Vissza

CZUDOR LÁSZLÓNÉ

 

TANULNI? JÓ!

Avagy tanulásom története

 

Mitől van az, hogy az egyik ember netán gyerek nem szeret tanulni, a másik viszont igen? Erre a kérdésre bizonyára mindenkinek meg van a maga válasza, saját tapasztalatai, élménye vagy éppen – jó szokás szerint – másokat, mások gyerekét megfigyelve és megbírálva alkot véleményt a témáról.

Én azok táborához tartozom, akik szeretnek tanulni. No nem éppen az éjszakába nyúló idegen szavak bebiflázására vagy az évszámhegyek bemagolására gondolok, hanem arra a folyamatra amelynek – sajnos – az előbb említett példák is részei. No de mindennek ára van! – mondogatta kicsi gyerekkoromtól kezdve az édesanyám. Ahhoz, hogy megértsük a világot, meg kell előbb ismerni! Meg aztán amit megtanulsz, azt soha sem veszik el tőled! Továbbá, amit megtanulunk azzal többek vagyunk! Ezek közhelyek, mondhatnánk, de én ezt hat éves fejjel nem tudtam, így teljesen komolyan vettem a hallottakat. Ráadásul tudtam arról, már egész fiatal koromban, hogy az édesanyám sokért nem adta volna, ha nem csak szakmunkásképző iskolában tanulhatott volna, hanem gimnáziumba és egyetemre is. Azonban az ő beiskolázása azokra a bizonyos ötvenes évekre esett, amikor nem csak azt írták egy gyerek jelentkezési lapjára, hogy milyen okos vagy milyen tehetséges. Hanem azt is, hogy például az édesapja nem vallja magáénak a kollektivizmus eszméjét, sőt, eléggé el nem ítélhető módon ragaszkodik az őseitől örökölt kis földjéhez, amit megmunkálva békésen eléldegélne, nem zavarván közben azokat, akik viszont téeszesíteni akarták a világot. Hagyják akkor őt is békén… de sajnos nem így történt. Nem hagyták békén, sőt bántották – a gyerekeit nem vették fel egyetlen gimnáziumba sem.

Így történt, hogy a mi egyszerű falusi családunkban a tudás, és az ahhoz vezető út, a tanulás mindenek fölött állott. Nagyra értékelték azt, hogy a családban én voltam az első, aki nemhogy érettségit, hanem diplomát szerzett! Ilyen légkörben hogyne ment volna a tanulás!

            Akkor a családomban mindenki azt gondolta, de én magam is, hogy ezzel a főiskolai diplomával tulajdonképpen életem végéig elboldogulok.

            Nem így történt, és ennek, vagyis hogy az azóta eltel húsz évben többször is képeztem magam, annak az én esetemben három oka is van. Az egyik az, ami valószínűleg a felnőtt fejjel tanulók mindegyikénél fellelhető: bizony az egész élet során való tanulás, önképzés nem csak szép eszme, hanem húsbavágó szükséglet lett. Ezt húsz éve azért még nem gondoltuk … Hiszen tudjuk nagyon jól, aki nem ismeri fel, hogy saját érdeke, hogy képezze magát, azt előbb-utóbb…de nem is folytatom.

Tanulásom másik mozgatója a korábban említett megismerési vágy, s ez az amitől aztán a felnőttkori tanulás minden nehézségével örömteli, várva-várt esemény vált.

A harmadik ok pedig az, hogy úgy éreztem “megfulladok” abban környezetben - nem a családomra gondolok! – amiben nap mint nap élnem kell. Vágytam arra, hogy más emberekkel találkozzam, olyan környezetbe kerülhessek, ahol még “meg akarják váltani a világot”. Az én lakóhelyem pár éve nyerte el a városi címet korábban tehát falu volt. Aki élt vagy járt ilyen helyen, az tudhatja, nem nagyon van olyan kör, ahol igazi értékeket hordozó programokon lehetne részt venni. Bár én a közművelődés területén dolgoztam akkoriban, a magas kultúra fellegvárában, sajnos a “ki-kivel-mikor” szintű beszélgetéseken túl másra nem igen volt lehetőségem. Akkor már férjes asszonyként kissé irigykedve figyeltem a páromat, ahogyan havonta néhány napra elutazik egy városba, ahol másoddiplomáját igyekezett megszerezni, ugyanakkor újra kinyílt számára a világ. Ekkor szinte egy csehovi hősnőnek éreztem magam.

A gyerekeim születése táján aztán – a családom legnagyobb egyetértését bírva – angol nyelvtanfolyamot szerveztem – a lakásunkon. A gyes évei alatt, kicsi babáink gondozása mellett szépen megszereztem a nyelvvizsgámat, a férjem meg a második diplomáját. Aztán újra munkába kellett állnom, de úgy éreztem, a szakma elsüvített mellettem, hiszen nyakunkon az információs forradalom, én meg számítógépet csak messziről láttam. Nagyon szerettem volna megismerni az új módszereket, az új irányvonalakat. Meg aztán, gondoltam, hallani a leépítésekről, de ha én a szakmámban már egyetemi diplomával bírok, talán csak nem velem kezdik! Az agyam szinte rozsdás volt, a hétköznapi monotóniából jó lett volna kikapcsolódni, de úgy, hogy annak a jövőre nézve is haszna legyen. A megoldás: irány az egyetem, hiszen tanulni jó!

Fogtam hát magam, egy szép napon besétáltam a főnökömhöz, és előadtam a továbbtanulási tervem. Az anyagiakban való segítségét nem kértem – persze jó lett volna, mert kemény tandíjas rendszert írtunk már akkor – csak az elvi beleegyezését. Nem mondott nemet. Utólag végiggondolva sem mondhatok mást, mint amit akkor éreztem: megérte. Dacára annak, hogy anyagilag megviselte a családot, a két kicsi gyerek, valamint a szintén tanuló férj (Kiderült, hogy még egy újabb felsőfokú szakképesítésre is szüksége lesz életem párjának.) mellett életem legszebb évei közé tudom sorolni az egyetemi levelező képzésben eltöltött időszakot.

Hogyan tudtuk végigcsinálni? Először is: a hátországot – a korábban említett, mindenféle és fajta tanulást maximálisan támogató – édesanyám biztosította. Nem csak lelkileg, hanem földrajzilag is közel vagyunk egymáshoz, lakásaink jó tíz méterre vannak egymástól. Bármelyikünknek kellett mondjuk vizsgára készülnie, a nagyi gondoskodott arról, hogy a gyerekeinknek olyan elfoglaltsága legyen, hogy eszükbe se jusson anya vagy apa.

Másodszor: rangsoroltuk, mi az igazán fontos, s mi az, ami kicsit háttérbe is szorulhat. A gyerekeinkre, egymásra és a szűk családunka – szülők, testvérek – mindig volt időnk. Aztán kell, hogy legyen mit enni, vagyis nem feledkezhettünk meg a bevásárlásról, a főzésről. A tiszta ruha is nagyon fontos, ezért akkor vásároltuk meg életünk első automata mosógépét. Ezzel – bizonyára sokak szeméből most megvetés és döbbenet sugározna – tulajdonképpen az igazán lényeges dolgok sorának a mi számunkra vége is.. A takarítás várhat egy-két napot, olykor kissé többet is várt … Az ablakok, függönyök, szőnyegek tisztítása a hagyományoktól eltérően nem havonta történtek meg. Az óriási kazal vasalnivalóban mindig megtaláltuk és hirtelenjében vasaltuk ki az akkor szükséges ruhadarabot. Néha úgy éreztem, ha a gyermekvédelmi hatóság véletlenül meglátogatna minket, lehet, hogy elvinné a gyerekeinket… Amikor volt egy kis szabadidőnk a férjemmel közösen “romeltakarítást” végeztünk, mindent felporszívóztunk, leporoltunk, kivasaltunk, feltöröltünk – ami két nap múlva ugyanúgy nézett ki. Volt olyan időszak, amikor mindketten tanultunk, hogy a konzultációk miatt egész héten csak egyszer “találkoztunk”. Akkor is vasalással töltsük az esténket?

Ha valaki felnőttként tanulásra adja a fejét, s azt örömmel, nem csak kényszerűséggel akarja végezni, mindenképpen felül kell bírálni néhány elvét – például le kell mondani a rendmániáról, – de úgy, hogy a társa is teljességgel vallja az új elveket. Aztán legyen egy nagymama, vagy legalábbis egy olyan személy, aki nem csak a gyerekeinket imádja, hanem fontosnak, sőt szükségesnek érzi azt, hogy a szülők tanuljanak. Hiszen ha a nagyszülő nem érti, mi a csodának kell a gyerekének felnőtt fejjel megint egy diploma, akkor nem biztos, hogy úgy tud, vagy akar segíteni, hogy mindenki győztesen kerüljön ki a “buliból”. Meggyőződésem, a diplomám felét a családomnak köszönhetem.

Tanulásainknak nem csak a megfelelő iskolai végzettség, a piacképes diploma az eredménye. A gyerekeink úgy nőttek fel, hogy anya vagy apa valamit mindig tanul. Ráadásul szívesen teszi mindezt. Néha elvittük magunkkal egy-egy vizsga lakalmával őket, s míg mondjuk én az adatbázis kezeléssel kapcsolatos tudásomat bizonygattam egyik tanáromnak a vizsgán, ők bebóklászták apával az egyetem zegzugos épületét. Ha távoli könyvtárakban volt dolgunk, akkor is szívesen velünk tartottak. A lányaim – talán ezeknek az élményeknek a hatására – bár még általános iskolások, nagyjából tudják, mivel szeretnének felnőtt korukban foglalkozni. Természetesen ezek a tervek nyilván változni fognak, de azt már látják, mit kell tenniük annak érdekében, hogy vágyaik meg is valósuljanak.

A tanulásaimmal kapcsolatos élményeim nem csak e pályázati felhívás miatt váltak aktuálissá. Nemrég, közel a negyedik ikszhez, pályát módosítottam. Informatikát tanítok egy általános iskolában. A nyári szünetben eszembe jutott, milyen jó lenne, ha megvalósíthatnám gyerekkori vágyamat: magyar tanár lennék. Meg mostanában mintha kezdene az agyam kicsit berozsdásodni, és talán rám férne egy kis intenzív kikapcsolódás hébe-hóba, mondjuk főiskolai konzultációk idején.

Igen, holnapra gyönyörű őszi napot jeleztek elő. Mi lenne, ha a szép napot azzal tenném még szebbé, ha besétálnék a mostani főnökömhöz, és az elvi hozzájárulását kérném?

A családom támogatna.