INTERJÚ VARGA MELINDÁVAL,

a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Közművelődési Főosztályának vezetőjével

Varga Melinda főosztályvezető asszonnyal a beszélgetés a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Közművelődési Főosztályán készült, munkába lépése első napján, 2005. február 16-án.

– Főosztályvezető asszony, szeretném megkérdezni, milyen elképzelésekkel és a szakmát illetően milyen elvárásokkal érkezett ebbe a könnyűnek nem mondható pozícióba?

– Szeretnék mindent, ami érték, és a kollégák által nagyon jól megfogalmazott közművelődési fejlesztési stratégiát meghatározó tevékenység volt, erősíteni, minden értékteremtő támogatást, ami itt tapasztalható, kommunikálhatóvá  tenni. Minden eszközzel és minél hatékonyabban eleget kell tegyünk a közművelődés érdekérvényesítésének.  Azt szeretném, és gondolom, hogy a kollégáimmal ennek fontosságában meg tudunk egyezni, hogy minél inkább hallatnunk kell a hangunkat. Egy tágabban értelmezett közművelődésbe nagyon sokfajta tevékenység belefér. Ennek a kommunikálása is a mi fontos feladatunk. A közművelődés eddig is sok eredménnyel büszkélkedhetett, és még sokat is szeretnénk elérni. Ez akkor lesz igazán hatásos, ha az értelmiségi közbeszéd témája lesz a közművelődés.

 

– Az állása betöltéséhez pályáznia kellett, amelyhez nyilván végiggondolta a terület helyzetét, s kialakította a szakma jövőjével kapcsolatos véleményét. Hadd kérdezzem meg, mi a szakma egyik komoly kérdésével és problémájával, a regionális és kistérségi feladatokkal kapcsolatos elképzelése?

– A kulturális vidékfejlesztéssel foglalkozik a Közkincs Program. Ez az a kistérségi és regionális fejlesztés, melynek irányába szeretne az ágazat elmozdulni. Ennek a kiépítése folyik a Magyar Művelődési Intézet segítségével. A Közkincs Program szolgálná azt, hogy olyan szakemberképzés, olyan vidéki kulturális infrastrukturális fejlesztés történjen meg, amely lehetővé teszi, hogy a kistérségek, a települések, a régiók értékeinek megőrzésére építve és azt támogatva, tudjunk egy újfajta rendszert kidolgozni. Ennek az az alapja, hogy a döntési szinteket odáig vigyük, ahol a legpontosabban tudják megfogalmazni a helyi igényeket a kultúrával, a közművelődéssel, a vidékfejlesztéssel foglalkozó szakemberek.

 

– A közművelődésről szóló 97. évi törvény megújítására is sor fog kerülni. Ezzel kapcsolatosan is vannak konkrét elképzelései?

– Ezt mindenképpen szakmai egyeztetésnek kell megelőznie, de elsődleges célunk az ágazat érdekérvényesítésének erősítése lehet.

 

– Milyen szerepet szán a Magyar Művelődési Intézetnek abban a munkában, ami Önt segítené, és amit irányítani fog?

–  A Magyar Művelődési Intézet a főosztály, a minisztérium háttérintézménye,  a jövőben még inkább szeretnénk támaszkodni  a kutatásokra, elemzésekre, adatszolgáltatásokra, és az Intézet lehet a szakmai egyeztetések fóruma. Napi, élő kapcsolatot szeretnék. Erősíteni kívánom az eddig már kialakult jó kapcsolatot a minisztérium, a főosztály és az intézet között. Szeretnék olyan napi, szakmai kapcsolatot, hogy a felmerülő kérdésekre közösen tudjuk megadni a válaszokat.

– Intézmények és civil szervezetek. Egy-egy vezető esetében óhatatlanul is hangsúly esik vagy az egyikre vagy a másikra. Hogy van ez az Ön esetében?

– Én úgy gondolom, a tevékenység az, amire valóban a hangsúlyt kell fektetni. A cél, és ami megvalósul, az a legfontosabb. Ennek érdekében horizontális együttműködést tudok elképzelni a szakmán belül és szakmán kívül is. A civileknek itt van óriási szerepük. Ezt a fajta együttműködést nélkülük nem tartom elképzelhetőnek. Vagy visszautalva a Közkincs Programra, a kulturális vidékfejlesztési programra, a civilek azok, akikre elsősorban támaszkodhatunk.

 

– Milyen előzmények után érkezett ide a minisztérium Közművelődési Főosztályára vezetőnek? Nyilván ez elég fontos lehet vezetési gyakorlata szempontjából.

– A kulturális irányítás, a kulturális élet elég nagy területét sikerült megismernem. Voltam az egri – akkor még – Ifjúsági ház munkatársa, illetve igazgató helyettese. Később az egri színháznál dolgoztam művészeti főtitkárként, ennek köszönhetően sikerült jól megismerni a művészeti életnek ezt a fontos ágát is, és nagyon sok mindent lehetett ott tanulni. Aztán később az Ifjúsági ház Művészetek házává és kht-vá alakult,  ennek az ügyvezetését láttam el. Nagyon szép időszakának tartom ezt az életemnek, és szakmailag az egyik legfontosabbnak. Nagyon sokat tapasztaltam, egészen odáig, hogy egy intézménynek és egy Kht-nak az ügyvezetése mit jelent, s mit jelent az emberekkel való törődés. Az utóbbi két évben a Főpolgármesteri Hivatalban dolgoztam,  az oktatási-kulturális főpolgármester helyettesi iroda vezetőjeként. Itt ismerkedtem meg a közigazgatással, és itt szerezhettem tapasztalatokat arról is, hogy Budapest kulturális élete miben hasonlít és különbözik a vidékétől.

 

– Mondana erről valamit kicsit részletesebben?

– A hasonlóságot abban látom, hogy Budapestről is csak kerületenként, ha tetszik régiókként lehet beszélni. Egészen más problémákkal találkozik a fenntartó és maga az intézménylátogató, a kultúrafogyasztó mondjuk a peremkerületekben, és mással a belvárosban, a különböző lakóövezetekben. Ebből a szempontból is érdekes volt a 96-os vizsgálat, de a 2003-as is tartalmazza ezeket a különbségeket. Tehát ez olyan, mint az ország kicsiben. Jól érzékelhető a kerületi művelődési házak problematikája, látni lehet az úgynevezett magas művészeti és az ún. köz-kulturális értékeket közvetítő intézmények viszonyát. Tudomásul kell vennünk, hogy új problémák és új feladatok járnak azzal, ha megjelenik a palettán pl.: a Fonó, a Kultiplex, stb. Fontos tudni, hogy milyen közönségük van, és hogy ezek az új jelenségek hogyan hatnak a hagyományos kultúra közvetítésre vagy az intézményi formákra. Hogy a közönség – esetleg – hogyan rétegződik át.

Nagyon fontos különbség Budapest és vidék között, hogy vidéken egy művelődési háznak, egy közösségi háznak – az elnevezés úgy gondolom mindegy, mert a tevékenység a fontos  – együtt kell lennie az Operaháznak, a Nemzeti Színháznak, a Trafónak, a Kultiplexnek, a Műcsarnoknak, stb. Tehát minden igényt szolgálnia kell. Budapesten szakosodtak az intézmények. Ebből következik, hogy egészen más finanszírozási rendszerben kell gondolkodni egy vidéki támogatást illetően, vagy egy vidéki önkormányzatnak, mint a budapestinek.

 

– És vajon az is elképzelhető lesz egyszer, hogy olyan anyagi adottságai lesznek egy települési önkormányzatnak, hogy a kultúrát is képes lesz érdemben támogatni?

– Úgy gondolom, akkor kerül a realitás kicsit közelebb az álomhoz, ha a helyi önkormányzat tud a helyi vállalkozókkal kapcsolatot kialakítani. Az érdekeltségi rendszert irányítva persze, hogy érdemes legyen támogatniuk a kulturális kezdeményezéseket, vagy segíteniük a már létrejött kulturális értékek megőrzését. Olyan lokális tudatot és egy olyan helyi értékeket megbecsülő közeget kell kialakítani, hogy az ottani vállalkozók és az ott élők magukénak érezzék azt a kulturális értéket, ami ott létrejön. Tudnia kell, hogy nekik is fontos, hogy a fiatal ott maradjon abban a városban, abban a faluban, esélye van rá, hogy pl. az ő munkaerejük lesz. De ehhez az kell, hogy a városlakó vagy a faluban élő érezze jól magát este, ha elmegy szórakozni, ha meg akar nézni egy filmet, vagy ha be akar kapcsolódni az internetbe. Megtehesse, hogy közösséget hoz létre, vagy bekapcsolódik olyan közösségekbe, ahol jól érzi magát. Ez legyen érdeke a vállalkozónak is. És ismét elmondom, hogy fontosnak tartom munkánk horizontális jellegét. Ugyanis amelyik szakma nem tud kapcsolódni a többi szakterülethez, a vidékfejlesztéshez, az oktatáshoz, stb., annak kevés az esélye a fejlődésre, az életben maradásra. A mi jövőnket az segítheti, ha különböző szálakkal kapcsolódunk a társminisztériumokhoz, a társ szakterületekhez.

 

– Van a közművelődésben valami, ami egy kicsit a szívügyének mondható?

– Nekem a közművelődés egésze a szívügyem, s azért, mert minden erre épül. Aki részt vesz a közművelődésben, legyen az közönség, közvetítő vagy a művész, ismeretterjesztő, abból lehet a lakóhelyén elégedett, ott lakni szerető ember. Elégedett az az ember, aki részese valamilyen alkotó folyamatnak. Az ő gyerekei is – hozzá hasonlóan – közösségbe járnak, és nem olyanba, ahol a szülőnek féltenie kell. A teljes élethez a közművelődés minden ágával kapcsolódunk.

 

– Hogy képzeli a munkáját? A minisztériumban 8-16 óráig, vagy mozgalmasabban?

– Mindenképpen mozgalmasan, mert ezzel vagyok megfertőzve. A munkaidőm soha nem 8-16 óráig tartott. Intézményi és kht-s koromban sem. Elszigetelődve nem lehet jó döntéseket hozni. A jó döntésekhez az kell, hogy ismerjük jól a terepet. Tudjuk a helyi viszonyokat. Ügyeket intézni kell, itt helyt kell állni akár 8-4-ig. De amikor fontos dologban a véleményt kell alkotni, azt nem lehet csupán egy irodából, Budapestről építkezve megtenni, csakis minél több információ ismeretében.

 

– Kicsit személyesebb kérdés. Van-e erre módja? Nem várja-e otthon család? 

– Nagyon nagy szerencsém, hogy a családom mindenben támogat. Nem dolgozhatnék kulturális területen, ha ők nem állnának mögöttem. És jószerivel felnőtt gyerekeim vannak. Az egyik főiskolás, a másik gimnazista, két lányom van, ők már azért elég önállóak is. A férjem maximálisan társ, szintén kultúrával megfertőződve. Nekik az a jó, ha egy jókedvű anya és egy jókedvű feleség megy haza. Tehát rám bízzák a rám vonatkozó döntéseket, az ilyen jellegű súlyokat nem veszik le a vállamról, de abban sokat segítenek, hogy az elképzelésemnek megfelelően tudjak dolgozni.

Mátyus Aliz