ÁNGYÁN JÓZSEF – ÓNODI GÁBOR

MI TÖRTÉNIK ITT A VIDÉKKEL?

Az utolsó, csatlakozás előtti országértékelés négy területen súlyos hiányosságokat állapított meg Magyarország felkészülésében. Az előzmények és a mai agrárszakmai, szakmapolitikai „elit” irányító többségének ismeretében azonban azt kell mondanunk, nem véletlen, hogy mind a négy terület az agráriumot és a vidéket érinti. Ezek közül kettő (az európai források befogadását lehetővé tévő kifizető ügynökség valamint az Integrált Igazgatási és Ellenőrzési Rendszer (IIER) kiépítésének hiánya) intézményrendszerbéli, ám a másik kettő (az élelmiszeripari üzemekre vonatkozó közegészségügyi követelményeknek való meg nem felelés, de még inkább a vidékfejlesztési intézkedések kidolgozásának, akkreditálásának és végrehajtása előkészítésének súlyos hiányosságai) tartalmi problémákra utal.

Igaza van persze a külügyminiszternek, amikor magyarázva a bizonyítványt megállapítja, hogy ezek az elmarasztalások „jogkorlátozó intézkedéseket nem vonnak maguk után, csatlakozásunkat nem veszélyeztetik”, „csupán” – tegyük hozzá mi magunk – elzárják az európai forrásokat a teljesen kivéreztetett vidék, az agrárium szereplői túlnyomó többsége, a földön és a földből élők elől. Ezek a súlyos figyelmeztetések megítélésünk szerint persze egyenes következményei az agrárcsatlakozás körüli hazudozásoknak, elhallgatásoknak és „lezsugázásoknak”. Ezek– az ostobaságon és a tájékozatlanságon túl – jelzik a zsákmányszerző szándékokat és azt az erőfeszítést, amely a nagyüzemi agráripari lobbi irányába, tőkeérdekei mentén és az európai reformerőkkel folytatott kemény csatában nem is eredménytelenül próbálja eltéríteni az európai forrásokat. Messze nem csupán a hazai, hanem az amerikai és európai gazdasági, politikai, sőt tudományos és felsőoktatási terepen is erőszakosan megjelenő, és az európai reformfolyamatot is erőteljesen fékezni képes érdekcsoport törekvéseiről lehet szó.

Sokáig magunk is azt gondoltuk, hogy csak információhiányról van szó, ezért minden lehetséges eszközt megragadva próbáltuk magyarázni, hogy miről is szól az európai agrár- és vidékpolitika, és hogyan tudnánk ennek lehetőségét a magyar vidék érdekében kihasználni. Könyvet, könyvfejezeteket, cikkeket írtunk, különböző körökben előadásokat tartottunk, és az e kérdések firtatásától zömében elzárkózó média segítségével is megpróbáltunk a széles nyilvánossághoz fordulni. Ez utóbbi törekvésünk alapvető kudarca valamint a sokasodó egyéb jelek azonban számunkra is egyre valószínűbbé teszik, hogy itt nem csupán tájékozatlanságról, ostobaságról és a szereplők alkalmatlanságáról lehet szó. Sokunk ezzel kapcsolatos sejtései valamint a kirajzolódó ordas szándékok és a kolhozokból épp hogy csak szabaduló, éledező vidék ismét egyre elkeserítőbb helyzete közti égbekiáltó különbség kényszeríti ki az – immár hangosabb – „tiborci” megszólalást.

Mi zajlik hát itt körülöttünk? Mi történik itt a vidékkel úgy, hogy arról mit sem tudnak a vidéken élő érintettek? Ennek megértéséhez először lássuk röviden az európai agrár- és vidékpolitika átalakulásának indokait, alapelveit és folyamatát, majd a hazai fejleményeket és azokat a tán szubjektívnek tűnő, de egy vészt jósló képpé összeálló mozaikokat, amelyek a küzdelmek árán megvalósuló európai fejlődéssel és a magyar vidék túlnyomó többségének érdekeivel egyaránt ellentétes törekvéseket és folyamatokat jeleznek.

1.             Az európai agrárpolitika és -támogatási rendszer zsákutcája

Az európai agrárpolitika eszközei folyamatosan bővülve, egymásra épülve alakultak ki, és az idők folyamán jelentős változásokon mentek át. Lépcsőfokai – amelyek időrendben is egymás után jöttek létre – a közvetlen támogatásoktól, az intervenciós közösségi termékfelvásárlástól, az exporttámogatásokon át vezettek az agrárpolitika gyökeres átalakításának megfogalmazásához, 1992-ben indult reformfolyamatához. Nézzük röviden ezeket az alapeszközöket és fő hatásaikat.

1.1.            Közvetlen támogatásokkal termékfelesleget

Az első eszköz kialakulása ahhoz az időszakhoz és helyzethez kötődik, amikor Európát a háborút követően az élelmiszerhiány és ezzel összefüggésben az erős keresleti élelmiszerpiac jellemezte. Ebben a helyzetben a leggyorsabban eredményt ígérő, leghatékonyabb eszköznek a megtermelt mennyiséghez kötött támogatás tűnt, amely minden tonna gabona és egyéb termény után, normatív módon adott kifizetést az azt előállító gazdának. Ezeket az ún. közvetlen (direkt) kifizetéseket – a piacok gyors telítődése hatására – később csak bizonyos termésszintig (referenciahozamig), majd csak bizonyos referenciaterületre és a kettő együtteséből kialakuló összmennyiségig (kvótáig) fizette a Közösség[1]. Erre a későbbiekben még visszatérünk.

Ez az első eszköz olyan hatékonyan növelte a kibocsátott termékek mennyiségét, hogy rövid idő alatt nagy feleslegek halmozódtak fel az élelmiszerek piacán. Ezzel – az adott helyzetben megfelelő – eszközzel kapcsolatban csupán az a probléma, hogy túl sokáig életben maradt, „túlélte önmagát”, olyan körülmények között is tovább alkalmazta a Közösség, amikor ennek piaci megalapozottsága megszűnt.

1.2.            A termékfeleslegek intervenciós felvásárlása

A közösségi forrásokból, közpénzekből nyújtott fenti direkt támogatások révén kialakult termékfeleslegek levezetésére „találta ki” az európai agrárpolitika az ún. intervenciós közösségi (állami) felvásárlás eszközét. A piacon értékesíthetetlen termékfeleslegek levezetésére, előre garantált intervenciós áron – ugyancsak közpénzekből – lehetőséget teremtett arra, hogy a gazdák ezeket a feleslegeket értékesíthessék a Közösségnek. Miután az első, mennyiségi termelést ösztönző direkt támogatások mind a mai napig tovább éltek, ezért az ennek révén keletkezett piaci problémák levezetésére szolgáló intervenciós felvásárlás is mind a mai napig életben van.[2]

1.3.            A felvásárolt termékek „kituszkolása” exporttámogatásokkal

Ez a közösségi forrásokból, közpénzekből biztosított feleslegfelvásárlás azonban az alapproblémát, vagyis a piaci termékfelesleg jelenlétét természetesen nem oldja meg. A Közösség maga sem tudja a feleslegeket normál piaci körülmények között értékesíteni. Ezzel tulajdonképpen nem történik más, mint a közraktárak telnek meg csordultig a Közösség tulajdonába került áruval. Ez a helyzet egyedül a nagy raktárkapacitásokkal rendelkezőknek kedvez, akik így a tárolási kapacitásaikat jó áron és 100 %-osan értékesíteni tudják. Ki kellett tehát találni egy harmadik eszközt, ez pedig a kereskedőknek – ugyancsak közpénzekből – nyújtott exporttámogatások rendszere.

Ez tulajdonképpen nem jelent mást, mint egy olyan – a Közösség piacáról eltávolított – mennyiséghez kötött támogatást, amely révén a kereskedő a külső piacokon akár az előállítás önköltsége alatti dömpingáron képes kínálni a kivitt terméket. Súlyosan veszélyezteti ezzel persze az e felvevőpiacokra termelő egyéb – helyi – szereplők értékesítési esélyeit, egyúttal leértékeli a belső munkát, végeredményben a Közösség forrásaiból, közpénzekből támogatva a külső piacon megjelenő vásárlókat, fogyasztókat.

A „köz” gazdasága szempontjából abszurd kör ezzel bezárul. Adóból származó közpénzekből termékfelesleget állíttatunk elő a gazdákkal, majd azt fölvásároljuk tőlük, és végül ugyancsak közpénzekből a kereskedőknek nyújtott exporttámogatásokkal igyekszünk megszabadítani saját belső piacainkat ezektől a feleslegektől úgy, hogy ezzel a külső piacokon értékesítő helyi szereplőket, helyi gazdaságokat, zömében a fejlődő világ országainak gazdaságát is súlyosan veszélyeztetjük, konfliktusok sorozatát idézve elő a világkereskedelemben.

1.4.            A természeti és társadalmi környezet eróziója, pusztulása

Ez a rendszer mindezen gazdasági, piaci és pénzügyi abszurditáson, a közpénzek felhasználásának irracionalitásán túl a támogatások odaítélésénél kizárólag a megtermelt mennyiséget veszi figyelembe, a támogatás összegét ehhez köti. A támogatásnak ez a formája tehát teljesen érzéketlen arra, hogy hogyan, milyen rendszerben és milyen minőségben állították a terményeket elő, emiatt súlyos környezeti és társadalmi, regionális, foglalkoztatási, szociális – a vidéki természeti és társadalmi környezet súlyos erózióját előidéző – problémákhoz, a negatív környezeti és társadalmi externáliák rohamos növekedéséhez is vezet. Ezek orvoslása exponenciálisan növekvő mértékű további közösségi forrásokat, erőfeszítéseket igényel, terheit az egész társadalomnak viselnie kell. Könnyen belátható, hogy vissza kellene térnünk a folyamat elejére, és újra kellene gondolnunk egész agrár- és vidéktámogatási politikánkat.

2.             A Közös Agrárpolitika (CAP[3]) reformja és értékváltása

Az előzőekben leírt támogatási rendszerrel Európa az idők folyamán fokozatosan olyan zsákutcába került, amelyben továbbhaladni egyszerűen nem érdemes, de nem is lehet. Ezen az úton jutott abba a helyzetbe, hogy közös költségvetésének közel felét, több, mint 40 milliárd eurót költ el évente a közpénzekből úgy, hogy annak gazdasági, piaci, valamint környezeti és a vidék társadalmára gyakorolt hatásai egyaránt kedvezőtlenek.

Ez vezet ahhoz a felismeréshez, hogy közpénzeket a közösség számára nyújtott hasznos teljesítményekért szabad csak kiadni. A támogatás fenti rendszere azonban olyan gazdálkodás irányába tolja a mezőgazdaságot, amelynek éppen e közösségi hatásai katasztrofálisak. Ebben a közegben, e felismerések jegyében fogalmazódik meg az európai közvélemény, majd az agrár- és vidékpolitika mértékadó szereplői részéről, hogy ha a mezőgazdaság közpénzekből, adókból közösségi kifizetésekre és támogatásokra tart igényt, akkor azért nyújtson a közösség számára hasznos társadalmi szolgáltatásokat, ökoszociális teljesítményeket. Vagy megfordítva – ahogyan azt legélesebben talán Renate Künast német mezőgazdasági és fogyasztóvédelmi miniszter asszony elmúlt évben a Bundestagban megfogalmazta: – „Ha a mezőgazdaság csak termelni tud, akkor ne számítson közpénzekből nyújtott közösségi kifizetésekre és támogatásokra!”

2.1.            Új mezőgazdaság-felfogása, célrendszere

Gyökeres változást jelent mindez az európai felfogásban, a mezőgazdasággal kapcsolatos elvárásokban. Európa rádöbben, hogy a mezőgazdaság mindig is több volt, mint egyszerű árutermelő ágazat. Az élelmiszerek és nyersanyagok előállításán túl egyéb feladatokat is ellátott, tájat, élővilágot, talajt, vizet, környezetet is “termelt”, és munkát, megélhetést adott a vidék embere és közösségei számára. Ez ma sincs másképpen. Néhány évtizedes agráriparosítási, termésmaximalizálási kitérő után ismét rá kellett jönnünk: a mezőgazdaságnak a termelési feladatok mellett regionálisan eltérő környezeti és társadalmi, foglalkoztatási feladatokat is magára kell vállalnia. Ez utóbbiak olyan – termeléssel egyenrangú, az egész társadalom és a helyi közösségek számára egyaránt fontos – ökoszociális szolgáltatások, „nem importálható közjavak”, amelyek helyben keletkeznek, és amelyekért – de csakis ezekért – a mezőgazdaságot, a gazdálkodót fizetség illeti meg. E feladatok egyidejű megoldására az iparszerű mezőgazdálkodás, a mezőgazdaság feladatai közül egyedül a tömegtermelést magára vállaló és kizárólag a tőkemegtérülést, az egydimenziós, rövid távú gazdasági hatékonyságot szem előtt tartó gazdálkodási rendszer úgy tűnik nem alkalmas.

Ezek a felismerések vezettek el a többfunkciós európai agrármodell megfogalmazásához, az e modell elterjesztését szolgáló közös agrár- és vidékpolitika 1992-es reformjához, támogatási rendszerének kiépítéséhez és közösségi költségvetési forrásainak európai megteremtéséhez. A többfunkciós európai agrármodellnek megfelelően a mezőgazdaság tehát egyrészt minőségi árut előállító termelési ágazat, másrészt „nem importálható”, helyben keletkező környezeti és szociális közjavakat előállító, társadalmi szolgáltató ágazat. E két fő feladatkörnek, a mezőgazdaság “két pillérének” az egymáshoz viszonyított aránya, súlya, szerepe a különböző adottságú térségekben azonban természetesen nem azonos, így e kétféle teljesítményért, előállított értékért kapott fizetség jellege és mértéke is eltérő. Az első, árutermelési teljesítményt alapvetően a piaci áruértékesítésből származó jövedelmek honorálják, míg a második, környezeti és szociális szolgáltató teljesítményét a társadalomnak közpénzekből biztosított állami kifizetések formájában kell a parasztságtól “megvásárolnia”. Ez úgy valósulhat meg, hogy nem mennyiségi, termeléspolitikai, ágazati programokat („gabona­programot”, „húsprogramot”, „tejprogramot” stb.), hanem olyan gazdálkodási rendszereket támogatunk, amelyek:

–      termelési oldalról jó minőségű, szermaradvány mentes, egészséges, biztonságos élelmisze­reket és egyéb nyersanyagokat állítanak elő,

–      környezeti valamint társadalmi, szociális, regionális, foglalkoz­tatási teljesítményeik, összhatékonyságuk pedig jobb, mint a mennyiségi termelési orien­tációjú, iparszerű rendszereké.

Nem csak az tehát a lényeg, hogy mennyit, hanem az, hogy hol, hogyan és milyen árut termel a mezőgazdaság, és hogy kik is a mezőgazdaság szereplői.

Az, hogy a termelési, a környezeti és a szociális, foglalkoztatási feladatok milyen súlyt képviselnek egy adott térség mezőgazdálkodásában, attól függ, hogy milyen adottságú területen helyezkedik el a település vagy a gazdaság. Az európai elképzelések szerint ennek megfelelően a jövő útja az lehet, hogy a családok jövedelemszerkezete annak megfelelően alakul, hogy milyen térségben és milyen típusú értéket „termelnek”. Ezzel együtt lényeges törekvés, hogy a különféle bevételi forrásokból származó – az első és második pillér mentén keletkező – jövedelmek az egész országban biztosítsák a mezőgazdaságban dolgozó családok megélhetését. Nem elég tehát az agrár- és vidékpolitikának a legjobb termelési adottságú területek és az itt található, zömében nagy és középbirtokok egyébként is jobb versenypozícióinak további javításával foglalkozni, hanem – az európai felfogás szerint – legalább ilyen mértékben a kevésbé jó termelési, ám környezeti és társadalmi szempontból annál értékesebb agrárterületekkel is törődnie kell. Sőt, ha az állami szerepvállalást komolyan vesszük, akkor az adókból származó közösségi forrásokat éppen azon területekre és olyan gazdálkodási rendszerekre kell koncentrálnia, amelyeket a piac hagyományos mechanizmusai leértékelnének, ahol a tiszta piaci verseny káros környezeti és társadalmi folyamatokat indítana el. Ezt nevezi Európa környezeti és társadalmi szempontok által szabályozott, vagyis ökoszociális piacgazdaságnak, és ezért hajlandó a második pilléres agrárteljesítmények honorálásához lényegesen nagyobb – 80 %-os – arányban hozzájárulni, mint az első pilléres, termelési teljesítmények növeléséhez.

2.2.            Alappillérei és finanszírozása

Az EU Közös Agrárpolitikájának (CAP) reformja óta, e folyamathoz illeszkedően épül annak második, a termeléspolitikai pillért kiegészítő – környezeti, társadalmi, regionális, szociális és foglalkoztatási elemeket tartalmazó – vidékpolitikai (ökoszociális) pillére, folyik a Közös Agrár- és Vidékpolitika (CARPE[4]) kialakítása. A CAP „két lábra állításának” zajló folyamata a támogatások oldaláról úgy jelenik meg, hogy csökkennek a termeléshez (kvótákhoz, mennyiségek­hez), az első pillérhez kötődő támogatások, és az így felszabaduló források fokozatosan átkerülnek a második – agrár-környezeti és vidékfejlesztési – pillérhez kapcsolódó kifizetésekre.

Az ennek jegyében, a CAP reform gyorsításáról hozott, a tagországok mezőgazdasági miniszterei által elfogadott legutóbbi, 2003. június 26-ai luxemburgi döntés is része tehát annak az 1992 óta erősödő folyamatnak, melynek alapelve az, hogy a gazdálkodóknak kifizetett támogatás nem a megtermelt termékmennyiségtől kell függjön, hanem inkább a gazdálkodás rendszerétől, annak minőségi, biztonsági, környezeti valamint társadalmi, szociális, foglalkoztatási teljesítményétől, illetve a gazdaság ezekkel összefüggő méretétől. A legutóbbi döntés szerint ennek érvényesítését szolgálja – a jó mezőgazdasági gyakorlat (GAP[5]), mint támogatási alapkritérium megkövetelésén, a CAP általános „zöldülésén” túl – a „moduláció” és a „degresszió” is. (Az ezzel kapcsolatos brüsszeli dokumentumok angol nyelven a https://www.nakp.hu/publi.htm internetcímen olvashatók)

A „moduláció” a gyakorlatban azt jelenti, hogy a mennyiséghez kötött, 1. pilléres támogatások gyorsuló ütemben átcsoportosulnak a 2., vidékfejlesztési pillér támogatásaira. Ennek során az 1. pilléres direkt támogatás mértékét az 1. táblázatnak megfelelő – a januári javaslat szerintinél nagyobb – ütemben csökkentik.

1. táblázat: A moduláció ütemezése (%)

A gazdálkodási rendszerekhez kötött, 2. pilléres, vidékfejlesztési támogatások aránya ugyanis a tervezett mértéktől elmaradva az Európai Unió agrárköltségvetésében ma még csak 10,5 %. E „moduláció” révén azonban az EU agrárminisztereinek június 26-ai luxemburgi döntései értelmében 2013-ra meghaladhatja az 50 %-ot. A csatlakozásra váró „tizek”-kel kötött koppenhágai megállapodásban pedig már 2004-2006 között ezen országok támogatási keretében a második pilléren rendelkezésre álló pénzügyi keretek aránya 52 % (ezzel a kérdéssel később még külön is foglalkozunk).

A „degresszió” abban nyilvánul meg, hogy a termésmennyiséghez kötött direkt támogatások fenti csökkentése az 5 000 euró/év támogatási összeg (átlagosan 20 ha-os birtokméret) fölött jelenik meg, vagyis az elvonás birtokmérettől függően növekvő mértékben a nagyüzemek termelési támogatását csökkenti. Az így elvont forrásokat a 2. (vidékfejlesztési) pillér mentén használhatja csak fel a tagállam gazdái támogatására, itt is előnyben részesítve azonban a kisebb üzemeket, az üzemmérettől függő degresszív támogatással. A degresszió mértéke az EU-val történő háttéralkudozások következtében a Nemzeti Vidékfejlesztési Tervben pl. az LFA[6] programban várhatóan a 2. táblázat szerint alakulhat.

2. táblázat: Birtokméret szerinti támogatás-degresszió

Ezen intézkedés céljának és értelmének megértéséhez feltétlenül tudnunk kell, hogy az EU-ban az átlagos birtoknagyság 19 ha! Az 50 ha-t meghaladó birtokok aránya mindössze 8,6 % (de pl. Portugáliában csupán 2,4 %, Franciaországban viszont közel 30 %) (3. táblázat).

3. táblázat: A gazdaságok birtokméret-kategóriák szerinti megoszlása az EU három tagállamában,
a Közösség egészében és Magyarországon (%)

Ez is azt valószínűsíti, hogy a kisebb (50 ha alatti) méretkategóriába tartozó birtokok meghatározó aránya miatt a vidékfejlesztési támogatások tartós és növekvő súlyú elemei lesznek a Közös Agrárpolitikának. Nem kell tehát hinni annak a „kicsiket” elkeserítő, esélytelennek feltüntető, földjük megszerzése reményében mindent ígérgető negatív propagandának és retorikának, hogy a kisebb birtokok esélytelenek lennének az EU-ban. Ha ez így lenne, az EU saját mezőgazdaságát és vidékét is felszámolhatná. Ezt Európa egyszerűen nem engedheti meg magának, és az ökoszociális piacgazdasági modell irányába – ha komoly harcok árán is, de mégiscsak – elmozduló agrár- és vidéktámogatási rendszere sem erre utal. A 2. pilléres vidékfejlesztési támogatások növekedése tehát nagy biztonsággal előre látható, ráadásul a 300 ha alatti birtokok megerősítési szándékú pozitív megkülönböztetésével és összefogásuk, valódi kooperációjuk támogatásával. Annak megítélésére, hogy ez hazai viszonyaink között milyen fontos szerepet játszhat, álljon itt összehasonlításképpen Magyarország egykori és mai (2000. évi) birtokszerkezete és átlagos birtokmérete (4. táblázat).

4. táblázat: A gazdaságok számának alakulása a birtokméret szerint (db)

2.3.            A vidékfejlesztési támogatási források felhasználási területei

E folyamat jegyében és a 2000-2006-os időszakra vonatkozó Közösségi Költségvetés, az AGENDA 2000 részeként született meg a 1257/1999. számú EU tanácsi rendelet, amely a vidékfejlesztési támogatás formáiról és módszereiről intézkedik. A rendelet – amely a korábbi 2078/92 EU agrár-környezeti rendeletet teljes egészében magába emelte – lényege, hogy az agrár-környezeti és vidékfejlesztési – a közös agrár- és vidékpolitika második (ökoszociális) pilléréhez kapcsolódó – intézkedéseket egységes rendszerbe foglalta, és meghatározta alkalmazásuk keretszabályait is. Ennek támogatott intézkedései a következők:

·        agrár-környezetvédelmi és tájgazdálkodási rendszerekhez kötődő, föld alapú támogatások,

·        kedvezőtlen adottságú területek (LFA) normatív támogatása,

·        mezőgazdasági beruházások támogatása,

·        mezőgazdasági termékek feldolgozásának és értékesítésének támogatása,

·        erdőtelepítési támogatások,

·        a vidéki térségek alkalmazkodásának és fejlődésének elősegítése,

·        idős gazdálkodók korai nyugdíjazásának támogatása,

·        fiatal gazdálkodók támogatása,

·        gazdálkodók oktatása, képzése.

A felsorolt intézkedések „menülistájáról” a tagországok maguk választhatnak, közülük azonban az agrár-környezetvédelmi és tájgazdálkodási támogatások alkalmazása kötelező elem. A kiválasztott intézkedéseket programokba kell csoportosítani, országos keretprogramot (Nemzeti Vidékfejlesztési Tervet) kell alkotni.

3.             Az átalakuló európai agrár- és vidéktámogatási rendszer

Az EU-ban az elmondottaknak megfelelően az agrártámogatásoknak tehát két, eltérő jellegű csoportja létezik: a régi típusú, termeléshez, mennyiségekhez (kvótákhoz) kötött, un. 1. pilléres támogatások, illetve az új típusú, gazdálkodási rendszerekhez és területekhez kötött vidékfejlesztési (ökoszociális) vagy 2. pilléres kifizetések.

3.1.            A leépülő régi elemek

Az első csoportba tartozó – a termeléshez, a mennyiségekhez kötött, 1. pilléres – támogatások három alapvető formája alakult ki.

–      Az első a közvetlen kifizetések, melyeket meghatározott termésszintig és adott területnagyságig finanszíroz az EU, túlnyomó többségében az un. GOFR (gabona, olaj, fehérje és rost) növények termesztése esetében. Ez a kvótákhoz kötött támogatás ma a gabonaféléknél pl. 63 euró/t. Magyarország esetében 4,73 t/ha termésszintig fizeti ezt az összeget az EU, így ez a támogatás hektáronként 63 x 4,73 ≈ 300 euró (kb. 70 eFt/ha). Ez a kifizetési összeg jelentős mértékben várhatóan hosszú távon sem fog emelkedni. 2004-ben ennek legfeljebb 55 %-át kaphatják meg a magyar gazdák, ami mintegy 40 eFt/ha kifizetést jelenthet e növények termesztése esetén. Ebből 25 %-ot az EU keretek biztosítanak, 30 %-ot pedig nemzeti forrásból fizethetünk a gazdáknak. Ez a közvetlen kifizetési összeg 2010-re éri el a 100 %-ot, vagyis a 70 eFt/ha értéket (ha addig a 100 % nem csökken!).

–      A másik támogatási forma az intervenciós állami felvásárlás. Ezzel az állam illetve az EU garantál egy minimális felvásárlási árat, amelyen – ha ez alá csökkennének a piaci árak – felvásárolja a gazdáktól a termésfelesleget. Ez az árszint gabonaneműeknél, 2004-ben várhatóan 25 eFt/t körül alakulhat. Ehhez bizonyos minőségi követelményeknek is meg kell felelni, és – a magyar belső szabályozás szerint – a felajánlott mennyiségnek a 80 t-t meg kell haladnia[7].

–      A harmadik támogatási forma az exporttámogatások köre. Ezek olyan termékekre – az exportálóknak – nyújtható támogatások, amelyekre az adott évben a piaci helyzettől függően eseti jelleggel hirdet meg szubvenciót az EU.

3.2.            Az erősödő új elemek

A támogatások másik, új és várhatóan növekvő csoportját a gazdálkodási rendszerekhez és területekhez kötött, ún. vidékfejlesztési támogatások adják. Ezek a támogatási jogcímek igen széles körűek, és nemcsak a GOFR-növények, hanem különböző ágazatok és eltérő adottságú területek támogatására is felhasználhatók. Ilyen – az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap (EMOGA) Garancia Részlegéből 80 %-os mértékben EU társfinanszírozott – kifizetési jogcímek pl.: az agrár-környezetgazdálkodási programok keretében meghirdetett gazdálkodási rendszerek és a kedvezőtlen adottságú térségek támogatása, speciális intézkedések félig önellátó gazdaságok („a kicsik”) számára, agrárterületek erdősítése, termelői csoportok létrehozása, állatvédelmi és növényegészségügyi EU előírások átvételének támogatása, a gazdák korai nyugdíjazása. További lehetőségeket kínálnak az EMOGA Orientáció Részlegében – 30-40 %-os EU társfinanszírozás mellett – rendelkezésre álló források, amelyekből fedezhetők pl.: mezőgazdasági beruházások, feldolgozás, kereskedelem támogatása, technikai segítségnyújtás, fiatal gazdák támogatása, oktatás, a vidéki térségek alkalmazkodásának és fejlődésének elősegítése (többféle intézkedés a falumegújítástól a közösségi marketing támogatásáig) stb.. Ezek közül a gazdák számára a legjelentősebb jövedelemforrást és támogatást az alábbi négy – a folyó gazdálkodást illetve a gazdák versenyképes társulását támogató – kifizetési forma jelenti.

·        Az első típus az agrár-környezetgazdálkodási programokban meghirdetett gazdálkodási rendszerekhez kötődő földalapú, normatív támogatások köre legalább 5 évre kötött – jövedelembiztonságot adó – állami szerződés alapján. Ezek a rendszerek (ökológiai/bio/gazdálkodás, gyepre alapozott legeltetéses állattartás, érzékeny természeti területek speciális talaj-, víz- vagy élővilágvédelmi szempontú gazdálkodási rendszerei, vizes élőhelyek, tó, nádas, ártér stb. külterjes mezőgazdasági hasznosítása, tájgazdálkodás, integrált növénytermesztés, stb.) már ma, 2003-ban is pályázhatók, támogatási összegeik 10-50 eFt/ha érték között változnak. EU csatlakozásunk esetén ezek a kifizetések jelentősen emelkedni fognak. Gazdálkodási rendszertől függő várható összegük a készülő Nemzeti Vidékfejlesztési Tervben 25-150 eFt/ha/év. Nagy valószínűséggel ezekhez a támogatási formákhoz, gazdálkodási rendszerekhez kötődnek majd távlatilag is a legnagyobb hektáronkénti kifizetések. Értékük felső határa ma az EU-ban célprogramtól függően 450-900 euró/ha/év, azaz mintegy 110-220 eFt/ha/év.

·        A második ilyen, területhez kötött vidékfejlesztési támogatási forma az ún. kedvezőtlen adottságú térségek normatív, földalapú támogatása. Kedvezőtlen adottságúnak ebben a rendszerben a gyenge termőhelyi adottságú, a hegy és dombvidéki lejtős illetve a környezet- és/vagy természetvédelmi korlátozások alá eső területek valamint a demográfiai és/vagy foglalkoztatási szempontból hátrányos helyzetű térségek minősülnek. E kifizetések felső határa ma az EU-ban 200 euró/ha/év, azaz mintegy 50 eFt/ha/év

·        A harmadik – vidékfejlesztési típusú és a gazdák egy csoportját különösen érintő – támogatási forma az ún. félig-önellátó gazdaságok egyszerűsített, normatív támogatása. Ennek összege a koppenhágai megállapodás szerint 2004-ben 1000 euró/gazdaság lesz. Ez az 5 hektár alatti területű kisgazdaságok célzott támogatási formája lehet, hiszen birtoknagyságtól függetlenül és egyszerű eljárással juthatnak ennek révén mintegy 270 eFt/gazdaság évenkénti kifizetéshez.

·        Végül a negyedik vidékfejlesztési típusú támogatási forma a termelői csoportok létrehozásához nyújtott segítség. Ez az eszköz egyúttal jelzi az európai agrárpolitika azon gazdaságstratégiai elképzelését, hogy kis mozaikokból – családi gazdaságokból – építkezve, de azok piaci versenyképességét társulásukkal megteremtve kívánja az egyéni gazdálkodás és tulajdonosi szemlélet valamint a méretökonómia előnyeit egyesíteni, a kis egységekből azok társulásával versenyképes méreteket létrehozni[8]. A támogatás mértékének megállapítása a csoport termelési értékétől függ, és a megalakulását követő 5 évben folyósítható az alábbiak szerint.

Termelési érték
1 millió euró alatt	1 millió euró fölött
~      az első és a második évben legfeljebb a termelési érték 5-5%-a, ~      a harmadik évben 4%-a, ~      a negyedik évben 3%-a, ~      az ötödik évben pedig 2%-a,	~      az első és a második évben legfeljebb a termelési érték 2,5-2,5%-a, ~      a harmadik évben 2%-a, ~      a negyedik évben 1,5%-a, ~      az ötödik évben pedig 1%-a,

A támogatás mértéke nem haladhatja meg egy csoportnál:

–      az első és a második évben a 100-100 ezer eurót,

–      a harmadik évben a 80 ezer eurót,

–      a negyedik évben a 60 ezer eurót,

–      az ötödik évben pedig az 50 ezer eurót.

A felsorolt támogatási formák többsége 2004-től, EU csatlakozásunktól lesz elérhető, ha Magyarország ennek intézményi, ellenőrzési, nyilvántartási és egyéb feltételeit kialakítja. A várható támogatási mértékek a készülő Nemzeti Vidékfejlesztési Terv (NVT) valamint az Agrár- és Vidékfejlesztési Operatív Program (AVOP) hazai és brüsszeli jóváhagyásától függően valamelyest módosulhatnak, formáik és nagyságrendjük azonban nagy valószínűséggel a leírtak szerint alakulhat. Közülük egyedül az agrár-környezetgazdálkodási programok azok, amelyek már 2002-ben, 2,5 milliárd Ft támogatási kerettel és mintegy 2600 gazda részvételével elindultak, és 2003-ban ismét pályázhatók. Ezévi forráskeretük 4,5 milliárd forint. Hosszú távon is ez a támogatási forma lesz várhatóan a legelőnyösebb, különösen azok számára, akik nem GOFR növényeket termelnek, gazdaságuk mérete 300 ha alatti és ráadásul nem is a legkiválóbb, legjobb termőképességű agrárterületeken gazdálkodnak. Ez várhatóan az EU-ban is növekvő, tartós támogatási formává válik.

3.3.            Támogatási mintapélda

Vegyünk ezek után egy konkrét példát! Ha valaki kedvezőtlen adottságú – pl. 17 aranykorona-érték alatti – területen gazdálkodik, és belép pl. az ökológiai (bio)gazdálkodási rendszerbe, akkor 2004-től várhatóan kétféle támogatáshoz juthat:

·        kedvezőtlen adottságú területek támogatása: várhatóan 20-25 eFt/ha;

·        ökológiai gazdálkodási program várható kifizetései

–      évelő kultúrák esetén                              100-150 eFt/ha,

–      egynyári növények esetén                          70-120 eFt/ha,

–      egyéb célú földhasznosítás esetén                25-80 eFt/ha.

Ekkor tehát várhatóan – földhasználati formától illetve kultúrától függően – 45-175 eFt/ha állami támogatáshoz és kifizetéshez juthat. A keletkező termékeit emellett korlátozás (kvóták) nélkül, egy ma még erősen keresleti jellegű piacon és a konvencionális termékekhez képest 1,5-3-szoros áron értékesítheti. Ennek feldolgozási, piaci, kereskedelmi feltételeit persze összefogással meg kell teremteni, amihez szintén igénybe vehetők olyan egyéb vidékfejlesztési támogatások, mint pl. a termelői csoportok létrehozásának támogatása (80 % EU forrás, 20 % magyar nemzeti forrás, 0 % saját, gazdálkodói forrás), vagy pl. a feldolgozás és kereskedelem fejlesztése (várhatóan 30-40 % EU forrás, 10-15 % nemzeti forrás, 45-60 % saját, gazdálkodói forrás).

Ha ugyanilyen területen gazdálkodik, de nem lép be egyetlen agrár-környezetgazdálkodási rendszerbe sem, hanem csak a termékmennyiségekhez kötött közvetlen kifizetésekre és az intervenciós felvásárlásokra alapoz, akkor

·        a közvetlen kifizetés összege 40 eFt/ha, amely 2010-re 70 eFt/ha értékre nőhet;

·        a garantált áras állami felvásárlásból származó árbevétele – 17 aranykorona alatti földeken pl. 4 t/ha búzatermést feltételezve – 4 t/ha x 25 eFt/t = 100 eFt/ha, melyből le kell vonni a termelés költségeit, a mai költségszinteken legalább 70-90 eFt/ha összeget, vagyis így maradhat a példa szerint 10-30 eFt/ha áruértékesítésből származó jövedelme.

Ekkor tehát várhatóan a példa szerint 50-100 eFt/ha állami kifizetésekből származó jövedelemre tehet szert.

Mindezek alapján tehát az valószínűsíthető, hogy – különösen kedvezőtlenebb termelési adottságú területeken és 300 ha alatti birtokkategóriában – már ma is, és hosszú távon még inkább előnyös lehet a vidékfejlesztési pillérhez tartozó agrár-környezetgazdálkodási programokhoz csatlakozni. Ezt ráadásul mielőbb érdemes megtenni, hiszen a korábban pályázók az elbírálásnál előnyben részesülnek, és ha az első évben nem is tudnak forráshiány miatt csatlakozni a kiválasztott agrár-környezetgazdálkodási (pl. ökológiai gazdálkodási) célprogramhoz, a következő évben mindenképpen előnyös helyzetből indulnak.

De mit is értünk el az ezen programok finanszírozásához szükséges források megszerzésében Koppenhágában, és milyen szándékokat tükröznek ezek az eredmények?

4.             A koppenhágai megállapodás agrárfejezete

A koppenhágai megállapodás agrárfinanszírozási fejezetében a 10 ország egészét tekintve (5. táblázat) illetve Magyarország számára (6. táblázat) a 2004-2006-os időszakra az alábbi EU forráskeretek állnak rendelkezésre.

5. táblázat: A csatlakozó országok 2004-2006-os közösségi agrártámogatási keretei

1: Közvetlen kifizetések és piaci intézkedések forráskerete = termelési típusú támogatások

2: Vidékfejlesztési intézkedések forráskerete = ökoszociális típusú támogatások

6. táblázat: Magyarország 2004-2006-os közösségi agrártámogatási keretei (millió euró)

Elemezve a csatlakozás első három évének számait az alábbi fontosabb megállapítások tehetők.

a)   A 10 csatlakozásra váró ország – az EMOGA garanciarészlegében rendelkezésre álló – teljes agrártámogatási EU forráskerete a 2004-2006-os időszakra mintegy 9,8 milliárd euró, amelyből 52 %-ot (5,1 milliárd eurót) tesznek ki a második pilléres, vidékfejlesztési (ökoszociális) forráskeretek, és 48 %-ot (4,7 milliárd eurót) az első pilléres, termelési típusú (direkt és piaci) támogatások.

b)   A 40 millió hektár csatlakozó mezőgazdasági területre biztosított mintegy 9,8 milliárd euró forráskeret több, mint 47 %-át Lengyelország, 15 %-át Magyarország, 11 %-át pedig Csehország szerezte meg. A fennmaradó 7 ország a teljes összes 27 %-án osztozik. Az 1 ha mezőgazdasági területre jutó közösségi források 3 éves teljes értékét mutatja be az országok csökkenő sorrendjében az 1. ábra. Magyarország ebben a rangsorban a 6. helyre került.

c)   A termeléshez, mennyiségekhez, „kvótákhoz” kötött un. 1. pilléres, régi típusú  közösségi agrártámogatási keretek tekintetében Magyarország a második legnagyobb hektáronkénti értéket érte el. E támogatások elsősorban a GOFR (gabona-, olaj-, fehérje- és rost-) növényeket termelő, zömében a legjobb adottságú agrárterületek (3-3,5 millió ha) közepes és nagyüzemeinek versenypozícióját javítják. A Világgazdasági Kutatóintézet becslése szerint ennek következtében „az 1. pilléres agrártámogatások mintegy 90 %-át a regisztrált termelők nem több, mint 5 %-a fogja élvezni. […] Egyértelmű, hogy a nagytermelők lesznek olyan helyzetben, hogy a támogatásokhoz hozzájussanak. […] Ha a támogatások elosztásának fenti egyenlőtlensége beáll, akkor erőteljes polarizáció kezdődik majd meg az agrártermelők között, és nőni fog az agrárszektort elhagyók száma.” (Kiss, 2003)

1. ábra: A csatlakozó országok 2004-2006-os közösségi agrártámogatási kereteinek
1 ha mezőgazdasági területre vonatkoztatott értékei

1. pillér: termelési típusú támogatások

2. pillér: vidékfejlesztési (ökoszociális) típusú támogatások

d)   A 2. pilléres vidékfejlesztési (ökoszociális) agrártámogatási keretek tekintetében Magyarország – feltételezhetően az 1. pilléres erőfeszítések és a 2. pilléres lehetőségek iránti meglehetős érdektelenség következtében – a 10 ország közül az utolsó helyre került, a legkisebb hektáronkénti értéket érte el (2. ábra)!

Ez nem túl jó hír a zömében környezetileg érzékeny, sérülékeny és egyúttal jelentős munkanélküliséggel küzdő mintegy 3 millió ha mezőgazdasági terület, e területek mintegy 900 ezer mikro, kis és középbirtoka, a vidék igen jelentékeny része, az itt élő családok és a természeti környezet számára. Szlovénia, Lengyelország vagy akár Szlovákia valószínűleg határozottan törekedtek – és az ábra alapján nem is eredménytelenül – e keretek lehető legnagyobb kiterjesztésére.

Ha nem csak a termelők 5-10 %-ának és a beszállító iparok szereplőinek tőkeérdekei, hanem az agrárium és a vidék egészének megmaradása, fejlődése vezérelné az agrár- és vidékpolitikát, akkor a fejlesztést a különböző adottságú térségek és gazdálkodói csoportok igényeinek együttes figyelme bevételével, mindkét pillér lehetőségeinek kihasználásával és a minőségi, környezetbarát mezőgazdálkodási rendszerek elterjesztésével kellene megvalósítanunk. Ehhez úgy tűnik valóban jó lehetőségeket kínálna a többfunkciós európai agrármodell, és ennek két pilléres finanszírozási rendszere valamennyi birtokkategória számára, csak meg kellene ismernünk, és élnünk kellene lehetőségeivel.

2. ábra: A csatlakozó országok 2004-2006-os 2. pilléres közösségi agrártámogatási kereteinek
1 ha mezőgazdasági területre vonatkoztatott értékei

A Koppenhágában elért eredmények azonban más törekvéseket tükröznek. Az eredmények ismeretében meg kell állapítanunk, hogy igaza van a külügyminiszternek, amikor azt nyilatkozza: „A csatlakozó országok eltérő tárgyalási stratégiát követtek.” Valóban, és az eredmények körvonalazzák is e stratégia törekvéseit. Ezek az eredmények és országonkénti eltéréseik nem véletlenül születtek, azok eltérő értékrendeket és szándékokat tükröznek. E törekvések mibenlétéről sok mindent elárulhat egy európai ügyekkel foglalkozó, a magyar tárgyalódelegációhoz közel álló tanácsadó, konzultációs cég stratégiai tanulmánya, amely egyebek mellett a következőket javasolta:

„A csatlakozásig tartó időszakban a magyar agrárpolitika a »felső harmad« gazdálkodóira koncentráljon, és minden rendelkezésre álló eszközzel erősítse meg (ár)versenyképességi helyzetüket. A fő feladat az árutermelő üzemek jövedelemtermelő képességének erőteljes növelése. Külön stratégiát kell kidolgozni az átmeneti csoportba tartozók egy részének megerősítésére és valódi business farmmá történő »feljavítására«. A CAP köréből kikerülő, önellátó »üzemek« jövőképét ki kell dolgozni, és részben agrárpolitikai, de nagyobbrészt más, vidék és szociális politikai eszközökkel kell biztosítani fennmaradásukat. […] Ezzel kapcsolatban agrárpolitikusaink rendkívül fontos feladata tisztázni az Unió szakértőivel, hogy e legkisebb méretkategóriába tartozó háztartások túlnyomó többsége nem fog agrártámogatási alannyá válni a csatlakozás után. Ez máris sok félreértés okozója Brüsszelben.”

Ez világos beszéd! A birtokok kétharmadával egyszerűen nem kell foglalkozni, hanem arra kell törekedni, hogy a fölső egyharmad, a legnagyobb birtokok jussanak hozzá a teljes európai agrártámogatási kerethez. Sőt rá kell döbbentenünk Európát, hogy ostobaságot művel, amikor a kisebb birtokokat támogatja, és ennek jegyében modulációról, degresszióról, a nagybirtoktámogatás csökkentéséről beszél! A Koppenhágában elért első és második pilléres forráskeretek aránya e stratégiai elképzelés megvalósítását tükrözi.

5.             A magyar vidékfejlesztési elképzelések, tervek, programok európai megítélése

Az elmondottak és azok jelentősége ismeretében megdöbbentő lehet, hogy Magyarországon ezekről a fejleményekről és lehetőségekről szinte hallani sem lehet! Ez – különösen a legutóbbi (2003. június 26-ai) luxemburgi EU döntések valamint a magyar vidékfejlesztési elképzelések (AVOP, NVT, SAPARD[9]) július 4-ei brüsszeli bizottsági véleményezése ismeretében – finoman szólva is gyanakvásra ad okot! Miközben ugyanis a második pillérről a közbeszédben szó sem esik, azonközben – bármilyen meglepő is – készülnek azok a tervek, amelyeket e pillér támogatott intézkedéseire vonatkozóan Magyarországnak az EU-hoz be kell nyújtania. Az érintettek valószínűleg nem is sejtik, hogy e tervek közül az egyik (AVOP) már a 24/d változatánál, a másik (NVT) pedig a 9/1. változatánál tart, sőt, ha nem tudták volna, megtörtént azok „társadalmi vitája” is.

Az elkészült és brüsszeli egyeztetési fázisban lévő NVT-t és AVOP-ot azonban elsősorban az minősíti, hogy az október végi utolsó országértékelés azokat egyértelműen elutasította. Az persze, hogy 24/d. illetve 9. változatuk is erre a sorsra jutott, az egyáltalán nem véletlen. Magyarország úgy tűnik, nehezen tanul. Vagy pontosabban nem is annyira az ország – miután az érintettek alig tudnak minderről valamit – hanem annak vezető agrár szakmai, szakmapolitikai „elitje”. Pedig hát a vidékfejlesztéssel kapcsolatban benyújtott magyar tervekre július 4-én, Brüsszelben adott bizottsági vélemény keménysége és a régi típusú agráripari modernizációs elképzelésekkel kapcsolatos egyértelműen elutasító hangvétele és tartalma kijózanító lehetett volna. Az erről készült emlékeztető az AVOP-pal kapcsolatban pl. egyenesen így fogalmazott: „A Bizottság képviselői súlyos kritikával illették az EU-nak 2003. májusában benyújtott – a Kormány által is jóváhagyott – AVOP-ot. Véleményük szerint a program összeállításakor Magyarország nem vette figyelembe a vonatkozó közösségi jogszabályban rögzített elveket. A terv szinte teljesen a mezőgazdasági termelés fejlesztésére, általános feltételeinek javítására, ezen belül is a termelési célt szolgáló beruházások támogatására koncentrál. A közösségi elvárásokkal ellentétben nem foglalkozik a vidéki térségek általános – a mezőgazdasági termelésen is túlmutató – fejlesztésével. A vidékfejlesztésnek, a CAP 2. pillérének célja a vidéki térségek revitalizálása. […] Elfogadhatatlan, hogy e szempontot Magyarország nem veszi figyelembe! […] Az aránytalanság oly mértékű, hogy a Bizottság ebben a formájában nem tudja támogatni a tervet. […] A Bizottság számára elfogadhatatlan az a megközelítés is, hogy bizonyos intézkedéseket kizárólag hazai forrásokból kíván fedezni. Ez felveti annak a gyanúját, hogy a jogosultság elbírálását és a lebonyolítást nem a közösségi kritériumrendszer alapján kívánják végezni[10]. Abból kell kiindulni, hogy minden vidékfejlesztési intézkedés finanszírozásának forrása az EMOGA. Amennyiben a társfinanszírozott közösségi hányad nem elegendő, a közösségi rendelkezéseknek megfelelően van lehetősége Magyarországnak a nemzeti hányad szükséges mértékű növelésére.” Az összeállítás végén az összegző értékelés megállapítja: „A találkozó kapcsán egyértelművé vált, hogy mind az AVOP-ot, mind az NVT-t módosítani kell annak érdekében, hogy az elfogadásra kerülhessen.” (A dokumentum további részletei olvashatók a https://www.nakp.hu/publi.htm internetcímen.)

Az október végi országértékelés vidékfejlesztésre vonatkozó piros lapja ennek a júliusi értékelésnek – egyáltalán nem meglepő – egyenes következménye. Ennek ellenére még mindig nincs információja minderről az egészről az ország és a vidék társadalmának! Ez önmagában is okot ad a háttérben meghúzódó ordas szándékok feltételezésére.

6.             A káosz és/vagy a „zavarosban való halászás” jelei

A parlament elnök asszonya bizonyára nagyon jól látja a helyzetet, amikor megállapítja, hogy pártjában „az MSZP-ben egyszerre három párt van jelen: egy ideológiai, egy technokrata és egy zsákmányszerző párt”. Egyetértve vele és szíves engedelmével megjegyezve, hogy ez a diagnózis sajnos nemcsak a szocialistákra jellemző, egyúttal egy érzésünkkel kiegészítenénk gondolatait. Úgy tűnik számunkra, hogy az agrár- és vidékfejlesztési ügyekben ez utóbbi döntő többséggel rendelkezik, és kirajzolódik egy olyan stratégia, amely e „zsákmányszerzés” keretfeltételeit igyekszik minden erővel kialakítani, javítani, a „lezsugázók” játékterét növelni. De az eddigi rövid utalásokon túl mire alapozzuk ezeket a súlyos következtetéseket? Nézzünk néhány személyes tapasztalást, riasztó jelet.

Nekünk egyre inkább úgy tűnik, hogy az agrárium és a vidék szereplői, az agrár- és vidékpolitika által létükben mélyen érintettek szándékos elkeserítése és bizonytalanságban tartása zajlik, miközben a háttéralkudozások az agráripari lobbi érdekei mentén tovább folytatódnak. Ennek az elkeserítésnek és bizonytalanságban tartásnak része a tényleges európai lehetőségek és folyamatok szándékos elhallgatása.

De mi lehet ennek a célja? Számos válasz elképzelhető erre a kérdésre, pl. egy olyan válasz is, amely szerint egyszerűen tájékozatlanságról, ostobaságról, az érintett döntéshozók, szereplők alkalmatlanságáról van szó. Én most mégis ezek közül a lehetséges válaszok közül egy másik elképzelhető forgatókönyvet szeretnénk Önökkel ismertetni, melynek meglétére számos jel utal. Ez pedig a föld és az ehhez kötődő várható európai források megszerzésének forgatókönyve. Ennek elvi menete a következő lehet:

1.   Az érintettek, vagyis a gazdálkodók, földtulajdonosok nem juthatnak információhoz a vázolt európai átalakulási folyamatról, és forrásszerzési lehetőségekről! Ezek „kiszivárgását” minden eszközzel meg kell akadályozni! Néhány erre utaló személyes tapasztalás:

·        A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Programról (NAKP-ról) és annak bevezetéséről szóló 1999-es kormányhatározat háttéranyagaként több ezer példányban elkészült részletes, több, mint 150 oldalas tanulmánykötetet a tárca a legutóbbi időkig „szamizdat”-ként kezelte, az „hűvös halmokban” állt a minisztériumban, elzárva a közvéleménytől, az érintettektől, de még a megyei FVM hivataloktól is.

·        Az NAKP-t, annak támogatott gazdálkodási rendszereit, valamint európai hátterét részletesen bemutató, 1999-2000 telén elkészült, 6x30 perces, azonnal vetíthető – egyebek mellett Dr. Franz Fischler agrár- és vidékfejlesztési EU főbiztossal készített hosszabb interjú részleteit is tartalmazó – televíziós sorozatot évek óta visszatartja az FVM, és nem adja át vetítésre egyik televíziós csatornának sem.

·        Az FVM hivatalos EU-s kiadványaiban vagy nem is, vagy csak ködös és összegek nélküli, a támogatás várható mértékét nem közlő módon szerepelnek a vidékfejlesztési intézkedések. Ez persze nem véletlen, hiszen az FVM vidékfejlesztési programokkal foglalkozó vezetői értekezlete egyenesen úgy fogalmazott, hogy: „A társadalmi vitára szánt tervezetek támogatási összegeket, pénzügyi táblázatokat  ne tartalmazzanak!”

·        Az egyik vezető agrárgazdasági folyóiratba másfél évvel ezelőtt e tárgykörben írt cikkünk lektora annak közlését azzal utasította el, hogy: „A CAP második pillére nem is létezik!”.

·        Az európai agrárátalakulással foglalkozó, az FVM szoros felügyelete alá tartozó egyik szaklapba egy évvel ezelőtt e tárgykörben írt elemzésünk kéziratára – az 50 évvel ezelőtti gyakorlatnak megfelelően, és a két komoly szakmai lektor egyértelmű támogató véleménye ellenére – a „cenzor” egyszerűen széljegyzetként ennyit írt: „A cikk nem közölhető!”.

·        A vidék érdekeit nyíltan felvállaló, a sanda szándékokat minden eszközzel leleplezni igyekvő, az érintetteket tájékoztató és túlélésüket segítő egyetemi intézet[11] „piacrontó”, a „lezsugázás” körülményeit nehezítő közösség karalapítási kérelmének elutasíttatása, kari jogállásának megszüntettetése, a hagyományos agrárkarba helyeztetése, anyagi forrásainak megcsapolása, modellterületének[12] elvétele, fokozatos erodálása, ellehetetlenítése, végső soron elhallgattatása.

2.   A teljes információ- és hírzárlat közepette egyre nagyobb bizonytalanságba és elkeseredésbe kerülő agrártársadalom előtt nagy fórumokon megnyilvánuló politikusok – többek között a Parlament Mezőgazdasági Bizottságának elnöke – több ízben olyan kijelentést tesznek, hogy „Az Európai Unióban 500 ha-os birtokméret alatt nincs is élet, a kisebbeknek nincs semmi esélyük![13]” Pedig hát láttuk, az európai birtokstruktúrát és az agrár- és vidékpolitika ezzel kapcsolatos törekvéseit! De ettől a megszólalók nem hagyják magukat zavartatni, egy ízben például azzal toldva meg ezt a blöfföt, hogy „Olaszországban ennyi az átlagos birtokméret” (mármint hogy 500 ha!!), amely kijelentés egyenesen a nyílt színi hazudozás kategóriájába tartozik.

3.   Jön ezután az államtitkár, és a televízióban megosztva velünk az agráriumra vonatkozó jövőképét, kijelenti: „Hozzá kell szoknunk a gondolathoz, hogy a mezőgazdaságban csak 80-100 ezer ember fog munkát találni. A többieket kezelje a szociálpolitika!”. (Emlékszünk, ez az a nagy latifundiumokra és bérmunkára alapuló agrármodell, amelyet korábban már említettünk, és amely a bérmunkára kiválasztott „szerencsés zsellérek” mellett többszázezres munkanélküliséggel és elvándorlással fenyeget!)

4.   Az információhiánytól szenvedő és a látszólag különböző irányokból egybehangzóan érkező politikusi kijelentésektől elbizonytalanodó, elkeseredő közegben megjelenik az ajánlat! „Adja oda a földjét! Hiszen látja, úgy sincs esélye! Mi segítünk magán! Jó pénzt adunk érte, vagy ha azt akarja, pl. életjáradékot fizetünk!” A piacról ugye ismerős ez az eljárás! Ha olcsón akarom megvenni a portékát, akkor fel kell bérelni néhány álvevőt, akiknek az a dolga, hogy egymás után, látszólag egymástól függetlenül, mintegy odatévedve ócsárolják az árut, azt az érzetet keltve az eladóban, hogy egyáltalán nem, de legalábbis annyiért, amennyire tartotta, biztosan nem tudja eladni azt.

5.   Ha a „méz a madzagon elég vastag”, akkor a dolog sikerrel járhat, és ha a vevő maga „a zsákmányszerző birtokos”, akkor a törekvés máris elérte célját. Ha az ajánlatot közvetítő állami szervezet – pl. a Nemzeti Földalap (NFA) – tette, akkor következik még egy, a folyamatot célba jutató lépés. Ezt előkészítendő hangzik el – az állami vagyon privatizálása kapcsán oly gyakran hallott kijelentés, hogy: „Az állam rossz tulajdonos. A vagyont jobban, hatékonyabban tudja működtetni a magángazdaság. Annak kell adni tehát a földet, aki már ma is hatékonyan gazdálkodik, és a piaci versenyhez szükséges tőkeerővel, technológiával és tudással rendelkezik.” És itt következik a földek privatizálása, a „zsákmányszerzők”-höz juttatása[14].

Az az érzésünk, hogy ezt a piacot rontja minden olyan információ, ami reményt ad a gazdáknak, a földek tulajdonosainak. Amíg ez a folyamat le nem zajlik, addig – az egyik illetékes államigazgatási szereplő szavaival élve – „Nincs itt a beszéd ideje! Nem kell türelmetlenkedni! Most még a múlt utolsó éve következik!”

Félreértés ne essék, a kritika nem a nagybirtoknak szól! Láttuk, hogy mindig is voltak Magyarországon magántulajdonú vagy kincstári nagybirtokok. A telhetetlen zsákmányszerzést, a szolidaritás teljes hiányát bíráljuk! Lassan és tagoltan mondjuk: Nagy baj lesz abból, ha az agrárium és a vidék szereplőinek egy szűk érdekcsoportja a többiek rovására, a többiek „testén keresztül” akar Európában előre jutni!!

A tényleges helyzet és finanszírozási lehetőségek bemutatásával és hazai feltételei megteremtésével kapcsolatos felelősséget az állam, a szaktárca és tágabb értelemben a szakmai és politikai agrárelit másra át nem háríthatja. Csak remélni lehet a mohó zsákmányszerző csoportok megfékezését, a kijózanodást, és a vidékfejlesztési intézkedések ennek megfelelő hangsúlyú kezelését, a szükséges intézkedések felgyorsítását. Ellenkező esetben ennek az elitnek kell vállalnia a vidék érdekeivel ellentétes tettei teljes történelmi és politikai felelősségét!

7.             Az előrelépés jelei

A gazdatüntetéseket, a Védegylet, valamint környezet- és természetvédő civil szervezetek közös sajtónyilatkozatát követően végre határozott közlemény került nyilvánosságra a mezőgazdaság- és vidékfejlesztés támogatásával kapcsolatban. Reméljük, hogy a közleményt konkrét tettek is követni fogják, a vidéki népesség számára mielőbb elérhetővé téve a részben hazai, nagyobbrészt pedig uniós forrásokat.

 

NEM CSOPORTOSÍTANAK ÁT FORRÁSOKAT AZ AGRÁR-KÖRNYEZETVÉDELEM TERÜLETÉRŐL

A Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumban cáfolták azokat a sajtóhíreket, miszerint az agrár-környezetvédelem területéről finanszírozási forrásokat csoportosítana át a tárca. A minisztérium tájékoztatása szerint 2004-ben több mint 19 milliárd forintos forrás áll rendelkezésre az agrár-környezetgazdálkodás finanszírozására. Az agrár-környezetgazdálkodási támogatások kínálta lehetőségeket a tavaly előtt elindított Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program eddigi tapasztalatait figyelembe véve módosították és illesztették be a Nemzeti Vidékfejlesztési Tervbe (NVT). Így az idén várhatóan a rendelkezésre álló 19 milliárd forintos forrás 2006-ig 29 milliárd forintra emelkedik. Az NVT-ben megpályázható támogatások 40,8 százalékát az agrár-környezetgazdálkodási források teszik ki. A területalapú agrár-környezetgazdálkodási támogatások célja: a környezetkímélő agrotechnikai eljárások bevezetésének ösztönzése, valamint a mezőgazdasági eredetű környezetterhelés csökkentése és kiegészítő jövedelmek biztosítása a gazdálkodók számára. (MTI - Budapest , 2004 03.11.)

8.             A szerzők és elérhetőségeik

Dr. Ángyán József, egyetemi tanár, intézetigazgató,

E-mail: angyanj@svr-sun.ktg.gau.hu

Dr. Ónodi Gábor, egyetemi docens, intézetigazgató-helyettes,

E-mail: onodi@kgi.gau.hu

Szent István Egyetem, Környezet- és Tájgazdálkodási Intézet,

2103 Gödöllő, Páter K. u. 1.,
Tel./Fax: 06-28-415-383,

Internet:           http://www.ktg.gau.hu/uj/kutatas.html,

http://www.nakp.hu