KIÁLLÍTÁS MEGNYITÓ BESZÉD A KULTÚRA NAPJÁN
ÓZDON
Tisztelt ünneplő közönség, kedves ózdiak, kedves távolabbról érkezett vendégek!
Igen nagy megtiszteltetés számomra, hogy ezen a szép napon, a Magyar Kultúra napján, melyet Nemzeti Himnuszunk előtti tisztelgésként ünnepelünk 1989 óta, ismét Önök előtt állhatok, és újra őszinte örömmel üdvözölhetek egy olyan kezdeményezést, amely már nem kezdeményezés, hanem hagyomány és példaként szolgálhat mindannyiunk számára, akik szívügyünknek tekintjük kultúránkat.
Örömmel tölt el az a tény, hogy a Regionális Díszítőművészeti Kiállítás, amelynek születésétől kezdve részese lehetek, már 3. alkalommal kerül megrendezésre. Két évvel ezelőtt, látva, hogy milyen fontos és nagyszerű rendezvényt hoztak létre, még csak reményeimet fejezhettem ki, hogy ennek lesz folytatása. És lett! De most, amikor már harmadszor lehetek részese ennek az ünnepnek, azt kell mondjam, hogy Önök már hagyományt teremtettek! Olyan hagyományt, ami már ritka napjainkban, ami megmaradásunk záloga, ami örömmel tölt el bennünket, és tisztelettel hajthatunk fejet azok előtt, akik ezt megteremtették!
Egy – a legjobb szándékból, sokak áldozatos munkájával létrehozott kezdeményezés – ma már azt kell mondjam, kinőtte a helyi kereteket és valóban az lett, aminek szánták : különböző, de egy nemes ügyért tevékenykedő régiók ünnepe! Fontosságát első perctől kezdve tudtam, szellemét magaménak éreztem. Hírét a magam szerény módján és eszközeivel az ország sok pontjára elvittem. És higgyék el, nincs nagyobb öröm számomra, mint hogy 3. alkalommal is itt állhatok az immár hagyományos Regionális Díszítőművészeti Kiállítás szívet-lelket gyönyörködtető alkotásai között és tiszteleghetek azok előtt, akik ezt létrehozták !
Megnyugvással tölti el lelkemet, hogy ma, amikor olyan világot élünk, amikor felborult az értékrend, a valódi, életet adó és továbbvivő értékek elsikkadnak, elvesznek; uralja őket és mindent elborít a bóvli; a gyorsan elérhető, úgymond “sztárságot” eredményező, tartalom, tudás nélküli “karrier”; a globális szellemi és lelki elszegényedés; akkor itt, az ország napjainkban, sajnos, nem éppen legvirágzóbb szegletében olyan értékeket hoznak létre és ápolnak legjobb tudásuk szerint, ami mindenki számára követendő például szolgál.
Önök már évekkel, évtizedekkel ezelőtt szem előtt tartották Ady Endre évszázados szavait : “Akik még vagytok őrzőn, árván, őrzők vigyázzatok a vártán !”
Önök, hál’ Istennek őrizték, vigyázták, és most már hagyományosan megmutatják nekünk azokat a kincseket, amiket nem csak őriznek és vigyáznak, hanem mindannyiunk okulására elénk tárnak, és ami még tiszteletreméltóbb dolog, igyekeznek azt tovább is adni bárkinek, aki kíváncsi rá, és saját kin-csesládájukat közkinccsé teszik.
Ami az alkotások szépségén túl, emberségük, barátságuk mellett a legnagyszerűbb, hogy szembeszálltak a magyarságot leginkább mételyező betegséggel, a széthúzással. Önök összefogásra buzdítottak és össze is fogtak más, hasonló szellemben tevékenykedő régiókkal! Barátságok születtek, tapasztalatcserék zajlottak, egyesültek a teremtő szándékok, és ebben van ennek a kiállításnak és találkozónak az igazi, előremutató ereje! Csak akkor tudunk kilépni a ma mindent elöntő globális sivárságból, ha összefogunk! Hiszen – ahogy Kodály írta: “a magyar lélek egy ugyanaz Somogytól Szatmárig és Csíktól Nyitráig.” Vagy, ahogy itt végig nézünk: Borsod-Abaúj-Zempléntől Győr-Moson-Sopronig és Jász-Nagykun-Szolnoktól Nógrádig. Ez az összefogás az, amivel úrrá lehetünk ezen az értékvesztett világon, megmaradhatunk és továbbléphetünk! Hiszen, ahogy Kodály Zoltán – akit zeneszerzői nagysága mellett a 20. század kiemelkedő magyar szellemének, gondolkodójának tartok – írta: “a magyarság élete ezeréves védekező harc, melynek során ezerszer szétbombázták. Isten csodája, hogy még áll hazánk! De a szétszórt tagok még összeilleszthetők, és mindennapos csoda, újra élnek. Még eddig nem találták ki azt a halálnemet, amellyel a magyarság kiirtható lett volna. De holnap kitalálhatják.” Ám ha ki is találják, nem győzedelmeskedhet, ha ilyen megtartó erejű összefogással és értékmentéssel, sőt értékteremtéssel van dolga! Ezt külön megköszönöm Önöknek!
Az eddig elmondottak mellett örömmel üdvözlöm azt a szépen megvalósított elképzelésüket is, hogy az első, általános bemutatkozás óta egy adott, jól kiválasztott témához kötik a bemutatkozást. Ahhoz, amit a legjobban tudnak – és hál’ Istennek, nagyon sok mindent tudnak a legjobban!
Tavaly a palóc hímzésekben gyönyörködhettünk, idén pedig a régi és a legrégebbi stílusokat mutatják be: a gömöri csomós hímzéseket, valamint az úrihímzések gazdag tárházát.
Hál’ Istennek, mindegyik nagy népszerűségnek örvend napjainkban, országszerte. A XVIII. századi fehér, igen nehéz technikájú, de rendkívül dekoratív “csomós” vagy “göbös” névvel illetett hímzés reneszánszát éli országszerte, hiszen ez a visszaszorulóban lévő, legismertebb, régi és új, színes parasztstílusokkal szemben mai ízlésvilágunknak is jobban megfelel. Az úrihímzés pedig alig negyedszázada kerülhetett a népi iparművészeti ágak színes palettájára. Nem kis harc árán, hiszen az akkori hivatalos felfogás csak a szigorúan vett népi stílusokat vette számításba és fogadta el, még a zsűriken is. Pedig ez ugyanolyan szerves része hímzőkultúránknak, sőt, a legrégebbi, múzeumi darabok sokaságával is alátámasztható stílusunk, ami ugyan úgymond “felülről” indult, udvarházakban gyakorolták, de különböző szálakon át eljutott az ún. “néphez”, sőt, alapja lett a későbbi, ma ismert stílusoknak.
Ez a kezdeményezés, a történeti hímzések felkutatása, újrafeldolgozása, felvirágoztatása és az elismertetéséért folytatott harc pedig éppen innen, B-A-Z. megyéből indult és a mai napig is, amikor a több évtizedes munkának beérett a gyümölcse és ez a hímzés méltó helyére került, ennek a megyének az alkotói teszik le a legtöbbet az asztalra. De ma már leteszik más megyék is, ennek legszebb példája ez a kiállítás.
Magáról az úrihímzésről nagyon sokat lehetne beszélni, de ezt Önök, akik a legjobb ismerői ennek, mind tudják. A hímzésben nem járatos, csak külső szemlélőként abban örömét lelő vendégek kedvéért azonban mégis ejtenék róluk pár szót.
Ezeknek a gyönyörű textíliáknak a kezdete István király idejére vezethető vissza. Felesége, Gizella királyné már jelentős hímzőműhelyt tartott fenn.
A középkor hivatásos hímzőmesterei, a varró céhek legényei vándorlásaik során idegen országok hímzésmintáival is megismerkedhettek. Az európai reneszánsz mustrái a keleti (elsősorban török) művészet hatásaival ötvöződtek a mesterek kezén, s a hazai ízléshez igazítva fejlődött ki a sajátos magyar hímzés, az úrihímzés a 16. századtól.
A gondosan komponált, virágmotívumok ritmikus ismétléseiből álló, harmóniát és eleganciát tükröző, aprólékos munkát igénylő hímzések nem csak a királyi és fejedelmi udvarokban, főúri kastélyokban terjedtek el, egyszerűbb változatai eljutottak a polgárházakba, sőt a falusi néphez is.
Ornamentikájában nyugati és keleti elemek egyaránt találhatók. Legjellemzőbb, reneszánsz motívuma a szimmetrikusan megkomponált virágbokor vagy virágtő. E virágtövek gránátalmából, szívből, tulipánból erednek, vagy kétfülű korsóban, az ún. olasz korsóban állnak. A legjellemzőbb motívumok a gránátalma, a tulipán, a szegfű, a rózsa, a rozetta, a forgórózsa, az akantuszvirág- és levél, melyek többsége olasz reneszánsz, de van, amely nyugat-európai közvetítéssel került hozzánk. De mégis, egy olyan jellemzően magyar hímzésféle jött létre, mely, ha tart is rokonságot Európa egyéb országainak ugyan e korból való hímzéseivel, mégis egész megjelenésében, mintázatában, színösszeállításában, elrendezésében ezektől eltér és mintegy önálló stílust képvisel.
Színezése öt csoportba sorolható: 1. az arany- és ezüstfonallal, skófiummal hímzettek; 2. a fehér selyemfonallal és arany- és ezüstfonallal hímzettek; 3. a karmazsinvörös v. zöld selyemfonallal és arany vagy ezüstfonallal hímzettek; 4. a különböző színes selyemfonallal és arany vagy ezüstfonallal hímzettek; 5. a színváltással árnyalt hímzések.
A magyar úrihímzések szépsége, dekorativitása, a minták, motívumok, színek gazdag variációja mellett elsősorban a hímzéstechnikának, a különböző öltéseknek köszönhető. A reneszánsz és barokk magyar hímzések többségét lapos öltéssel varrták, csak ennek mintegy 25 féle variációja ismeretes.
Ez a hímzéstípus leginkább és legtovább az egyházi textíliákon maradt fenn, még a 19. században is élt. Legnagyobb számban a református templomok úrasztali terítői őrzik ezt a nagyon régi és sokirányú gyökérre visszanyúló, csodaszép, harmonikus hímzésstílust. Sőt, legnagyobb számban éppen a megyében maradtak fenn, leggazdagabb gyűjteménye a Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményeinek Múzeumában található.
Hál’ Istennek, ezt a hímzéstípust napjainkra ismét sikerült nemzeti kulturális örökségünk legjelesebb műfajainak sorába emelni.
Ehhez nem kis részben járultak hozzá az itt kiállító megyék elhivatott alkotói is, akik jó példaként mutatják meg a magyar nép teremtő erejét. Akik őrzik hagyományait és múltját, gazdagítják jelenét és leteszik jövőjének alapjait. Akik sok költőnk, írónk szavait magukénak érzik, mint ahogy Kisfaludy Sándorét is, aki Nemzeti énekében így ír:
Adja Isten! hogy a magyar
Hazáját és Nemzetét,
Szeresse, mint életét.
Míg a nyelve és szíve
Magyar marad! Vége néki,
Ha magának nem híve.
Hál’ Istennek, akik ezt a kiállítást létrehozták, hívei mind nemzetünknek, mind kultúránknak. Adja ég, hogy sokan kövessék példájukat, és akkor bármilyen nehézségek elé állít bennünket a jelen és a jövő, nem lesz félnivalónk!
Kívánom az itt jelenlévőknek – különösen a fiataloknak –, hogy vegyenek példát ezektől a 4 megyéből érkezett ügyes kezű asszonyoktól, nagyszerű alkotóktól, mindannyiunk tanítómestereitől.
Mert – ahogy Kányádi Sándor szép sorai mondják:
Falak omolhatnak,
kövek is váshatnak,
magaslik, nem porlad
a megtartó példa.
Köszönettel tartozunk Önöknek mindannyian, mint ahogy én is. Köszönetemet én pedig – már szintén hagyományosan – csak muzsikával tudom kifejezni, leróva ezzel valamennyit nem kis adósságomból.
Ezúttal nem népdalcsokrot szeretnék Önöknek átnyújtani, hanem 18. századi sárospataki diákdalokat, melynek gyökerei ugyanolyan sokrétűek, mint az úrihímzéseké, annak újabb virágzása idejére esnek, és ugyanott maradtak fenn, ahol ezeknek a hímzéseknek jó része.
De engedjék meg, hogy ne csak Önöket, alkotókat, vendégeket köszöntsem ezzel a csokorral, hanem személy szerint Holló Istvánnét, mindannyiunk Juci nénijét, aki nélkül most nem gyönyörködhetnénk ebben a kiállításban, hisz évtizedek óta ő a motorja az “Aranygyűszű” díszítőművészeti szakkörnek, amely az ő áldozatos munkája nyomán tett szert országos hírnévre. Juci néni rövidesen betölti 80. évét, ezért hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy nagyon boldog születésnapot kívánjak neki! Isten éltesse sokáig erőben, egészségben, szeretetben, a családja, a 2. családja – azaz a hímzőszakkör –, és mindannyiunk örömére!
Hallgassanak meg tehát 3 gyöngyszemet ebből a kincses-ládából, így a Bodrog partján nevekedett tulipán-t, valamint az Ellopták szívemet, jól érzem és a Ritka kertben találsz télben kinyílt virágot kezdetű dalokat. Fogadják olyan szeretettel, mint ahogy én nyújtom át Önöknek!
Ezzel a kiállítást megnyitom!