül ki, hogy egész Európában a magyarok legindividualistábbak. Ugyanakkor viszont nagyon fontosnak tartják – és ezt minden vizsgálatunk kimutatta – a családot és a gyereket. Sokkal több gyereket tartanának kívána-tosnak például, mint ahány gyerekük lesz. És az az érdekes, hogy minél magasabb végzettségű valaki, annál nagyobb a különbség. Igazán nehezen a magasabb végzettségűek gyerekei születnek meg, akiket pedig kívánnának. Tehát a nyolc általánosnál kevesebbet végzetteknél gyakorlatilag megszületnek a kívánt gyerekek. A diplomások esetében sokkal kevesebb.

– Köszönöm az interjút.

Földiák András