10 ÉVES A SZÍN – KÖZÖSSÉGI MŰVELŐDÉS CÍMŰ FOLYÓIRAT

 

Tíz éve, 96 óta, minden évben hatszor, kéthavonta elkészül. Megjelenik, kézbe vesszük, elindul útjára, belenéznek, olvasnak belőle, előkeresik. Tíz éve létezik. Van, tíz éve. Volt egyszer egy száma – mint a mesében –, amelyikből minden művelődési házhoz eljutott, akkor egy támogató jóvoltából 1600 példányt nyomtunk belőle. Volt olyan száma, amelyikben CD is megjelent, s olyan, amelyiket alig tudta összetűzni a nyomda, mert 108 oldalasra sikerült, és a közepében még ott lapult egy 24 oldalas melléklet. Készítettünk hozzá Tartalomjegyzék és névmutatót, korábban Andrássy Mária segédletével kettőt, s most az ünnepre elkészült a 10 év teljes Tartalomjegyzék és névmutatója, e szám különálló mellékleteként, 26 oldalon. 

Előbb csak Szín volt, aztán mellé került a Közösségi Művelődés is. De a fehér borítója, ebben a könnyen cifrává levő világban még mindig fehér. Puritán, és talán ezért hívja fel magára a figyelmet. Nem akar belesimulni a nagy igyekezettel egyformává levő színes lapok sorába. Ez nem színes, ez fehér. És bévül a dolgokat magukat mutatja, s nem a dolgok fonákját. Komoly emberek, magukat és a szakmájukat komolyan véve – néha derűsre hangszerelve, bár ez keveseknek sikerül – megszólalnak benne, s aki ír bele, a szerzőség varázsát átélve megnézi írását a fehérre szedett papíron, s – a szerzőség törvényei szerint – örül neki. Megszólalt, elmondott valamit, amit közügynek gondol, s hasznosnak elmondani.

Egy főszerkesztőnek öröm, ha a lapnak van koncepciója, visszatérő szerzői, ha szívesen írnak bele, s az írások fontosak a szakmában, ha a tematikus számokban megszólalnak különböző helyekről az országból, ha vannak szerzők (és nem csak szerzők), akik elkérik a megjelent írásokat más lapokba, s ha vannak helyek, ahova meghívják, a lapról, a szakmáról beszélgetni. Öröm még az is, ha a lapban szépek a rajzok, s ha egy-egy gondolatról tudható, hogy csak a lapnak köszönhetően született meg. Mert kértünk rá valakit, hogy írja meg. Mert leültünk valakivel, hogy megkérdezzük. És öröm minden alkalommal, amikor a nyomda szállítja a kész lapot, s frissen nyomva kézbe lehet venni, s mindig izgatottan végiglapozni, nincs-e benne meglepetés, nem volt-e tettre kész a nyomda ördöge. (Nem jellemző, s ez biztosan a nyomdavezető Éva asszonynak köszönhető a Hangulat utcából, aki úgy tartja a szemét mindenen, s aki a szavát úgy állja, ahogy mindenkinek kéne, aki munkára vállalkozik, s munkát végeztet és végez ezen a fertályon.) 

Az intézetben – akkor még nem Magyar Művelődési Intézet volt, s már nem is Népművelési – született már egyszer egy folyóirat, a Kultúra és Közösség, az kék volt, s KÉK névre is hallgatott. (Időközben már a Szín – Közösségi Művelődés borítójának két sora is színes lett, mégpedig az 1-es számon azok a sorok mindig zöldek, a kettesen kékek, a hármason narancsszínűek, s mind más, egészen a hatosig, hogy színük szerint is meg lehessen különböztetni őket.)

A KÉK születését és intézményen belüli életét érdekes volt követni, s tanulni lehetett B. Vörös Gizellától, ahogy komolyan vette magát és a munkát, s Vas Annától, ahogy a nyomdai előkészítéssel meg tudta tenni ugyanezt. (Vas Ancsa beköttetett Kultúra és Közösség példányait – egyelőre – őrzöm, megkaptam tőle őket, Vörös Gizi pedig sokszor megtisztelt azzal, hogy írást kért tőlem a lapba, s barátságunknak köszönhetően van tőle egy máig használt receptem. Akkoriban kutató voltam, s Vörös Gizi – szintén kutatóként és a kutatási osztály tagjaként – követte a munkák folyását, s nem mulasztotta el, hogy anyagokat kérjen azoktól, akik készek voltak rá. Volt rá példa, hogy faluról leszűrt tapasztalataimat akkor is a lapba valónak találta, ha azok nem a szociológia gondolkodásrendszerét, inkább a szépirodalomét követték, s szociográfiává lettek. (Nem tudom, nem neki köszönhetem-e Pusztafalu című – intézet által kiadott – könyvemet, amelyben tanulmányok, szociográfia, s még faluról szóló szépirodalom is szerepel. Vörös Gizi nagyon tudta ösztönözni a szerzőit.) Én is szeretném, ha legalább a tematikus számok némelyikéből – egy-egy fejezetét képezve egy-egy könyvnek – s legalább az Arcképek rovatból könyvek lennének. De legszívesebben egy-egy szerző szakkönyvét látnám a Színben megjelent írásokból könyvvé nőni – ahogy ez már néhány esetben megtörtént (Lipp Márta: Közművelődési jelenségek és jelentések. A kultúra mint tudomány és segítő gyakorlat. 2001., Pordány Sarolta: Felnőttkori tanulás, közművelődés. 2002. és Beke Pál: Mindannyiunk művelődési otthona 2005.).

 

Szeretettel köszöntöm – ünnepi számunkkal – folyóiratunk olvasóit, s kívánom, hogy minden számban találjanak legalább egy olyan írást, amiért érdemes volt a kezükbe venni. (Én más lapok estében eggyel már elégedett szoktam lenni, s több esetén – persze van ilyen! – hálás is vagyok.)

MÁTYUS ALIZ