DEBRECZENI TIBOR
„A VERS NÉMA. ADJ NEKI HANGOT!”
I. Az üzenetközvetítő vers
Kosztolányi Dezső 1928-ban írja: “A vers néma. Adj neki hangot. A vers a könyvben halott. Keltsd életre: Mi a szavalás? A vers föltámasztása papírsírjából.” A vers művészeti alkotás, s mint ilyen, több üzenet hordozója. De csak az a vers, amelyiket olvasok és értek, de csak az a vers, amelyiket kihangosítok, azaz mondok vagy hallgatok. A versmondásra a művészeti kommunikáció ismérvei éppúgy érvényesek, mint a primer művészetekre vagy a közvetítés által létrehozott egyéb műalkotásokra, előadásokra, zenekari koncertekre.
A szövegben van elrejtve a költő üzenete, melynek közvetlenül vagy közvetve kell eljutnia a befogadóhoz, olvasóhoz, hallgatóhoz. Jakobson szerint az irodalmi művekben a feladó üzenetet küld a címzettnek. Nem történik ez másként a versmondáskor sem, csak ebben a folyamatban a mű és a befogadó közé, másként a feladó és a címzett közé beékelődik a közvetítő – ez a közvetítő az órán a pedagógus, a színházi előadásnál a rendező és a színész, versmondóknál és az egyszemélyes pódiumi előadások megjelenítésekor a versmondó, az előadó.
A vershallgató akkor válik befogadóvá, ha felfogja az előadó, azaz a közvetítő előadásából az üzenetet. Az üzenet pedig csak élmény útján ér el hozzá. Élmény viszont érzelmi hatás nélkül nem képzelhető el. Hogy hatás szülessék, szükséges:
hogy az előadó megtalálja a műben neki szóló mondandót, amelyről gondolhatja, hogy az a címzett-befogadónak is fontos;
hogy a feladó-közvetítő, másként az előadó úgy képes sugározni az üzenetet, mint sajátját, mint aminek a közlése életbevágóan fontos;
hogy az előadó olyan közlési formában, olyan kifejezés módban közelítse meg a szöveget, hogy az adekvát legyen az üzenettel.
A jó vers többjelentésű, a jó vers üzenete személyhez szóló. S az is igaz, amit Barthes ír: “A műalkotás forma, melyet idők során a történelem tölt meg tartalommal.”
Versélményeim közül egy, mellyel igazolom a fenti megállapításokat.
Borzolt, fehér Isten-szakállal,
Az én Uram, a rég feledett,
Nyirkos, vak, őszi hajnalon
Valahol Sion-hegy alatt.
Egy nagy harang volt a kabátja,
Piros betűkkel foltozott,
Bús és kopott volt az öreg Úr,
Paskolta, verte a ködöt,
Rórátéra harangozott.
Lámpás volt reszkető kezemben
És rongyolt lelkemben a Hit
S eszemben a régi ifjuság:
Éreztem az Istenszagot
S kerestem akkor valakit.
Megvárt ott, a Sion hegy alján
S lángoltak, égtek a kövek.
Harangozott és simogatott,
Bekönnyezte az arcomat,
Jó volt, kegyes volt az öreg.
Ráncos, vén kezét megcsókoltam
S jajgatva törtem az eszem:
“Hogy hívnak téged, szép öreg Úr,
Kihez mondottam sok imát?
Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.”
“Halottan visszajöttem hozzád,
Én az életben kárhozott.
Csak tudnék egy gyermeki imát?”
Ő nézett reám szomorún
S harangozott, harangozott.
“Csak nagyszerű nevedet tudnám.”
Ő várt, várt s aztán felszaladt.
Minden lépése zsoltár-ütem:
Halotti zsoltár. S én ülök
Sirván a Sion-hegy alatt.
Fontos nékem ez a vers. Kamaszkorom óta. Olvastam, tanítottam, elemeztem, szavaltam. Mindig visszatértem hozzá, vagy a vers hozzám.
Valamikor régen kamasz koromban a hangulata fogott meg, a szomorúságé és a sejtelmességé. Istenkereső állapotban éltem. S megrendített, hogy az Úr és a költő nem találja meg egymást, hogy az utóbbi ilyen amnéziás. S milyen fájdalmas: azoknak az élete sem kapcsolódik egybe, akik egymásra volnának utalva, akiknek oly igen hiányzik a másik. S noha hozsánna is hangozhatna, mégis halotti zsoltár az, ami hallatszik a Sion-hegy felől.
Később, férfikoromban már magam voltam a vers főszereplője. Én voltam az, aki kerestem gyermekkorom szép öregurát, kihez mondottam sok imát. Én lettem az emlékezet-kihagyásos, akinek hiába harangoznak. Magamat sirattam, gyermeki hitem elvesztését. “Halottan visszajöttem hozzád, én az életben kárhozott”. Ezt már csaknem zokogtam, hogy nem adatik más, mint ülni, sírván a Sion-hegy alatt.
Mostanában, mikor olvasom és mondom a verset, már az Urat sajnálom, aki le is jön értünk, hozzánk a magasból, ide alá, simogat, könnyezik, harangozik, megalázza magát, vállalja a lehetőségét a kudarcnak, hogy nem ismerjük fel, még a nevét is elfelejtjük, s kinyújtott kezét nem ragadjuk meg, hiába hív, hiába becéz. Az Úr, a rég feledett – mit tehetne – elszalad, felszalad, megszégyenülten, megszégyenítetten. Halottsirató lépteiből az ő kudarca is kihallható. A vers mostani olvasatomban és közlésemben bizony az Isten drámája. Is.
Másként mondom, mint régen.
Talán ide illik még ez az idézet Gáti Józseftől:
“A versmondó színész egyedül teremti meg az egész költői világot minden külső segítség nélkül, a pódiumon. A versmondó fizikailag nem alakul át, nem játszik, csak érzékeltet, és így többet bíz a hallgatóra, illetőleg nagyobb asszociációs folyamatokra kényszeríti, mintha mindazt, ami a versben van, sorra eljátszotta volna. A versmondásban egyszerre két művész, az író és előadóművész együttes varázsa él: a mű és a mű által kiváltott előadói élmény. Ezek a vers mondásakor elválaszthatatlanok egymástól.”
II. Egy versmondó vallomásai
“Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik, Lelkem úgy óhajt Uramra, és hozzá fohászkodik…” énekeltük annak idején a falusi elemi iskolában a zsoltárt. Nem tudtam én, hogy első versfordító tehetségünk Szenczi Molnár Albert sorait zengjük – csak tetszett. Nem csupán a dallam, de a csodálatos hasonlat is. Nem azért, mert hasonlat, hanem mert csodálatos. Azt nem tudtam, mi az, hogy híves. Ezt a szót mifelénk Szabolcsban senki nem használta. Gondoltam, hímes, és tévedésből írták hívesnek – hímes tojás létezik, hímes rét is, mért ne lehetne hímes patak is a zsoltárban. Jóval később, tanár voltam már, mikor rádöbbentem, hiszen ez hűvös, hűvös patak. S én hányszor énekeltem értelme nélkül, s mégis tetszett, mert sodort a szavak zenéje.
A költészet hatalma – mert hisz erről van szó – így ejt meg valamennyiünket kicsi gyermekkorban. Így mondhatja a kisiskolás versét anélkül, hogy értené, mit is mond. S ha szép szöveget hangsúlyoz, hihetjük, marad belőle annyi, hogy nem fogja be fülét, ha majd később verset hall.
*
A kisvárdai gimnázium önképzőkörének diák-elnöke, ő fedezte fel bennem a versmondót. A gimnáziumi ünnepségen, március 15-e alkalmából rám osztotta Petőfi Respublica című költeményét.
Emlékszem, mormolom a szöveget a függöny mögött, a színpadon. Jelenésemre várok. Ott az igazgató úr is – Kacsa, így hívták maguk között a diákok –, az ünnepi szónok. Közelről eddig még sose láttam. Meg is vagyok hatódva. Rám néz. Valami nem tetszik rajtam? Vegyem le a szemüveget – közli vélem –, a nemzet eme nagy ünnepén, az iskola nyilvánossága előtt, pápaszemesen nem lehet verset mondani.
Nem illik. Szemüveg zsebbe, pirulok. Aztán kancsin, rövidlátósan kiállok a függöny elé. Előttem minden összemosódik. Közlöm a verscímet és a szerző nevét, s várom, hogy röhögjenek. Úgy érzem magam, mint ki meztelen. Ám csend van. Koncentrálok, elkezdem az első sort, végigmondom az első szakaszt, Istenem, ezek itt figyelnek, bátorságot kapok, s most már úgy mondom tovább, mint ki tudja és hirdeti, milyen fontos, alapvető élmény a szabadság.
Érzem, csoda az, ami vélem történik. Szólok, és mintha delej áradna belőlem, úgy tartom Petőfi szavainak fogságában a díszterem több száz főnyi hallgatóságát. És felzúg a taps. Ez szinte már nem is fontos, csak annak a tudata, hogy mostannal lezárult az a korszak, amelyben iskolai alattvalónak kellett érezni magamat.
*
“Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek az emberiségért valamit!” ez a Petőfi sor fejezte ki lelkiállapotomat 1945 és 1947 között Nyíregyházán a Kossuth Gimnáziumban, hetedik, nyolcadikos gimnazista koromban. Mondandóm volt. Tenni akartam. Iskolai ünnepség, szavalóverseny, mind megannyi alkalom.
Emlékszel? – kérdik, ha találkozom az egykori társakkal. Politizáltunk. Helyettem a vers. Ezzel érveltem, Adyval főként –Új versek előhangja, A Hadak útja, Új tavaszi seregszemle, Rengj csak föld –, s a türelmetlenségemet Majakovszkijjal vezettem le. Akkora közlési vágy feszített, hogy ma már magam sem értem. A költemény központinak érzett gondolati magja vagy megragadott, vagy nem. Ha igen, megtanultam és mondtam, ha nem, félretettem. Ebben az időszakban egyetlen leíró, szerelmes vagy elégikus hangú verset sem szavaltam. Csak forradalmi költeményekre emlékszem. Jó költeményekre.
Korszakváltások, forrongó évek, rendszerváltások idején, úgy látszik alkotóművész és közvetítő mind mozgósítani akar.
*
Egyszer, 1952-ben, a Rákosi éra évében, a tanítónőképzőben, ahol tanítottam, műsoros klubdélutánt rendezett a tantestület, csak úgy magának. Ekkor már évek óta nem szavaltam, közlési ingerem rég megszűnt, de most, egy hírtelen ötlettel beugrottam. Ki akartam próbálni hamvadni látszó tehetségemet. Tanítottam a Levegőt, szerettem is ezt a József Attila verset, elmondtam. Utána azt kérdezte tőlem a párttitkár, mondanám meg neki, mi bajom van nékem a rendszerrel, mivel hogy azt szavalom: “Én nem ilyennek képzeltem a rendet.”
Az elvtársnő kihallotta az üzenetet.
*
Már az 1960-as évek elején jártunk, amikor egy színpadvezetői továbbképzésen – Vámos László rendező volt az előadó – el kellett mondanom újfent a Levegőt. A “Jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet” sort másként akarta hallani a rendező, másként, mint ahogy én szólaltattam meg. Ne ilyen csüggetegen –mondotta –, fogja keményebbre, harcosabbra, követelőbbre. Azzal érveltem a magam felfogása mellett, hogy 1936-ban, amikor ezt a verset írja József Attila, már túl van a harcos Szocialisták korszakán. A szabadság immár óhaj és nem követelés.
Ezt mondottam hangosan, holott nem ezt gondoltam: Hogy lehetne itt 1956 után szabadságot követelni!
A versmondó, aki a szívét kiteszi a tenyerére, csak a befogadó szívében bízhat. De ha nem egyszerre dobognak? Az előadónak ezt a kockázatot is vállalnia kell. Mindig mindenért ő a felelős. Akkor is, ha rosszul értelmez, akkor is, ha jól. Akkor is, ha rosszul választ, akkor is, ha jól. Ha indiszponált, vagy ha formában van.
*
Zenekritikákban olvashatjuk: gyorsabban vette a tétel tempóját, ezzel hangulatilag módosította a művet. S ez természetes. Az előadó akár akarja, akár nem, az alkotó és az alkotás iránti tisztelet betartásával ugyan, de hozzá adja a tolmácsolt műhöz önmagát, illetve átszűri önmagán. A mű ettől kevesebb is lehet, de több is. Ahogy a zenei remekmű a csak technikailag felkészült előadó keze nyomán elveszti színeit, megsápad, elfakul, ugyanúgy jelentéktelenebbé válik a zseniális vers is, ha dilettáns vagy szürke személyiség próbálja tolmácsolni. Ha viszont ihletett interpretátor a műremek megszólaltatója, az alkotás maga is gazdagabb, több lesz. Az előadónak tehát nem az a feladata, hogy bele olvadjon az alkotó személyiségébe – ez egyébként is lehetetlen –, hanem hogy a maga rokon vonásait, egyéniségének, gondolat- és érzelemvilágának az alkotással megegyező tulajdonságait beépítse a versbe. Ettől a mű a tolmácsoló világával telítődve több is lesz az eredetinél. Így kezd társadalmi életet élni, s válik fokozatosan a közösség tulajdonává. Az előadón át rezonál a vers a hallgatóban.
*
A versek, a versműsorok, melyeket szerkesztettem, melyekkel a nyilvánosság előtt meg- megjelentem, ha valamikor, hát 1956 után szóltak helyettem és a nevemben. Soha olyan fogékony nem volt a közönség, mint ekkor. Összekacsintottunk. És szóltunk közös nyelvünkön, a vers-nyelven, a vers metaforikus nyelvén. Melyet mi értettünk. A hatalom is, de mivel nem privát módon közöltük véleményünket a rendszerről, a viszonyokról, a közérzetünkről, elbújtunk a költő szövege mögé, miénk lehetett – büntetlenül – a pódium.
Debrecenben, tíz éven át üzentünk a nézőnek. 1957 decemberében, egy évvel a levert forradalom után, a Szabó Lőrinc esten ezt:
“Ha egyszerre tudok meg mindent,
Hogy itt mi van,
Egész biztosan felkötöttem
Volna magam.”
( Szabó Lőrinc: Különbéke)
A régi magyar estünkön – 1958 – Zrínyit szólaltattam meg. Az török áfiummal így vallottunk: Ne felejtsd: A kommunisták a szovjetekkel verették le a forradalmat.
“Magyarok tinéktek szólok! Ez a rettenetes sárkány a török, Váradot, Jenőt tőlünk elvette, sok ezer magyar lelket rabságra vitt, sokat a kardnak élivel emésztett meg. Erdélt, koronánknak egy legszebbik boglárát felprédálta, zavarta, fejedelmét eltiporta, gázolja nemzetünket, országunkat, mint egy erdei kan a szépen plántált szőlőt.”
A Svejkékben – a Bika előadótermében tartottuk – így beszél Svejk a derék katona:
“Manapság kész passzió a letartóztatás. Nincsen spanyolcsizma, nincsen felnégyelés, priccsünk van, lócánk van, levest kapunk, a kübli mindjárt itt van az orrunk előtt. Mindenben láthatjuk a haladást.”
És Illyés Gyula Bartókjában:
“Mert olyanokat éltünk meg, amire
ma sincs ige.
Picasso kétorrú hajadonai,
Hatlábú ménjei
Tudták volna csak eljajongani,
vágtatva kinyeríteni,
amit mi elviseltünk, emberek,
amit nem érthet, aki nem érte meg,
amire ma sincs szó s tán az nem is lehet már…”
És Ladányi Mihály Öregek című verse? Arról szólt, amiről hangosan nem beszéltünk.
“Példaképek nélkül maradtunk, fiúk,
most mennek el az utolsók is.
Megfáradtan vonulnak el szemünk elől,
Alig köszönnek valakinek.
Kinek köszönnének, fiúk, kinek köszönnének
A szegény vacogó öregek? “
Bemutattuk Juhász Ferenc Tékozló országát. Hogy ezt elmondhassuk:
“Ó, ember, a hitedet ne veszítsd el, őrizd meg a lélek nagy hitét!
Ki volna nálad nagyobb, nem lehetsz vágytalan, ne tűrd a szenvedést.
Ha kell, hát százszor újrakezdjük, vállalva ezt a legszebb küldetést,
Mert a szabadság a legtöbb, amit adhat önmagának az emberiség!”
III. Egy zsűritag vallomásai
Mi a bajom a versenyekkel
Mi a bajom a versennyel, a vers és prózamondó versenyekkel? Az, hogy helyezésre megy a játék. Nyerésre. Mint a professzionistáknál. Meg díjra. A megmutatom magam, a valamit közlök öröme helyett a szorongás költözik a terembe. Az amatőr versenyez. Verssel versenyez. Ez ellentmondás. A versmondónak a verssel üzennie kell. Azért áll ki. Egyébként csak olvasná a költeményt. Ha viszont üzen, üzenni akar, akkor az az érdeke, hogy ezt minél hatásosabban tegye. A találkozókon tehát nem legyőznie kellene a másikat, hanem megtanulni a másiktól, meg a jelenlévő szakmabeliektől, miként lehet közvetíteni, üzenni jobban. Ebből meg az következnék, hogy a tét nélküli előadásoknak s a lélek-közeli beszélgetéseknek kellene a középpontba kerülni. Így a versmondó gazdagodnék, műértésben és szellemben, s gazdagodnék jelenlévő és későbbi közönsége is.
Óhajtanám, hogy versenyek helyett találkozók legyenek, helyezések helyett szintek, értékelések helyett beszélgetések.
Nincs közönsége a szavalóversenyeknek
Régen sem volt, ma még annyi sincs. A kezdésnél persze mindenkit ott találsz, versmondókat kísérőkkel, hozzátartozókkal, esetleg a felkészítő mesterükkel, mindenki ott van, hogy aztán csendben elkopjanak a nézőtérről. Ha már túljutottak a megszólaláson, kimennek vagy elmennek, majd vissza. Ilyenkor szokott a titkár intelmet intézni: ne zajongjanak, legyenek figyelemmel egymásra, ne nyekeregtessék az ajtót. Verseny ez, nem szimpátiatűntetés. A zsűri ül elöl, két méterre a versmondó szájától, figyel vagy piheg, fészkelődik vagy jegyzetel, pontokat ad, vagy a szomszédjára pislog, elfelejtette felírni a soron következő versenyző nevét. A delikvens meg mondja a verset, s közben kipislant a versből, mit csinál a zsűri. Ha jól meggondoljuk, ez is lehetetlen állapot. A versmondónak is, meg a zsűrinek is. És mégis! Így megy évtizedek óta.
Ami most is üdít
A sok tiszta arcú fiatal, az ünnepi lélek az ünnepi ruhában. S a komoly, megfontolt öregek, a fegyelmezettek, bölcs közlen-dőjükkel. A levegő, amely vibrál, amikor az érzelem meg a gondolat száll, amikor megérzem: nekem üzen az előadó. Üdít az érzékeny ember, aki rálelt arra az alkotásra, amely róla szól, őt járja körül, amikor rájövök, magáról vall. Ilyenkor megrendülök, s nem érdekel, szabályszerűen építkezett-e, pontos artikulációval s kifogástalan beszédtechnikával. És üdít a tehetség, amelyre ráérezek hallgatás közben. Csodaként élem meg az efféle felismerést. A teremtő csodájaként.
Hol vannak a versrendezők?
Itt-ott vannak. Szülők, barátok, pedagógusok. Csak igen kevesen. Ezt abból lehet érzékelni, hogy oly sok “nem testhezálló verset” öltenek magukra a pódiumra kiállók. Mert ha volnának segítők, már csak megmondanák: ne ezt gyermekem, ez idegen rajtad, nem illik a korodhoz, hangszínedhez, a személyiségedhez. S aztán segítenének értelmezni a verset, ha volnának versrendezők. Radnótit például nem öntenék le mélabús zafttal, azt is mollban mondva, ami dúrban íródott. S valószínű az a tanács is elhangzana, hogy nem lánynak való az a Szabó Lőrinc vers, aminek az a címe, hogy Semmiért egészen. És az is valószínű, hogy ha volna jó szándékú tanácsadó, nem állna ki a csinos versmondó hölgy pucér csípejű ruhában a Babits-sirató mondásához.
Alig indul olyan kurzus, még ha ingyenesre is hirdetik, amelyiket pedagógusok töltenének meg. Nincsenek motiválva – mondják. Még ha akkreditációs programként hirdetnék meg! Talán.
Ha versmondásról esik szó, emlegetik a magyartanárt. Mintha legalábbis hivatalból kellene tudnia mindazt, amit az irodalmi művek tolmácsolásával kapcsolatosan lehet tudni. Az irodalomtanárt irodalomtörténésznek képezik, illetve irodalmi ismeretterjesztőnek. És nem művészetközvetítőnek. Aki pedig nem tud közvetíteni, hogy taníthatna másokat, miként kell közvetíteni. Persze aki megáldatott valamiféle kicsiny, ilyen irányú affinitással, az játszva elsajátíthatja azt, ami a versrendezéshez szükséges. Tanfolyamokon is. Viszont ha nincs motiváció?
Milyen tanácsot ne adjon a zsűritag?
Az egyik nagyváradi gyerek Vass Albert verssel mutatkozott be a délelőttön. S most, hogy szólt itt az esten, azt mondja neki Galkó Balázs “Csak azt a Vass Albertet tudnád feledni!” Már korábban is emlegette, hogy ő nem szereti. Nem tisztáztuk, a költő-írót vagy a mondott költeményt? S azt sem, a mondandója vagy az írói szintje miatt nem szereti. De ez a kijelentés engem bántott. Nem jó az, ha ex katedra teszünk kijelentéseket emberekről, írókról, tették ezt elegen a diktatúrában. S egyébként is elemezni kell! Szövegeket kell elemezni! S akkor és arról kell véleményt mondani. Csak akkor s csak arról! Szabolcska Mihálynak is van jó verse, mondható verse, s Petőfi Sándornak is van rossz verse. Ebből aztán egészséges vita kerekedett.
Hát persze, hogy az utolsó korszakából való műveket mondták a legtöbben! Ezt a szakértők nehezményezték is, mondhatjuk, joggal, mert hogy is érthetnék a fiatalok azt a megszenvedett szomorúságot, keserűséget, amely a halála előtti években íródott, bár azt is tudomásul kell vennünk, hogy a fiatal lányok – életkori sajátság ez – szeretnek, főként versben, szomorúak lenni. Lehet hogy a józsefattilai bánatot nem igazán értik, de a magukét kihallják belőle. Hogy mért mondják a verseket halkan és szenvedően és monoton módon? Ez bizony a felkészítés, felkészülés szakmai problémái közé tartozik.
Érdektelenek a Radnóti versek. Ahogy tolmácsolják
Tűnődöm: agyam hálóján mért nem akadt fenn egyetlen mondott Radnóti költemény sem? A jelesebb előadói teljesítmények más írók műveihez kapcsolódnak. S nem valószínű, hogy a hálóban találtatik a hiba. Nem érzem a személyességet, ahogy megszólaltatják a műveket. Mélabú ömlik minden torokból, bármilyen Radnóti mű is hangzik. Újfent elolvastam a költeményeit, a negyvenes években született nagyobb verseit is. Ez a költő szeretett élni, szerette a szerelmet, hitt a humánum erejében, a szebb jövendőben. Nekünk és hozzánk szólóak ezek a költemények. S itt árad a melankólia, a rosszkedv. Miért hát? A jelenséget nem tudom mással magyarázni, mint azzal, hogy az előadók, még inkább a felkészítők, képtelenek kiszakítani a műveket megjelenésük körülményei közül, a költő életrajzából, az irodalomtörténeti magyarázatokból. Holott azt kellene keresni, a műben keresni, mit mond a vers az előadónak, mit a mai hallgatónak?
Valamikor a hatvanas években magam is mondtam, mondattam Radnóti verseket, irodalmi műsort is komponáltam belőlük. Tudtuk, miről beszélünk. Az “Oly korban éltem én a földön” kezdetű verssel az ötvenes évek diktatúrájáról szóltam. A magam élményéről. Az “Új falak tövében felhangzik majd szavam” sorok mögött az a vágy fogalmazódott meg, hogy jönnie kell valamiféle demokráciának immár. S a “Nem tudhatom” biztatás volt: ne disszidáljak, maradjak e hazában, bárhogy is érzem magam.
A mai előadó hogy van mindezzel? Jó volna tudni, jó volna erről beszélgetni! Ha már az előadásokból nem derül ki! Elemezni kellene! S másképpen, konvencióktól mentesen szólni!
Mi hallatszik ki az Illyés versekből
Olvasom Illyés verseit. A Nem volt elég című válogatást, Domokos Mátyás szerkesztésében, az 1962-es kiadásút, meg a mostanit, a 2002-est, a Hűtlen jövő címűt, Csoóri Sándor válogatását. Olvasom és szelektálok. Ez mondható, ez nem, ez alig, ehhez rejtvényfejtő magyarázat kell, mivel oly tömör, ez nem érdekel, mivel nem az én problémám, ez igen, ez felfedezés, ezt muszáj volna mondani. Végül is két téma köré keríteném a mondható műveket, az engem most érdeklő két téma köré. A valamire való értelmiség ma is ugyanazokkal a problémákkal vívódik, mint az előtte lévők, mint Illyés Gyula. Mi dolgunk a világon? Mi lesz a nemzettel, a magyarsággal, a magyar nyelvvel, a szegényekkel, az elnyomottakkal, a kiválasztottakkal, a szabadsággal, kiszolgáltatott magunkkal? A Nem volt elég ma épp oly aktuális, miként Az új nemzetgyűléshez című költemény (Az1962-es válogatásban nem is szerepel.), vagy a Doleo, ergo sum. Az Árpád című versben mi vívódunk, miként abban is, amelynek ezt a címet adta: A reformáció genfi emlékműve előtt. S az Egy mondat a zsarnokságról, s a Bartók? Mindkettő pótolhatatlan, és a miénk. S itt van még az Óda a törvényhozóhoz. Haj, de fontos!
A másik mező, melyen kalandoznék, magánterület. A Korosztály behajózása adná meg az alaphangot, meg a Kharon ladikja, s folytatnám, válogatnék: Hatalmas, nagy korszak… s a költők; Mert szemben ülsz velem; Kik jöttök, évek – évek?; Ninivében; Öregkori versek; Megláthattál volna…; Így legközérthetőbb.
A versmondók? Nem lehet mondani, hogy válogatásuk, választásuk nem igényes. Az. Csak a személyes kötődés, mi ritkán érezhető. Amitől előadássá válik a költemény. Amitől sugározni kezd a nézőtér, amitől abba marad a fészkelődés, s előre mozdulnak a fejek. Pedig ez itt a döntő. S vajh a többiek? Bejelentetett, hogy rendszer lesz az egyszeriből. Két év múlva ismét meghirdetik a találkozót. Hogy akkorra milyen lesz a világunk, mi lesz fontos számunkra, mi közösségi mondandó lesz fontos az Illyés műből, nem tudni. De a személyes hang, a személyhez szóló hang akkor is ott cseng majd az életműben! Csak ki kell tudni hallani! Az olvasandó művekből.
IV. Dété naplójából és Levelek a Kuckóból
Ez a címe azoknak a köteteknek s internetre kerülő szövegeknek, melyek megjelennek a Játszó Kuckó honlapján. Ezekben mindenről szó esik, amit feljegyzésre érdemesítek. Többek között azokról az eseményekről is, melyek a mi összejöveteleinken, a Kuckóban és nyáron, a tiszakürti színpadunkon történik. Mostani témánkkal kapcsolatos szemelvényeket emelek át az említett könyvekből.
Virágh Tibor a Kuckóban
“Virágh Tibor ötvenegynéhány éves, középmagas, szikár, aszkétikus alkatú férfi. Arcán ráncok, de ezek nem az Apokrif üres árkai. Itt szenvedés csorog alá, a plakátmagányban ázó éjjeleké, szomorúság, mely tétován csordul a szájszögletből. Mintha magára Pilinszkyre is hasonlítana...
Virágh Tibor érzékeny művész, aki nemcsak átszűri magán Pilinszky líráját, hanem szuverén módon meg is éli belőle azt, ami neki fontos, ami róla szól. Előadásából kihalljuk a veszteségek miatti szomorúságot, az elválások fájdalmát, a bánatot, amely véges-végig csorog belőle: mert szétesnek a kapcsolatok, mert egyre lehetetlenebb keresztény módon élni...”
Mohai Gábor verssel imádkozik
Ez a rítus-hangulat alakult ki Mohai Gábor előadása nyomán. Ám itt személyesen, a testközelségben élő előadóművész volt a gerjesztő, egyrészt azzal, hogy szép verseket válogatott Kihűlt világ című előadásába, olyanokat, melyeket a jelenlévők nem ismertek, másrészt azzal, ahogy megszólaltatta a műveket. Gábor felállt a nézők karéjában, s úgy szólt emberségről, szeretetről, jóságról, gyarlóságról, mint aki imádkozik. Szemét lehunyta, arca fényes lett, s mondta az igét a maga szép, meleg baritonján. Egy szertartás beavatottjai voltunk, melyet Mohai Gábor celebrált.
Hatást váltott ki. Volt, aki élete eddig ki nem mondott titkát mesélte el, más emlékezett, ismét más régi és mai versélményét vetette össze. S aztán már csak arról szóltunk, miként is kellett volna, kellene élnünk.
A kürti kert színpadán illően és nagy erővel szólaltatta meg azokat a költőket, akik tudnak népben, nemzetben gondolkodni és írni. Az előadó kitűnő dramaturgiával szerkesztett, és hitelesen vallott. Akik most hallották először, ámultak szenvedélyes vállalásán… Torma Mária, az előadóművész itt Tiszakür-tön, a Tiszazúgban a mi valóságunkról szólt. Az égbe nyúló jegenye a színpad hátterében mintha az előadás díszlete lett volna, jelkép egyszerre és metafora, hirdetve mintegy az üzenetet: Mi ide gyökereztettünk, s innen is magasodhatunk fel.
A dékán nem ver bottal
A fenti című találkozót így népszerűsítettük: “Nem mindennapi találkozóra invitálunk benneteket. Az egykori Vári Színpad két személyisége, Bezdán József és Cserna Csaba, sokunknak barátai, jeles műszaki szakemberek, gyakorló nagyapák, akik a színházzal, színjátszással soha nem szakítottak, kétrészes műsorral lepnek meg bennünket. Ismerve őket s a hajdani műsorszámokat, derülhetünk, kacaghatunk, s tűnődhetünk netán azon is: hol van a tavalyi hó?”
A valamikori húszéves egyetemisták most ötvenévesen újra megszólaltak a sikeres régi számokkal, a korszakot s az egyetemi életet parodizáló irodalmi és önálló művekkel, az egykori társak előtt, s a Kuckó más szférákból érkező közönsége előtt. És sikerük volt az öregfiúknak, s nem azért, mert nosztalgiáztunk, hanem mert megérintettünk. Rólunk szólt a műsor, korszakunkról és gyarlóságainkról, úgy hogy a hasunkat fogtuk.
S milyen jó színészek ezek a férfiak. Akármikor pályát is cserélhettek volna.
Szívet melengető est volt.
Cserna Csaba a Kuckóban
Hogy miben van a Csaba titka? A Kuckóban az a sikeres, aki hiteles. Aki nem kendőzi magát. Aki mer vallani. Aki érdekes. Az effajta személyiség képes, ez képes feszültséget teremteni. Olyasfélét, mint amilyet a jobb színházakban él át az ember. Csaba ilyen személyiség. S ehhez eseménydús életet produkált! Drámai fordulatokat sem nélkülözőt. S mindez átszőve keresztény etikával, olyasfélével, melyről más is szívesen hall. Aztán Csaba jól fogalmazott, szöveget is jól olvasott és zenét is jól válogatott. S azt a képzetet keltette, hogy ez a találkozás –laza elemekből – még jól is van komponálva.
S ami fontos: esendő ember szólt, aki nem az élet ura, nem korunk hőse, nem ismeri a bölcsek kövének titkát, értelmiségi, tehetséges, kallódásra hajlamos, összeszedettségre is, fejlesztőmérnök – momentán Frankfurtban –, s munkanélküli.
Csaba azt mondotta nekem, miután köszöntem, hogy eljött, azt mondotta, hogy köszönni valója neki van, mivel nem is tudom, mit jelentett ez a találkozás, életének ebben a válságos korszakában.
Hogy vagyok most Adyval?
Ezen az estén mindenki szereplő volt. Mindenki hozta a versét, illetve majdnem mindenki. Aki nem, az is szerepelt, mivel szembesült önmagával. Az én tanítványaim, színpados társaim s a korosztálybéli barátaim számára Ady megkerülhetetlen volt. A Vári színpaddal háromszor is nekifutottunk az Ady műveknek, hogy önvallató és korvallató színjátékokat hozzunk létre. A korosztályomhoz tartozók ifjúságához pedig úgy hozzátartozott, mint a Biblia vagy a táplálkozás.
Közkívánatra tűztük Adyt a Kuckó programjába. Az szólt, aki akart: mit mond neki most az a régi Ady-vers vagy novella. Vallomásos hangulatú est lett ebből az együttlétből. Többen készültek előre, többen improvizáltak. Ám valamennyien rádöbbentek arra, hogy a jó műnek minden korban és életkorban van üzenete. És mindenkinek más.
Körben ültünk. Több mint harmincan. Arcokat látok, vallomásokat hallok, személyes élmények belevetítését a művekbe. S nevekre emlékszem: Juhász Emőke, Cserna Csaba, Csiky Viola, Kósa Vilma, Nagymáté Éva, Szabó János, Bezdán József, Bajnóczy Gábor, Karsai Gizi, Elek Gyula, Szintai Péter, Maros-vári Erika.
Különös élmény volt a Latinovits CD hallgatás. Profán hasonlatom van, hogy érzékeltessem a helyzetet. Ott ülünk a szobában több mint harmincan, félkörben, nézzük a lejátszót, mellette Juhász Imrét, ülünk magunknak magunkban, s várjuk, mi lesz. A tanítványok lehettek ilyen feszengők, bizonytalanok, mígnem aztán megjelent a feltámadt Mester. Megszólalt a rendkívülinek a hangja, s mindenki emlékezni kezdett, mindenki engedte magára zuhanni a költői igét, a szemek egymásra villantak, a lelkek egymáshoz hajoltak, s mindenki tisztázta önmagában, miként, ugyanúgy vagy másként szól-e most néki Latinovits? Rendkívüli volt a hatás. S úgy vélem, nemcsak azért, mert Latinovits nem kopott meg, s nemcsak azért, mert mondandója most is aktuálisnak bizonyult, s nemcsak azért, mert valamikori élő – nem stúdió körülmények közt felvett –előadást hallgattunk, s nemcsak azért, mert visszaidézhettük általa ifjúságunkat, amikor még láthattuk élőben is, hallhattuk őt, hanem azért, mert itt közösségben hallgattuk, olyanok közösségében, akik hasonlóképpen éreznek és gondolkodnak életről, világról, nemzetről meg emberről, akik itt egymást töltöttük fel azzal az energiával, melyet külön-külön kaptunk –auditív úton – a kiválasztottól. A beszélgetés már csak ezt erősítette fel, a tudottat, hogy egymáshoz tartozunk.
Galán Géza a Kuckóban
Montázstechnikával készítette monodrámáját Galán Géza, mégpedig Petőfi verseiből, prózájából, a róla szóló korabeli sajtótermékekből – mint kiderül – 1973-ban. A kisebbségben élő magyarság egyik tehetséges és bátor képviselője szólt akkor a szocialista nemzetiségi elnyomás alatt élőknek a humánumról és szabadságról, s hogy bírni kell a küzdelmet, mindhalálig bírni. S miről szól most harminc év után, a kapitalista berendezkedésű Magyarországon? Félelmetes kimondani, de ugyanerről.
Galán Géza súlyos, hiteles és átütő erejű személyiség. S tudja, miként Latinovits tudta, mit, miért mond. Több színe van, gazdag regisztere. Galán Géza nagy művész. Örültem, hogy láttam, hallottam. S remélem, nem utoljára.
Mindig is nagy színésznek tartottam. Ám, hogy szuggesztív, karizmatikus személyiség, páratlanul jó előadó, színes mesélő, erről most győződtem meg.
Zsinórmértéke az Újszövetség, s az ebben megfogalmazott erkölcsi törvény. Szóljon bármiről, egy jó történet kedvéért akár feledkezzen is meg eredeti mondanivalójáról, a zsinórmértéktől el nem szakad. Szóljon válságairól, elemezzen szerepeket, szerephelyzeteket, a keresztény erkölcsön méri meg azokat.
Eperjes Károly boldog ember, tabula rasat csinált a lelkében, s biztosan halad a kegyelem által neki kijelölt úton.
Tudja, hogy feladata van.
Irigyeltem.
Alig találkoztam még olyan alázatos szívű művésszel, mint ő. Ahogy jelen volt, szólt és zenélt, nem is őt láttuk, hanem akiket megszólaltatott, az édesapját a tanár-költőt, Balassi Bálintot, a régi énekmondókat; nem az ő problémáit ismertük meg, hanem a népzeneiskolákét, a Kodály-módszerét. S ahogy pengette a kobozt és a lantot, s ahogy énekelt, a mondandó volt jelen, a zenében megfogalmazott érzelem, s rejtekezve csak az interpretáló, az előadóművész.
Néztem Tamást, a markáns jelenséget, szép keleti fejét, s milyen furcsa, már testi mivoltában sem őt láttam, hanem az édesanyját benne, a fiatal Lillát, kedves, szelíd, halk szavú kolléganőmet, ifjúságom, tanárkodásom idejéből.
“Volt abban némi pedagógiai szándék, ahogy beugrattam Bezdán Jóskát a Nyárköszöntő szombat estéjébe, hogy egymaga álljon közönség elé. A műtét óta mintha feladna ezt-azt. Szerettem volna, ha rádöbben, egymaga is képes varázsolásra. Eredendően, igaz, amolyan laza, körbeülős, beszélgetős műsorra gondoltam, de miután kiderült, nagyobb közönségre számíthatunk, mintha otthon lennénk a pesti kuckóban, s a színpad lesz az előadás tere; itt már komponálni kellett, építkezni. Ám csak abból lehetett, ami régebbi dolgokat Józsi hozott.
Az előadásnak sikere volt, a közönség hálás volt, a közönség nevethetett; mindenki elégedetten adhatta át magát a szombat esti folytatásnak, a zenés mulatságnak, ám a tanulság olyan kézenfekvő, hogy nem érdemes nem figyelembe venni. Az első. Bezdán Józsi tehetsége nem kopott, képes egy órán át lekötni a nézőit. Kettő. Színjátszó alkat. Akkor van elemében, ha bebújhat más bőrébe. Három. Nem szerencsés, ha hígítjuk a programot. A régi kabarészövegek és a magas irodalom, nem férnek össze. Négy. Jóskának biztosan van világképe, de nem tartja fontosnak, hogy ez az előadóestjében is megjelenjék. Nem akar vallani. Ő jól meg akarja csinálni azt, amit rábíztak. Következtetés, mellé kell egy szerkesztő-dramaturg.
Várjuk a folytatást.”
Nyárbúcsúztató a Kürti színpadon
A három kiváló előadóművésszel! S olyan lírai és prózai epikával, magyar művekkel, melyek a mi közönségünk által is követhetőek, üzenetük meg kihámozható. Mohai Gabi sikerében biztos voltam. Azt nem tudtam, hogy mond balladát. Hát izgalmasan! S milyen jól kitalálták egymást János Hajnalkával, ahogy váltottak, mindig tisztelve a másikat. Mennyire örültem Tóth Zsókának! Kiemelkedő képességű előadóművésznek tartottam hajdanán, de hát évtizedek óta nem hallottam! Hála Istennek, nemhogy nem kopott, de kiteljesedett! És igényes a válogatása, tudja, mit, miért mond. Népművelő a színpadon is. És van sugárzása.
Virágh Tibor előadása, a Jónás könyve, reveláció. A Pilinszkyje után meg is írtam, hogy ma ő a hazai előadóművészet egyik legjelesebbje. Újra igazolta. S mennyire aktuális a babitsi mű! S milyen jól fogadták a kürtiek, a laikusok és a vájtfülűek! És a montázs a végén hogy bejött! Gyanítottam; ehhez a műsorhoz olyan ősi-modern régi magyar zene illik, mint amilyet Csák Laciék játszanak, játszottak. S a ráadás, Hajnalka éneke és a tánc, a tehetséges Kardos György szólója! Szóval nem kellett csalódnom a társaimban sem és magamban sem. Ámen
Fehér Béla Tiszakürtön
Felfedeztük Fehér Bélát, a regényírót, a novellistát, a groteszk karcolatok íróját. Már a válogatást is élveztem, mit is szólaltassak meg, s szórakoztak a barátaim is, a volt színpadosok, a mai kuckósok, miközben próbáltunk. S mulatott a közönség, nevetett, hahotázott. Fehér Bélának sikere volt. A nézők a hallottakban a maguk világára ismertek. A közönség tapsa kikényszerítette az írót a színpadra. Ott állt a fényben, a szereplők karéjában, elnézést kért, hogy rövid nadrágban van, de most jött a Balatonról, egyenesen ide, tudja, hogy ez illetlenség, de most már itt van, és így van itt, s ő bizony megmondja, hogy bizony meg van lepődve-hatódva, mivel írott szövegét most hallotta először előadóktól, s úgy tetszett neki, mintha nem is ő írta volna, még meg is állapította, milyen tehetséges ez az író. Ezt kedves öniróniával mondta.
Nagy tapsot kapott.
Este a kerek asztalnál jót beszélgettünk. Kellemes csevegő.
Ágh István a Kuckóban
Ágh Istvánnal, személyével hamarabb találkoztam, így tetszik énelőttem, mint verseivel. A Népművelési Intézet könyvtárában dolgozott, 1966-ot írtunk, amikor én is ehhez a “céghez” kerültem. Összebarátkoztunk. Aztán ő más helyre ment, olykor-olykor összefutottunk, a rokonszenv nem lohadt, de semmi több. Olvastam őt. Prózáját inkább. Verseit jobbára a Szép versek antológiákban. Aztán tavaly, véletlenül Iszkázon – bátyjának, Nagy Lászlónak az emlékkiállítására tértünk be –, a szülőház portáján találkoztunk. Versmondó gyerekek karéjában ült. Minden emlék, vele kapcsolatos, a képernyőmre kúszott, s ezek oly kedvesek voltak, hogy meg is hívtam rögvest a Kuckóba.
Az első költő, aki a mi Villanyfényünkbe lépett. Meglepően sokan jöttek el. Nem azért, hogy ellenőrizzék magukat, jól ismerik-e a költő költészetét, sokkal inkább azért, hogy megtapasztalják, miféle ember is az, akinek ismert a neve, akinek jól csengően ismert a neve, akinek botrányoktól mentes a neve. Nem lehet mondani, hogy az egybegyűltek közül bárki is folyamatos olvasójának mondhatta volna magát, magam is az utolsó héten szorgoskodtam, koptassak valamit a mulasztásból, de kíváncsiság bujkált mindenkiben. Itt rokonszenvező drukkerek ültek, akik arra vágytak, ne kelljen csalódniuk.
Minek örültünk ezen az estén?
A felismerésnek, hogy a költő beszéd-szövege úgy folyt, hullámzott, olyan árnyalt pontossággal, szélességgel és folyamatossággal, mint a kimunkált, egymásba kapaszkodó, mellérendelő mondatok a versben, így teremtve bennünk megnyugvást, hogy nem vagyunk átverve; nincs skizofrénia, a költő és műve között tökéletes az egység.
Miután erről meggyőződtünk, úgy fogadtuk az este során hallott beszélgetésbeli mondatokat, mint fedezetet arra nézvést, hogy a közlendő is hiteles.
Ágh Istvánnak nem volt egy sanda mondata sem, bárkiről, bármiről is lett légyen szó; írótársakról, rokonságáról, világról. A szeretet és tisztelet hangján szólt szüleiről, bátyjáról, Nagy Lászlóról, annak kortársairól. Nem támadt, s nem vádolt senkit. Most értettük meg, mért nem fortyog, mért nem szikrázik, mért nem lávázik versben a költő, mért nem keserű, mért bölcs, mért hogy derűre fogékony.
Hat órától tizenegyig, eddig voltunk együtt. Mosolygósan voltunk együtt. Ágh István bölcs lett. Bár lehet, hogy az is volt.
Epilógus
Aki egyszer majd a kuckó programját végigtanulmányozza, kik voltak a meghívottak, s elolvassa a kommentárokat is, le-
het, hogy valami olyasmit fogalmaz meg a maga számára, hogy ez a kuckó talán sziget volt, amelyen azért kötöttek ki időnként az emberek, hogy gyógyítsák a lelküket. S nemcsak a tagok, a vendégek, nem, hanem az előadók is, a szereplők is, a forró székbe ülők, a villanyfényből sugárzók is. Források csoboghattak ezen a ligetes szigeten, a szeretet forrásai, melyekből egyformán meríthetett ismert és ismeretlen, sikeres és sikertelen, fáradt és virulens, mindenki, aki megnyugvásra várt, önmaga épülésére.