(1984-es) Interjú Vitányi Ivánnal, a Művelődéskutató Intézet igazgatójával
Végéhez közeledik sorozatunk, mely a közművelődés kulcsfiguráit, a népművelőket, s rajtuk keresztül a kultúrmunka gondjait és örömeit mutatja be. Az eddig megjelent írások közt tallózva beszélgettünk Vitányi Ivánnal, a Művelődéskutató Intézet igazgatójával. Azzal a szakemberrel, aki elméletileg a legjobbak közé tartozik az országban, ugyanakkor az elméletet folyamatosan összeveti a gyakorlat igényeivel, lehetőségeivel. Arról kérdezzük, hogyan látja a közművelődést, az ott dolgozók elhivatottságát, egész munkáját, s mit tudott ebből megmutatni a befejeződő széria.
– Hogy tetszik Önnek a sorozat?
– Nagyon tetszik. Emberközelbe, testközelbe hozza a népművelő munkát, és közvetlenül a gyakorlatot mutatja be. Ezt nagyon fontosnak tartom. Túlságosan sok az elvont és általános szöveg a népművelésről, ezért szükséges, hogy közelről is tudjuk szemlélni.
– Milyen benyomásokat szerzett az elolvasottakból?
– Veszprémben is az országoshoz hasonló a helyzet. Vannak áldozatos népművelők, akik valóban nem csak szívükre veszik a népművelés ügyét, hanem tenni is tudnak érte. Nehéz helyzetben is keresik és találják azokat az utakat, amelyeken teljesíteni lehet a vállalt feladatokat. Ugyanakkor érzem a küzdelem sokszor sziszifuszi nehézségét, azokat a gátló és hátráltató körülményeket, amelyek változatlanul nehézzé teszik a népművelői munkát.
– A cikksorozatból is kiderül, hogy a közművelődés nagyon sokszínű, sokrétű. Ön milyen feladatokat határozna meg elsősorban a népművelői szakma szempontjából? Itt most nem a szokásos, kipipálandó feladatokra gondolok.
– Erre nem lehet egységes egy mondatban adott, egy gondolatban összefoglalt feleletet adni. Mert éppen az ennek az alfája és ómegája, hogy bár el lehet mondani valami központilag értelmezett feladatot, mégis minden attól függ, hogy az illető faluban, településen kik laknak, milyen az életük, mi iránt érdeklődnek. Ha ezt mind össze tudjuk vetni, akkor a népművelőnek végül is azt kell vállalnia – a központi feladatokat lebontva, értelmezve –, hogy az adott településen megkeresse azt a kulturális érdeklődést, ami jelen van. Annak felélesztésére és fenntartására találjon olyan lehetőségeket, amelyekkel az embereket össze tudja hozni, amelyek segítségével közösségeket teremt, ahol nemcsak kultúrát tud számukra biztosítani, hanem olyan közéletet is, ami kultúrának és társadalomnak egyaránt tekinthető.
– Napi munkánk, szakmánk kialakulóban van. Egy-egy szakmának fontos kritériuma, hogy melyek azok az ismeretek, módszerek, amelyek megkülönböztetik a rokon szakmáktól?
– Egyrészt ismeretre van szükség, másrészt hozzáállásra. Ennek bölcsességét abban a közmondásban lehetne összefoglalni, mely szerint, ha egy macska új helyre kerül, körüljárja a házat. A népművelőnek éppen az a legfontosabb feladata, hogy meg-ismerje a “házat”, a terepet, ahol mozognia kell, s erre használja fel ismereteit, tapasztalatait. Ehhez párosulva a népművelő sze-mélyiségére sem lehet receptet adni. Sem azt, hogy legyen lendületes, sem azt, hogy legyen higgadt, nyugodt. Láttam már hebrencsül lendületes, és lassú mozgású, nyugodt embert is jó népművelőnek. A fontos, hogy érződjék meg más emberek előtt is, hogy amit akar, amit képvisel, arra akár – most nagy szót mondok – az életét teszi rá.
– Mi, népművelők nagyon fontosnak tartjuk mindazt, amivel foglalkozunk. Éppen ezért szeretnénk, ha sokan tartanák hozzánk hasonlóan szükségesnek, nélkülözhetetlennek. Némi csalódással tapasztaljuk, hogy sok esetben ez csak a mi saját ügyünk. Ebből adódik a kérdés – saját magunknak is megfogalmazzuk – milyen feladatot, szerepet vállaljunk, legyünk a “lámpások” településünkön, vagy inkább az adott lakóhelyi társadalom szervezői legyünk?
– Azt hiszem, nehéz szétválasztani. Mind a kettő mellett is és ellen is szólnak érvek, ugyanakkor nincsenek is teljesen ellentmondásban. A lámpás egy régi népművelői koncepciót sugallhat – éppen azt, amiért a népművelés szót a közművelődésre cseréltük fel. Mindenki, aki a kultúra, a tudomány területén dolgozik, a népművelő, az író, a művész, a tudós csak javaslatot tehet, tehát szolgálja a nép művelődését, nem pedig receptet készít. Lámpásnak kell lennie, de nemcsak annak. Ugyanakkor nem egyértelmű a társadalomszervező feladat sem, mert a társadalom megszervezésében a népművelő mellett hatalmas apparátusnak kell részt venni, egy egész társadalmi mechanizmusnak. Mostanában nagyon sokat beszélünk arról, hogy a társadalmi mechanizmus reformjára, a demokrácia kiterjesztésére szükség van. A népművelőnek, illetve a népművelésnek csatlakoznia kell, segítenie kell ezt a folyamatot, de nem válhat ennek központjává.
– Tehát ebből következik, hogy a népművelőnek az adott településen össze kell fognia a helyi párt-, állami és társadalmi szervezetek képviselőivel. Mindebben hogyan segíthet az irányítás? Napjainkban sokat beszélünk erről. Különböző kezdeményezések is születtek (pél-dául társadalmi vezetőség), hogy az irányítás településre szabott legyen. Hogy látja ezt Ön?
– A feltételek minden helyen adottak, az épület adott, a költségvetés adott, a helyi vezetők adottak és az emberek is a helyi igényeikkel adottak. Ennek következtében az egységes irányítás inkább formális, ellenőrzésekből, jelentésekből áll. Mit tehet az irányítás? Azt hiszem még most is az a baj, hogy túlságosan is központból irányított formai rendszernek építették fel a népművelés szerkezetét, s ettől nem tudunk szabadulni. A központban kitalált és a hierarchián lebontott közvetlen feladat meghatározásnak, s az ennek megfelelő elvárás rendszer-nek – amely számtalan esetben éppen a helyi sajátosságokat hagyta figyelmen kívül – szükségszerűen kellett csődöt mondania. Vissza kell térni a népművelés szervezésében a szabadművelődési korszakhoz. Egy vitán, a szabadművelődés egyik vezetője mondta: “mi akkor azt próbáltuk csinálni, hogy ahol valami jó volt, azt igyekeztünk támogatni”. Tehát az állandó hie-rarchizált módszertani irányítás helyett az a munkastílus volna jó, amelyik a jót támogatja, s ha segítségre van szükség, ahhoz tűzön-vízen keresztül megtalálja az eszközöket.
Borbáth Erika
Napló (Veszprém) 1984. okt. 13.