SZŐDY SZILÁRD

VERSMONDÁS – 2005

 

Amit leírok, az természetesen erősen szubjektív, és természetesen, ahogy mondani szokás: a teljesség igénye nélküli.

E témában szinte közhely, hogy a – hivatásos, vagy akár az amatőr – versmondás, mint ügy, mint – ha úgy tetszik – “mozgalom”, az elmúlt tíz-tizenöt évben már nem az igazi. Nem foglalja el a korábbi – fontos – helyét a művészeti (kulturális) közéletben, kevesebben művelik, azok is alacsonyabb színvonalon, és ami még szomorúbb: alig van vershallgató, sőt versolvasó közönség.

Mint minden közhely, ez is sok igazságot tartalmaz.

Ha a felszínt nézzük, valóban, hol vannak a tömegeket vonzó versünnepek, versmondó fesztiválok, versmondó táborok. Egy Egyetemi Színpadi Latinovits vagy Mensáros est. A több száz versmondót megmozgató országos Ady, József Attila, Radnóti, Nagy László, Illyés verseny rádiós, televíziós közvetítéssel, külföldi jutalom utakkal. A Munkásfiatalok Országos Versenye, egy hetes megelőző műhelytáborral, értékes díjakkal. Vagy akár a tíz esztendőt megélő Versmondó Műhely a Fővárosi Művelődési Házban.

És sorolhatnám még.

Nem sorolom, ugyanis nem ez az érdekes. Az érdekes az a társadalmi-(politikai) változás, ami a rendszerváltással együtt következett be, és amely nemcsak a kultúra finanszírozásának változását jelentette, hanem egy kollektív kultúrához való “viszony” változását is.

Nem vagyok szakembere a társadalmi folyamatok elemzésének, de van egy érzésem. Amíg a rendszerváltás előtti időszakban mindenféle kulturális indíttatású közösség alkalmat adott a hivatalossággal, a kanonizálttal való szembeállásra, a “nem egyenember vagyok” attitűdre, addig jelen korunkból ez az indulat – a dolgok természeténél fogva – kihunyt.

Természetesen ehhez az is hozzá tartozik, hogy “ifjúsági rétegmozgalomként” kezelték – szinte – az egész amatőr mozgalmat, jórészt a KISZ-hez tartozónak, fehér hollóként mutogatva néhány aktív felnőttet vagy felnőtt csoportot. A hetvenes-nyolcvanas években nőtt ki egy korosztály ebből a “korcsoportból” pl. versmondóként, nem adták fel diákkorukkal együtt az aktív versmondást, és nem akartak “hivatásos előadóművészek” lenni. Az ő számukra jött létre a győri Radnóti felnőtt versmondó verseny.

 

Egy példát írnék a fentiek jelzésére.

Ellenállást és feszültséget, szembeállást és bátorságot jelentett 1985-ben, amikor egy versmondómmal egy városi központi ünnepre (március 15) Ady: “A tűz márciusa” helyett Babits: “Petőfi koszorúi” című versével készültünk fel. És a vers el is hangzott – némi KISZ és PB. dorgálás mellett. Ha ma arra biztatok egy versmondómat, hogy egy (teljesen mindegy, milyen) pártrendezvényen József Attila “Hazám” című versét mondja el, ő semmiféle pozitív töltetet nem kap.

 

Egyébként sok a versmondó – valójában az “alkalmi versmondó”. A ritka, de még meglévő alkalmakkor megjelennek, jól-rosszul “teljesítenek”, aztán, szinte összetéveszthetően, a következő alkalommal ismét ott vannak. Ez elsősorban a diák versmondókra érvényes. Kevés a vershez – nem mint műfajhoz, hanem  mint elmondható-elmondandó műalkotáshoz – értő, felkészítő pedagógus. Ezen belül is a versértő, azt értően elemző tanár.

(Anekdota (?): “Harmincnyolcfokos lázban égek mindig” – kezdi a versmondó, aztán – sajnos – folytatja is a verset.  A zsűri egy tagjának szerény kérdése: “Nem harminchatfokos?” Mire a válasz: “A tanárnőm azt mondta, hogy a harminchat fok nem láz!” )

 

A felnőtt versmondóknak van kitartó magva. Sokan foglalkoznak az utánpótlással is, nem egy régi tanítványommal tanítok, zsűrizek együtt, de a többiekről is tudok. Régi “műhelyeseim” alapították a Magyar Versmondó Egyesületet és a Magyar Versmondásért Alapítványt is.

Új jelenség, hogy az utóbbi tíz évben igencsak nagy számban jelentkeztek a nyugdíjas korú versmondók. (Kissé eufemisztikus-gügyögő elnevezést is kapott “kategóriájuk”: “szépkorúak”.) Ez önmagában örvendetes lenne, sajnos azonban “visszaóvodásodnak”. Nagyanyjuk, édesanyjuk vagy első tanítójuk által elmondott verseket mondanak, az ezeknek megfelelő kivitelben. Tisztelet a kivételnek. Azoknak, akik nem adták fel intellektusukat azzal, hogy megváltozott a státusuk. Akik továbbra is tanárok, óvónők, mérnökök vagy a világra figyelő család(nagy)anyák.

Ha a “szakmai” szemüvegem veszem elő, akkor – sajnos – nagyon sok az olyan versmondó, aki csak szöveget mond, vagy csak formai oldalról gondolja végig a mondandóját. Legtöbbször az elemzés hiánya az árulkodó. Hogy a vers mit sűrít, az legtöbbször rejtve marad saját maguk elől is, hát még a közönség elől.

Ami a teljes magyar versmondói palettát illeti, nincs Lati-novits, Mensáros, de azért néha-néha van önálló est, kiemelkedő versteljesítmény, értő részvétel zsűrikben. Született a Magyar Rádióban egy elmondott József Attila Összes, bár nincsen már Magyar Előadóművész Fesztivál, nincs az m1-en éjszakai “büntetővers”, de napjainkban kezdődik a hivatásosok számára a VERSÜNNEP, és ezzel párhuzamosan az amatőrök számára a mindig nívós tatabányai József Attila verseny.

Bizakodjunk.

*

Néhány napja fejeztem be e szóval: “bizakodjunk" a cikkemet. Azóta meghallgattam 199 u. n. “hivatásost"– tehát vagy színművészi vagy valamilyen színészi illetve előadóművészi papírral rendelkezőt – a “Versünnepen” a Magyar Rádióban, valamint  40 amatőr vers és prózamondót és 9 “verset éneklőt" Tatabányán  az Országos József Attila versenyen. Nem szeretném összevetni őket, de alaptapasztalatom: a “profik" nagyon nagy százalékánál Ő – a verset elmondó – volta fontos, a vers a második helyre szorult. Ennek oka: a színészi és a pódiumi eszközök közötti különbségtétel hiánya. Ahogy megfogalmaztam: igen sok vers csak a szájon volt meg, a fejben és a szívben nem.

Az amatőrök jó része viszont – persze itt is volt némi kivétel – a pódiumi magatartáson belül maradt, nem “szerepelt", verset, prózát mondott. Viszont: kevesebb képességgel, technikai tudással, szűk modulációs skálán, alapvetően a szürke középszer dominált. De tisztességgel.

Sajnálom, de olyan katartikus élményben, hogy a gerincemen futkározzon a hideg, egyik versenyen sem volt részem.

De továbbra is bizakodjunk.