"Talán egy belső fohász..."

Lukin László halálára

A jókedvű, tréfálkozásra, csipkelődésre mindig kész tanár apa és a szelíd, sohasem kacagó, de mindig mosolygó, halk szavú édesanya jelentette a szülői házat. Lacinak egy nálánál jóval idősebb bátyja is volt, aki akkoriban - mióta én ismertem - már nem lakott Baján. Úgy hírlett, hogy két másik testvére is volt, de ők korábban meghaltak. Talán innen volt Margit néni mosolyában a belenyugvás...

A zárda (ezzel a becenévvel illette az egész város a Miasszonyunk-rend intézetét) mint nyolcszáz fős leányiskola természetesen kapcsolódott a város másik szerzetesiskolájához, a ciszterci rend III. Béláról elnevezett fiúgimnáziumához. A ciszter nevelés, a havi gyónás, a vasárnapi közös szentmisék, a ministrálás, a hittanórák, a cserkészet, később a templomi szolgálat egyik legszebbje: az orgonálás szervesen beépült a fiatal Lukin László életébe. A becsület, az egyenes beszéd, az őszinteség, a munkabírás, az önfegyelem is természetes velejárója lett életének. Isten kegyelmével és segítségével mindhalálig hű maradt...

Korábban elképzelhetetlen volt, de már a "mi időnkben" (Laci 1944-ben érettségizett, én 1948-ban végeztem a tanítónőképzőt) városmozdító nagy rendezvények díszítették a tanév végén a diákság életét. Bálint Ferenc, a Zeneakadémiáról frissen kikerült fiatal, lelkes civil tanár összehozta a város öt középiskoláját, és hét országra szóló szabadtéri koncertet szervezett népdalénekléssel, új magyar kórusművek bemutatásával. Koronája volt a koncertnek az újdonság: Kodály-Berzsenyi: A magyarokhoz; a Forr a világ-kánon. Háromszor újrázta meg a közönség! E hatásokban nőtt és izmosodott a fiatal Lukin László.

Hatodikos gimnazista korában már Mozart-estet szervezett a zeneiskolai növendékekkel. Boldogan fújtuk: "Ó, felvirradt a szép óra", meg hogy "Oragna figa taxa fa..." A következő évben pedig Kodály-estet rendezett ez a sudár, hullámos szőke hajú, szép kék tekintetű fiú, páratlan hozzáértéssel, szervezőkészséggel. Aligha sejtettük, hogy amit itt és most elkezdett, ugyanilyen intenzitással, lendülettel, kedvvel és közönségszeretettel fogja végigvinni negyven éven át...

Bejárt a zárdába is, meghallgatni a vasárnapi misék többszólamú kórusműveit. Olga nővér, a karnagyunk nemes egyszerűséggel "lelacikázta", és mindig kierőszakolta a fiatal muzsikustól az elismerő bókot, dicséretet.

A zeneiskolába jártunk Recska Ilonka néni zongoratanítványaiként. Ő a század elejének híres zongorapedagógusának, Kovács Sándornak a tanítványa volt a húszas években. Pompás alap volt ez a "fölmenő ág" mindkettőnk számára.

Az ostrom előtti őszön sokan fölkerültünk Budapestre. A bajai diákság a Mátyás-templomban gyülekezett vasárnaponként a Bárdos vezényelte tízórai misén. Elölről, a szentélyi stallumoktól figyeltünk, hogy lássuk, élvezzük, részesei legyünk a lenyűgöző énekkari-zenekari hangzásnak és a fantasztikus vezénylésnek.

Csaknem négy év múlva Lukin kísért a tanári szobába a Zeneakadémián, ahol Bárdos tanár úr felvett a Mátyás-templom kórusába.

Az akadémiai szünetek a "mi kis városunkban" Duna-úszással, kirándulásokkal teltek, hol Koppányba, a várostól északra, hol délre, Vodicára. Voltak nyár éjszakai szentségimádások és jókedvű táncolások is. Aztán jártunk a városháza dísztermébe lemezhallgató-estekre, Gonda László filozófiatanár magyarázó előadásain okosodva. Lukin Laci mindezeknek állandó és hűséges látogatója volt.

Közben elvégezte a "szentháromságos tanárgárda", Harmat-Werner-Bárdos vezetésével az egyházzenei tanszakot, majd a középiskolai énektanárképzőt.

1950-ben megnősült, elvette Horváth Esztert, aki Molnár Ferenc unokája, Sárköziné Molnár Márta leánya volt. Laci és Eszter hamarosan tanítani kezdtek, sok éven át együtt a Horváth Mihály téri gyakorlóban. Születtek a gyerekek: három fiú és öt lány. Közben kórusvezénylés, előadások, tévésorozatok - köztük az emlékezetes Zenélő óra - követték egymást, énekkönyvek írása, szerkesztése, vidéki utak, fordítások és mindeközben jelenlét a zenei életben, az ország vérkeringésében. Ott volt a Liszt-, a Bárdos-társaság, a KÓTA és még számos szervezet tevékenységében, hallatta hangját sok fontos dologban. Mindig nyugodt volt, nem drukkolt, nem izgult, nem volt ideges. Soha nem állt ki készületlenül. Egy jellegzetes torokköszörülés, talán egy belső fohász, és hangoznak a szavak ép magyarsággal, pontosan, szépen fogalmazva.

Mindig volt ereje egy humorba szőtt mondatra vagy fáradtságot oldó tréfára. A hit, a nyugalom hatotta át akkor is, amikor a nyolcból a legkisebb fiú, a tizenkét éves Andris a leukémia pusztító hónapjai után átköltözött az égi hazába, s akkor is, mikor évtizedeken át hűséges társa, Eszter meghalt. Mindannyiunk emlékezetében úgy él, ahogy határozott léptekkel kimegy a pódiumra, körbenéz, egyenes tartással, egyenes hangon konferál, hangot ad, műsort közöl, ünnepélyt nyit.

Olyan kereken élte hetvennyolc esztendejét, ahogyan csak az Úr kiválasztottai tehetik. Beteljesítette a Szent Pál-i intelmet: "A szeretet türelmes, jóságos ... mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel." Gyermekei családjának és az utolsó hat és fél éven át második feleségének, Kovács Marikának adjon vigasztalást Szent Pál: "A szeretet nem szűnik meg soha." Nyugodjék békében...

Mohayné Katanics Mária

Az írás másodközlés, megjelent az Új Ember 2004. 08. 29-ei számában.