HA MEGINDUL AZ ADRENALIN…

Frank Yvette csehországi aranydiplomája fotóiért

A Magyar Művelődési Intézet együttműködési megállapodást írt alá a csehországi, hasonló feladatokat ellátó szervezettel. Az IPOS Artama – a 24. Nemzeti Amatőr Fotókiállítás megrendezése alkalmából – meghívott egy ötven képből álló magyar kollekciót a pályázatra. A zsűri végül 22 magyar alkotást javasolt kiállításra, 12 magyarországi pályázótól. A szegedi Frank Yvette kollekcióját aranydiplomával tüntették ki. A teljes magyar kollekció pedig szintén kitüntetést kapott. A csehországi Svitavy városának Múzeumában kiállított magyar alkotásokat Bóta Luca (Budapest), Dobos Szilveszter E-MAFOSZ/G (Kőbányai Fotóklub, Budapest), Fabó Katalin (Szivárvány Fotóklub, Budapest), Frank Yvette (Lajos Sándor Fotóklub, Szeged), Juhász Miklós EFIAP (Diósgyőri Vasas Fotóművészeti Kör, Miskolc), Lapinskas Attila (Ostoros), Lőkös Zoltán AFIAP (Felföldi Fotográfusok Szövetsége, Budapest), Papp Elek (Ceglédi Fotóklub, Nagykőrös), Szathmáry-Király Ádám AFIAP (Felföldi Fotográfusok Szövetsége, Budapest), Széman Richárd (Budapest), Vágvölgyi Mihály E-MAFOSZ/B (Székely Aladár Fotóklub, Mezőberény) és Váradi Károly (Magyar Fotóművészek Világszövetsége, Hatvan) készítette. A teljes cseh és magyar anyagot bemutatja a Magyar Művelődési Intézet ez év decemberében Budapesten is. Sajnos a kiállítás katalógusában a magyar kollekció alkotóinak neve nem szerepel, de ettől még semmivel sem csökken érdemük, amivel tovább öregbítették a kortárs magyar fotóművészet külföldi elismerését. Frank Yvette viszont egy egész oldalt kapott a kiadványban mint egyéni díjas, ahol négy felvétele jelent meg.

*

Frank Yvettel még sohasem találkoztam személyesen. Csak a fényképeivel, kiállításokon és zsűrizéseken egyaránt. A nevét is sokszor leírtam már, tudósításokban és a Magyar fotográfiai évkönyvben. Ezek tényszerűen tartalmazzák, hogy 1998 óta, mikor mi történt vele, Tőle azonban – telefonon több mindent is megtudhattam, például az érzéseit és a céljait. Elmondja Önöknek is.

"A szegedi érettségi után Békéscsabán tanultam mesterséget, fényképészetet, de már akkor tudtam, hogy én ennél többet szeretnék. Számomra a fotográfia a létezést jelenti! Azt, hogy képekben gondolkodom, és képek által létezem. A pénzkeresés, létfenntartás okán persze olyan munkákat is elvégzek, amelyek nem éppen felemelőek. De tudom, hogy utána valóban azt tehetem, azzal foglalkozhatok, ami igazán érdekel.

Erre a képi világra Révész Róbert által találtam, aki színházi fotósként elvitt engem 1998-ban a Szegedi Színházba, kortárs balettet fényképezni. Nem sokkal később pedig a modern táncművészeti előadásokon találtam magam. Igen, ez az, ami hozzám is igazán közel áll! Magam is pörgős vagyok, csak nem a színpadon! Állandó mozgásban, dinamikus életet élek. Talán ezért is tudom követni oly nagyon a színpadon fellépők érzelmi világát. Azonosulok velük, és igyekszem megörökíteni azokat a pillanatokat, amelyekbe ott van összesűrítve MINDEN! Minden, ami miatt egy hosszú mozgásfolyamatot megalkot a koreográfus, és előad egy vagy több táncos. A közönség soraiban vajon mindenki észreveszi ezeket a pillanatokat? Vagy elsiklik fölöttük? Én érzem, mikor kell exponálni, súg az adrenalin szintem. Ha elindul, tudom, hogy izgalmas pillatanokat teszek maradandóvá. És ezeket szívesen mutatom meg másoknak is. A színpadhoz közel alkalmam van olyan nézőpontból, olyan képkivágásban hangsúlyozni egy mozdulatot, egy kifejező arcot, a kezeket vagy lábakat, ahogy, amilyen szelektív módon a közönség nem teheti meg. Azért nem, mert ők mindent néznek, a teljes folyamatot, a teljes színpadképet.

A fotókat elsőként a koreográfusok és táncművészek látják. Az ő visszajelzéseik számomra a legfontosabbak. Ha azt hallom, hogy igen, ez az, ami miatt megszületett egy előadás, akkor nagyon boldog vagyok! De akkor is, ha rácsodálkoznak egy felvételre, s megkérdezik, hogy ez mikor készült, melyik pillanatban? És hogy nekik nem is jutott eszükbe, hogy így is lehet látni, értelmezni az előadást! Igazán klassz érzés megtapasztalni, hogy róluk szólnak a képek, de én is benne vagyok. Ilyenkor másodszor is elszabadul az adrenalin szintem.

Kezdetben csak a fióknak készültek a felvételek, de rájöttem, hogy az öröm akkor válik teljessé, ha mások, a nagyközönség is láthatja ezeket. Ezért küldtem el a képeket különféle pályázatokra. (A históriás csak zárójelben avatja be a kedves olvasókat abba, hogy Yvette egyik első pályázati szereplése éppen a Magyar Művelődési Intézethez kapcsolódik. Ugyanis 1998-ban, az Utazás a világ körül című kiállítássorozat első évében ő is szerepelt azon a tárlaton, amelyet az I. Országos Fotóhéten mutattunk be Budapesten, az Újpesti Ifjúsági és Gyermekházban.) 1999-ben az Alföldi Fotószalonon szerepeltem Szentesen, majd 2000-ben a Mozgásban című nemzetközi táncfotó pályázaton második díjat nyertem. Ez megismétlődött 2002-ben is. Ugyancsak 2002-ben nyertem I. díjat az Újvidéken megrendezett Nemzetközi Színházi Fotókiállításon, és ugyanitt kaptam FIAP bronz érmet is munkáimért.

Önálló tárlattal először 2001-ben jelentkeztem, amelyet Szegeden a Wagner Teaházban tekinthettek meg az érdeklődők. Lényegében ugyanez az anyag – Madártánc címmel – Budapesten, a Bethlen Galériában is látható volt 2002-ben, amely a Közép-Európa Táncszínházon belül működik. Ezek a nyilvános szereplések folyamatosan inspirálnak engem újabb és újabb

alkotások létrehozására. Amihez kiváló alkalmat nyújt például a Veszprémi Táncfesztivál, ahol az idén már ötödik alkalommal

vehettem részt. Egyébként ez az oka annak is, hogy nem tudtam személyesen átvenni a Csehországban elnyert első díjat. Természetesen jó lett volna utazás közben beszélgetni az alkotótársakkal, személyesen látni a kiállítást, kezet fogni a zsűri elnökével, fogadni a közönség tapsát, de úgy gondoltam, hogy nekem az alkotás sokkal fontosabb, mint az azt követő események. Kérem, ne haragudjanak érte!

Talán majd augusztus 29-én, a Magyar Fotográfia Napján eljutok Budapestre, amikor az Iparművészeti Múzeumban megnyílik a 27. FIAP Monochrom Biennálé, mert az ott szereplő 43 ország, 10-10 képes ország-kollekcióinak egyikében én is érintett vagyok. Természetesen a magyar anyagban, amelynek közös témája az érzelmek és indulatok képi ábrázolása volt. A tánc, a mozgásművészet olyan téma, amely alkalmas az emberi indulatok és érzelmek felfokozott kifejezésére, nekem pedig a megörökítésre. Alkotótársaimmal együtt nyertük el a magyar fotográfia elismeréseként a FIAP aranyérmet.

Az én életem kitölti a fényképezés, fesztiválról fesztiválra járok, ott vagyok a fotópróbákon, figyelek és fényképezek. De csak akkor, ha az előadás hatással van rám is. Csakis így születhetnek olyan képek, amelyeket a cseh közönség is láthatott. Köszönöm a lehetőséget!"

Én pedig köszönöm a bemutatkozást! Végighallgatva, s feledve a feltett – ám itt le sem írt – sablonos kérdéseket, milyennek is képzelem el Yvette-t, a 26 éves tehetséges, fiatal, szegedi leányt? Mozgékony, céltudatos, szorgalmas, kitartó, és nyitott egyéniségnek, aki jól kommunikál környezetével, és nagylelkűen osztja meg másokkal – a nézőkkel – mindazokat a vizuális élményeket, amelyekben neki – nem kevés áldozat árán – része volt.

Győri Lajos