JUHÁSZ FERENC

SÓHAJ*

Nem ismerhettem halhatatlan fejét. Az idő ezt megtagadta tőlem. Sokszor elképzelem: találkozunk az utcán, s leülünk valahol egy feketére. Nem is tudnék beszélni… Ha nagyon egyedül vagyok, mindig ő jut eszembe. Ő, amilyennek én képzelem. Ismerem a róla szóló könyveket, cikkeket, bírálatokat a könyveiről, kortársak megemlékezéseit és szóbeli közléseit. Nem úgy gondolok rá, ahogy ezekben az írásokban szerepel; a szerelemben sem mások szerelme fáj nekem, az nem érdekel, hogy mások mit mondanak a szerelemről. Nem érdekelnek az emberi adalékok. Egyszer kimentem a temetőbe, elhagyott, gazos sírját fölkerestem. Szerettem volna megmondani Neki, hogy… dehát akkor még nem tudtam a kiszáradt csontokkal kötekedni. Féltem a haláltól, mint ahogy féltem magamtól is. Bolond, mohó darazsak döngtek, lepke szikrázott a temető nagy döbbent nyarában. Ő mégis kivallatott némaságával, mint az orvos: akkor tudatosult bennem, hogy hozzá járok pszichoanalízisre… Hozzá: az Elnémulthoz, a Fájdalmas-szeműhöz, a Tudatosítóhoz. Tudatosította bennem az embert, és tudatosította bennem a halált is. Hogy az életbe bele kell halni, mert ez a törvény, de csak így szép, így igaz. A kötelességre tanított meg engem a Szótlan: azt mondta, szemed van, láss; szíved van, fájjon; tudatod van, keresd meg hát a Törvényt, az Összefüggést.

Még a fájdalomért is érdemes élni. Még egy halhatatlan sorért is érdemes volt élni. Ez a hat vers halhatatlan sorok egyenlete.

Ő mondta: a jó vers olyan, hogy minden sora a lehető legjobb sorok maximuma. Felszólított a tökélyre. Neki minden sora a tökély, mint ahogy tökéletes volt élete és halála is. A tudatosság maximumával élt és tudatosan készült a halálra is, akárcsak Petőfi. Tökéletes volt szemlélődése is és az eszmélete. Ez az én hitem.

Petőfi és Ady óta csak ő tudta igazán, hogy mi is az: magyarnak lenni. S hogy akik a város peremén élnek a deres, tündöklő téli éjszakában, miért élnek a város peremén? Csak ő ismerte és merte bevallani az ős-sejttől a szívéig kovácsolt láncolatot. És bevallani a magányt is. Honvágya volt a hazára, amikor végülis megértette, hogy nincs irgalom. Akinek olyan egyedül kell maradnia, mint neki is, az végül a mama ölébe vágyik halhatatlanul, az a semmi ölében vet magának ágyat. Miért hagyták el őt az emberek, s végül a dolgok is, miért? Miért nem ismerhettem őt, hogy odaadjam neki minden hűségemet? Azt mondják, szerette dúdolgatni: “Árvából lesz jó katona, mert nincs annak pártfogója.” Árva, árva József Attila, de nagyon szeretem én a Te vallomásos nagy életedet. Te írtad: “Én nem csalódom – minden szervem óra, mely csillagokhoz igazítva jár.” Az én szívem, mint az óra, a Te szívedhez igazítva jár. Bevallom büszkén.

Őrzöm a Nagyon fáj egy kötetét, valakinek dedikálta József Attila 1937-ben. A tintát, szép, határozott írását elmosták a könnyek. Nem tudom, tán az enyéim. Az ő könnyei megtisztították ezt a népet. Megmosták éltető vizükkel, fölébresztették, mint a mesék életvize a holtat, ha szájába csöppentik. S az fölébred, és magára ismer újra. Az én szívemre is csöppent belőle, a tiédre is. Mindannyiunkéra.

A halhatatlanság hat pillére ez a hat vers. Hat oszlop, amire új hazát lehet építeni.