A. GERGELY ANDRÁS
Köz(ös)-ségi-művelődés
T. Kiss Tamás kötetéről
Volt egy korszak, nem is oly rég, mikoron a címben többszörös talánnyal jelzett-körülírt szóösszefüggésből annyi variációval találkozhattunk nap mint nap, hogy már-már nyelvbotlások nélkül ki sem igen mondhattuk egyiket vagy másikat, s a térségi szereplők többsége javarészt keverte is a kimondandót vagy kimondhatót: községi, közösségi, közművelődés, közös művelődés... A variációk nemcsak intézményenként változtak, hanem politikai-ideológiai irányelvenként is, hétköznapi szóhasználatban és a beszélt nyelv intézményes átirataiban egyként... Mikor melyik volt fontos, irányadó, elvárt vagy ajánlott.
Mindeközben maga a község, a (lakónépesség) közössége, a közös programok sora, a községházi iránymutatások közösségi intézményeinek “fordítása” megint csak újratermelte és népszerűsítette a “köz-” kezdetű szavakat. “Közösségi társadalomban” a község csak gyanúsan kiejtett, de a közösséggel (is) asszociált volt, az érdekeltek meg vagy közösnek érezték a községet, vagy korlátozó intézményiségnek, s viszont: a községi irányítás közösséget mondott inkább, ha kollektív erőre akart buzdítani, de községet, ha igazgatási irányvételről volt szó...
A szójátékok ürügye ezúttal nem valamely nyelvészeti ismeretterjesztő vagy kvíz-játék, hanem egy kötet, mely Bordány község közművelődését mutatja be az 1970-es évek első felében, T.Kiss Tamás monográfiájaként. A kötetcímben a szerző maga is játszik a szavakkal: “Köz(ségi)művelődés” – virít nyári lombzölddel nyomtatva a címlapra, egykori fotóval a borító alaptónusaként (az Új Mandátum Könyvkiadó és Bordány Község Önkormányzata kiadványa).
Mégis, miért ez a “pajkos” indítás egy könyvhöz, amely szakmunkának készült, a dokumentum-értékű oldalait vagy áttekintő kortörténeti híranyagát csöppet sem lehet valami “vicces” szövegfolyamnak tekinteni...?
A könyvismertetés(ek) íróját talán maguk az olvasók, szerzők, kiadók is úgy képzelik el, mint komoly szaktekintélyt, aki értékeket csippent föl a könyvpiacról és felmutatja azokat a nagyérdemű publikumnak... Vagy flegma firkászt, akinek napi penzumához tartozik olykor-olykor “valami könyv” ismertetése is... Holott, a könyvhasználó, olvasó, sőt az olvasást egy-egy konkrét műre vonatkozóan kiemelten fontosnak tartó recenzens is emberből van... S mint ilyen, azon kapja magát, hogy fölteszi a kérdést: ki az ördögnek jelentetnek meg ilyen műveket...!? Ki remélhető lelkes olvasóként a háttérben, vagy kinek volt annyi pénze, hogy ilyen fajsúlyú kérdésről monografikus igényű művet segítsen a napvilágra...?!
Nos, a kérdést csak föltettem, de immár válaszolni annál nehezebb rá. Első körben nyilván a helyi önkormányzati önkép építését szolgáló “befektetésnek” is megéri ilyesmit kiadni, (nem véletlen a társkiadói státusz, valamint a polgármester úr ajánlása a kötet előszavaként). Nem utolsósorban a község (közösség?) múltjának és jelenének tartozéka a helyi közművelődési élet, s erről való korszakos lenyomat aligha maradna fenn két korosztálynyi időtávban, ha valaki lelkesen össze nem szedi azt...
Ugyanebből a bevezetőből az is kiderül, hogy a szerző akkoriban közel három esztendeig a helyi közművelődés aktivistája volt, az újonnan épült művelődési ház csúcsra-járatója, sőt, a polgármester úr akkori középiskolai tanuló korosztályának klubhálózati atyamestere is, aki nemcsak járási jelentőségű központot csinált a bordányi kultúrházból, de a Szeged és Kiskunhalas közötti térségből egyenest a szegedi Művelődési Központ és térségi művelődési irányítás vezetői posztjáig ívelt pályája...
Figyelem, csalok! Látszólag pocsék lekezelő stílusban minősítgetek itt emberi sorsokat, intézményi törekvéseket, múltat és jelent, közösséget és kultúrát...! Holott épp ellenkezőleg. Azt vélem, hogy T.Kiss Tamás hallatlanul fontos dolgot kezdett el, s ha nem is ismerem kellőképpen alaposan a helyi közművelődés szakirodalmát, állítom, hogy elsőként, vagy az elsők egyikeként merészelte (újra)fölfedezni annak fontosságát, amit a kultúra hétköznapjainak, intézményi képviseletnek, kölcsönhatásoknak, a mindennapi élet művelődési aspektusainak kutatásában eddig inkább csak hanyagoltak a társadalomkutatók. Éppen az, amit a Magyar Művelődési Intézet, avagy korábban Népművelési Intézet, Kulturális Módszertani Központ, Oral History Archívum, Művelődéskutató és hasonló álneveken éldegélő cégek a társadalomismeretben és kultúrakutatásban (részben) el tudtak végezni, vagyis a települési szintű kultúra fenntartása, intézményes támogatása, vagy netán kutatása biztosított egykoron, az szűnt meg a nyolcvanas évek második felétől egyre teljesebb mértékben, s lett érdektelen jelenségek, “klubocskák” és “köröcskék” lekezelő gesztusává... Holott ezekről a “kultúra csarnokairól” ma még korosztályoknak van emlék-anyaga, kollektív élményvilága, kapcsolati kultúrában megőrzött összetartozástudata, s a mai kulturális támogatottság, “tudástársadalmi” érdektelenség és burkolt vagy nyílt kultúraellenesség nyomán holnapután már senki sem lesz, aki akár emlékezni tudna, akár dokumentációt őrizne, akár visszaemlékezéseket fabrikálna erről a korszakról...! Lakonikusabban szólva: a szocializmus-kori művelődésről és intézményiségről ma elemzéseket komponálgatni nem sikk, s ha nincs mögötte vaskos irónia, durva politika, vagy szofisztikáltabb “újbeszél-tudományos” nyelvezet, akkor kifejezetten snassz is.
Így van-e ez, vagy csak én látom közművelődésien szürkén a viszonyokat? Minthogy nem vagyok “belülről” érdekelt (sosem voltam “népművelő”, sem kultúrházigazgató, de még csak tánc- vagy néprajzi szakkörvezető sem egy falusi kultúrcsárdában...), talán higgadtan állíthatom, hogy a nem akadémikus tudományosságot épp az jellemzi legfőképpen, hogy nem követi a “trendit”, nem igazodik narratív diskurzusok világpiacához, univerzális magaskultúrák paradigmájához, hanem csupán szerényen teszi a dolgát, viszi tovább a maga partikuláris kis miliőjében azokat a dolgokat, amelyek nélkül az a helyi világ jóval halottabb lenne, sokkal kietlenebbé válna, vagy még szimplábban tűnne el a világ (main-stream) fő sodrában. T.Kiss épp azért, mert ebben a községben maga is vitte a dolgokat, mert tennie kellett és lehetett mindazt, amire akkor vagy volt engedély, vagy nem, vagy volt késztetés, vagy légüres térben maradt, vagy figyelte a helyi rendőr és a nagyvárosi nyomozó, vagy nem érdekelt senkit... Ilyen volt a zenélés (erről számos példát említ a szerző), amely “ártatlan” volt amúgy (sőt: “modern” is, Dinnyés Jóskával, Deep Purple és Animals-számokat skandáló helyi zenekarral, Jimmy Hendrix-es korközérzettel), de olykor-olykor mégis pártbizottsági beleszólásra érdemes..., s ilyenek a különböző körök is, amelyekben megannyi ifjú élte akármilyen szerény, de mégis létező kulturális mindennapjait...
Mert ugyanis ha közelebbről nézzük, sem a mexikói magaskultúra, sem a kínai udvari művészet, sem Mozart és Salieri küzdelmes világa, sem a moszkvai proletárírók klasszikus korszaka nem volt meg a mindennapi hatások, küzdelmek, cselek, alkuk, snasszságok és impozáns hatások egyvelege nélkül... Ha belehallgatunk a Lajosok udvari művészetpártolásába, Károly Róbert vagy Hunyadi Mátyás mecenatúra-politikájába, a pápai vagy a török porta “támogatás/tűrés/tiltás” policy-jébe, akkor semmivel sem impozánsabb ezek belső világa, mint Bordány és környéke tanyasi diszkója vagy járási művelődési vetélkedője, Páva-klubja vagy április negyediki ünnepsége. Utóbbit mégis valamiért “cikibbnek” vélik sokan, mint az előbbieket – holott a helyi világ számára ez többé-kevésbé a (jóllehet pusztai horizontú, de) teljes szemhatárt átfogó lehetőség-együttes volt.
T. Kiss Tamás, aki előző munkáiban például a húszas-harmincas évek művelődésirányítási politikáival, Klebersberg Kunóval és tudományalapozó hatásával foglalkozott, majd mint egyetemi-főiskolai oktató és intézményigazgató a mai művelődési menedzsment intézményes formálásán ügyködött, most láthatóan visszanyúlt ahhoz a korszakhoz, amelyet nemcsak belülről ismert, hanem amelynek mai dokumentálásán, feltárásán, monografikus igényű földolgozásán még alig valaki fáradozik. Ez a kötet is egyszerre történeti, lokalitás-központú, dokumentáló és értékelő – de hangsúlyos eleme a helyi kultúra, a helyi társadalmi folyamatok, a helyi világ akkori dimenzióinak érdemi feltárása, amely a nagy globalitás-áramlatok közepette nemcsak felértékelődik, hanem arra is rávezet, hogy a helyiek számára nem a moszkvai költészeti divat, nem a svéd dizájn, nem is a panamai tánc-stílusok voltak meghatározóak, hanem a szűk közösség, amelynek életfolyamatai, értéknormái a közép- és nagyvárosok trendjeit csak lassúdadan követték, ám legalább a sajátjukban élhettek, olcsó irígység, lapos pénzpolitika és áfa-kötelezett mozibevétel nélkül...
A kérdés, melyet a kötet kézbevételekor megfogalmaztam, íme, így teljesebb... T.Kiss a községről és a közösségről is beszél, közművelődést is ismertet, de a lakóhelyi kultúra térségi lehetőségeit is bizton körvonalazza. Bordány persze kis hely, és nem sokakat érdekel. De ugyancsak keveseket érdekelnek a nagy helyek is, ha kulturális szintjük kutatásáról, mégannyira, ha ennek történeti dokumentálásáról van szó. Nem kötelező a bordányi ifi-klubot többre tartani, mint egy milanói Scala-előadást, vagy a helyi néprajzi tárgyegyüttest többre becsülni, mint a Forum múzeumának athéni régészeti emlékeit. De a köz művelődésében, a közös tudásban, a mindannyiunkra tartozó kulturális kölcsönhatásokban egyként vannak jelen, függetlenül attól, hogy mely nagyhatalmak vagy helyi uralkodók rombolták le, égették föl, rabolták össze vagy “privatizálták” a helyi kultúra emlékanyagát... Pontosan a kultúra az, amit nem lehet (vagy legalább nem érdemes) “magas” és “alacsony” rétegekre szabdalni, ha az ember nem akar belőle kíméletlen fajelméletet vagy sznob elitkultúra-elméletet fabrikálni. S a szerző itt most azt teszi, amit szándékuk szerint a néprajzosok, helytörténészek, művelődésszociológusok, kulturhistorikusok is tesznek: adatokat közöl és interpretál, eseménymenetet rekonstruál és “sűrű leírásban” követi nyomon a korszak helyi átalakulásait.
T.Kiss Tamás, aki (úgy fest) a magyarországi szociográfiai kutatótáborok egy teljes “érték-térképének” feltárására törekszik, ezúttal Hajós és Jászberény közé a szegedi vonzáskörzet művelődési emlékeit illesztette. Nem jár ismeretlen úton, s a lepukkadt hazai művelődéskutatás néhány maradék képviselője között talán nem is úttörő érdem, amire jutott. A források feltárása, az emlékanyag megjelenítése, a szerzőre jellemző aprólékos adatolás kiterjedtsége azonban nyomatékosítja azt a hasznot, amit nemcsak a bordányiaknak hajtott ezzel, hanem kortárs kultúrakutatóknak, egyetemi hallgatóknak, a kollektív emlékezetnek is. Ha a helyében volnék, talán jobban vigyáznék a korszak nyelvének és az olvasói érzékenységnek olyan találkozásaira, amelyek pl. az ilyen kifejezéseket már csak jókora megértéssel tudhatják “helyére” tenni (kiemelések tőlem): “... a lakosság lokálpatriótaként fontosnak tartotta, hogy a művelődési ház korszerűen működjön még azon az áron is, ha nem mindegyik rendezvénnyel értett egyet...” (105. oldal); vagy “A fiataloknak többek között minél gyorsabban és ügyesebben kellett otthon, vagy ismerősöknél tojásrántottát készíteniük, melyet ízlésesen tálalhattak csak fel a művelődési házban székelő zsűrinek...” (93. oldal); vagy “Bordányban olyan korabeli kistérségi közművelődési terrénum-centrum jöhetett létre, amely intézményi adottságaival, működésével a községben lakók túlnyomó többségének támogatással (sic!) egy romló társadalmi talajon is képes volt hozzájárulni nemcsak a településen élő családok és emberek, hanem a térség községeiben bekövetkező kulturális paradigmaváltáshoz” (105-106. oldal)... A dőlt betűs kifejezések árnyaltabb vagy disztingváltabb használata, avagy: jelentésük szükségképpeni relativizálása, kontextusba helyezése több helyen is elmaradt, ennyivel szegényebb az anyag egésze, mint lehetne. “Korszerű működés” vagy “túlnyomó többség” támogatása kissé elnagyoltan hangzik, s ha nem épp a számos példával, fotóval, dokumentumközléssel kibélelt kötetben olvasnám, akkor valamely korhangulatúan elavult jelentés szövegének tűnne... Pedig kár lenne, ha T.Kiss Tamás e korszakból származó, megmaradt, föltárt, újra összegyűjtött forrásanyagai lehetőséget kínálnának a felületes értékelésre; épp ellenkezőleg, a monografikus módszer mint oktatási eszköztár még megannyi most pályakezdő kutató számára kínál példázatot, a bordányiak számára pedig bizonnyal önismereti képet is...