Vissza

 

Apákról fiukra szállt a mesterség…

“Egy fazekasdinasztia remekei”

A Zala Megyei Művelődési, Képzési Központ és Szakiskola Czúgh-család emlékkiállítása ürügyén

 

  Édesapámnak, minden ismeret kútfőjének nagy-nagy szeretettel:

Dezső

 

A néprajz elfogult hívei gyakran tüntetik fel, írják le úgy a népművészetet, mint egy korhoz, időpillanathoz, egy foglalkozáshoz, vagy egy tájegységhez, településhez kötött változatlan, megcsontosodott jelenséget. Szinte kizárólagosnak tekintik, idealizálják ezeket a külsődleges jegyeket. Valamilyen különleges, megfoghatatlan, titokzatos mítosszal övezik szeretett szenvedélyük, kisajátított tudományuk tárgyát. Azonban annak témavilága, formakincse, az életmóddal is szentesített elzártság ellenére kezdetektől – az utóbbi évtizedekben egyre gyorsuló és szembeötlőbb módon – több csatornán keresztül táplálkozott a magas művészetből. De a részes aratás, katonaság, hosszantartó hadifogság, a családalapítás stb. is gyakran távoli vidékek, helységek dallamkincse, balladái, szokásai, hiedelemvilága, meséi és tárgyi népművészete között teremtett időleges vagy éppen tartós kapcsolatot. Máskor pedig az odahelyezett tanító, jegyző, postamester –“nadrágos ember” – érdeklődése közvetített, honosított meg új foglalkozást, művelési módot, biztatott addig ismeretlen fogások, módszerek, motívumok kipróbálására, alkalmazására, elfeledett hagyományok életre keltésére, felújítására.

 

A század első felében a lakóházak, porták átépültek, a dédanyák lányai, napjaink nagymamái átöltöztek, az unokák a fonó helyett a diszkót látogatják. A használatból kikerült, ”feleslegessé vált” tárgyak, eszközök lelkes muzeológusok szakszerű fáradozásával néprajzi gyűjtemények raktáraiba, jó esetben tájházakba, skanzenekbe vándoroltak. A készítő mesterek kiöregedtek, mesterségek, műhelyek megszűntek. Hogy aztán a fővárosi, a városi lakótelepre beköltözött elsőgenerációs értelmiség, a “nagy generáció”, a 6o-as években - akkor talán érthető divatnak hódolva, utólag alig helyeselhető, hivalkodó gyűjtőszenvedéllyel - valósággal kifosztotta a falusi füstös konyhákat, padlásokat, elhagyott pincéket. És az ott talált kincseket bezsúfolta szűk panel-lakásai mennyezetig emelt egyen polcaira… Így aztán az “egészséges táplálkozási szokásoknak” hódoló, hazalátogató tini-unokák, miközben önérzetesen visszautasítják a “mama-főztjét”, ha keresnék is, hűlt helyét találnák a szép formájú, praktikus tárgyaknak, edényeknek, eszközöknek...

Miközben belátjuk az elkerülhetetlen modernizáció, az örvendetes életmódváltás vitathatatlan szükségességét, talán csak az a mód elgondolkodtató és elszomorító, ahogyan mindez végbement.

Pedig akadtak, akik időben figyelmeztettek, felemelték szavukat, keresték és kínálták a példát, a megoldást. Miként tette ezt hagyományosan és a fenti katartikus változások közben és eredményeként a Vas megyei Magyarszombatfa községből Zala megyébe áttelepült és zalaivá vált fazekas család három nemzedéke, a Czugh-dínasztia minden idegszálával, tehetségével és szorgalmával, töretlen szakmai helytállásával. Az Őrségből származó népi fazekas Czugh-család sorsa, munkássága is jól példázza az alkalmazkodás kényszerét. A túlélés és megújulás verejtékes emberi és szakmai küzdelmét. Az utóbbi három nemzedék közül a nagyapa, idős Czugh Miklós még a Vas megyei Magyarszombatfán élte le az életét. Ottani családi műhelyében felserdült fiai, János és Dezső már érett férfikorban költöztek Zalába. Az unoka, Miklós pedig már Tófejen tanulta a mesterséget. Dezső felnőtt fejjel érettségizhetett. A fazekas üzemvezető szeretett mesterségének avatott kutatójaként, cikkeivel, írásaival, elméleti munkásságával, éleslátásával is maradandót alkothatott.

 

“Ma már ritkaságszámba menő dolog, hogy egy-egy portékáját hangosan kínáló fazekas kocsija végigdöcög valamelyik zalai falu utcáján, pedig nem is olyan régen, kora tavasztól késő őszig, gyakori vendég, megszokott látvány volt ez a falvak lakóinak.

Nagyanyáink háza táján, a ház előtti ágasfán mindig száradt néhány barna-, meg zöldmázas tejesfazék a tűző nyári napon, míg a többiben, benn a kamra hűvösében békésen szunyókált a finom aludttej. Cserép tepsiben sült a málé, a prósza, de még a finom rétes is, meg a dagadó kalács. A hegyi hajlékok, pincék tűzhelyein cserépbográcsban gőzölgött, pöfékelt a gulyás, hegyi pörkölt, fejedelmi illategyveleget képezve a sült krumpli, az alma és a bor szagával. Cseréplábasban fortyogott a szilvalekvár ősszel, hogy azután hasas cserépbögrék mélyén érjék, cukrosodjék. De a cserépfazékba került a savanyított paprika, uborka jó része is, éppen úgy, mint disznóölés után a nyárra lesütött, zsírban konzervált hús és a tepertő is. Szóval a cserépedény nélkülözhetetlen velejárója, sokoldalú, mindennapos használati tárgya volt a falusi háztartásoknak. Szinte minden célra készült megfelelő, a mácsikszűrőtől a vajrázóig, vagy a cserép öntöző-korsóig. A konyhai használatban, a főzés terén ugyan részben átadta helyét a fazék, vagy a lábas a zománcozott vasedénynek, az asztali tűzhelyek, sparherdek térhódításával, de a sütésben nem volt párja, versenytársa.”(Czugh Dezső: Gerencsérek nyomában, Somogyban és Zalában, l972.)

 

Czugh Dezső “gyűjtése módszerességével, alaposságával, finom részletmegfigyeléseivel és gazdag népnyelvi anyagával nemcsak a társadalmi néprajzi gyűjtés legmagasabb szintjét képviseli, hanem a néprajztudománynak is komoly nyeresége… A bemutatott gyűjtést illusztráló fényképek a Néprajzi Múzeum kerámiagyűjteményében őrzött magyarszombatfai edényekről készültek. Megszerzésükben és meghatározásukban Czugh Dezső segítette a Néprajzi Múzeum szakemberét. A magyarszombatfai néprajzi szakkör jó munkája révén más értékes néprajzi tárgyak is kerültek a Néprajzi Múzeumba” – még 1955-ben ismerték így el országosan is a fiatal, az akkor mindössze harminc éves fazekasmester munkásságát. Elsősorban az ő kutatásai segítségével idézzük fel a fazekasságnak, az ősi kézműves szakmának szülőfalujához kötődő múltját, családi emlékeit. Saját gyűjtése mellett felhasználta, forrásmunkának tekintette a térség tudós kutatójának, Koós Károlynak a “Züricvölgyi gerencsérség” című, a negyvenes évek elején készült alapvető, kalandos sorsú tanulmányát. Nemcsak a közös téma, hanem a felkeresett adatközlők, a követett módszer, így a helyi jellegzetes szóhasználat, megnevezés- és kifejezés használat is összeköti a szerzőket. Talán csak a terület, a gerencsér falvakat felfűző völgy és patak nevének értelmezésében tért el a véleményük. Czúgh Dezső szerint a nép körében ismeretlen “Züricvölgy” helyett “a völgy lakossága inkább az Őrséghez tartozónak vallja magát”. Véleménye szerint a Kerkával hosszasan párhuzamosan futó vízgyűjtő patak csak eredeténél viseli a Züric nevet, délebbre Falupatak, Zalában pedig Szentgyörgyvölgyi-patak, Nemesnépi-patak. A vidéket pedig Völgység néven emlegetik.

A kutatók eredményei, közleményei nyomán a Néprajzi Múzeum figyelme is az ötvenes évek elején irányult a vidék ősrégi keletű kézműves hagyományainak feldolgozására. A helyszíni gyűjtés mellett M. Kresz Mária, Moldován Domonkos filmrendezővel közösen elkészített “Magyar fazekasok” című film itt forgatott részleteivel, felbecsülhetetlen értékű dokumentumokkal járult hozzá a vidék gazdag kézműves múltjának, hagyományainak élményszerű, hiteles megőrzéséhez, átörökítéséhez.

 

Czugh Dezső írásaiban Magyarszombatfa település-földrajzi, egyben néprajzi helyzetének gondos leírása közben bemutatja, hogy az Alpok-alján, a vas-zalai dombvidék határán, a veleméri völgyben a sovány irtásföldön gazdálkodó parasztember nyomorúságának enyhítésére miként kényszerült a gerencsérség szép, de nehéz, fáradtságos mesterségére. Kisszerdahely, Magyarszombatfa, Gödörháza, Velemér és a zalai Szentgyörgyvölgy lakói korán felismerték az itt található jó minőségű fazekasagyag alkalmasságát főzőedény készítésére. A helybeli felhasználás mellett jó ideje termékeik legnagyobb részét Somogyban értékesítették. Az ottani silány homok nem volt alkalmas korongozásra és égetésre.

A gyakran ásás vagy szántás során előkerülő cseréptöredékek, az ásatások alkalmával megismert leletek vallanak a környék egykori, ősi, kezdetleges fazekas előzményeiről.

A céhes időkben virágzó itteni fazekas életre utal a hiányosan előkerült “Veleméri s Gödörházi Fazekas Czéh Ládája 1868.” Egy még korábbról való szabaduló levél pedig azt tanúsítja, hogy a szentgyörgyvölgyi céh kötelékébe tartozó céhmester, Kalmár István műhelyében még 1857-ben szabadult és szerzett mesterlevelet a gödörházi inas, Szépe Károly. A 3-4 éves inaskodással, tanulással megszerzett tudásról “fazekasremek” készítésével adtak számot az ifjak. Kemény próba elé állították a vizsgázókat: például egy huszonöt literes “faziék” és arra való “födüt” kellett “csinyáni”. Akinek nem sikerült a vizsga, nem árusíthatott.

 A legtöbben csak az őszi, téli, tavaszi időszakban dolgozhattak a műhelyben.  ”… abba az üdübe mindegyik fazekas gazdálkodott, csak az Anta’ Jóskáná’ ment nagyba a munka, óko még öten is duógoztak.” “Szombatfán mindenki gerencsir, csak a biru bugyoga csinyálu!” – jegyezte le Czugh Dezső Bicsák Pál, az idős adatközlő fazekasmester, ízes szavait. A fiatal lányok, asszonyok is a műhelyben dolgoztak. Korán megtanulták a festés, ”mázolozás” fogásait. A szakma, de a szegénység is egymáshoz fűzte a fazekas családokat. Legtöbbször innét választottak feleséget, férjet. A családfő több napos huzamosabb távolléte, a vásározás, és a somogyi “stáciuzás” idején az asszonynépre maradt a műhely és a kis gazdaság minden gondja-baja.

A fazekas két féle agyagot, az úgy nevezett tálföldet és a főzőedénynek való földet különböztet meg. A főzőedényt – a fazekat, lábast, “bokrácsot” - a tűzálló, tehát mészmentes, vastartalmú agyagból készíti a fazekas. A sárga és kék földet felesen keverik, ez a legjobb.

A fáradtságos munkával, 7-8 méter mélyből kitermelt agyagot kézi szerszámokkal (csótárral, egyébre nem használt sarlóval) “vágták meg” vékony szeletekre. Többször gyúrták, karikába taposták, hogy képlékeny, jól formázható, éghető agyagot nyerjenek. A főzőedény a szabad tűznél való főzést csak akkor bírja ki, ha az agyagot finom homokkal kellően soványítják. Ezt nehezebb korongozni, mint a tiszta agyagot, a mázat is nehezebben viseli, mert a likacsosabb agyag beszívja a vizet. De épp ezért igen tartós lesz. A szegénység szülte szabadtüzű konyhában elkelt a lelemény, a változatos formagazdagság, azonban a használat, a főzés közbeni erős kormozódás miatt nem volt divat a gazdagabb díszítés, cifrázás.

Egyszerű eszközök, a házi készítésű, lábbal hajtott korong, a kézi hajtású máz- és festékőrlő kő mellett “leckebőr, fakiés, meccüfonál vagy riézdrót” segítette a munkát. “… régen az az edin, melik nem vuót küforgatva (a korongozott korsó oldala recésre készítve) nem is számított edinnek.”A szárítás után következett a “mázolozás” (bevonás mázzal), a festés “pemzlivel” később gurgulával: irókával. A mázatlan parasztedény nemcsak olcsósága miatt, hanem pl. a csöcsös korsó a párologtatással járó előnye miatt volt kelendő, a tepsi esetében pedig “nem vettik meg a mázolosat, mer a parasztbu a kukoricamáli jobban kigyütt.”

A fazekasok igyekeztek minél kevesebb és olcsóbb anyagot felhasználni, tehát kevesebb mázat, festéket alkalmaztak. Kívül leginkább a zöld és barna mázat használták, belülre a sárga színű vasporos máz került. A századfordulótól kezdve kezdték megkövetelni a somogyi asszonyok is, hogy színes fazekakat kapjanak.

A környéken elsősorban a főzéshez, tároláshoz, tartósításhoz használatos edényeket korongoztak, de pl.1927 körül Koós Júlia tanítónő biztatására néhány fazekas vázák hamutartók, apróbb dísztárgyak készítésével is megpróbálkozott. Közülük többet maga Koós Júlia festett is. Az erdővel borított dombvidék vonzotta a városi embert. A környék településeit (Kerca, Senyeháza, Őriszentpéter) felkereső kirándulók, nyaralók (városból érkező vendégek, családok) szívesen vásárolták ezeket az ajándékokat. Czugh János, Zsohár János, Ozsvatics Gyula vázáit a harmincas években több kiállításon is bemutatták.

A fazekas munka sokoldalú tudást igényelt. A termékek az égetéssel váltak alkalmassá a használatra, értékesítésre. Nagy szakértelmet és gyakorlatot igényelt a 400-500 szárított edény berakása és kiégetése a nyílt tüzelésű boglyakemencében.

A fazekasok a készterméket cserekereskedelem útján, vagy vásárban értékesítették, de szívesen vállaltak megrendelést is. A vásározó fazekas szebb és tartósabb edény készítésére kényszerült. Igényesebb volt az agyag megválasztásában, de megtérült a jobb öntő- és festékanyag távolabbi vidékekről (pl. Sümeg, Tüskevár) beszerzésének többletköltsége is. A változatosabb, tetszetősebb formákon gazdagabb lett a díszítés is: levél és virágmotívumokat festettek az edényekre. A század elején eljutott és meghonosodott a gurguladíszítés, elterjedt a díszes motívumok benyomására a “cifrázufa”.

Sok lelemény, ellesett, bevált tapasztalat, megbízható fuvaros társ kellett a vásározáshoz, még inkább a távoli somogyi falvakba való felkerekedéshez. A lófogatos fuvaros magasított kocsijának derekába szalma közé 10-11 rendbe rakott kb. 1000 darab edénnyel (“két erües kemencive”) indultak “Somogyba.”(Magába foglalta Zala, Somogy vármegye területét, sőt Tolna és Baranya megyék egy részét.) Nagybajomnál elágazó útvonalakon “stáciuk” (egyszeri etetéssel megtett út) szerint indultak a 10-11 napos útra. Mivel a fazekasok legtöbbjének fogatja nem volt, kereskedelmüket a falu lovas gazdáival közösen, felesben bonyolították le.A fazekas az utat gyalog tette meg: ”úgyis elég a luoaknak a teree, a gerencsiér gyalog is ee tud mennyí!” A kocsis este kifogáskor, etetéskor, meg reggel befogáskor, etetés-itatáskor “kiadta az ordét: egyik luo a gerencsiéré.” Az edényeket a választott útvonal falvainak terményeivel, búzával, rozzsal vagy kukoricával “egyszer”, “kétszer” töltve adták el.

Az edényeket is a választott útvonal, vidék és a szezon igényei szerint válogatták össze. Kelendő volt a szélesfenekű- vagy parasztfaziék, a savanyitus faziék és leginkább a tejesfaziék. Változatosak voltak a kínált korsó félék: a mázatlan vizeskorsu, az asztali korsu, a boroskorsu – aratás idején a bugyoga, a fülén elhelyezett mázas szopóka után a csöcsöskorsu, vagy csecseskorsu. Elkeltek a tálok, kistálok, tányérok, a lábos, a bokrács (bogrács), kugliusütü, vajrázu, a sótartó.

Az l900-as évek elején Magyarszombatfán 38, Gödörházán 22, Veleméren 25 fazekas élt. A szakma lassú elsorvadásának azonban biztos jele, hogy ekkor már egyre kevesebb mester tartott inast. 1910-ben Gödörházán 22 mester közül csak hat mesternek volt inasa. Az első világháborút követő, egyre mélyülő válság a fazekasokat sem kímélte. 1944-ben Magyarszombatfán már csak 21, Gödörházán 10, Veleméren 11 fazekas dolgozott.

 

A Czugh-család ősei apai és anyai ágon is több nemzedéken keresztül űzték a fazekasság nehéz, sok fáradtsággal járó, szerény megélhetést biztosító mesterségét. Az 1900-ban született nagyapa, Czugh Miklós még anyai nagybátyjánál, Zsohár Istvánnál tanult. Így aztán természetes, hogy két fia: János (1917−1993) és Dezső (1925−1995) is korán belekóstolt a mesterségbe. Már kisgyermekként segédkeztek, 13-14 évesen pedig rendszeresen részt vettek a napi munkában. A mezítláb hajtott korongon 40-50 tejesfazekat, virágcserepet vagy cseréptálat, formáztak. Dezsőt így aztán 1942 októberében tizenhét évesen a “tanonci szakbavágó” hároméves munkavégzés után a muraszombati iparos-tanonciskolai “segédi vizsgálaton” kitűnő előmenetellel fazekas segéddé nyilvánították. Négy év múlva pedig a Soproni Kerületi Kereskedelmi és Iparkamara az 1946. december 27-én kelt Mesterlevél-be felhatalmazta a “mester urat, a mester megjelölést iparával kapcsolatosan cégében, nyomtatványain és hirdetéseiben jogosan használhatja.”

A kilátások azonban ekkortájt egyáltalán nem voltak biztatóak. Hiszen szülőfalujában, az egykor virágzó fazekas központban, mindössze 1-2 műhely tartotta fenn magát. Testvérével, János bátyjával együtt – aki még 1938-ban tett mestervizsgát – sokat törték a fejüket, hogyan lehetnének túl a válságon, menthetnék meg a több évszázados hagyományokat. Czugh Dezső lejegyezte, hogy sokat köszönhettek dr. Dömötör Sándornak, a Szombathelyi Savaira Múzeum igazgatójának, aki gyakori gyűjtőútja során többször felkereste a családot és bíztatta, bátorította őket a mesterség hagyományainak felelevenítésére és folytatására.

 

1950-ben nyolc fazekassal a termelőszövetkezet –a téesz - mellett “téli csoportot” alakítottak, majd egy év múlva a Háziipari Szövetkezet már harminc fazekasnak adott munkát. Czugh Dezső 1952-ben népművészeti szakkört szervezett. Elindította a gyűjtőmunkát. Előadásokat tartott, országos kiadványokba szakcikkeket, pályázatot irt. ”A majolika és népi-cserépipar jelenlegi helyzete és jövő lehetőségei a helyi iparban” című tanulmányában szakszerű, alapos helyzetelemzés alapján tett javaslatot az iparszerű termelés és forgalmazás megszervezéséhez. 1953-ban megalapították a Magyarszombatfai Kerámiagyárat.

A tervező, szervező üzemvezetői teendők közepette a családi műhelyükben megújították, országosan is ismertté tették a magyarszombatfai kerámiát. Az országban az elsők között kapták meg a Népi iparművész címet

 

1964-ben a testvérek engedtek a zalaiak hívásának, Tófejre költöztek. Itt megalapozták és irányították az alakuló kerámiaüzemet. Munkásságuk egyre inkább beérett, kiteljesedett. Számos megyei, vidéki, fővárosi és nemzetközi kiállítás, bemutató gyarapította népszerűségüket, hozott megérdemelt szakmai elismerést. A Gerencsér Sebestyén Pályázatokon elért sikerek gazdagították szakmai hírnevüket. Czugh János, a fivér 1970-ben, két év múlva Dezső is elnyerte a Népművészet Mestere kitüntető címet. Sikereik egyben jól szolgálták a vidék gazdag népművészetének, kézművességének, kortárs alkotóinak elismerését, megbecsülését is.

Zalaegerszeg város az 1978-ban felépített páterdombi Fazekasház művészlakásába hívta meg Czugh Dezsőt, aki ezen túl önálló alkotó népi iparművészként dolgozhatott. Rövidesen fivére is beköltözhetett a megyeszékhelyre az egykori fazekasok utcájába, Mártírok úti műhelyébe. Czugh János lányai –Katalin és Mária – és természetesen Czugh Dezső fia, Miklós is édesapja örökébe lépett, tovább élteti a családi hagyományokat. Czugh Mária vegyészmérnökként a Zalakerámia tófeji üzemének fejlesztési osztályvezetője, Katalin – aki szakmunkás bizonyítványt szerzett - ugyanott, üzemi munkás. Czugh Miklós népi iparművész alkotóként és szervező, oktató munkájával is élteti a népi kerámia tradícióit.

 

Czúgh Miklós már Tófejen lett szakmunkás. Bevallása szerint a családban elsajátított repertoárt kicsit szélesebbre nyitotta. Modern céhlegényként bejárta az országot. Megfordult Nádudvaron, hosszabb időt töltött Hódmezővásárhelyen, több mint egy évet Mezőtúron. A Dunántúlon felnőtt ifjú számára szokatlan volt az alföldi táj, lakóinak szokása, életfelfogása, de a fazekasmesterségből is sok újat tapasztalt, igyekezett elsajátítani. Aztán 1975-től költözött vissza Zalaegerszegre, azonban közben még egy tájegység motívumkincsét is felvette. Bajai fazekas családból választott felesége révén a Duna-menti várossal került kapcsolatba. Ottan Solymosi Ede múzeumigazgató ismertette és szerettette meg vele a környéken élő kerámiahagyományt. Nem volt, aki helyben folytassa. A sárközi stílus szokatlan és érdekes volt számára. Hónapokig kínlódott a “cirokázás”, a “folyatás” megtanulásával, hiszen a szekszárdi Steig mester nem szívesen fedte fel a szakmai titkokat. Attól fogva a megtapasztalt teljes rendszert: az őrségi, a bajai, az ősrégi mohácsi kerámia-formanyelvet egyaránt alkalmazza. Hiszen maga az őrségi kerámia, ahol a főzőedények voltak divatban így egy sokkal színesebb, gazdagabb gyakorlattal egészülhetett ki, válhatott teljesebbé.

A 80-as évek átmeneti nehézségeit, kitérőit követően az érdeklődés fellendülését a kézműves képzés felújítása is mutatja. Czugh Miklós, az ötvenes éveihez közelítő, legjobb alkotóerejében levő népi iparművész édesapja halála után szívesen és nagy kedvvel kapcsolódott be a megyeszékhelyi kézműves iskolai oktatásba.

Legújabb szenvedélye pedig többszörösen is emlékeztette jeles elődeire, a forrásokra. A muraszombatiak támogatásával a szentgyörgyvölgyi kerámiaüzem munkájának megszervezésén, elindításán fáradozott. Édesapja egykor éppen a délvidéki, Mura-menti város tanonciskolájában szakvizsgázott, míg aztán az 50-es években kutatási során rábukkant az szentgyörgyvölgyi céh kötelékébe tartozó Kalmár István mester göndörházi inasa, Szépe Károly szabaduló levelére 1857-ből, alján a piros viaszba nyomott kör alakú pecséttel, közepén gombos tetejű cserépkályhával: ”SZENTGYÖRGYVÖLGYI FAZOKAS CZÉH.” Sajnos 2001-ben a dinasztia legfiatalabb tagja, Czúgh Miklós is eltávozott közülünk. Így a mostani emlékkiállítás lezárt életműveket tár a mai látogató elé, egyben megalapozhatja egy állandó kiállítás mielőbbi létrejöttét.

A zalai agyag ugyan nem lehetett alkalmas a fazekassághoz, azonban a szomszédos Magyarszombatfáról áttelepült tehetséges Czugh-család befogadására, meghonosítására kedvező, jó talajnak bizonyult az értő, segítőszándékú törődés, támogatás.

 

(Részletek “A Czúgh-család a kerámia és a közízlés szolgálatában” c. készülő monográfiából.)

 

Borbás György