DOMOKOS MÁTYÁS

 

TOLL ÉS KÉS

 

Kettős jubileum jegyében gyűltek össze a magyar vers barátai 2005 áprilisában Tatabányán, a Közművelődés Házában, hiszen éppen tíz esztendeje annak, hogy elindult itt, és otthonra talált az országos vers-, énekelt vers és prózamondó verseny döntője – s akkor is, azóta is, és természetesen most is, József Attila jegyében, akinek a századik születésnapját ebben az esztendőben ünnepli a versolvasó nemzet.

A költő József Attila, a vers létezésének az értelmén és szükségességén töprengve végül is oda lyukadt ki, hogy tulajdonképpen nem az a fontos, hogy ő verset írjon, de elengedhetetlenül fontos, hogy vers szülessék, különben elgörbülne a világ gyémánttengelye.

Nos, aki szereti a verset, mert az alkotó szellem jó működésének ettől a produktumától életre szóló és mással nem pótolható élményt kapott, az bizonyára – velem együtt – magától értetődő, elemi igazságnak érzi József Attila idézett megállapítását.

Holott nem az. Az emberi társadalom többsége számára bizonyosan nem az. De ami még meghökkentőbb, hogy a jelek szerint: e kijelentés értelmében József Attila számára sem volt az, hiszen igazi költő létére hogyan nyilváníthatta ki, hogy nem fontos, hogy történetesen Ő is verset írjon? Hogyan kell hát értenünk ezt az első pillantásra meglepő kijelentést?

S ezzel elérkeztünk a költői szó emberi, erkölcsi és társadalmi hatásának, a világot alakító, jobbra változtató lehetőségének a kérdéséhez, aminek a kínját minden betűvető írástudó igazi költő mélyen megszenvedi. Mert miközben “szent őrületben a költő szeme a földről az égre, az égről a földre villan” (Shakespeare), versének megszületése után döbbenten azt kell megtapasztalnia, hogy hiába kiáltott “emberebb világot, szeretetet, szabadságot”, verse pusztába kiáltott szó maradt. A világ süketen és bambán éli tovább azt az életet, amellyel felsebezte a költő szívének reményeit. Mert úgy van valóban, ősidők óta, a történelem kezdete óta, ahogy ugyancsak József Attila írta: “sebed a világ”.

A költő munkáját – életét, sorsát – ezért veszi körül minduntalan a hiábavalóság, a vereség érzése. Ezért érezhette úgy József Attila, neki nem szükséges verset írnia, mert az ő versére nem tart igényt a kora, hogy szavai visszapattannak, hatástalanul, a kor faláról. Ezért írhatta pillanatnyi elkeseredésében, hogy “rongy ceruzámat inkább leteszem / s köszörülöm a kasza élit, / mert földünkön az idő érik, / zajtalanul és félelmesen.”

Huszonegy éves volt, amikor ez az indulat (minden fogadkozása ellenére, mégiscsak versben) kiszakadt belőle, s tíz esztendőnek kellett eltelnie, hogy megvallja nyilvánosan, amit régóta – szinte kezdettől – tudott: lángelméje számára a vers az egyetlen lehetőség, s neki “nem embernek való kínok késével” a szívében be kell teljesítenie ezt a küldetést.

 

Mikor születtem, a kezemben kés volt –

azt mondják, ez költemény.

Biz tollat fogtam, mert a kés kevés volt:

embernek születtem én.

 

Azért hoztam szóba a toll vagy a kés gyötrelmes dilemmáját nagy költőnk sorsában, mert azt remélem, hogy ezzel sikerül talán rávilágítani József Attila költői vívódásában rejlő erkölcsi példára. S arra a mindennél nagyobb tanulságra, hogy ez a költő, akinek az útja itt a földön, ahol megszületett, elvegyült és kivált, a félreértések, kudarcok, emberi, szerelmi, politikai és költői megaláztatások vesszőfutásának tekinthető, a lényét fojtogató vereség érzetét éppen a “működésben rejlő nyugalom”, vagyis a versei révén, győzelemmé tudta mégis változtatni. Nem oldalgott el a számára és mindannyiunk épülésére, lelki hasznára kijelölt, a tehetsége és szellemi sorsa révén rárótt feladat elől. Akkor sem, ha folyton félreértették, akiket eszmetársainak vélt, megtagadták, s hogy csillapíthatatlan szeretetvágyát törvényszerűen kielégítetlenül hagyták. S akkor sem, ha olykor mindezekért megkísértette őt is, hogy “amikor verset ír az ember, verset nem írni volna jó."

Róla elmondható saját szavaival, hogy “győzni fogó, még annyira meg nem aláztatott”.

De legalább győzött, (“győzelem ha van”). A szenvedések lángjában megtisztult költői eszmélet verseivel. Bennünk: a ragaszkodásunkban, a szívünkben.