DR. KONCZ GÁBOR

“…MÉLYSÉGES MÉLY A NEMRÉG…”

Vázlat a kultúra fogalmáról

Művelődésszervező, kulturális menedzser, kulturális vállalkozás szervező post graduális képzésben résztvevőknek többször idéztem Tóth Krisztina: “Budapesti árnyékok (álom, fotó, moraj)” című verséből (Tóth, 2001. 73 old.) a X. részt:

 

“Néz lefelé a lassú vízbe:

milyen mélységes mély a nemrég.

Holdlátta csend, semmit se tükröz.

Mióta folyik ez a képtelenség.”

 

Eleinte meglepett, hogy a poént nem igazolta vissza értő figyelem; csak néhányan és csak magyarázat után vették a parafrázist; Thomas Mann: “József és testvérei” című monumentális műve kezdődik így: “Mélységes mély a múltnak kútja.” E kedves, szép, törekvő hallgatók többsége alig tanul könyvből: fénymásolatokat, egymás közt keringetett, kalákában kidolgozott zanzákat olvasnak; s ezekben nincs utalás a mai művelődési, kulturális, művelődés-gazdaságtani problémák közelmúlt irodalmára. Segíteni szeretnék e vázlat és irodalomjegyzék közreadásával.

 

“Művelődés-gazdaságtan. Kulturális tervezés” címmel készülő könyvemben az általam átlátott (és részben általam vezetett ill. végzett) hazai művelődés-gazdaságtani kutatásokat, ezek jellemző szakirodalmát és az empirikus elemzések egy részét tekintem át. Ezen kutatásoknak gazdag (részben nem publikált) kéziratos, táblázati, számítási, bibliográfia háttere van. Az irodalom mögött létezik továbbá egy (az akkori publikációs szokásoknak és lehetőségeknek megfelelő) terjedelmes, ma már nehezen hozzáférhető kiadványi háttér. E kutatásoknak volt és van továbbá egy szerteágazó, szóbeli dimenziója: a művelődési vezető- és továbbképzések, a népművelő, művelődésszervező, művelődési menedzser szakos főiskolai és egyetemi oktatás, a hazai és végül a nemzetközi konferenciákon, a tervezési, művelődéspolitikai viták során elhangzott több száz előadás.

 

Mindezek hatására ma már több hazai felsőoktatási intézményben működnek művelődés-gazdaságtani tanszéki csoportok és a művelődés-gazdaságtan kötelező tantárgy a művelődésszervező ill. a kulturális menedzser főiskolai és egyetemi képzésben. Az “anabázis” az 1970-es évek elején, a Vitányi Iván vezetésével működő Népművelési Intézet (a mai Magyar Művelődési Intézet) volt. Egy helyen és együtt dolgoztunk, az évek során összességében közel százan, akik ma a teljes – politikai, gazdasági, közművelődési palettán – szétszóródva és nyomot hagyva vannak jelen. Fontos hangsúlyozni, hogy ott, egy ma szinte elképzelhetetlen társaság működött együtt; a sokszínűség, az interdiszciplináris, multidiszciplináris és európai szemléletmód segített feltárni és megérteni a régi összefüggéseket és az új jelenségeket.

 

Kutatási problémák az 1970-es években

Az 1970-es évek elején, amikor közgazdasági egyetemi hallgató és ezzel párhuzamosan aktív újságíró voltam, feltűnt nekem és nagyon izgatott egy elméleti és egy gyakorlati ellentmondás. Az elméletben jól megtanultuk, hogy a termelőerők és termelési viszonyok dialektikájában az előbbi a meghatározó; a termelőerők körében pedig kiemelkedő szerepe van az embernek a maga termelési tapasztalataival. Ám a tankönyvekben és a kötelező irodalomban akkor nyoma sem volt az emberi tudás közgazdasági elemzésének. Azt a hiányt fedeztem fel én is, amiről később Berend T. Iván így írt: “A gazdaságelmélet hosszú ideig elhanyagolta a műveltség, a képzettség szerepét a gazdasági folyamatokban. A növekedés tényezői között még a marxista közgazdaságtudomány is megfeledkezett ezen összefüggésről, amely pedig minden alapfokú összefoglalás legelején, az alapfogalmak tisztázásaként, hűségesen megismételte azt a marxi gondolatot, hogy a legfőbb termelőerő az ember a maga tapasztalataival, ismereteivel… A marxista közgazdasági elmélet megújulására volt szükség, hogy e gondolat eredeti erejével hassa át a közgazdasági gondolkodást”. (Berend, 1978. 141. old.)

 

A legfontosabb klasszikus és kortárs forrásokra (akkor elsősorban Berend T. Iván, Jánossy Ferenc, Kovács Géza, Vitányi Iván és Oskar Novotny közvetítésével) hamar rábukkantam, s egy csodálatos világ nyílt meg előttem: az emberi tényező, s ezen belül a tudás gazdaságtana. Kínlódtam a tananyagként tanultak és a felfedezett irodalom egyeztetésével, értelmezésével. (Sokan küzdöttünk akkor ezzel. Évfolyamtársaim közül erről legizgalmasabban Bogár László számolt be.)

 

Erőfeszítésbe került az is, hogy az új témát művelőnek kijáró meg nem értéssel megküzdjek. Komoly elméleti és módszertani problémám azonban mégis csak az volt, amit Keynes így fogalmazott meg híres könyve előszavának végén: “nem az új gondolatok megértése a nehéz, hanem a régiektől való megszabadulás, mert ezek behálózzák agyunk minden zugát annak a nevelésnek a következtében, amelyben legtöbbünk részesült.” És most, kutatói múlttal fedezem fel a híres könyv nekem is szóló záró mondatait: “Az emberek ma különösen türelmetlenül várnak a szokásosnál alaposabb diagnózisra… Előbb vagy utóbb azonban az eszmék és nem a hagyományos érdekek törnek új utakat és vezetnek jóra vagy rosszra.” (Keynes, 11. és 407-408. o.)

 

Noha a művelődés-gazdaságtan, kultúra-gazdaságtan, a köz-művelődés közgazdasági kérdései sok helyen kötelező tantárgy, a számos tanulmány mellett nincs a témának átfogó tankönyve. Ezért a hiányért a magam részéről érzem és vállalom a szak-mai felelősséget. A művelődés-gazdaságtan szót ugyan nem én írtam le először (ez valószínűleg néhai Kiss Árpád, debreceni professzor úr érdeme), viszont a kategóriát magyarul én dolgoztam ki. A tervezett kötetben pótolom tehát a hiányt.

 

“Ha egy évre tervezel, vess magot. Ha tíz évre tervezel, ültess fát. Ha száz évre tervezel, tanítsd a népet. Ha magot vetettél, egyszer aratsz, ha fát ültettél, tízszer aratsz. Ha tanítod a népet, százszor aratsz.” (Kuan-Cu) A közgazdasági elméletek történetében ez a felismerés számos változatban fordult elő, amikor a társadalmi fejlődés, a gazdasági növekedés gyökereit, mozgató rugóit elemezték. Kutatásaim során magam is ennek konkrét megnyilvánulásait, intézményi, szervezeti összefüggéseit kerestem.

 

Kutatói munkám két, szorosan összefüggő problémakör áttekintésére irányult. Az egyik a művelődés közgazdasági összefüggései. Ennek során elsősorban a művészetek, a közművelődés és az iskolarendszeren kívüli oktatás közgazdasági kérdéseit vizsgálva, elméleti, statisztikai és intézményi elemzéseket egyaránt végeztem. Majd a gyakorlati oktatás szervezés és (a számos előadás mellett) a kulturális menedzsment módszertanával foglalkoztam. A másik problémakör a művelődés társadalmi tervezése. Ennek során a jövőkutatás, a társadalmi tervezés és a művelődés (avagy kulturális) tervezés elméleti és metodológiai problémáit vizsgáltam. Konkrét előrejelzések és tervek kidolgozásában, az ezekkel kapcsolatos vitákban is részt vettem.

 

A művelődés-gazdaságtani, tervezési és előrejelzési kutatásokat a kultúraelmélet, a közgazdaságtan, a szociológia és a politológia érintkezési területén végeztem, elméleti és empirikus dimenzióban egyaránt. Több tucat kisebb-nagyobb írásban számoltam be munkáimról (nem egy idegen nyelven is megjelent), a mindenkori belső és külső munkatársaim is közzétették eredményeiket. Legtöbb időt egyrészt a fogalmakkal való birkózás, másrészt a rendezetlen statisztikai források feltárása és megfejtése, harmadrészt pedig a téma művelhetőségéért, elismertetéséért folytatott viták vették igénybe. Miközben az 1970-es és 1980-as években a kapitalizmus éppen attól újult meg, kapott fejlődési lendületet, hogy a szellemi munka vált a növekedés és fejlődés alapvető tényezőjévé, hazánkban akkor a művelődés gazdasági megítélésében olyan állásfoglalások is születtek, amelyek a művészetek és a közművelődés sajátosságait nem véve figyelembe, merev pénzügyi (és nem közgazdasági) szempontok szerint ítélkeztek. Publikációinkkal arra törekedtünk, hogy a “gazdaság” és a “kultúra” más nyelven beszéléséből származó, tragikus tendenciákat megakadályozzuk. Azt szorgalmaztuk, (…akkor elsősorban Kuti Évával és Marschall Miklóssal), hogy a kulturális szféra reális, a nemzeti újratermelés egésze szempontjából történő megítélésére törekedjünk; a távlati, közösségi, nemzetgazdasági szempontokat juttassuk érvényre a pillanat mindenkori kényszerpályáival és bürokráciájával szemben.

 

Ennek hangsúlyozása azért volt akkor fontos, mert a művelődés gazdasági problémái nem csupán a tervezés rendszerével, a finanszírozás mértékével és allokációjával voltak összefüggésben, hanem jelentős részben a rendszer ellentmondásait, a szabályozástechnika anomáliáit, diszfunkcióit tükrözték.

 

Az emberi tényező gazdasági szerepének elemzése csak a történelem, a közgazdaságtan, a szociológia és a politika (ma inkább úgy mondjuk: politológia) közös részeként, multidiszciplináris megközelítéssel lehetséges. Úgy éreztem akkor, hogy rám is igaz, amit Kárteszi Ferenc írt Gerolamo Saccheriről, aki 1733-ban már “Jóllehet elérkezett a hegyesszög-felvetésből levezethető nem euklideszi geometria felfedezésének kapujához, mégis kívül rekedt, mert a becsontosodott euklideszi szemlélet és filozófia nézetei bezárták előtte a kissé megnyílt kaput.” (Bolyai, 1977. 16. old.) Itt most a paradigmaváltás nehézségeinek személyes élményére utalok. A közgazdaságtudomány felől indultam, így a növekedés és munkaerő összefüggései ragadtak meg. Az 1970-es évek elejének politikai gazdaságtani, filozófiai tankönyvei között a reveláció erejével hatott rám is Jánossy Ferenc trendvonal-elemzése. Þ Trendvonal (Ezzel a jellel a keretes illusztrációkra utalok.)

 

 

 

Akkor még nem ismertem Schultz, Denison, Drucker, Toff-ler, Hauser stb. munkásságát vagy a frankfurtiak kultúriparszemléletét. Így Jánossy úgy hatott rám, hogy ma is Engelsnek a Feuerbachról írt egyik mondata jut eszembe: “E könyv felszabadító hatásáról csak annak lehet elképzelése, aki maga is átélte.” (Engels, 1973. 21. old.)

 

A növekedés és munkaerő összefüggéseinek, az oktatás és tudomány gazdaságtanának világában tájékozódva hamar kiderült: a művészetek, a tömegkommunikáció és általában az iskolán kívüli művelődés (hazai szóhasználatban: a közművelődés) közgazdasági vizsgálata hiányzik. Az ilyen elemzésekre tehát a hazai gyakorlati ellentmondások felismerése nyomán köteleztem el magam.

 

Ami ezeket a gyakorlati ellentmondásokat illeti, az 1974-es közművelődési párthatározat, majd az 1976-os közművelődési törvény előkészítésének, vitájának lelkes hangulatában egyrészt deklaráltatott a közművelődés társadalmi szerepének elméleti felismerése. A felismerés politikai rangra emelésének időszakában bontakoztak ki a jövőkutatási viták, amelyek – gyakran hivatkozva a külföldi forrásokra – a távlatiságra s ezzel összefüggésben a tudás jövőt formáló szerepére is felhívták a figyelmet. Ám nemcsak erről volt szó, hanem már akkor világossá vált, hogy a tudás-termelés és -elosztás világában is mechanizmus reformra van szükség. Emlékezzünk az akkoriban sokat idézett, 1967-ben készült, Radován Richta-féle csehszlovákiai jelentésre. Þ Válaszúton a civilizáció

 

 

A számos kínálkozó magyarországi megfelelő közül számomra Szakasits D. Györgyé emlékezetes: “...társadalmi-gazdasági fejlődésünk meggyorsítása nemcsak azon múlik, milyen anyagi lehetőségekkel rendelkezünk új tudományos-műszaki ismeretek megszerzésére és technikai realizálására, hanem egyre inkább azon, mennyire vagyunk képesek az alkotó jellegű munka társadalmi méretű elterjedését és az új technika adaptációját biztosítani. A fő kérdés az, sikerül-e olyan szabályozási rendszert, olyan társadalompolitikát kialakítani, amely az emberek fejlődését, alkotó aktivitásuk kibontakozását kedvezően befolyásolja, és ezután is elősegíti az új technika terjedését és továbbfejlesztését.” (Szakasits, 1973. 13-14. old.)

 

Az 1970-es évek végére számos vizsgálat alapján vált nyilvánvalóvá, hogy a fejlődésben elmaradott országok kitörési kísérleteinek kudarcai, a közepesen fejlett országokban a hátrányos helyzetű rétegek újratermelődése, s általában a modernizáció kibontakozásának vagy gyorsításának akadályai az alacsony képzettségi- műveltségi szinttel vannak összefüggésben. Berend T. Iván szerint: “A műveltségi, képzettségi szint különböző fokú elmaradása helyenként a legkorszerűbb technika adaptációjának s mindenhol a korszerű innovációs képességnek a rovására megy... ma már – legalábbis elvileg – mindenki nagy jelentőséget tulajdonít a képzettségi-műveltségi szintnek, a gazdaság műveltségi-képzett-ségi meghatározottságának...”. (Berend, 1978. 143. old.)

 

Mindezekkel együtt, az 1970-es évek közepén, azt tapasztaltuk, hogy a művészeti, közművelődési, tömegkommunikációs intézményekben dolgozók permanensen panaszkodnak a romló anyagi feltételek, a gazdasági ellehetetlenülés miatt. Egyrészt a beszédekben, a sajtóban gyakori volt az életmód-gazdaság-művelődés összefüggésének hangoztatása. Másrészt viszont az országot járva tapasztaltam a művelődési intézmények kritikus gazdasági helyzetét, a merev, nem rájuk illő tervezési és szabályozási mechanizmus által okozott károkat; a falvak és peremkerületek kulturális leépülését és mindezzel együtt azt, hogy a művelődési intézmények és folyamatok gazdasági összefüggéseiről nemcsak átfogó elemzés, de rendszeres statisztikai adatszolgáltatás sincs. Az elméleti felismerést tehát nem követte a tervezési, finanszírozási, szabályozási elismerés.

 

Adott volt a feladat, csak meg kellett fogalmazni. Először az akkori Népművelési Intézet Kutatási Osztályán Vitányi Iván teremtett lehetőséget arra, hogy elkezdjem a tudományos kutatáson és az oktatáson kívüli művelődés (a közművelődés, kommunikáció, művészetek) közgazdasági kérdéseinek vizsgálatát. Mindenekelőtt azt tartottam feladatomnak, hogy kidolgozzam egy komplex kutatás programját. Ez amolyan szukcesszív approximációval (fokozatos közelítéssel) sikerült; a boleró zenei formát követte; mindig mélyebben és átfogóbban. Nemcsak azt tanultam meg, hogy a siker nem egyéb, mint a túlhaladott kudarcok sorozata, de azt is, hogy a pontos kutatási kérdések megfogalmazása maga is kutatást igényel. Arisztotelész írta a tudományos kutatás módszereit máig érvényesen összegző munkájában: “Aki a tudományos kutatásban helyes úton akar előrehaladni, annak jó, ha munkája megkezdése előtt helyesen tud szembenézni a kérdésekkel. A későbbi helyes belátás ugyanis a megelőző kérdésfelvetések megoldása, s aki a csomót nem ismeri, az nem is tudja megoldani.” (Arisztotelész, 1936. 72. old.) Számomra nagy élmény volt ugyanez a gondolat W. Heisenbergnél: “A tapasztalati anyaggal való találkozás során a fizikusok lassanként megtanulták a helyes kérdésfelvetést. A helyes kérdezés pedig gyakran több, mint a fele út a probléma megoldásához.” A helyes kérdezéshez a témát mintegy magában foglaló (vagy érintő), lelkesítően széles körű és reménytelenül bő nemzetközi szakirodalom feldolgozására volt szükség. Ebből kellett kihámozni a lényeget, s eljutni a konkrét politológiájának szervezeti elemzéséhez.

 

A második világháború után, a művelődési folyamatokhoz és feltételekhez kapcsolódó közgazdasági, tervezői érdeklődés közvetlen oka egyrészt a munkaerő szerkezet megváltozása volt. Másrészt ettől teljesen eltérő gyökerű ok a művelődési intézmények (az ismeretközvetítő rendszerek) napi gazdasági, finanszírozási problémája. Ezekből fakadóan a mélyebb, az alapvető ok a tudatos – vagy bizonyos mértékig tudatosságra törekvő – társadalom irányítás (szűkebben: az állami beavatkozás) dilemmájára vezethető vissza. Az iparilag fejlett országokban, a helyreállítási periódus utáni gazdasági növekedés, az életszínvonal javítása nem volt folytatható csupán a hagyományos termelési tényezőkre (föld; egyszerű fizikai munka; anyagi javakban megtestesülő tőke) alapozva. A fejlődő országokban az elmaradottság és fejlettség közötti mélyülő szakadék nem volt áthidalható a “szellemi infrastruktúra” megteremtése nélkül. Felmerült tehát a kérdés, mit kell tennie a központi (gazdasági és politikai) vezetésnek ahhoz, hogy dinamikus összhang alakuljon ki a gazdasági fejlődés és a műveltségi-kulturáltsági szint között. Mégpedig úgy, hogy a tanulás, művelődés, ismeretszerzés a gazdasági növekedés szerves tényezője legyen. Az alapvető oktatás-gazdaságtani munkák szemlélete arra utalt, hogy nemcsak a szakképzettséget, hanem tágabban a műveltséget, tájékozottságot tekintették növekedési tényezőnek, noha ezek gazdasági hatását nem tudták mérni.

Az 1970-es évek közepétől, a kutatásaink egyik alapkérdése az volt, hogy milyen okok indokolták az oktatás és az oktatáson kívüli művelődés, ezen belül a művészetek gazdasági összefüggéseinek feltárását. Az érdeklődés hátterében, az 1970-es, 1980-as években, öt lényegesebb ok-csoportot tekintettem át, amelyekből kiindulva a közművelődés közgazdasági kérdései (Koncz, 1974) majd a művelődés-gazdaságtani (Koncz, 1980, 1982.) illetve a tervezési (Káposztás – Koncz – Monigl) kutatásokat végeztük. Az akkor feltárt okok az 1980-as évek végétől nyilvánvalóan továbbiakkal egészültek ki. Milyen ok-csoportokat, motiváló szempontokat láthattunk és láthatunk ma az érdeklődés mögött?

1.   A gazdasági és a társadalmi struktúra változásai.

2.   A két világrendszer akkori küzdelmének kulturális összefüggései.

3.   Az akkori döntési alternatíva és kényszer.

4.   A tudomány és a tudományos kutatás belső fejlődése.

5.   A tervezés fejlődése.

6.   Az oktatás diverzifikálódása.

7.   A civil szerveződések szerepének növekedése és a nonprofit szektor kialakulása.

8.   A közép-kelet-európai rendszerváltás és a négy szektoros gazdaság kialakulása.

9.   A globalizáció és a lokalizáció tendenciái.

10. A szegénység és művelődés, illetve a jólét és művelődés összefüggései.

A tervezett kötet elemzi ezeket az okokat; itt most a kultúra-fogalmával kapcsolatos dimenziókat tekintem át.

 

Tudomány és kavalkád

Győztünk! – kanyarítottam oda az Európai Unió Kultúra 2000. program, 2004-re érvényes pályázati kiírását olvasva. Ebben a célok között szerepel az európai párbeszéd, a kreativitás, a mobilitás, a fiatalok és hátrányos helyzetűek segítése; a sokszínűség szolgálata; a figyelem felkeltés, a kultúrák közötti párbeszéd. Számomra most különösen lényeges az, hogy pályázati cél “a kultúra szerepének figyelembe vétele a társadalmi-gazdasági fejlődésben; … a kultúra mint gazdasági tényező, valamint a társadalmi integráció … tényezőjeként való kifejezett elismerése; (Kiemelés: K.G.) a lehető legtöbb állampolgár számára az európai Unió kultúrájához való hozzáférés és az abban való részvétel javítása.” (Kultúra 2000. 1. old.)

A mai főiskolai, egyetemi hallgatók talán nem is értik, hogy mindez pár évvel ezelőtt még egyáltalán nem volt magától értetődő. Az idézett célkitűzésekben tükröződik az UNESCO égisze alatt évtizedekig folytatott küzdelem eredménye: egyrészt a kultúrához való hozzájárulás (acces to) és részvétel (porticipation in) elismertetése érdekében. Másrészt a fenti idézetekben manifesztálódik a tágabb és szűkebb kultúra fogalom közötti ( ugyancsak az UNESCO égisze alatt szorgalmazott) átjárás, kapcsolat; s végül a kultúra mint cél és mint eszköz tételezése. Mindezeket a tanácskozások, konferenciák és viták százait összefoglaló UNESCO-kötet már deklarálta. Þ Kreatív sokszínűség

 

 

 

Külön öröm az, hogy ezekben a munkákban jómagam is tevőlegesen, a nemzetközi színtéren is részt vehettem. Azonban a gazdaság és kultúra dichotónikus felfogásának meghaladásáig, a tágabb és szűkebb kultúra értelmezése közötti szerves kapcsolatok megteremtéséig, a szűkebb kultúra gazdasági növekedést befolyásoló és a fejlődést meghatározó értelmezéséig hosszú elmélettörténeti út vezetett.

A társadalmi lét és a művelődés összefüggéseinek, az interdependencia konkrét, szervezetekre is érvényes elemzésének bonyolultságát jelzi a “művelődéssel”, a “kultúrával” kapcsolatos hazai értelmezési bőség és ugyanakkor fogalmi zűrzavar. Az összefüggések elméleti és empirikus vizsgálata nyomán (hazánkban az 1960-as évek végétől, majd nagyobb lendülettel az 1970-es és később az 1980-as évek elején) egyrészt számos kultúraelméleti, művelődéselméleti tanulmány, majd kötet jelent meg. Másrészt viszont e húsz év során a hivatali (minisztériumi, tanácsi, tervhivatali) anyagokban, az intézmény irányítási (ezen belül tervezési, szabályozási) vitákban elképesztő fogalmi kavalkádot tapasztalhattunk. Ez a fogalmi bizonytalanság nem csupán a tudomány hivatali “begyűrűződésének” általános problémáit tükrözte, hanem a viták élének tompítására és az elhalasztott vagy rossz döntések felelősségének elkendőzésére is alkalmas volt. Ha mondjuk a beázó mozikról, összeomló művelődési házakról stb. volt szó, egyesek szívesen terelték a figyelmet például a munkakultúrára, a politikai kultúrára. Ha mondjuk a politikai kultúráról volt szó, a vitákban a legritkább esetben sikerült ennek intézményi, szervezeti feltételeihez eljutni. Ha a művészeti infrastruktúra ellehetetlenülése vált kritikussá, mindjárt előkerült az aktív közösségi művelődés. Viszont ha ennek egy-egy konkrét megjelenése (mondjuk az amatőr színjátszás) ütközött intézményi, szervezeti korlátokba, akkor... és folytathatnám. ÞEmlékek

 

 

 

Az 1960-as évektől nevetséges és siralmas volt tapasztalni azt, hogy miközben tetszetős kultúraelméleti konstrukciók születtek, a gyakran változó megnevezésű kulturális avagy művelődési államtitkárok, miniszterhelyettesek oly sűrűn követték egymást, hogy ki sem igazodtak az elméleti és hivatalnoki megközelítések keveredésében. “Miközben a lelkes elméleti irodalom – idézem Thoma Lászlót – ‘az ezredforduló iskoláján’ dolgozott, miközben az irodalom a C. P. Snow-vita hazai interpretálásával egy korábbi tradicionális humánkultúra-eszményt igyekezett felváltani egy természettudományos kultúrával (jövendölve azt, hogy az ezredforduló szakmunkásának már főiskolai műveltséggel kell rendelkeznie), s miközben a tudományos-technikai forradalom utópikus ábrázolásával foglalkozó művekkel teltek meg a könyvtárak polcai, az oktatásügyi és kulturális infrastruktúra fejlesztésének kérdése voltaképpen kimaradt a reform s a technikai modernizáció szerves társadalmi feltételeit körvonalazó kérdések közül. A szocialista kultúra által felvetett ellentmondások elemzése, a gazdasági továbblépéshez szükséges iskolareform tartalmi előkészítése nem mint a reform sikerének feltétele jelent meg, hanem mint annak következménye; a tudományos-technikai forradalom mítosza elfedte a szocialista kultúrára és a műszaki kultúrára vonatkozó rövid távú igényeket, s elfedte az egyre inkább nyomasztó infrastrukturális hiányból adódó kérdéseket.” (Thoma 1986., 232-233. old. Kiemelések: K. G.)

 

Siralmas volt a tágabb és szűkebb kultúra fogalomról folyó vitákat figyelemmel kísérni, miközben az iskolák, művelődési otthonok, színházak és mozik dolgozói a fizikai összeomlással és az esztelen szabályozással küszködtek. Ám lassan világossá vált az elméleti megközelítések és a gyakorlati problémák interdependenciája. Kiderült, hogy a realitás a nevetségesség és siralmasság között van. Az 1980-as évek közepén már világos volt, hogy a fizikai elhasználtság és a szabályozás problémája szorosan összefüggött az elméleti megoldással. Triviális lesz az “átjárás” magyarázata, ám a “felfedezéshez” – legalábbis vázlatosan – át kell tekinteni az előzményeket. Az itt vállalt feladataim:

Þ Áttekintem a kultúra fogalmának különböző (külföldi forrásokra támaszkodó, ám elsősorban hazai) értelmezéseit; vázolom az elmélettörténeti hátteret és rámutatok a kultúraelméleti viták társadalmi, gazdasági, ideológiai okaira,

Þ A széleskörű, általam is szisztematikusan feldolgozott irodalom egy-egy jellemző példájára utalva bemutatom, hogy az UNESCO égisze alatt publikált (angol nyelvű) szakirodalom az elmúlt 30 év során hogyan kezelte a kultúra fogalmát, s az elemzők milyen úton jutottak el a fejlődés kulturális dimenziójának hangsúlyozásáig,

Þ A tapasztalatok leszűrésével definiálom a kulturális szféra kategóriát, amely – nézetem szerint – alkalmas eszköz a gyakorlati problémák elméleti kezeléséhez is. Megfogalmazom a tágabb és szűkebb kultúra összefüggéseinek kategóriáit. A kultúra-elméletek és a gazdasági elemzések között kapcsolatot teremtek; operacionalizált fogalmakat használok. A fogalmi viták persze sohasem lezárhatók; az áttekintések nem lehetnek teljes körűek. Éppen a további elemzések elősegítése érdekében tartom fontosnak az üzenő múltat: a fejezet irodalomjegyzékében együtt van a témakör elmúlt harminc évének mérvadó magyar-országi irodalma.

 

A kultúra definíciója kapcsán hazánkban is gyakran utaltak Kroeber és Kluckhohn munkájára: szerintük 1871 és 1919 között összesen még csak hét ismert meghatározása volt a kultúrának. Az 1920 és 1950 közötti időszakból viszont már a fogalom 157 általánosságra törekvő definícióját gyűjthették össze. (Kroeber 1952.) Az 1970-es években gyakran idéztük Markarjant, aki szerint a kultúra jellemzésére irányuló számtalan kísérlet és a kultúra fogalma iránti érdeklődés korántsem véletlen, “...hiszen ez a fogalom, bármilyen különbözőképpen értelmezzék és tárgyalják is, arra szolgál, hogy kifejezze az emberi élettevékenység sajátszerűségét, és határvonalat húzzon közte és az élet biológiai formái között.” A fogalom mindennapi használatát ma is többnyire axiológiai tartalom jellemzi, hiszen a köznapi beszédben a “kulturált” vagy “kulturálatlan” kifejezések minősítést jelentenek. “A kultúrának ez az érték jellegű felfogása... eleinte sok tekintetben jellemző volt a szó tudományos használatára is. A XIX. század második felétől kezdve azonban fokozatosan kialakul és dominánssá válik a tudományos gondolkodásban a ‘kultúra’ terminusnak egy másféle, nem axiológiai jelentése... A kultúra fogalmába kezdték sorolni mindazt, amit a hagyomány hozott létre és halmozott fel, s ami a maga részéről az emberi magatartást formálta... a ‘kultúra’ fogalmának megismerő funkciója ebben az értelmezésben azt kezdte rögzíteni, hogy miben áll az emberi élettevékenység általános minőségi sajátszerűsége és különbsége az élet biológiai formájától. Ez az általános értelme a ‘kultúra’ terminusnak a mai társadalomtudományban... Az e fogalommal kifejezett jelenség nem más, mint az embereket sajátosan jellemző tevékenységi mód és a tevékenység különböző termékekben tárgyiasult eredménye.” (Markanjan, 1971. 6. és 9. old.)

 

Az elmúlt mintegy négy évtized során világszerte fokozatosan kibontakozó kultúraelméleti viták Magyarországra is “begyűrűztek”. Az 1960-as évektől számos tanulmány jelent meg a kultúra fogalmáról. Ezek és a hagyomány együttes hatásaként a hazai szóhasználatban, szakirodalomban és a viták során – tapasztalataim szerint – a kultúra fogalmát legalább tízféle, több ponton összefonódó értelmezésben használták és használják.

1. Az ember által nem érintett természet ellentéteként értelmezve a kultúra a munkának; a tanult, a természettől nem örökölt értékeknek, magatartásformáknak; az ezek segítségével átalakított, létrehozott, megformált tárgyi világnak az összessége. Ebben az értelemben a kultúra a társadalmi léttel, a megformált valósággal (objektivációkkal) azonos. A kultúra mindazon objektivációk gyűjtőfogalma tehát, amelyekre az ember mint társadalmának tagja tett szert, amelyek mintegy nembeliségének velejárói is kifejezői. Itt az objektivációk fogalmat a megformált valóság értelmében használják. Így beleértik a munka által megformált tárgyi világot; a magatartásformákat, a közösségi viszonyokat és a szimbolikus objektivációkat; a jeleket, a hiteket, hiedelmeket stb. Ebben a megközelítésben a legtágabb hazai értelmezést Ágh Attila fogalmazta meg. “A kultúra az az ontológikus közeg, amelyben az ember él; a humanizált emberi szubjektumok világa. A kultúra egyben viszony is, egyrészt azért, mert az emberi tevékenység viszonyokban is objektiválódik, másrészt feltételezi az állandó aktív viszonyulást a humanizált világhoz, vagyis a társadalmi gyakorlat megszakítatlanságát, amely nélkül nem maradhat fenn.” (In.: Szerdahelyi 1980., 33.p.) A kultúra fogalmának valamennyi értelmezése végső soron ebből a megközelítésből származtatható, azaz valamennyi visszavezethető a kultivációra, a “nyers” természeti anyag művelésére és ebből következően a természeti, társadalmi körülmények tudatos alakítására.

2. Elterjedt volt egy olyan kultúrantropológiai értelmezés, amely a kultúra fogalmát lényegében véve a marxi társadalmi-gazdasági formáció (a társadalmi-gazdasági alakulat) fogalmával, illetve ennek egy-egy konkrét termelési módban való megnyilvánulásával azonosította. A kultúra fogalma ebben a megközelítésben felöleli a termelőerőket, a termelési viszonyokat és a felépítményt (tudás, hit, erkölcs; magatartási, érték- és normarendszer). Ebben az értelmezésben tehát ha óegyiptomi, mezopotámiai, görög, római, középkori, inka, észak-amerikai, nyugati stb. kultúráról van szó, akkor nemcsak művészetet, vallást, tudományt, jogot stb. értenek a kultúra fogalma alatt, hanem az újratermelés módjának egészét. Ez a megközelítés az előzőeknek egy szűkített változata, az egyes társadalmak viszonyát jelenti a nyers természeti környezethez és az ember által megformált objektivációkhoz, továbbá e sajátos viszonyok során megformált tárgyi világot is magában foglalja.

3. A hazai művelődéskutatásra, a közművelődés gyakorlati problémáinak elméleti értelmezésére jelentősen hatott Vitányi Iván fogalomrendszere. E szerint a kultúra az ember és az általa megformált, létrehozott valóság viszonya; tehát: az ember és az objektivációk viszonya. Gondolatmenetének lényege szerint a kultúra egyrészt tevékenységeket, másrészt termékeket jelent. Kategóriái alapján beszélhetünk anyagi kultúráról, tehát arról, hogy az egyes embereknek, közösségeknek milyen a viszonya a létrehozott anyagi objektivációkhoz; s ez a viszony milyen emberi, közösségi viszonyokat közvetít. Hasonló logikával beszélhetünk érintkezési kultúráról és szellemi kultúráról. Ez utóbbi a jelszerű objektivációkhoz való emberi, közösségi viszonyokat foglalja magában, s Vitányi innen jut el a tudás szervezésének konkrét intézményrendszeréhez.

4. Az előző megközelítés egy sajátos, közvetlenül Lukács György ontológiájára és Tőkei Ferenc formációelméletére építő összegezés. Ez a megközelítés, a kultúrát a társadalmi lét egy aspektusaként értelmezi. Bujdosó Dezső szerint az 1970-es évek hazai filozófiai kultúra-felfogásának legfontosabb sajátossága, hogy a kultúrát nem a társadalom (társadalmi lét) valamely szférájaként fogalmazza meg, hanem “...a társadalmi lét olyan aspektusaként, amely átfogja az egész társadalmi létet. Ez a felfogás tehát visszamegy a kultúrafogalom legősibb gyökereihez, amely a szó általános emberi értelmében... nemesít, a természeti anyagok (beleértve az embert is) társadalmasítását jelenti”. (Bujdosó, 1978. 9. old., lásd még Bujdosó, 1988.)

5. Az 1960-1990 közötti tudományos, oktatási, művészeti, közművelődési viták során nemcsak hazánkban, de az európai, észak-amerikai országokban is a viták háttérében a kultúrának rendszerint egy olyan értelmezése húzódott meg, amely a fogalmat elsősorban a társadalmi lét szellemi folyamatainak, jelenségeinek megjelölésére használta. E megközelítés esetében tehát a szellemi termelés és a hozzá kapcsolódó tevékenységek, objektivációk alkották a fogalom tartalmát.

6. Az előzőhöz viszonyítva még szűkebb értelmezésben kultúrának az elsajátított ismeretek, magatartásformák összességét és a velük való bánni tudást tekintették (kulturált vagy kulturálatlan ember). Kétségtelen, hogy e megközelítés is származtatható az első, legtágabb értelmezésből, hiszen itt is a kultiváció egy (redukált) fajtájáról van szó. Ennek az értelmezésnek egy változataként tekinthető a kulturáltság és a műveltség (tudással, a világra vonatkozó ismeretekkel rendelkezés) szinonimaként való használata. Értékelő redukálást jelent a kulturáltság, műveltség humán műveltséggel való azonosítása, s ennek mintegy “pars pro toto” kiemelése.

7. Az előbbi értelmezés további szűkítése: a kultúra a művészeti (esztétikai) alkotások összességét, a létrehozásuk és elsajátításuk folyamatát kifejező kategória.

8. A kultúra egyedi jellegű termelési tevékenység (mono-) megjelölésére szolgáló kategória (például szőlőkultúra; gyapotkultúra).

9. A kultúra mint a társadalmi-gazdasági újratermelés kategóriája, a szellemi termelés speciális szakágazatokba rendezhető intézményeit, szervezeteit és az itt folyó tevékenységeket jelenti. Tehát a kultúra a társadalmi lét újratermelésének egy szférája; részrendszere.

10. Egy másik szűkítés szerint az előző értelmezéstől elkülönítve az intézményekben is viszonylag jól definiálható tudományt és oktatást, a kultúra az oktatáson és tudományos kutatáson kívüli szellemi termelés speciális intézményrendszerét és a bennük folyó tevékenységeket jelenti.

 

Kétségtelen, hogy az elméleti vitákban is lehettek fogalmi csúsztatások, ám a konkrét problémát az jelentette és jelenti, amikor a társadalomirányítás gyakorlatában keveredtek és keverednek a fogalmak és értelmezések. Az ilyen keveredések esetére utalva idézem Mátrai László (egy konkrét megközelítésre adott) megállapítását: “...a kultúra fogalmával kapcsolatban a történeti és logikai mozzanatok viszonyának zűrzavarosságáról van szó, amikor is a logikum, hol mint kerülendő, absztrakt kategorizálás, hol pedig mint nagyon is kívánatos, sőt egzisztenciális konkrétum bukkan fel.” (Szerdahelyi, 1980., 302. old.)

Komolyan vettem a fogalmi vitákat, ám egyetértettem Szerdahelyi Istvánnal, aki a kultúra fogalmát értelmező, az 1970-es évek jelentősebb írásait egybegyűjtő tanulmánykötet bevezetőjében, a legfontosabb hazai meghatározások áttekintése után, 1980-ban ezt írta: “Ami e kultúrafogalmak helyességének kérdését illeti, szeretném nagyon nyomatékosan hangsúlyozni, hogy a kérdés teljesen értelmetlen, ha pusztán azt firtatjuk, ki mit nevez kultúrának. Így, önmagában véve ez merőben terminológiai probléma, s mint ilyen, formális, érvelni legfeljebb amellett lehet, hogy a szóhasználat hagyományai a szó melyik értelmét teszik – az érthetőség szemszögéből nézve – szerencsésebbé. A helyesség vagy helytelenség kérdése csak akkor vethető fel, ha azt vizsgáljuk, hogy a szóban forgó meghatározások a valóságban ténylegesen létező és bizonyos szempontból valóban együvé tartozó jelenségcsoportokat... különítenek-e el, s a fogalomrendszer egésze, amelybe a szóban forgó fogalom beleilleszkedik... magyarázni tudja-e az adott valóságszféra egészének tényeit.” (Szerdahelyi, 1980. 10. old.)

Ami a fogalomhasználat hazai elmélettörténetét illeti, a legvilágosabb áttekintést egyrészt Mátrai László adta. Szerinte a kultúrafogalom fejlődésének klasszikusan két útja volt. A német idealizmus filozófiájában a fogalomhoz érték társult, és így a kultúrát mindig az úgynevezett “magas kultúra” értelmében használták. Ennek megfelelően a szellemtörténeti iskola a kulturális értékeket hangsúlyozza. Ugyanakkor a francia kultúra-meghatározás a kultúrát a civilizációval azonosította. Itt is értékelő mozzanattal párosult a kifejezés, ám átfogó értelmet kapott. Míg a német szellemtörténet elválasztotta a kultúrát és civilizációt, a francia gondolkodók ötvözték e kategóriák tartalmát. A romantikából eredően az angolszász kultúrafogalom leíró értékű. Ez a szóhasználat ment át az etnológiába és a szociálantropológiába. Ennek megfelelően az etnológusok a kultúra kifejezésen tulajdonképpen a társadalmi viszonyok egészét értik. Mátrai szerint a modern kultúraértelmezések is e két szélsőség mentén rendezhetők el. Szerinte az akkori marxista kultúra-meghatározás új vonása: a kultúra mint tevékenység rendszerszemlélete. Itt a kultúra fogalma nem egyszerűen leíró vagy értékelő jelentésű, hanem egyúttal tettekre is mozgósít. (Mátrai)

A másik legvilágosabb és részletezett elmélettörténeti áttekintés Kozma Tamás munkája. Ő úgy vélte, hogy a kultúra három leggyakoribb értelmezésével találkozhatunk. Az egyik: a kultúra mint “műveltség”, amely körébe főként az irodalomról és művészetekről szerzett ismeretek tartoznak. A másik: a kultúra mint egy-egy kor, egy-egy társadalom szellemi teljesítményeinek a köre. A harmadik: a kultúra mint termelési szakkifejezés. (Kozma, 1977.)

Bárhogyan csoportosítjuk is a fogalmakat, azt mindenképpen látni kell, hogy az elmúlt mintegy negyven év során, a társadalomtudományok nemzetközi szakirodalmában legalább háromféle vita bontakozott ki a kultúra fogalmáról.

Þ Az egyik filozófiai, teoretikus jellegű. Ennek során mint lételméleti probléma merült fel a társadalom, a kultúra, az életmód legáltalánosabb fogalmi és lényegi összefüggéseinek kérdése.

Þ A másik etnográfiai jellegű: ebben az esetben (elsősorban a primitív társadalmak kutatása nyomán) az empirikus kutatási adatok értelmezése és értékelése, illetve a tapasztalatok elméleti általánosítása kérdésében vetődött fel a kultúra problémája. E két vonulat át- meg átszőtte egymást, s a kulturális antropológiában önálló tudományos kutatási területté válva viták sokaságát szülte.

Þ A harmadik megközelítés a hagyományos gazdasági, elszámolási, tervezési rendszerekhez kapcsolódott, s mint statisztikai probléma merült fel. Az volt ugyanis a kérdés, hogy a nemzetgazdasági számbavételi rendszerek (tehát a pénzügyi, statisztikai adatgyűjtések során) mit tekintsenek, mit tekinthetnek kultúrának. Nyilvánvaló, hogy az utóbbi megközelítés lényegesen eltér a két előzőtől, nemcsak az absztrakció más szintje, hanem az állásfoglalás közvetlen gyakorlati következményei miatt is.

 

Ami a hazai elmélettörténeti fejlődést illeti, Szerdahelyi 1980-ban úgy jellemezte a kutatásokat, hogy “A kultúraelmélet problémáinak kutatása intenzívebb formában Magyarországon csak az utóbbi egy, másfél évtizedben indult meg, a koncepciók körvonalai napjainkban kezdenek határozottabb formát ölteni. A kutatások megindulása konkrét társadalmi-művelődéspolitikai feladatokhoz kapcsolódott; a tudományos-technikai forradalom által felvetett kérdésekhez, a békés egymás mellett élés időszakára jellemző ideológiai konfrontáció igényeihez és a fejlett szocialista társadalom viszonyaihoz igazodó új közművelődési program alapelveinek kidolgozásához. E kutatások középpontjában ennek megfelelően három problémakör állt: a humán és természettudományos kultúra kapcsolatainak vizsgálata, másrészt a szocialista és kapitalista kultúra közötti különbségek tisztázása; harmadrészt pedig a kultúra vívmányait minél hatékonyabban közvetítő közművelődési rendszer kidolgozása.” (Szerdahelyi 1980. 5. old.)

Ahhoz, hogy lássuk, mi történt e téren az elmúlt cca húsz évben, szükséges összefoglalni, hogy az 1970-es, 1980-as évek fordulóján milyen tényezők motiválták a kultúraelméleti viták kibontakozását.

Þ A gazdasági növekedés társadalmi forrásainak keresése; a társadalmi fejlődés okainak kutatása. Tehát: megrendült a hit a (mindig is naiv) gazdaságcentrikus növekedésben, s a társadalmi összetevők keresése gyorsan vezetett el a kultúra problémáihoz.

Þ Harc kezdődött a lét és tudat, az alap és a felépítmény mechanikus, sztálinista értelmezése ellen. Tehát: a teleologikus emberi munka társadalomszervezési következményeinek felismerése más megközelítést igényelt.

Þ A modernizációs törekvések. Tehát: a társadalmi újratermelés részrendszerei közötti interpendencia felismerése és a konkrét dialektikájának, azaz a hierarchia konkrét értelmezésének kutatása.

Þ A világra vonatkozó tudás rohamos bővülése és egyes rétegek tudásának hiányai. Tehát: a művelődési egyenlőtlenségek felfedezése.

Þ Az anyagi fogyasztás szerepének növekedése. Tehát: az elidegenedés és ezzel együtt az értékelt fogyasztás problémája.

Þ Az új kommunikációs technikák megjelenése. Tehát: a szellemi termelés nagyipari jellegűvé és globálissá válása.

Þ Az aufklärista, szocialista népművelés válsága. Tehát: a rétegzett, tagolt társadalom és ezzel együtt a szellemi választás tényének és lehetőségének felismerése. (Ne feledjük, az aufklä-rizmus Goethe weimari minisztersége idején született: “A népnek nem azt kell adni, amit kér, hanem amit kérnie kellene.” Ennek a sztálinista-rákosista eltorzítása volt a tervutasításos szellemi diktátum.)

 

A hazai kultúraelméletben az 1970-es és az 1980-as évek vitái során alakult ki a társadalmi lét és kultúra összefüggéseinek feltárása. Egy kultúraelméleti, szociológiai és művelődés-gazdaságtani vizsgálatokat összegző, úgynevezett munkaanyagunk ezt a folyamatot – 1977-ben – így jellemezte: “Korábban a mindennapi gondolkodás, de sok esetben a politika és maga az elmélet sem haladhatta meg a termelő, a politizáló és a művelődő embert külön tekintő nézőpontot. Ennek egyik kedvezőtlen következménye volt a három szféra egymáshoz viszonyított súlyának és kölcsönös determinációjának önkényes megítélése... Az utóbbi 15 évben világossá vált egyrészt, hogy a termelés fejlesztésének és a társadalmi demokrácia szélesítésének egyaránt fő tényezője az ember kulturáltságának növelése, másrészt pedig az, hogy a kultúra belső céljai éppen a társadalmi és gazdasági célok függvényében fogalmazhatók meg... A filozófia és a kultúraelmélet terén... a korábbi egyoldalúan ismeretelméleti orientáció helyét az ontológiai – a társadalmi lét egésze felől közelítő – álláspont foglalja el...” (Vitányi, szerk. 1977. 23. old.) Idézett összefoglalónk szerint akkor úgy véltük, nem véletlen, hogy például Lukács György alapvető ontológiai munkája éppen ebben az időszakban alapozta meg a filozófia (és ezen belül a kultúraelmélet) ontológiai “fordulatát”, amikor ezt az intenzív gazdasági fejlődés társadalmi igénye is napirendre tűzte. Korábban az egyoldalúan ismeretelméleti beállítottságú kultúraelemzés, az ember tevékenységeinek szerepszerű felfogása nyomán a szociológia “...a kultúrát és a művelődést a munkától és a társadalmi tevékenységtől független minőségként vizsgálta. Ennek jellemző megnyilvánulása volt például, hogy a művelődést egészében a szabadidős tevékenységek körébe utalta. Az ontológiai megalapozású kultúraelmélet megfelel egy széles társadalmi alapokra épülő kulturális politika követelményeinek is. A kulturális politika... megalapozhatja eredményeinek szélesebb kisugárzását, ha működését a társadalmi összfolyamatra tekintettel tervezi meg. Ehhez nyújt segítséget az összefüggések teljes rendszerét átfogó kultúraelmélet, szociológia, művelődés-gazdaságtan és a többi társadalomtudományok...” (Vitányi, szerk. 1977. 4-5. old.)

Ágh Attila ezt a folyamatot így jellemezte: “A marxista kultúraelmélet fejlődésének első szakaszában az extenzív iparosítás logikájának megfelelően a kultúra hagyományos felfogása uralkodott. A kultúra szellemi életként, illetve szellemi értékek rendszereként való felfogásában egyaránt az egyéni művelődés és a kultúra társadalmi rendszere rögzített világát fejezi ki. A polgári iparosodás intenzív szakaszának jellegzetes kultúraelmélete, a kultúrantropológiai megközelítés a maga sajátos logikája szerint (“tanult viselkedés”) az egész személyiség és a társadalom mozgó, dinamikus világát fogalmazza meg. Ezért különböző formáinak hatása szükségképpen felerősödött a hagyományos kultúrafelfogás krízise idején a szocialista országokban is, a marxista kultúraelmélet fejlődése második szakaszában. Kritikai átvétele számos ponton azzal az előnnyel járt, hogy a hagyományosan kultúraorientált társadalmi szaktudományok és az általános kultúraelmélet közelebb kerültek egymáshoz. Az átfogó rendszerezés igényét azonban az általunk lételméletinek nevezett felfogás, mint harmadik szakasz, hozta meg, amely magában hordozza a társadalmi totalitás módszertani követelményét, ezért sajátos változataiban egyaránt a szocialista iparosítás intenzív szakasza adekvát elméletének ígérkezik, mint a közművelődés elméleti magalapozása.” (Ágh 1978. 59. old.)

Az én kutatási kérdésem akkor (tehát az 1970-es évek közepén, a művelődés-gazdaságtani vizsgálatok megalapozása és elindítása idején, majd az 1980-as években, azok kiteljesedésekor) a következő volt: a kultúraelméleti megközelítésből hogyan juthatunk el a fogalom operacionalizálását igénylő konkrét művelődés-gazdaságtani kutatások alapvető kategóriáihoz? Hiszen a közgazdasági elemzés vagy a tervezés során bizonyos mértékig mindenképpen el kell különíteni egymástól a társadalmi-gazdasági élet főbb szféráit. A már kialakult gazdasági elemzési és tervezési rendszerekhez kell alkalmazkodni, illetve azokat meghaladva kell érvényesíteni a társadalmi lét nem gazdasági vetületeit, dimenzióit. Szükséges bizonyos mértékű elhatárolás azért is, mert a tervezés logikája és metodikája nem engedte meg magának az “összfolyamatnak” a közvetlen vizsgálatát, illetve szabályozását. Ezt a problémát (a gazdasági tervezés esetében) Augusztinovics Mária szellemesen így fogalmazta meg: “Az összfolyamat tudatos társadalmi szabályozása az összefüggésrendszer konzisztenciáját és eredményességét hivatott biztosítani. A szabályozás mégsem irányulhat közvetlenül az összfolyamatra; az összefüggésrendszer közvetlenül nem engedelmeskedik semmiféle döntésnek. (Senki sem utasíthatja a nemzeti jövedelmet, hogy mekkora legyen.) A szabályozás a részekre vonatkozó, valóságos, konkrét döntések összehangolását jelenti. Azt igényli, hogy a gazdaság egészét alkotó összefüggésrendszer konzisztenciája és eredményessége kritériumként szolgáljon az egyes résztevékenységek jövő fejlesztését megszabó döntésekhez.” (Augusztinovics 1979. 18. old.)

Ennek analógiájára az én problémám az volt, hogy elkülöníthetjük-e egymástól (és milyen módon) a társadalmi-gazdasági folyamatok gyakorlati irányítása céljából a kultúrát és a gazdaságot. Már idézett tanulmányában Ágh is foglalkozott ezzel a problémával úgy, hogy áttekintést adott a filozófiai kultúrafogalom szaktudományosodásának folyamatáról, a legjellemzőbb elméleti-módszertani irányzatokról. Elemezte, hogy az “emberi beruházás” igénye nyomán a szocialista országok az 1970-es években egy újabb kulturális forradalomhoz érkeztek el. Ebben a szakaszban “a filozófiai igényű kultúraelmélet orientáló szerepe igen megnőtt, de a filozófia eszközei önmagában semmiképpen sem elegendőek egy marxista kultúraelmélet kidolgozásához. A feladat mindenképpen az alkalmazottá forduló társadalmi szaktudományokra való széles körű támaszkodás és azok rendszerezése... hiszen ezekben foglaltatnak a valódi problémák...”. (Ágh 1978. 64.p.) A szaktudományosodással kapcsolatban Ágh (számomra és számunkra akkor igen bíztató módon) kiemelte a művelődésszociológia és művelődés-gazdaságtan jelentőségét, ugyanakkor rámutat e kutatási területek akkor még megoldatlan filozófiai problémáira is: “...a kultúraelmélet szaktudományosodásában a legfontosabb előrelépés a művelődés- avagy kultúrgazdaságtan és a művelődésszociológia önálló diszciplínává szerveződése. Mindkét diszciplína igyekszik újrafogalmazni, lehatárolni vizsgálata tárgyát, vagyis a közgazdaságtan, illetve a szociológia egzakt igényű módszereivel igyekszik a kultúra szféráját, illetve a műveltség állapotát és a művelődés folyamatát megragadni... Ám ezzel szükségképpen egy sajátos “tudathasadás” következett be az újonnan létrejött diszciplínákban, hiszen a kultúrát, mint a társadalmi élet egyik lehatárolt területét felfogva a lehető leghagyományosabb kultúrafelfogáshoz kötődnek (a társadalom szellemi élete), ugyanakkor azonban leginkább a saját vizsgálatuk állította szembe őket ezzel a felfogással. A kultúra-gazdaságtant felfoghatjuk ugyan a kulturális intézmények gazdaságtanaként, de csak a ráfordítás oldaláról, hiszen mihelyt feltételezzük a megtérülés kérdését, a zárt modell azonnal felbomlik és a társadalmi élet legkülönbözőbb területein jelentkezik a hatékonyság problémája... Azonban csakis ilyen konkrét megközelítés (Kiemelés: K.G.) képes feltárni a szocialista fejlődés sajátosságait és konkrét ellentmondásait az iparosítás intenzív szakaszában a művelődés és az emberi beruházás területén.” (Ágh 1978. 64.p.)

A konkrét megközelítés számomra alapvetően szükséges volt, hiszen az akkori, és akkor ismert kultúraelméleti meggondolásokat és az akkori gazdasági elemzési lehetőségeket kellett összekapcsolni. Persze ez utóbbiakon belül is hatalmas küzdelem folyt: az alap és felépítmény, az anyagi és szellemi termelés, a produktív és improduktív munka ellentéteinek csapdájából kifelé tekintve egy másik csapdát láttam. A mindent megmérni akaró, az összefüggéseket legalább sztochasztikusan, ám mindenképpen számokra alapozva igazolni kényszerítő, akkor uralkodó gazdasági megközelítés béklyóját éreztem. Az elméletileg megalapozott konkrét megközelítés mégiscsak sikerült. Ehhez egyrészt az UNESCO munkához való kapcsolódás lehetősége, másrészt az 1980-as évek újabb irodalma adta meg a kulcsot.

 

A fejlődés kulturális dimenziója

Amikor az 1960-as évek végén nemzetközi szinten is elkezdődött a “kultúrpolitikák intézményi, adminisztratív és pénzügyi aspektusainak” vizsgálata, már a témakörben tartott első kormányszintű UNESCO-konferencia (1970. Velence. Lásd: Intergovermental... 1972. és Instruments... 1972.) határozataiban is szerepelt többek között az, hogy

Þ megegyezésre kell jutni egy olyan kultúrafogalom használatában, amely alkalmas a statisztikailag is mérhető, gazdaságilag elemezhető kulturális területek “lefedésére”;

Þ megegyezésre kell jutni abban, hogy egy ilyen kultúrafogalom csupán megközelítő lehet, de az összehasonlítás érdekében szükséges a közös részeket kiemelni, az eltéréseket behatóan elemezni.

E követelmények ellenére a következő konferenciákon természetesen újra meg újra felmerült a probléma. A végső megállapítás mindig az volt, hogy a kutatások során olyan definíciót kell használni, amely megfelel az összehasonlításban részt vevő államokban kialakult “kulturális hálózatnak,” s ajánlásul szolgálhat a fejlődő országok számbavételi, finanszírozási és tervezési rendszerének kialakításához.

A “tágabb” és “szűkebb” kultúrafogalom problémája minduntalan visszatért a vitákban, és elsősorban a nemzetközi összehasonlítások során okozott gondot a fogalom tisztázatlansága. “A kulturális fejlődés céljainak meghatározásához alkalmazható módszertan” címmel rendezett UNESCO-szakértői tanácskozásra Heiskanen és Mitchel elvégezte az UNESCO “Kulturális politikák” című sorozatának ebből a szempontból való elemzését. (Heiskanen 1976., Lásd még Gronow tanulmányát ugyanott.) Azt állapították meg, hogy szinte annyiféle megfogalmazás van, ahány ország beszámolóját figyelembe vették. Ezekben a kötetekben a kultúra adminisztratív értelmű jelentése rendszerint a művészeteket és azok intézményeit foglalta magában. (Ugyancsak maradandó élmény: egy moszkvai tanácskozáson, belekavarodva az értelmezési nehézségekbe, a szovjet kollégák egyszerűen minisztériumi kultúrának nevezték azt a kultúrát, aminek a finanszírozási problémáiról tárgyaltunk. Miközben az elemzések, vizsgálatok során az alkotás, terjesztés, befogadás gazdasági meghatározottságaira voltunk kíváncsiak, például a statisztikák rendszerint nem ezt, hanem az intézményi besorolás logikáját követték.)

Az UNESCO égisze alatt publikált írásokban, dokumentumokban a kultúra fogalmának értelmezése éppúgy a szűk, művészet-centrikus, elitista megközelítésből haladt a lételméleti értelmezés felé, mint azt a hazai fejtegetésekben tapasztaltuk. Csakhogy míg nálunk egy-egy elméleti konstrukció gyakorlati kivetítési kísérletéről volt szó, az UNESCO által támogatott irodalom a gyakorlati (globális és regionális) problémákra adott elméleti igényű választ. Nézzük meg a folyamatot, hogyan alakult ki és mi az eredménye! A számos lehetőség közül csupán néhány, röviden jellemezhető példát választok.

Hecker (1972) a kulturális fejlődésről mint új koncepcióról írt. Landheer (1972) a kultúrát a globális társadalmi szisztéma egy faktoraként értelmezte. Schafer (1975) szerint egy új világrend, a kultúra kora felé tartunk. (Vers un nouvel ordre mondial: l’ age culturel.) Maheu és d’Ormesson (1975) beszélgetése már a kultúra és fejlődés konkrét összefüggéseit vetette fel. Benmate a kultúra változó koncepciójáról írt. Azt vázolta, hogy a második világháború utáni időszakban (a kultúra fogalmát szűkebben értelmezve) elsősorban a kapcsolatokat kellett újjáépíteni és a megszakított kulturális cseréket kellett beindítani. Ezzel szemben az 1970-es években a kulturális program már a különböző kultúrák (sic, többes számban!) egymásra hatásának programjává vált, s ez a kultúra értelmezésének valóban egyetemes karaktert adott. (Benmate 1976. 263. old.) Emlékeztetek arra, hogy hazánkban a művelődésszociológiai és életmód kutatások nyomán, még a politológia térhódítása előtt, az 1980-as évek elejétől kezdett terjedni a nézet: tág értelemben is egymás mellett élő kultúrák vannak egy nemzeti keretek között szervezett társadalomban is. Már a politológiának nyitottunk befogadói teret akkor, amikor azt hangsúlyoztuk, hogy az irányításban is egymás mellett, párhuzamosan létező művelődéspolitikák vannak.

Bár a “Cultures and time” (1976) kötet nem foglalkozott a gazdasági és tervezési problémákkal, témánk esetében mégis külön emlékeztetek rá. A gyűjtemény ugyanis tíz világhírű szerző tanulmányát tartalmazza az idő fogalmáról a különböző kultúrákban. Ebben az esetben a kultúrát a társadalmi-gazdasági formáció fogalmával megközelítően azonos értelemben használták. Így a kínai, indiai, görög, zsidó, moszlim és keresztény gondolkodás időfelfogását elemezték. Ha a kultúra változó koncepciója a kultúrák elismeréséhez vezetett, akkor a beavatkozások és a be nem avatkozások logikájának megértéséhez mindenképpen számolnunk kell az egymás mellett élő idő-értelmezésekkel. A kötetnek fontos tétele volt az, hogy nemcsak az egyes korokon és kultúrákon, hanem az egyes társadalmakon belül is eltérő idő-értelmezések vannak (Lásd például Im. 238-239. o.)

Henry (1977) egy analitikus modellt adva foglalta össze a kultúra és fejlődés összefüggéseit. Elemezte azt a folyamatot, amelyben a gazdaságcentrikus növekedés kritikája megszületett. Nézete szerint a korábbi felfogásban a fejlett társadalom egyenlő volt a fogyasztói társadalommal, amely elfogyasztotta (sokszor elpusztította) a megújítható és a meg nem újítható forrásokat. Henry a kultúrát úgy értelmezte, hogy az az ember és környezete viszonya. Kimutatta, hogy a fejlődés mindenképpen változás, és ennek lényege az anyagi fogyasztói modell és az így értelmezett fejlődés meghaladása.

Még inkább globális szemszögből, ám ugyanerre hívták fel a figyelmet az 1978-ban publikált “Suicide or survival” (1978) kötet tanulmányai. Stanovnik például azt hangsúlyozta, hogy a globális problémákkal való megküzdésben csökkenteni kell az anyagi javak szerepét. Kirpal szerint a nagy kihívások egyike a fizikai túlélés, a másik az ember morális integritása, a harmadik pedig szellemi lényegének megőrzése. Mindehhez olyan cselekvési programra van szükség, amelyben hangsúlyt kap a fejlődés kulturális dimenziója.

Az áttekintett anyagból csak ezt a néhány, jellemző illusztrációt kiválasztva úgy vélem, hogy az elméleti tanulmányok egyrészt integrálási, másrészt redukálási metodológiát követtek. Az integrálás itt azt jelenti, hogy a részproblémák megoldási lehetőségét úgy tudták elképzelni, hogy a fejlődés egész célrendszerén és a fejlesztési politika érdekrendszerén változtatunk. A redukálási módszer pedig ebben az esetben azt jelentette, hogy a követelmény megvalósításának eszközeit keresve mindig eljutottak egy konkrét intézményrendszerig, amely a társadalmi nyilvánosság, az oktatás, a kultúra, a kommunikáció rendszere; röviden: a tudás közvetlen infrastruktúrája.

 

“Az információ tudás. A tudás hatalom.” August Comte e maximáját idézve kezdődik az a jelentős tanulmánykötet, amely két szakértői tanácskozás (1975. és 1978.) anyagára támaszkodva az endogén fejlődés és a tudás átadásának prob-lémáit tárgyalta. (Domination or sharing... 1981.) Igen fontos, hogy a tanulmányok felhívják a figyelmet arra, hogy a technológiai transzfer kapcsán eddig csak annak gazdasági aspektusára figyeltek, a szociokulturális következményekre nem, holott a technológiai transzfer visszafordíthatatlan folyamatokat indít el a kultúrában. Ma már, az “e” kultúra világában, a turizmus felértékelődésével, a nagy integrációk kialakulásával és bővülésével ez nem csupán bizonyított, de magától értetődő.

 

A fejlődés fogalmának értelmezésével is számos tanulmány és szakértői tanácskozás foglalkozott. Ezek lényege a gazdaság- és technika-centrikus modell kritizálása. Az új koncepciójú fejlődés céljait illetően egyre határozottabban fogalmazódott meg a követelmény: az identitás megőrzése és a népesség valódi, nem manipulált szükségleteinek kielégítése, különös tekintettel azokra, akik a korábbi, illetve jelenlegi modell áldozataiként hátrányos helyzetbe kerültek. Az ilyen elemzések mindig eljutottak a tervezés szükségességéhez. Eshete például a fejlett tőkés, a szocialista és a fejlődő országok kulturális politikájának struktúráját és eszközeit vizsgálva foglalkozott a tervezéssel. Szerinte a tervezés a fejlődés előrelátása és irányítása valamely cél elérése érdekékben. Az iparilag fejlett országokban a cél: a fogyasztói társadalomban felszabadítani az embert az elidegenítő, “kalmár szellemű kultúra” alól egy populáris, emberarcú kultúra létrehozása érdekében. A fejlődő országok esetében a cél: megőrizni a kulturális örökséget az idegen kultúrák támadásaitól. (Eshete 1981.) Ezt hangsúlyozta több tanulmányában pl. Huýnh is, aki az oktatás, kultúra és az endogén fejlődés összefüggései kapcsán (már 1977-ben) rámutatott a helyi értelmiség funkciójára. (Huýnh 1982.) Egy másik tanulmányában többek között azt fejtegette, hogy a fejlődő országok esetében nem szabad csupán az úgynevezett alapvető szükségletek kielégítésére koncentrálni, mert minden magasabb rendű tudományos, oktatási, kulturális tevékenység e szint fölött van, és éppen ezektől függ a “basic needs” önálló kielégítési lehetősége. A hosszú távú, alternatívákban gondolkodó tervezés mellett foglalt állást. (Huýnh, 1981.) Kritizálta az ökonomista, technicista fejlődési modellt. Azt a követelményt fogalmazta meg, hogy a fejlődés a tudomány, technika, gazdasági növekedés kultúrává válása az endogén fejlődés talaján. Röviden: a gazdasági növekedés eufóriája után és helyett az emberközpontú fejlődés korszakára van szükség. (Huýnh 1982., 1983.)

Jogosan vetődött fel az a kérdés, hogy a mindennapi és az irányítási viták során miért van szinte közvetlen átjárás a tágabb, ontológiai értelmű kultúra fogalom és a szűkebb kulturális szféra fogalom között? A logikai szálat és a választ (a nemzetközi, elsősorban az UNESCO által kiadott szakirodalom elemzésével) én az alábbiakban találtam meg. A jövőkutatási és az általános, fejlődés elemzési munkák mondanivalójának lényege: rendkívül veszélyes helyzetbe került az emberiség. Felismertté vált a gyors, kollektív, nukleáris öngyilkosság lehetősége. A környezet szennyezésével és a környezeti, ipari katasztrófákkal naponta szenvedtük a lassú öngyilkosság gyakorlatát. Mindezek mellett a túlnépesedés és az éhezés réme és valósága, továbbá a számos összetevőből álló egyenlőtlenségek feszültsége bomlasztotta az emberiség túlélési reményét. Az öt tényező egyike is elég volt ahhoz, hogy kijelentsük: kritikus időszakban éltünk, amikor a szavaknak és tetteknek feltétlenül találkozniuk kellett. Az öngyilkosság és túlélés alternatívájában az egyetlen lehetőség az volt, hogy meg kell próbálni élni. Ehhez pedig új stratégiára volt szükség. A túlélési érvelés ahhoz a felismeréshez vezetett, hogy egy világméretű kulturális forradalomra van szükség, amelynek során a fejlődés céljai is megváltoznak. A túlélés cselekvési programjának (a jövőkutatási munkák szerint) az a lényege, hogy hangsúlyt kapott a fejlődés kulturális dimenziója. A dokumentumok és a szakirodalom elemzése alapján úgy vélem, hogy az UNESCO 1970-es velencei és 1982-es mexikói kulturális politikai világkonferenciája között (a szakértői tanácskozások, regionális konferenciák sorozatában) ez volt a nemzetközi kulturális életben az egyik vezérgondolat, és nem csupán az UNESCO berkeiben! Az 1970-es években a “jövősokk” kifejezés annak a feszültségnek és szédületnek a leírására szolgált, amely elfogja a rövid idő alatt túlságosan kíméletlen változásoknak kitett embert. (Toffler, 1970.)

Az alkalmazkodóképesség határainak kiterjesztésére – sokak szerint – olyan tanuló társadalmat kellett életre hívni, amelyben a nevelés a mindennapi élet változásainak megmagyarázására, megértésére és alakító elviselésére irányul. (Drucker 1971.) Sokan úgy vélték, hogy a tudás vált a leglényegesebb tőkévé, a gazdaság kritikus energia forrásává. Tapasztalhattuk, hogy már a korai, alapvetően technikai-gazdasági összefüggéseket bemutató világmodellekből is kiszűrhető volt a szerzők állásfoglalása: a fejlődésben (és ellentmondásainak leküzdésében) meghatározó szerepe lehet és lesz a tudománynak. Ebből fakadóan az oktatás korszerűsítése, de általában a társadalmi élet kulturális dimenziója a jövő kulcskérdésévé vált. Nem véletlen, hogy a Római Klub jelentéseinek sorában a “Növekedés határai” óta a leghatározottabb felszólító címmel és tartalommal a tanulási, kulturális problémákat feszegető világmodell, a “No limits to learning” (A tanúlásnak ne legyenek határai) jelent meg. (Botkin etc. 1979. Lásd még: Korán, 1984.) S az sem véletlen, hogy a Római Klub elnökének ugyancsak világhírű könyve kulturális témával zárult. Azt hangsúlyozta ugyanis, hogy az új társadalom kifejlesztésének fő eszköze a nevelés, kutatás, tanulás, elmélkedés – s ezek együttesen alakítják ki a részvét, előrelátás, szolidaritás és egyetemesség szellemét. (Peccei 1984.)

A világon tehát kialakult egy olyan szellemi áramlat, amely (a globális és szektorális problémák tárgyalása kapcsán) felhívta a figyelmet a fejlődés kulturális dimenziójára. Sőt, a problémák megoldását éppen a kulturális dimenzió segítségével tartotta megvalósíthatónak. Tehát a rövid távú gazdasági racionalitás, a széttagoltság és anyagiasság gyakorlatával szemben kialakult a távlatiságra, szolidaritásra, egyetemességre és szellemiségre apelláló nézetrendszer. A növekedés koncepcióját a fejlődésé váltotta fel.

A globális és szektorális problémák jövőkutatási elemzése során a kultúra kérdése kétféleképpen merült fel. Egyrészt, mint a természethez és az ember által létrehozott világhoz való viszonyt jelentő fogalom. Az új stratégia lényege: e viszony (megmaradást szolgáló) megváltoztatása. A kultúra ebben az értelemben az emberi lét egy dimenziója. Másrészt az ember és környezete viszonyának értékelését és az értékelés szellemi folyamatait hangsúlyozva a kívánatos stratégia első konkrét eleme mindig az a társadalmi intézményrendszer volt, amely a tudás megőrzésére, termelésére, forgalmazására szakosodott. S mivel a stratégia mindig csak konkrét lehet, ezért volt az, hogy az interdependens feszültségek globális tárgyalása során a legtöbb jövőkutatási munka eljutott oda, hogy az emberiség tudásával s e tudás intézményrendszerével kell valamit kezdeni. Míg a logikai láncban az 1960-as évek során többnyire csak a tudományos kutatásról és az oktatásról volt szó, addig az 1970-es és 1980-as évekre jellemző: a közművelődést, a művészeteket, a tömegkommunikációt is jövőt formáló társadalmi alrendszereknek, megmaradási tényezőknek tekintették.

Érdemes a logikai szál egyik hazai megjelenésére felfigyelni. Az életmódkutatások egyik (sajnos jelzés nélküli) munkaanyagát idézem, amely a szocialista fogyasztás jellemzőit elemezte a nem anyagi fogyasztás szférájában. E munkaanyag szerint a társadalmi növekedés kategóriája a társadalom működésének összetettebbé válását, az együttműködés kiterjesztésének és elmélyülésének folyamatát fejezi ki. ÞTársadalmi növekedés

 

 

 

Végül ezen a szálon is az ágazatokba szervezett intézményekig jutottunk el, ám kétségtelen, hogy a kulturális szféra, mint elméleti kategória, aprólékos pontossággal nem volt megfeleltethető az ágazati rendszer egyes elemeinek. A kulturális intézményekkel, tevékenységekkel, szolgáltatásokkal és folyamatokkal kapcsolatos viták nem kis mértékben az ágazati és a rendszerszemlélet eltéréseire s ezzel együtt a rövid táv és távlat ellentétére vezethetők vissza. Az ágazati szemléletű elemzések ugyanis adminisztratív (jogi) értelemben is meghatározható szervezetekre irányultak, s csak ezeken keresztül jutottak el a tevékenységekhez és produktumokhoz. De nem jutottak el a szervezet, tevékenység, produktum, környezet összefüggéseiben kialakuló társadalmi, kulturális folyamatokhoz. A rendszerszemléletű elemzések viszont társadalmi (kulturális) folyamatokra, tevékenységekre irányultak, s mint ezek összefonódó, élesen el nem különíthető hordozóit vizsgálták a szervezeteket.

Az azonos irányba mutató megközelítések és példák sorát hosszasan lehetne folytatni. A fenti törekvések s az általam integrációs és redukciós módszereknek nevezett megközelítések nem csupán az általános fejlődési kérdéseket tárgyaló írásokban, hanem az oktatás, kommunikáció, művészetek problémáinak konkrét taglalása során is megjelentek. Az 1980-as évek közepétől a magyarországi politikai, társadalmi, gazdasági feszültségek nem érthetők meg és nem oldhatók fel a kulturális szféra és a társadalmi újratermelés összefüggéseinek komplex, ám a szervezet mélységéig eljutó elemzése és a működési mechanizmus nélkül.

Az UNESCO-munkák összefoglalásaként, az 1996-ban magyarul is megjelent, már hivatkozott kötet (Kreatív sokszínűség) egyértelműen meghaladta a korábbi dualisztikus, dichatomikus szemléletet. A közölt ÞKreatív sokszínűség idézetből is kitűnik, hogy a kötet a tágabb kultúra fogalmat használja; ebből vezeti le az anyagi és szellemi fejlődés összefüggéseit és határozza meg a követelményeket.

 

Fogalmi háló

A saját kategória rendszer kialakításához, a hazai irodalomból leginkább Kozma Tamás, Vitányi Iván, Bujdosó Dezső és Maróti László munkáira támaszkodtam. Ami az elméletek és szervezetek “összerendezését” illeti, Kosáry Domokos kötete volt példaadó. Ő a művelődés szektorait úgy mutatta be, ahogyan történelmileg lezajlott az ideológia (a vallás) differenciált intézményesülése. “Nézetünk szerint – írta – elvi meggondolásból is helyesebb ez a felosztás, amely a történelmi folyamat által létrehozott struktúrát veszi alapul. A történelem ugyanis nem az anyagi – szellemi vagy politikai – művelődési ellentétpár, mint fő tengely körül forog. E felosztások segítségével lehet esetleg érdekes állóképeket, tablókat összeállítani, de mozgást rekonstruálni nem. S ettől függetlenül az már semmiképpen nem látszanék helyesnek, hogy egyszerre két egymást keresztező felosztási elv alkalmazásával kísérletezzünk. Vagyis, hogy elfogadjuk a marxizmus képét e történelem folyamatáról és struktúrájáról, ugyanakkor ezzel egyidejűleg az elvek hierarchiájának ugyanazon szintjén az anyagi-szellemi vagy a politikai-művelődési metszésvonalakat is megpróbáljuk alkalmazni.” (Kosáry 1980., 12. old.)

 

A fogalmak definiálásakor abból indulok ki, hogy a társadalmi lét újratermelése során kölcsönösen összefüggő, ám mégiscsak elkülöníthető tevékenységi szférák (társadalmi részrendszerek vagy alrendszerek) alakultak ki. A társadalomtudományi kutatások során az alapvetően fontos kérdés az, hogy milyen szempontok szerint, milyen módon különíthetjük el ezeket a szférákat és milyen a meghatározottságok konkrét iránya, mértéke, mechanizmusa. A társadalomirányítás (és ennek bármely eszköze: a tervezés, szabályozás és intézményrendszer) korszerűsítése során viszont az a fontos kérdés, hogy miként tudjuk használni, érvényesíteni (tehát például a politika irányításban vagy a tervezésben kifejezésre juttatni, elismerni) a felismert kapcsolatokat, összefüggéseket.

 

A kultúraelméleti viták, a közgazdasági és szociológiai szem-pontok együttes elemzésével arra a (ma már persze triviálisnak tűnő) következtetésre jutottam, hogy a társadalmi lét újratermelésének folyamata (s ezen belül a gazdasági növekedés magyarázata) nem redukálható csupán az anyagi, a gazdasági tevékenységre. Az ember társadalmi életének bővített újratermelése az integrálódási, adatpálódási és munkavégző képesség megújításával kezdődik. Ennek szükséges, de nem elégséges feltétele az anyagi javak termelése és az anyagi jellegű fogyasztási igények kielégítése. Bár a nemzetközi és a hazai szakirodalomban a kultúra és kulturálódás fogalmának számos definíciója van, kétségtelen, hogy a meghatározások egy csoportja a társadalmi lét újratermelésének nem anyagi, nem gazdasági dimenziójához kapcsolódik.

A feldolgozott irodalom, különösen Vitányi Iván munkái alapján, ma úgy vélem, hogy a kultúra tágabb értelmezésében viszony-fogalom. Ugyanakkor a viszonyoknak viselkedésben, élet-módban, társadalmi folyamatokban, továbbá az ezeket hordozó, kifejező, megjelenítő tárgyakban, szolgáltatásokban és szervezetekben (intézményekben) való manifesztálódását jelenti.

 

A kultúra az ember viszonya önmagához. Azért és attól más, eltérő az egyik ember kultúrája a másikétól, mert más a viszonya önmagához, és ez eltérő viselkedésben, használt tárgyakban, igénybe vett szolgáltatásokban, keretül szolgáló intézményekben jelenik meg. És azért azonos vagy hasonló két ember kultúrája, mert azonos vagy hasonló az önmagukhoz való viszony és ennek manifesztálódása. (Példák: a dohányzó és nem dohányzó ember; az egészséghez–betegséghez; fizikumhoz–pszichikumhoz, táplálkozáshoz stb. kapcsolódó viszonyok…)

A kultúra az ember viszonya a másik emberhez. (Pl. meg akarom-e változtatni a szüleimet, társamat, gyermekeimet. Milyen a toleranciám…)

A kultúra az ember viszonya a természethez: leigázom, kirabolom; megértem, óvom, felhasználom; szemetelek, nem szemetelek; gátak köré szorítom a Dunát vagy félek ettől…

A kultúra az ember viszonya a tárgyi környezethez. (Pl. épület, lakás, lakberendezés…)

A kultúra az ember viszonya a már kialakult és alakuló társadalmi viszonyokhoz. (Ki – kinek nyújt kezet; ki – kit tegez…)

A kultúra az ember viszonya a jelekhez, a jelszerű objektivációkhoz, ezek fizikai és szolgáltatási megjelenéséhez, gyűjtő intézményeihez. Itt tehát a hang, az írás, a síkbani és térbeli ábrázolás; vagy mondhatjuk, hogy a hét szabad művészetből kialakult hetvenhét megjelenítési, leképezési, tükrözési, értelmezési módról van szó. Ezek intézményesülésével alakultak ki a szűkebb kultúra: a tudomány, az oktatás, a művészetek, a tömegkommunikáció, a közművelődés, az elektro-kultúra rendszerei.

Elemzéseim során (e tanulmányban is) azokat a tevékenységeket, amelyek elsődlegesen és közvetlenül anyagi javakat és anyagi jellegű szolgáltatásokat hoznak létre, a társadalmi lét (a tágabb kultúrán belüli) gazdasági szféra körébe sorolom. Ezzel szemben azokat a tevékenységeket, amelyek elsődlegesen és közvetlenül az emberi alkotóképesség fejlesztésére, az információk, a tudás az ismeretek előállítására, megőrzésére, létrehozására és közvetítésére irányulnak, a társadalmi újratermelés kulturális szférája körébe sorolom.

Szóhasználatomban a kulturális szféra fogalom a társadalmi lét, a tágabb kultúra intézményesült dimenziója: az információk, a tudás, az ismeretek, a szellemi termékek megőrzésének, alkotásának (termelésének) terjesztésének (elosztásának) és befogadásának (fogyasztásának) speciális, az anyagi termeléstől részben elkülönült intézmény- és tevékenységrendszerét, a velük kapcsolatos irányítást és társadalmi folyamatokat jelenti.

 

Elméletileg tehát a kulturális szféra az alábbiakat foglalja magában:

Þ a tudás megőrzésének, termelésének, elosztásának és fogyasztásának speciális szervezet- avagy intézményrendszerét;

Þ ezen intézményrendszer elsődleges tevékenységeit és az ezek nyomán létrejövő produktumokat és produkciókat (kulturális cikkek és szolgáltatások);

Þ az intézmény- és tevékenységrendszer közvetlen, erre irányuló társadalmi szabályozását;

Þ az előzőek által együttesen meghatározott kulturális viszonyokat és folyamatokat.

 

Ha a társadalmi újratermelés ágazati szemléletű megközelítését és a fenti meghatározást összevetjük, akkor a kulturális szféra fogalomhoz többek között és döntően az oktatás és a kulturális szolgáltatás ágazat; a tudományos kutatás és fejlesztés ágazat (és elméletileg az igazgatás ágazat kulturális dimenziója); a hírközlési ágazat intézményei, speciális tevékenységei és az általuk közvetlenül motivált társadalmi folyamatok tartoznak. A kulturális szférának a társadalmilag szervezett, intézményesített oktatáson és tudományos kutatáson kívüli részét szűkebb kulturális szférának nevezem. Ám nyilvánvaló, hogy ha az ágazati besorolással leírjuk, elkülönítjük, rendezzük a társadalomban folyó tevékenységeket és ezek jellemző intézményeit, akkor a szféra fogalom ezt mintegy hullámvonalban átmetszi; hiszen minden ágazatban vannak (szűkebb értelemben vett) kulturális jelenségek és folyamatok.

 

A művelődés fogalma alatt az embereknek a társadalmi újratermelés folyamatába, “a társadalom teljes viszonyrendszerébe” (Kozma Tamás) való bekapcsolódáshoz, az abban való eligazodáshoz szükséges tudás speciális feltételekhez kötődő megszerzési (fogyasztási, elsajátítási, befogadási) folyamatát értem. Nyilvánvaló, hogy ez a tudás a munkavégzés és a mindennapi társas kapcsolatok során is bővül, az újratermelés konkrét követelményeinek megfelelően változik. De az is nyilvánvaló, hogy a történeti fejlődés során egyre inkább kialakult és bővült egy olyan intézmény- és tevékenységrendszer, amely elsődlegesen a társadalmi viszonyokra és a munkára vonatkozó ismeretek megőrzésére, termelésére, elosztására és fogyasztására szakosodott. Művelődés alatt e speciális feltételekhez kapcsolódó információáramlást, az információk elsajátítását értem.

Szóhasználatomban ezen a ponton – és csak ebben a logikai felvezetésben – kapcsolódik össze a művelődés és a kulturális szféra fogalma… A művelődés a kulturális, avagy művelődési szféra intézményeiben létrehozott és intézményei által közvetített produktumok (cikkek és szolgáltatások vagy más kifejezésekkel kulturális javak) elsajátítási folyamata, amelynek során a létrehozás (alkotás) és a fogyasztás (befogadás) aktusa nem minden esetben különíthető el. A művelődés ebben az értelemben “a kulturális javak elsajátítása”. Mielőtt a társadalmi fejlődés és modernizáció lényegét, a tágabb és a szűkebb kultúra összefüggéseinek tételekbe szűkített összefoglalásával jellemezném, szükséges még néhány fogalom vázolása.

Nézetem szerint a kulturáltság a tágabb értelemben vett uralkodó kultúra (pl. egyiptomi, kínai, európai; felvidéki, délvidéki; felvégi, alvégi) ismerete és az ezen belüli kisebbségi, (személyes) kultúra tudása; tudatosan mérlegelt érvényesítésének vállalása. Tehát a “Rómában légy római” tájékozódási és megmaradási elv megélése.

A műveltség az adott tágabb kultúrán belül a jelszerű objektivációk (viszonyok, információk, tárgyak, cselekvések, intézmények), tehát a szűkebb kultúra ismerete.

A tájékozottság a pillanatnyi léthez, az adott (vállalt, ránk mért) cselekvéshez (az adaptációhoz, az önérvényesítéshez) szükséges műveltségelemek tudása.

E fogalmak és a modernizáció emberi tényezői kapcsán felmerül az értelmiség, értelmiségi meghatározásának szükségessége is. Véleményem szerint értelmiségi ember az, aki

Þ a társadalmi lét, a tágabb kultúra összefüggéseiben hajlandó és képes gondolkodni; tehát hajlandó és képes helyének és viszonyulásainak, alternatív lehetőségeinek feltárására és felmutatására;

Þ felelősséggel viseltetik a családján túli nagyobb közösségek kultúrájának megértése és formálása iránt;

Þ a jövőbe vetett értelmes hittel és cselekvő erkölccsel a szűkebb és a tágabb kultúrák közötti személyes és személyén keresztüli közvetítést vállalja.

 

További három, a művelődés intézményesülését megragadó fogalomra térek még ki. Ezek: közoktatás (vagy köznevelés); közművelődés; az oktatás diverzifikációja. A közoktatás vagy köznevelés (ezeket a fogalmakat itt szinonim értelemben használom) tágabb, lexikális értelme az oktatás-nevelés szervezetébe tartozó intézmények munkáját öleli fel. Az iskolán kívül magában foglalva valamennyi szociológiai értelemben vett intézmény (család, szervezetek, művészeti intézmények stb.) nevelési-oktatási funkcióját. Szervezeti, intézményi értelemben (például a tervezésben kialakult szóhasználat szerint) e fogalom az iskola-előkészítést, az alsófokú és a középfokú oktatást öleli fel.

Bonyolultabb a közművelődés fogalmi problémája. Újabb keletű elterjedése (az 1960-as évektől, de döntően az 1970-es években) a népművelés fogalmának és koncepciójának meghaladásához kötődik. A népművelés ugyanis az iskolán kívüli művelődési tevékenység felvilágosító jellegét, művelő funkcióját hangsúlyozta, ahol döntő szerepe volt az ismeretek átadójának. A közművelődés viszont az állampolgárok és közösségeik művelődésben való aktivitását hangsúlyozza, tehát egyre inkább arról van szó, hogy nemcsak a népművelők művelik a népet, hanem a polgárok művelik önmagukat, a közvetítő rendszer (így többek között a népművelők, művelődésszervezők) segítségével is.

Az 1960-as évek végének közművelődési koncepcióját átfogóan az 1970-es Országos Népművelési Konferencia körvonalazta. Eszerint: “A közművelődés a különböző művelődési, köz-oktatási, közművelődési, tudományos és művészeti intézmények, a tömegközlési eszközök, a társadalmi szervezetek kulturális nevelő munkája révén megvalósuló, a társadalom fejlődő szükségleteire épülő, az egyének és csoportok műveltségét, személyiségét fejlesztő, mindezt az egyének öntevékenységének állandó erősítésével megvalósító tevékenység... Részben társadalmi méretekben tervszerűen irányított folyamat, részben az egyének – társadalmilag ugyancsak meghatározott – önművelési tevékenysége. (Országos... 1970. 148. old.) A témakör hatalmas hazai irodalmában a legtöbb szerző kiemelte: lényeges tartalmi jegye aktív és alkotó jellege. Akkor beszélhetünk közművelődésről, ha a múltban és a jelenben létrehozott művelődési értékek a lakosság tömegeinek birtokába kerülnek, az életmód szerves részévé válnak; ha maga az elsajátítási folyamat alapvetően aktív, alkotó és közösségi tartalmú. A mindennapi szóhasználatban persze kialakult a közművelődésnek egy szűkebb értelmezése, amely csak (vagy elsősorban) az úgynevezett közművelődési intézmények tevékenységét foglalja magában. Ugyancsak kialakult egy olyan értelmezés is, amely a különböző tevékenységek ismereteket terjesztő és átadó funkcióját érti a fogalom alatt. Az 1997. évi CXL. törvény, az úgynevezett kulturális törvény szerint: “közművelődés a polgárok iskolán kívüli, öntevékeny, önművelő, megismerő, kultúraelsajátító, műkedvelő és alkotó célú cselekvése, amely jellemzően együttműködésben, közösségekben valósul meg.”

A közművelődés fogalma alatt – szerintem – a köz (a nép, a polgárok életkori vagy más, pl. érdek- és érdeklődési csoportjainak) olyan művelődéséről van szó, amely közösségi jelenlétet, aktivitást feltételez, és meghatározható szervezetekhez, intézményekhez, fizikai terekhez is köthető. A tér lehet földrajzi (főtér, sétáló utca) vagy épület: “tető az együttlét fölött”. Ez utóbbiak közül a statisztikailag is mérhető művelődési otthon típusú intézmény, nyilvános könyvtár, múzeum, kiállítóhely és persze a sok stb., például a kávéház... képzelhető ide. A szervezet lehet épület nélküli vagy épülettel is bíró olyan jogi személy, amely a fenti típusú tevékenységet szervezi, szolgálja és szolgáltatja. Az intézmény lehet szokás, folyamat, mozgalom vagy szervezetben és épületben is megjelenő jogi személy (pl. önkormányzati művelődési otthon, könyvtár).

Az oktatás diverzifikációja a formális, reguláris iskolarendszeren kívüli oktatás térnyerését és formáit jelenti. (Inkei, Koncz, Pőcze 1985.) Tehát átmeneti terület az intézményesen szervezett oktatás és a közművelődés között. A felnőttképzés, egész életen át történő tanulás intézményekben, szervezetekben való megjelenését tartalmazza.

 

A kultúra és a gazdaság elvi összefüggései, a modernizáció alapvető jellemzői a következők:

Þ A gazdaság a tágabb kultúra része.

Þ A gazdaság globlokál; tehát globálisan meghatározott, ám a lokális kultúrában működik.

Þ Rövidtávon a gazdaságtól függ a szűkebb kultúra, tehát az imént tárgyalt kulturális szféra finanszírozása, működése.

Þ Hosszabb távon a gazdaságot és a tágabb kultúrát a szűkebb kultúra határozza meg.

 

A könyvnyomtatás felfedezése és a reformáció (majd a reformáció és ellenreformáció harcának együttes következménye) óta, történelmileg belátható, hogy a fejlődés hajtóereje a kulturális szféra. Mennél inkább közeledünk napjainkhoz, annál inkább érzékelhető, hogy a gazdaság szerkezeti átalakulását a kulturális szféra által formált információ és emberi tényező határozza meg.

 

Aki belenéz a hivatkozott irodalom kútjába, ám főleg ha merít is belőle, bizonyára jobban megérti a modern szakirodalom – Scitovsky, Sen, Huntington, Fukuyama – üzenetét. Ők a fenti értelmezéshez hasonlóan a XXI. századi megmaradás és lehetséges fejlődés középpontjába a kultúrát helyezik.

Aki belenéz e kútba, bizonyára jobban tudja értékelni a kulturális antropológia (Bohannan etc; Bujdosó 1998; Bujdosó 2000) gyakorlatban hasznosítható üzeneteit is.

 

 

Hivatkozások

 

A szocialista életmód a nem anyagi fogyasztás szférájában. [1978] Munkaanyag. Jelzet nélkül. 81 old.

Ács Ferencné (szerk.) [1980]: Szocialista közművelődés. A Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem tankönyve. Bp., Kossuth Könyvkiadó, 657 old.

Ács Ferencné (vál. és szerk.) [1980]: Szocialista közművelődés. Szöveggyűjtemény. Bp., Kossuth Könyvkiadó, 1172 old.

Adorno, T.W. [1980]: Összefoglaló a kultúriparról. In: Filozófiai Figyelő, 1-2. sz. 53-63. old.

Ágh Attila [1974]: A történelem kérdőjelei. Tanulmányok. Bp., Magvető Kiadó, 469 old.

Ágh Attila [1978]: A marxista kultúraelmélet története. = Kultúra és Közösség, 3. sz. 52-67. old.

Aristoteles: Metafizika (ford.: Halasy-Nagy József). Az Akadémia Filozófiai Könyvtára, Budapest, 1936.

Augusztinovics Mária (szerk.) [1979]: Népgazdasági modellek a távlati tervezésben. Bp., Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 448 old.

Benmate, N. [1976]: The chaning concept of culture. UNESCO’s 30 th anniversary; achivements and prospects. Unesco Chorinicle. vol. XXII. No. 9. 262-266. old.

Berend T. Iván [1975]: A szocialista gazdaság fejlődése Magyarországon, 1945-1968. Bp., Kossuth és KJK, 237 old.

Berend T. Iván [1978]: Öt előadás oktatásról és gazdaságról. Bp., Magvető Könyvkiadó, 247 old.

Bogár László [1983]: A fejlődés ára. Bp., Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 190.old.

Bohannan, Paul –  Mark, Glazer (szerk) [1997]: Mérföldkövek a kulturális antropológiában. Bp. Ponem Kft. 744 old.

Bolyai János: Appendix. A tér tudomány. (Szerkesztette, bevezetéssel, magyarázatokkal és kiegészítésekkel ellátta: Kárteszi Ferenc.) Akadémiai Kiadó, 1977.

Botkin, I.W.– Elmandjara, M. – Malitza, M. [1979]: No limits to Learning. Bridging the Hunem Gap. A report to the Club of Rome. (A tanulásnak ne legyenek határai. Az emberi szakadék áthidalása. Jelentés a Római Klubnak.) Pergamon Press, Oxford 159 old.

Bujdosó Dezső [1978]: Társadalmi lét és kultúra. (A kultúraelmélet alapjai.) Bp., Tankönyvkiadó, 208 old.

Bujdosó Dezső [1988]: Társadalmi lét és kultúra. A kultúraelmélet paradigmaváltása. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 212 old.

Bujdosó Dezső (szerk.) [1998]: Kulturális antropológia. Szöveggyűjtemény kommunikáció szakos hallgatók részére. József Attila Tudományegyetem, Budapest, Média Intézet, 111 old.

Bujdosó Dezső, Vörös Gizella (szerk.) [2000]: Kultúraelmélet. A kultúra gazdaságtana. ELTE BTK Kulturális Menedzserképző Program, Bp. 326 old.

Cultures and time (At the crossroads of cultures) 1976. Paris, UNESCO, 245 old.

Domination or sharing? Endogenous development and the transfer of knowledge. Paris, UNESCO, 1981. 292 old.

Drucker, P.F. [1971]: The Age of Discontinuity. (A diszkontinuitás kora.) New York, Pan Books. 480 old.

Engels [1973]: Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia vége. Bp., Kossuth Könyvkiadó, 99 old.

Eshete, A.: Politiques culturelles et interventions des pouvoire publics. Pour Division du Développement culture de l’UNESCO. Paris, Septembre 1981. 28 old.

Expert Meeting of the development of cultural policies in Europe. Finlandia Hall, Helsinki, Finland, December 8-12., 1980. Final report. Helsinki, 1981. Finnish National Comission for UNESCO, 305 old.

Faure, E. (szerk.) [1973]: Learning to be. The World Educa-tion Today and Tomorrow (Tanuljunk meg élni. A világoktatás ma és holnap.) UNESCO, Paris, 313 old.

Fukász György [1972]: Munka, technika, kultúra. Bp., Magvető Kiadó, 610 old. (Elvek és utak)

Fukuyama, Francis [2000]: A Nagy Szétbomlás. Az emberi természet és a társadalmi rend újjászervezése. Európa Könyvkiadó, Bp. 494 old.

Gondi József [1984]: A szellemi termelési mód elméletének körvonalai Marxnál és részletes kidolgozásának szükségessége napjainkban = Egyetemi Szemle, 2-3. sz.

Habermas, Jürgen [1971]: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Vizsgálódások a polgári társadalom egy kategóriájával kapcsolatban. Bp. Gondolat Könyvkiadó

Hecker, M. [1972]: A new concept: culturel development. UNESCO Chronicle, October vol. XVIII. No. 10. 375-381. old.

Heiskanen, I. –  Mitchell, R. [1976]: Defining the Objectives of Cultural Development, Empirical Assenment Via the Analysis of the its Majos Economic, Political and Social Determinale. = Expert Meeting on the Methodology Applicable to the Definition of the Objectives of Cultural Development. In: Planning for Cultural Development: Methods and Objectives, Cultural Development. Documentary dossier, 9-10. Párizs, UNESCO, 31-77. old.

Heiskanen, I. –  Mitchell, R. [1976]: Notes on the Different Ways of Defining Culture and on the Culture. (Megjegyzések a kultúra különböző meghatározási módjairól és a kultúra különböző típusainak differenciálódásáról és integrálódásáról) In: Expert meeting on the Methodology Applicable to the Defini-tion of the Objectives of Cultural Development. Hana-saari, 1976.

Henry, P. [1977]: Culture and Development; The Growth Process of Contemporary Society. = Cultures, vol. 4. No. 3. 11-41. old.

Hermann István [1974]: A mai kultúra problémái. Kapitalista kultúra –  szocialista kultúra. Bp., Kossuth Könyvkiadó. 411 old.

Hermann István [1982]: Ideológia és kultúra a hetvenes években. Bp., Kossuth Könyvkiadó, 543 old.

Huntington, Samuel P. [1998]: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa Könyvkiadó, Bp. 650 old.

Huszár Tibor [1974]: Közművelődés, közösség, társadalom = Valóság, 5. sz. 1-18. old.

Huynh Cao Tri [1981]: Le concept du developpement endogene et centre sur l’homme. Paris, UNESCO. 14 old. Division for the Study of Development Reports (Studies STY. 7/SS-81/WS/35)

Huynh Cao Tri [1982]: Identité culturelle et developpement. Paris, UNESCO, 24 old. Division for the Study of Development Report (Studies STY 15 F REV)

Huynh Cao Tri [1983]: Les pays moints avaces: principales caracteristiques et elements de strategies pour un developpe-ment endegene et auto-centre. Paris. UNESCO. 26 old. Division for the Study of Development Reports/Studies STY. 13. F/SS-83/SI

Inkei Péter – Koncz Gábor – Pőcze Gábor [1985]: Az oktatás diverzifikációja Magyarországon. Bp. Országos Pedagógiai Intézet, 44 old. (Iskolakutatási Főosztály, Belső Műhelytanulmányok)

Intergovermental Conference on Cultural Policies in Europe. Helsinki, 19-28 June 1972.

Intergovermental Conference on Institutional, Administrative and Financiel Aspects of Cultural Policiens, Venica, 24 August – 2 September 1970. Final report. Paris, UNESCO, 73 old. (Doc.SWC/MD/13)

Istruments for the analysis of cultural development. Paris, UNESCO, 1972. 46 old. (SCH/EUROCULT/9) + Reference documents. 68 old. (SHC/EUROCULT/9b/IMF).

Jánossy Ferenc [1969]: Gazdaságunk mai ellentmondásainak eredete és felszámolásuk útja. In: Közgazdasági Szemle, 7-8.sz.

Jánossy Ferenc [1975]: A gazdasági fejlődés trendvonaláról. Magvető Könyvkiadó, Bp. 388 old.

Józsa Péter [1970]: A kulturális javak fogyasztása a fejlett társadalmunkban. In: Valóság, 11. sz. 9-19. old.

Józsa Péter [1978]: Kód – kultúra – kommunikáció. Tanulmányok. Bp. Népművelési Propaganda Iroda.

Káposztás Ferenc – Koncz Gábor – Monigl István [1984]: A kulturális szféra tervezése. Tankönyvkiadó, Budapest, 206 old.

Keynes, J. M. [1965]: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete. Bp., Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 431 old.

Koncz Gábor [1974]: A közművelődés közgazdasági kérdései. Kutatási terv. Bp., Népművelési Intézet, (Sokszorosítás), 17 old.

Koncz Gábor [1977]: Mi a művelődésgazdaságtan? A gazdasági és kulturális fejlesztés összefüggéseinek vizsgálatáról. In: Kultúra és Közösség, 3. szám, 16-34. old.

Koncz Gábor [1980): Művelődésgazdaságtan és a kulturális szféra távlati tervezése. Bp., Kulturális Minisztérium Tudományos Koordinációs Bizottság, 74 old.

Koncz Gábor [1981]: A művelődésgazdaságtan szakirodalma. Bp., Statisztikai Kiadó Vállalat, 108 old.

Koncz Gábor [1981]: Problems of Cultural Planning (A kulturális tervezés problémái.) Párizs, UNESCO, Division for Cultural Development, 104 old.

Koncz Gábor [1982]: Művelődésgazdaságtan és a kulturális szféra tervezése. Jelentés a kutatássorozat 1978–1980 közötti szakaszáról. In: Tanulmányok a közművelődés helyzete és fejlődésének távlatai című kutatási főirány 1978–1980. évi vizsgálatairól. Bp., Művelődéskutató Intézet, 7–53. old.

Koncz Gábor [1985]: Coordinating education policies and plans with those for culture and communication within the framework of long term economic and social policies. With a selected annotated international bibliography. (Az oktatási, kulturális, kommunikációs politika és tervezés koordinálása a hosszú távú gazdasági és társadalmi politikák keretében. Válogatott, annotált nemzetközi bibliográfiával.) Paris, UNESCO, Division of Educational Policy and Planning, 46 + 69 old.

Koncz Gábor, Illés Iván [1986]: A critical analysis of the notion of planning, with particular reference to the Hungarian experi-ence. A case study prepared at the request of the UNESCO Division of Philosophy and Human Sciences. (Kritikai elemzés a tervezés értelmezéséről, különös tekintettel a magyarországi tapasztalatokra.) Paris, UNESCO, Division for the study of Development; Report/Studies, STY. 38, 61 old.

Koncz Gábor [1986]: Unesco’s action in the field of cultural planning. A synthesis of the work carried out within Unesco’s programme since the end of 1960’s… (Az Unesco tevékenysége a kulturális tervezés terén, az 1960-as évek végétől) Paris, UNESCO, Section for Cultural Policies and Studies on Cultural Deve-lopment. Report/Studies, CC/CSP/CP02, 92 old.

Koncz Gábor [1986]: A művelődésgazdaságtan aktuális kérdései Magyarországon és az információgazdaságtan kidolgozásának szükségessége. In: Szabó József (szerk.): Tanulmányok az információgazdaságtanról. Bp., OMIKK KSH, 139-149. old.

Koncz Gábor [1989]: A tábori konyha és a szétfolyó fagylalt esete; avagy: elég-e több pénz a kultúrára? In: Társadalmi Szemle, 12. szám, 22-29. old.

Koncz Gábor [2000]: A művelődés-gazdaságtantól a kultúra-gazdaságtanig. Szubjektív kutatás-történeti és szakirodalmi áttekintés. In: Daubner Katalin, Horváth Sándor, Petró Katalin (szerk.): Kultúra-gazdaságtani tanulmányok. Bp., Aula, 346-361. old.

Koncz Gábor [2002]: Rendszerváltó közművelődés. In: Új Holnap, Tél, 134-157. old.

Koncz Gábor [2004]: Magyar kulturális hozomány. Mit kínál Magyarország az Európai Uniónak? In: Ágh Attila (szerk.): Magyar hozomány. Magyarország az EU-csatlakozás küszöbén. Bp. BM Kiadó, 195-217. old.

Korán Imre [1984]: A Római Klub VI. jelentése: “A tanulásnak nincsenek határai” In: Prognosztika 3-4. szám. 3-14. old.

Kosáry Domokos [1980]: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Bp., Akadémiai Kiadó, 758 old.

Kovács Éva (szerk.) [1984]: Kultúra, műveltség. Szöveggyűjtemény. Zalaegerszeg, Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ, 98 old.

Kozma Tamás [1977]: A kultúrafogalom értelmezései a polgári társadalomkutatásban. In: Népi kultúra –  népi társadalom. X. köt. Bp., Akadémiai Kiadó, 279-306. old.

Kreatív sokszínűség. [1996]: A Kultúra és Fejlődés Világbizottságának jelentése. Osiris, Magyar Unesco Bizottság, 299 old.

Kroeber, A.L. –  Kluchohn, C.: Culture. A Critical Review of Concepts and Definitions (Kultúra. Kritikai áttekintés a koncepciókról és a definíciókról.) Papers of the Peabody Museum of American Archeology and Ethnology Vol. 47., No.1. 1952.

La culture clef du dévelopment 1983 Paris, UNESCO, 195. old. Fonds international pour la promotion de la culture.

Landheer, B. [1972.] The factor “Culture” in the global social system = Kultúra (Beograd) 1972/17. 25-32. old.

Larger access to and participation in culture, Paris, UNESCO, 1972. 9 old. (SHC/EUROCULT/4)

Leroy, R. [1973]: A kultúra napjainkban. Bp., Kossuth Könyvkiadó, 300 old.

Maheu, R. [1973]: La culture dans le monde contemporain. Marczisovszky János (összeállította) [1984]: Szöveggyűjtemény. A művelődéspolitika tanulmányozásához (1943-1956.) Bp., Tankönyvkiadó, 404 old.

Markarjan, E. [1971]: A marxista kultúraelmélet alapvonásai. Bp., Kossuth Könyvkiadó, 183 old.

Márkus György [1998]: Metafizika – mi végre? Osiris Kiadó, Bp. 318 old.

Maróti Andor [1984]: Tanulmányok a művelődésről. Bp., Művelődéskutató Intézet, 179 old.

Maróti Andor (szerk.) [1980]: Forrásmunkák a kultúra elméletéből. Szöveggyűjtemény. Bp., Tankönyvkiadó, 355 old. (ELTE Bölcsészettudományi Kar)

Marx, Engels, Lenin [1982]: A kultúráról. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 405 old.

Mátrai László [1977]: A kultúra történetisége. Válogatott tanulmányok és cikkek. Bp., Gondolat, 418 old.

Methodology of cultural pianning (P. Thenevin; A. Tavrilenko; L. Szupagin) – Cultural Development, Documentary Dessier, Vol. 1. UNESCO SCH/1974/WS/31. 54 old. (A kulturális tervezés metodológiája)

Mikecz Tamás [1981]: Polgári kultúra-felfogások a hatvanas és hetvenes években. In: Társadalomtudományi Közlemények 2. sz. 198-208. old.

Molnár Tamás [1993]: A liberális hegemónia. Gondolat, Bp. 113 old.

Munkásmozgalom és kultúra. 1867-1945. A magyar munkásmozgalom kulturális tevékenységének válogatott dokumentumai. (Szerk.: Szilágyi János) Kossuth Könyvkiadó, 1979. 464 old.

Peccei, Aurelio [1984]: Kezünkben a jövő. A Római Klub elnöke világproblémákról. Bp., Gondolat, 193 old.

Radnai György (szerk.) [1986]: Áru-e a kultúra? Bp., Kossuth Könyvkiadó, (Vélemények/Viták) 438 old.

Richta, R. etc. (szerk.) [1968]: Válaszúton a civilizáció. A tudományos-technikai forradalom társadalmi és emberi összefüggései. Bp., Kossuth Könyvkiadó, 283 old.

Rubovszky Kálmán, Sz. Szabó László (szerk.) [1994]: Művelődéstudományi tanulmányok. Felnőttnevelés, Művelődés. Acta Androgogiae et Culturae sorozat. 15. szám. Debrecen, 119 old.

Sen, Amartya [2003]: A fejlődés mint szabadság. Bp., Európa Könyvkiadó, 593 old.

Schafer, D.P. [1975]: Vers un nouvel ordre mondial; l’age cul-turel. Cultures, vol. II. No. 3. 13-32. old.

Scitovsky Tibor [1990]: Az örömtelen gazdaság. Gazdaságlélek-tani alapvetések. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp. 245 old.

Suicide or survival? The challage of the year 2000. 1978. Paris, UNESCO. 192 old.

Szabó József (szerk.) [1986]: Tanulmányok az információgazdaságról. OMIKK-KSH, Budapest, 234 old.

Szakasits D. György [1973]: Magyarország és a tudományos technikai forradalom. Bp., Kossuth Könyvkiadó.

Szerdahelyi István (szerk.) [1980]: A kultúra fogalmáról. Bp., Kossuth Könyvkiadó, 439 old. (Vélemények, Viták)

Thoma, László [1985]: Esszé művelődéspolitikai gondolkodásunk alakulásáról. In: Kultúra és Közösség. 6. szám 12-26. old.

Thoma László [1986]: Tézisek művelődéspolitikai gondolkodásunk alakulásáról.. In: Gazdasági fejlődés, kultúra, ideológia. Gazdaság és társadalom a nyolcvanas években Magyarországon. II. Bp., MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete. 225-247. old.

Toffler, A. [1964]: Culture Consumers. A Study of Art and affluence in America. (Kultúra-fogyasztók. Tanulmány a művészetről és gazdaságról Amerikában.) New York, St. Martin’s Press.

Toffler, A. [1970]: Future Shoch-Bantam Books. Torontó, New York, London. 562 old.

Tóth Krisztina (2001): Porhó. Új és válogatott versek. Bp. Magvető

Vitányi Iván [1971]: Közönség – közösség. Cikkgyűjtemény. Bp., Népművelési Propaganda Iroda 176 old.

Vitányi Iván [1971]: Második prométheuszi forradalom. Bp., Magvető Kiadó, 386 old. (Elvek és utak)

Vitányi Iván [1974]: A szocialista művelődés elméletéhez. In: Kultúra és Közösség. 1. sz. 14-32. old.

Vitányi Iván [1975]: Kultúra, művelődés, közművelődés. In: Magyar Filozófiai Szemle, 5-6. sz. 513-535. old.

Vitányi Iván (szerk.) [1977]: A tudományos kutatások eredményeiből leszűrhető tapasztalatok a kultúra távlati fejlesztési tervének kidolgozásához. Népművelési Intézet. (Sokszorosítás) 191 old.

Vitányi Iván [1981]: Kulturális demokrácia – a kultúra demokratizálása = Világosság, aug. - szept.

Vitányi Iván [1981]: Társadalom, kultúra, szociológia. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 317 old.

Vitányi Iván [1983]: Vitairat a mai magyar művelődésről. Bp. Gondolat Könyvkiadó, 275 old.

Vitányi Iván [1985]: Az idő felosztása mint társadalmi probléma. = Világosság, január 1-9. old.

Vitányi Iván [1985]: Egyharmad ország. Tanulmányok. Bp. Magvető Könyvkiadó, Elvek és utak sorozat, 469 old.

Vitányi Iván [1986]: Az etikai tudat szerkezete. Történelmi vázlat. Bp., Művelődéskutató Intézet, 136 old.