Vissza

BEKE PÁL

Megoldanivalóink

AZ APRÓFALVAK, KISTÉRSÉGEK, KISTÁJAK

KÖZÖSSÉGI MŰVELŐDÉSE

-elgondolásaink a regionális eszmecseréket követően-

Ki gondolta volna, hogy a 2003 őszén megfogalmazott, e lap decemberi számában a kistelepülési-kistérségi/kistáji szakmai fejlesztőmunka megoldandó részleteiről megjelent szövegemből[1] valamiféle valóság lesz? No nem úgy, amiképp azt ott a Lépésjavaslatok alcímben összefoglaltam (hiszen ahhoz kormányzati feladatvállalás és hosszú távú, akár ciklusonként is átívelő feladatmegoldás kellene) hanem pusztán az élet szabályozta lehetőségeink szerint. Történt ugyanis, hogy Gergye Rezső vasvári kollegám felvette és tovább fűzte a szót,[2] egyidejűleg nem álltam ellent főszerkesztőnk kívánalmának, hogy valamiképp reagáljunk arra. Válaszomban[3] ígéretet tettem, hogy javaslatának megfelelve megszervezzük a hegyháti összejövetelt a kistelepülési-kistérségi szakmai munka helyzetéről és a megoldandó feladatokról szólván, egyidejűleg elköteleztem magam egy hasonló tárgyú gyűlésre a Dunán inneni térségben is. Amikor aztán minderről a január végi intézeti évértékelő-évnyitó értekezlet kistérségi/kistáji munkát taglaló szekciójában beszámoltam, az ötlet nagyobbá növekedett; egyre-másra kaptam javaslatokat új helyszínekre, hogy ezzel alaposabb feltáró-munkát és többeket érintő közös gondolkodási lehetőséget teremtsünk.

Mint közismert, így is lett. 8 helyszínen szerveztünk[4] hasonló struktúrájú 2-2 napos összejövetelt 2004 március elejétől kezdődően április végéig. A kezdetekről már beszámoltunk[5], és az első, a valóban Vasvárott szervezett összejövetelről ugyancsak.[6] A többi helyszínről készített emlékeztetőt jelen lapszám közli; remélem, hogy ezek eredetijeit valamennyi azokon megjelent kollega régen megkapta már. Mindez felment az egyes rendezvényekről való beszámolás kötelezettsége alól. Sőt: már közölhettük az első, e megbeszélések generálta szöveget is;[7] a többieket későbbi, esetleg tematikus lapszámunkban olvashatják az érdeklődők.

Bár ezeken az összejöveteleken útját álltam az előzmények körülírásának és különösen a kialakult állapotokról szóló panaszkodásnak, most nem állom meg, hogy az alábbiakban ne írjak le a szakma jelenleg leépült helyzetéhez vezető út állomásait érzékeltetve néhány többszörösen összetett mondatot. Bizonyos, hogy a szerkesztők lehetőséget teremtenek majd a véleményemet árnyaló, vagy annak akár ellentmondó szövegek közlésére. Mindannyiunk érdeke, hogy szakmai állapotainkról kibeszélt, majd ennek eredményeképp kölcsönösen elfogadható képünk legyen, arról nem beszélve, hogy nemcsak szép szavak, óhajtások, víziók, hanem tervek, s azt követően cselekvések, intézkedések is kellenének a helyzet meghaladására és megoldására. Ugyanezt a célt szolgálta, hogy összejöveteleinken napjaink szakmai helyzetképéről már bőven folyt a szó, és ezt szolgálta az is, hogy szót kerítettünk a jelen stádiumot meghaladó megoldások megfogalmazására.

Ezekből a helyszíneken kevesebbet hallhattunk. Mindazonáltal abban maradtunk, hogy a megbeszélések eredményeképp fogalmazott, konkrét településekre, településrészekre, kistérségekre illetőleg kistájakra vonatkozó, kézzelfogható és költségeiben is végiggondolt projektek összefoglalóit minden gyűlésünk valamennyi résztvevőjének postázzuk (hátha azok olvastán virágzik ki valakiben valamiféle kívánatos tennivaló) és csak azt követően szervezzük meg a cselekvési tervet fogalmazóknak szánt újabb összejövetelt, vélhetően június közepe tájt. Azt tehát, ami már a megoldásokat keresi, a tennivalókat határozza meg azokkal és azok által, akik valamiféle, e tárgyba illő helybéli szakmai fejlesztőmunkát határoznak-határoztak el vagy csinálnak-csinálnának.

 

A jelenlegi hiányok meghaladása

nem képzelhető el pusztán fecsegéssel, és meggyőződésem, hogy pusztán központi intézkedésekkel, bárminek bármivé való átszervezésével avagy rendeleti úton sem. Nem nélkülözhetjük a helyben dolgozó népművelő kollegák, könyvtárosok, tanítók és tanárok, a helybéli értelmes emberek, a civil szervezetek, a polgármesterek és a képviselő-testületek feladatvállalását, mert nem oldhatjuk meg a közösségi művelődés helybéli fejlesztését az ő erre vonatkozó óhajuk és akaratuk nélkül. Arról nem beszélve, hogy a közösségi művelődés széles lehetőségeiből sem választhatja ki a helyben szükséges megszerveznivalót más, csak és csakis ők.

Hogy erre magukban képesek-e, az más kérdés. Ha nem, úgy szakmai eszköztárunk segítségével, esetleg a közösségfejlesztési technikák kellékeit kölcsönözve velük közösen kell feltárni és egyidejűleg aktivizálni erre való szükségleteiket, szándékaikat. Mai körülményeink között, a közösségi művelődésről leszoktatott helyi társadalmakban általában ez a nulladikként besorolható feladat. Lehet, hogy csak az aktivizálást követően fogalmazódhatnak meg az érdekeltekben a közösségi művelődés helyben szükséges tennivalói, és csak azt követően írhatók körül a megvalósításához nélkülözhetetlen körülmények és feltételek. Az is nyilvánvaló, hogy csak mindezek ismeretében, tehát később határozhatók meg a szükséges önkormányzati és állami feladatvállalások, és nyilvánvaló, hogy csak a mintaként próbált kísérleti időszakot követően határozhatók meg az országos elterjesztéshez/megvalósításhoz szükséges (remélt és feltételezendő) központi támogatási automatizmusok.

Esetükben tehát mélyről, az alapoknál kell kezdenünk a szakmai fejlesztőmunkát.

Nem csoda, hogy összejöveteleink során csekély mértékű volt a helyszínen elmondható, a már kész cselekvési szándék. Ha mégis akadt, azokat elsősorban a jelen lévő népművelők fogalmazták meg. Néhányukkal meg kellett értetni, hogy jó szándékaik önmagukban nem elegendők. Azokhoz partnereket kell keressenek. Ha lokális környezetben dolgoznak, úgy egyrészt helyből, másrészt a körzetközpontból; ha körzetközponti feladatvállalást fogalmaztak, úgy az általuk célzott perifériákról, kistelepülésekről. Hogy kell-e, hogy igényelt-e az, amit megteremteni-megszervezni kívánnak? – mentsen Isten minket az olyan jobbító szándéktól, ami nem ágyazódik valós vagy látens igényekbe! Hiszen emlékszünk valamennyien szakmánk korábbi gyakorlatára éppen úgy, mint a vak asszony és őt az úton átvezetni akaró kiscserkész adomájára.

Kétség sem fér hozzá, hogy a közösségi művelődés mindenütt való lehetőségének és jelenlétének érdekében valamit mindenhol tennünk kell. Az a nagy semmi, ami a közösségi művelődésről szólván sok helyütt érzékelhető, tűrhetetlen állapotot jelez. Hogy a ma érzékelt avagy a mára kialakult hiányról mit és mennyit tehet a népművelési gyakorlat és intézményrendszer negyvenes évek végi totális államosítása; a '70-es, a '80-as évek körzetesítési politikája és gyakorlata, Magyarország sztyeppésítésének szándéka; ettől függetlenül, ám ezzel egy időben a televíziós készülékek és adások tömegesedése; a magától kihűlt vagy éppen direkt kihűtött emberi kapcsolatok, tehát a barátságosság és a szolidaritás hiánya; a helyi társadalmak akaratlagos vagy éppen automatizmusokon alapuló atomizálása vagy bármi más, azt nem fejtettük meg helyszíneinken. Bár erre néhány bekezdés erejéig még utalok, jobb, ha a feladatot a társadalom- és művelődéskutatókra hagyjuk. Ránk pusztán annyi maradhat, amiben illetékesek lehetünk népművelőként, polgármesterként, térségfejlesztőként, könyvtárosként, a helybéliekért elkötelezett, esetleg a helyi társadalom, a helyi társadalmi közérzet jobbítására törekvő civilként: hogy történjen végre valami. Hogy ahol tehetünk érte, épüljön ki végre (vagy újra) egy árnyalt; a települési struktúrákhoz, a városok perifériáihoz, a tanyabokrokhoz, s különösen az ott élők igényeihez és szükségleteihez igazított közösségi művelődési intézmény- és tevékenységrendszer. Hogy bárhol élvén ne legyünk kiszolgáltatva pusztán és egyedül a globalizált konzerv-kultúrának. Hogy ha akarjuk, úgy más érintettekkel együtt és szakértők segítségével tölthessük el, formálhassuk, vegyük birtokba szabad időnket. És később, ennek mintáján és segítségével talán sorsunkat is szabad akaratunk szerint.

 

Nagyon egyszerű dolgok

azok, amikre gondolok-gondoltunk minderről szólván. Arra például, amit és ahogyan már a '70-es évek végén is megfogalmaztunk; hogy legyen tető az együttlét fölött. Az akkori hiányok oldására, s különösen a körzetesítés miatt végképp elfelejteni, felszámolni kívánt falvakba faluházakat, s mert már lehetett, kulturális-művelődési egyesületeket szorgalmaztunk. Az akkorihoz hasonlatos szükségek miatt ma sem kell újabbat mondanunk. Mindenütt kell tető a helybéliek együttléte fölé! – és nem szükségképpen több tízmilliós új épület. Bár jó és szerencsés lenne mindenhol ilyen, de ha nincs miből megépíteni azt, megfelel a célnak egy korábban más célra használt közintézmény, a volt óvoda, iskola, esetleg ezek egy része; a megszüntetett bolt, egy közösségi célra megmentett régi épület, volt magtár, téesz-iroda, a hajdani mozi. Vagy éppen a már esetleg évtizede használaton kívüli művelődési otthon.

Nem gondolom, hogy projekteink programjába vehető az, hogy mindenüvé főállású népművelő kerüljön. Nem csak azért, mert nem vagyunk annyian; az eltömegesedett szakmai képzésről pedig senki se gondolja, hogy az iskolapadok mindegyikében potenciális kollegák ülnek! Nem lehet mindenütt főállású nép-művelő azért sem, mert alig van már a munkahelyhez kapcsolt igényes szolgálati lakás, s ritka helyben vagy a környéken a megfelelő munka az asszonynak, a férjnek. Szinte sehol sincs elegendő pénz tisztességes munkabérre, és talán nincs is annyi munka aprófalvaink mindegyikében, amennyi a munkaidőt minden napra kitöltené.

Éppen itt nyeri értelmét, hogy a kistelepülések szakmai hiányát és lehetőségeit kistérségi/kistáji összefüggésben tárgyaltuk. Megbeszéléseinken részletesen indokoltam azt a már többször le is írt meggyőződésemet, hogy míg azokban a helybéli tevékenységszervezést társadalmiasítottan lehet/kell elképzelnünk, annak néhány településre vonatkozó szakmai segítését viszont már a települések társulásában fizetett és működtetett szakember kell(ene) végezze. (Megjegyzem: éppen az ő alkalmazásukat segíthetné az állam bérkiegészítéssel olyanformán, amiképp azt a szerencsésebb sorsú országokban teszik. Vagy, mint nálunk a körjegyzők bére felének állami átvállalásával, mintegy szorgalmazva a szisztéma terjedését). Egy, a vonatkozó új kormányrendeletben[8] meghatározott kistérség-központokban pedig, tehát mintegy “mögöttük” fel kell tételeznünk egy-egy szakmai bázist (ha tetszik, megújított-modernizált “járási” művelődési házat) az adott kistérségben működő szakemberek munkájának, kapcsolatainak háttereként, egyidejűleg műszaki-technikai támaszpontként, koordinációs- és szervezőközpontként, vagy akár a terepen, a néhány faluért dolgozók közös munkaadójaként.

Mint említettem, egyszerű dolgokról van szó. Ám hogy egy bekezdés erejéig némiképp bonyolítsam ügyünket, megjegyzem, hogy elképzelhető mindennek teljesen társadalmiasított formája. Az tehát, hogy a közösségi művelődést szervező helyi egyesületek maguk választják a rajtuk segítő, a nekik és értük dolgozó, a né-hány kistelepülés szakmai életét könnyítő-támogató népművelőt (hasonlatosan a református egyházközségek presbitériumának lelkészt-választó gyakorlatához, vagy a boldogabb sorsú nyugat-európai országok helyi kulturális egyesületeinek saját népművelőiket általuk pályáztató praxisához). És ha ez így történne, ugyan miért ne ugyanők döntenének a bázisként emlegetett kistérség-központ intézményének személyzetéről, esetleg működtetőjéről is, így gyakorolva befolyást annak őket szolgáló munkájára és teljesítményére? Mindez persze messzire, végül talán a szakma átalakításához/megújulásához vezet; meghaladja a jelen írás keretét, és (egyelőre) nem érinti a regionális eszmecseréinkből következő mintateremtő munkát.[9] Az azonban nem árt, ha csak a játék, avagy a későbbre halasztott szakmai megújítás kedvéért belegondolunk: valóban a helyi önkormányzat a legjobb gazda? Valóban a fix idejű népművelői kinevezés a legjobb megoldás? Valóban a jobbára laikus önkormányzati testület a legmegfelelőbb felügyelet? Ha népművelőként hivatásunk a helybéli polgárok kulturális-művelődési szolgálata, szabadidő-szervezése, érdeklődésük, érdekeik kiszolgálása, életvezetésük, boldogulásuk segítése, nem melléjük kellene rendelődjünk elsősorban?

Nagyon egyszerű dolgokról van szó tehát, amikor a közösségi művelődés hiányait oldani szeretnénk. Mindenütt kell egy hely. Mindenütt kell egy azt működtető struktúra. Kellenek szervező-bonyolító szakértők, mint említettem, nem szükségképpen mindig és mindenhol, csak ha szükség van rájuk. Ám akkor feltétlen. Kellenek oktatók, előadók, szakmai vezetők. Kell technika, berendezés és felszerelés; az egyszerűbből néhány állandóra, a bonyolultabbak időlegesen a körzet-központból kölcsönözve. Kell fűtés, világítás, tiszteletdíj, útiköltség. És persze mindehhez pénz is kell.

Nem tudom, honnan is tudnánk, hogy mennyi? A regionális eszmecseréinket követően fogalmazandó projektekre éppen azért van szükség, hogy az idén ősztől vagy jövőre kezdődő megvalósításokat követően 2006 elejére meglássuk, melyikre mennyi pénz volt szükséges. Ha ezekből a projektekből lesz egy vagy két, esetleg három tucatnyi, és mindegyikük máshol, eltérő körülmények között, eltérő tevékenységekkel bonyolódik, könnyű lesz kiszámolnunk, és egy felelős kormányzatnak megmondanunk a szakma aprófalusi/kistérségi/kistáji pénzigényét. (Sohasem voltam jó számtanos, mindig csak tévelygek a nagy számok birodalmában. Nem emlékszem arra sem, hogy annak idején, a megboldogult Hazafias Népfront Művelődéspolitikai bizottságában mekkora összeget mondott a teljes kulturális terület rendes anyagi ellátásának kényelmes biztosítására elnökünk, Huszár István. Látva üveges szemünkön a milliárdok súlyát, azonnal értelmezte is a mondott pénz mértékét. S az szerinte nem nagyobb, mint az akkori éves költségvetés számítási hiba-határa. Ma sem lehet több.)

Egyszerű dolgokra kell a hely, a struktúra, a segítő, a szakértő, a pénz: például hogy táncolni tanulhasson az, aki akar. Társas- vagy néptáncot, s ez utóbbiban magyart vagy mást, táncházként többfélét. Csak az alap-lépéseket néhány hónapig, vagy ha valaki úgy akarja, éveken át táncklubban, táncegyüttesben. Ez utóbbiak bizonyára a körzet-központ intézményében szervezhetők meg hosszú távon, mint ahogy a míves kamarakórus, a zenekar, az amatőr színpad is. Ám ettől még énekelni, zenélni, jelenetet játszani, bábozni, fotózni, videózni miért ne lehetne helyben, ha van hol s ha van ki által művelni mindezt? – a felkeltett érdeklődésű tehetségesebbeknek pedig ott kell legyen hátországként a már emlegetett körzet-központi művelődési otthon. S ha, mint szoktam volt mondani, döglenek a tyúkok? Ha furcsa nyavalya támadja a kerti gyümölcsfákat? Ha tájékozódni kell a pályázatokban, a támogatások elnyerésében? Ha idegen nyelvet kellene tudni? Ha el kéne sajátítani a falusi vendéglátás fortélyait? Vagy ha csak úgy összejönnének a szívbetegek, a dohányzásról leszokottak egymást erősíteni; s az öregek, a kertbarátok, a lokálpatrióták, a fiatalok, a sárkányeregetők, a nótakedvelők, a kártyások, a dísznövény-ápolók, a borbarátok vagy az antialkoholisták, a fiatal és idősebb utazók, a hímzők, a csipkeverők és még sokan mások a helybéli óhajok, szándékok, egyéni adottságok és az érdeklődés szerint? Nem beszélve az ugyancsak fontos egyéni érdek szolgálatáról, a szükséges ismeret megszerzéséről.

És nemcsak a képzéseket, átképzéseket érthetem-érthetik ez alatt, hanem szövetkezési tudnivalókat is, vagy tájékoztató tanfolyamot a piacképes termelvényekről, avagy egyáltalán a körülöttünk lévő világról. Biztos, hogy néha avagy kellő rendszerességgel elkelne egy-egy szakértő tehát, aki elmond vagy ismertet valamit és válaszol is minden kérdésre. És bizonyos, hogy néha kellene olyan program is, amivel csak úgy eltelik az idő. Egy-egy előadó, hogy szépeket és bölcseket mondjon.

És persze néha kellene egy-egy film, egy-két színész, néhány énekes, egy egész zenekar, akik elandalítanak vagy éppen felráznak. Kellenének bálok, születés-és névnapi összejövetelek, falunapi rendezvények, hogy ne csak a temetéseken találkozzanak az emberek. És lehet, hogy mindezek mellett még csak úgy beülni is jó valahova; ellenni valakikkel, akik ugyancsak ráérnek. Újságot vagy könyvet olvasni, kézikönyvet lapozni, internetezni. Ki mit szeretne.

Nagyon egyszerű igényekről és lehetőségekről beszéltünk tehát.

 

Valakik nagyon nem akarják

mindezeket, ez elég világosan látszik. Valakiknek az a jó, ha nem találkozunk. Ha nem beszélgetünk. Ha nem tájékozódunk. Ha nem együtt érezzük jól magunkat. Ha nem leszünk okosabbak, felkészültebbek. Ha magunkban és tájékozatlanul maradunk.

Ez a 'nem akarás' nem mai találmány. A rendszerváltozás előtt is ebben múlt életünk, s vélhetően az 1948-as hatalomátvétel óta folyamatosan érvényesül ez a láthatatlan, de érzékelhető erő. Ám nem felejtendő, hogy vele egyidejűleg a pártállami struktúrán belül is voltak olyanok, akik ellenálltak a közösségi művelődés ellehetetlenítésének. Pártjukon belül, a már emlegetett Népfront búvóhelyén, tanácselnöki, vébétitkári székben, tanácstagként, téesz-vezetőként, községi párttitkárként az emberek pártjára álltak. Megtartották a művelődési otthont, annak hiányában faluházat építettek; fenntartatták az ifjúsági és a nyugdíjas klubokat, a pávaköröket, a táncosokat, a színjátszókat, a helytörténeti munkát és a sok minden mást; a számukra helyet adó intézményeknek pénzt szereztek és hatalmukkal megvédték a mindezeket bonyolító népművelőket. Bizonyosan ennek eredménye, hogy a régmúlt közösségi művelődési gyakorlata átvészelte azt a fél évszázadot. Nem a pártos és a párton kívüliek között volt tehát a legfontosabb választóvonal, hanem a szovjet gyarmatosító szándékot a maguk érdekében felvállalók és képviselők, illetőleg a saját (helyi) társadalmukért felelősen gondolkodók között.

Azt hittem, hogy a rendszerváltozás ez utóbbiakat erősíti. Még azt is hittem, hogy az idegen hatalmat és az érdekét szolgálók, a szakmánkat (is) leegyszerűsítő sematizálók végképp eltűnnek. Csalatkoztam. Szomorúan tapasztalom, hogy ma sincs másképp. Korábban az azóta felszámolt szomszéd birodalom vélt vagy valós kívánalmait és óhajait szolgálták ki, bizonyára sokan önös érdekből. Manapság a globalizációval indokolnak a közösségi művelődésre káros folyamatokat és állapotokat, vélhetően most is önös megfontolásból. Azok, akik a (helyi) társadalom fejlesztésének és boldogulásának egyik eszközét a sokszínű (helyi) művelődési lehetőségek megteremtésében és/vagy erősítésében látják, ismét, újra és változatlanul magukban vannak. Ne áltassuk magunkat: egyidejűleg az előbbiek ellenében.[10]

Nem tudom nem ellenséges, egyidejűleg előre megfontolt lépések elemeiként értelmezni a hajdani hazai ezer-színű,[11] másfélszáz éves népművelés, közművelődés, közösségi művelődés (kinek melyik szinonima tetszik) leépítését, a munkásotthonok, a népkörök, az olvasókörök, az egyesületek, az egyházi és szakszervezeti művelődési mozgalmak, intézmények, szervezetek stb. tevékenységének 1948 körüli felszámolását. Az 1945-48 között mindezt megújítani akaró szabadművelődés megszüntetését. A kultúra teremtése, cselekvő művelése helyett a 'kultúraterjesztés' térhódítását. A kiáltó hiányok szemfényvesztő oldását az alkalmi mozgóellátás megteremtésével. A településfejlesztési koncepcióba burkolt leépítést, a falvak, a városi perifériák nagy részének művi kiürítését, a közösségi művelődési intézmények telephelyesítését vagy bezárását. A nagyvárosok grandiózus intézményeinek építését tucatnyi, a belvárosokban és a perifériákon egyaránt hiányzó klubházak árából.[12] A rendszerváltozás óta eltelt idő leépüléseit. Persze, mint minden, az ezt dokumentáló adatok is cáfolhatók akár önmagukkal, hiszen mihez képest sok vagy kevés az 'annyi'? Az idősorba rendezett statisztikák mérlegelése mellett azonban ki-ki gondolja végig saját környékének szakmai állapotát. Ha utazik, keressen művelődési otthont, népművelőt, amatőr művészeti csoportokat, klubokat. Kívánom, hogy találjon is!

Csak ellenséges lépésként értelmezhetem, hogy szakmai folyóiratunkat tizennégy éve lehetetlen pótolni. Hogy a televíziókban nem esik szó a közösségi művelődés állapotáról, lehetőségeiről, és a mindenféle ellenszél ellenére mégis megszülető csudálatos, bár lokális eredményeiről. Hogy az állami televízió több esztendőt megélt szakmai magazinját éppen úgy elfelejtették megújítani, mint a rádió hajdan rendszeres népművelési tárgyú elemző műsorait. Hogy nem lehet semmiféle tömegkommunikációs fórumon kellő rendszerességgel mintákat mutatnunk a közösségi művelődés öntevékeny lehetőségeiből a kedvcsinálás érdekében. Csak ellenséges lépésként értelmezhetem, hogy szakmánkban a közhasznú társaságok megjelenésével műbalhék folytak (mintha a 'kht' bármire bármiféle alternatívát jelentene, hacsak nem önmagunk kizsákmányolására) és így nem a valós gondok megoldásáról folyt a szó; hogy a népművelők közalkalmazotti státusát felülértékelve azt az éppen betöltött állás garanciájává szépítették (ma már láthatjuk, hogy a megszüntetett intézményben dolgozók mire mehettek ezzel!) Hogy útját állták az egyesületi intézmények kialakításának, ha másként nem, hát azzal, hogy mindezidáig nincs állami alap, normatíva, szorzó vagy bármi más a társadalmiasított öntevékenység szorgalmazására, fenntartására. Megjegyzem: alapvetően ott, ahol tíz-húsz éve, netán fél évszázada semmi sincs.[13] Hogy bár van vonatkozó ágazati törvény és van fejkvóta, annak méltánytalan összege éppen a gyámolítandó tevékenység nevetségessé tételére elegendő. Hogy az intézménytípusonként szervezett szakmai szervezeteknek alapításuk óta se pénzük se tekintélyük; ennek hiányában nincs ki megvédje a képviselő-testületek eseti ötletrohamai szerint összevont és/vagy szétválasztott intézményeket, az emiatt megszűnő tevékenységféléket, a felszámolt népművelőket.

Szakmánk szándékaival ellentétes, hogy nincs a helybeliek szabadidejét programozó alternatívája az országot elborító konzerv-kultúrának. Hogy nincs, mint említettem "tető az együttlét felett", és nincs azt működtető struktúra, szakember, szakértő és minderre való pénz. A tömegkultúra ijesztő mintája most nyugat felől érkezik. Jól tudjuk azonban, hogy a Lajtán túl a választás lehetősége (még) mindenütt adott: bár ott is belebújhat a tömegkommunikáció bűbájába mindenki, de az általa kívánt aktivitásokba is megmártózhat, ha úgy kívánja. A tömegkultúra puszta fogyasztásával szemben az emberek közötti együttműködésből fakadó kultúrateremtést francia kollegáink is körömszakadásig védik és szorgalmazzák; tőlük tudom, hogy náluk is honos a szándékaikat keresztező, az azt gátló és akadályozó 'másik oldal'. Ellenfelük globalista ruhát hord.

Mint már minálunk is az osztályharcos kezeslábas helyett.

A hajdani évtizedek cselédtudatúvá nyomorított országlakosát nem sok különbözteti meg a fogyasztók társadalmát kialakító ellenfeleink konzumidióta ideáljától. Az ezzé manipulált, felhasználóvá egyszerűsített ember nyilván még azt sem vette észre, hogy kimentek az oroszok; s ha esetleg mégis, a vállát rándítja rá. Nem tudja, hogy saját kezébe került jövője. Nem tudja, hogy önmagáért önmaga felelős. Elvárja, hogy mint régen, valakik gondolkodjanak és cselekedjenek helyette. Manipulátoraik, ameddig érdekeik szerint való, ezt meg is teszik. Nem alakítja, pusztán megtörténik vele a jelen, a jövő. Ha cselédként elég volt ennyi, fogyasztóként is éppen elegendő. Különösen azoknak, akik ezzé nyomorították. Itt van már tehát, amiről Vitányi Iván mesélt negyedszázaddal korábban amerikai tanulmányútjáról visszatérvén; a tőle akkor riasztóként hallott bevásárlóközpont-kultúra megérkezett.

Tudjuk, mi ellenében a tennivaló, csak nem kerül rá fedezet. Nem mintha nem kerülhetne. Csak éppen más döntések születnek folyamatosan. Nem véletlen, sőt, nyilvánvaló, hogy miért; hogy ne történjen ellenében semmi. Ma éppen úgy, mint tavaly vagy tavalyelőtt, avagy akár több évtizede.

Mindezekre próbálunk reagálni regionális megbeszéléseink eredményeképp.

 

Cselekvési terveket várunk

tehát mindazokban a témákban, amelyekből helyi szakmai meg-oldás terem néhány, ma hiány sújtotta településen, település-részen. Olyan cselekvési terveket várunk, amelyek a közösségi művelődés helyben igényelt tevékenységformáit valósítják meg, vagy olyanokat, amelyek révén helyben kitudható, hogy mire lenne szükség, hogy aztán az meg is szerveződjék. Mint említettem, június közepén mindazokkal, akik ilyenek írására és különösen annak helyi/kistáji megvalósítására vállalkoznak, találkozunk. Megpróbálunk közösen összehangolt országos programot gyúrni egyedi szándékaikból; olyat, aminek megvalósítását támogathatják a helyi kultúrával, a helybéli közösségi művelődés lehetőségeivel egyetértő, azt a jövő zálogának tartó erők. Mert persze ilyenek is vannak itthon vagy külföldön. Mindezt, mint már ugyancsak említettem, a minták teremtésén túl azért, hogy a lokális (az aprófalusi, a városi perifériákat érintő) vagy a kistérségek, kistájak közösségi művelődését megújítani célzó programok egy-másfél esztendős, próbaként végzett működése után kiszámolható legyen az országos megvalósítás ára, költsége, feltételrendszere.

Hasonló képzettségűek és rokon képességűek lévén ott, ahol jól működő intézményekben felkészült népművelők szolgálják környezetüket mindenki megelégedésére, nincs dolgunk. Lehetőségeik fejlesztését mindenütt maguk ismerik; azt megkérdeznünk pusztán egy körlevél dolga. Egy, a jövőt szolgáló közösségi művelődési rendszer költségeinek kiszámításakor a rájuk vonatkozó fejlesztési igényt a kívánt összeg egyik elemének tartjuk. Az ellátatlanság oldására kipróbálandó projektek költségeit az országos hiányosságok darabszámával megszorozva a kívánt költségek második eleméhez jutunk. A kettőt összeadva kijöhet a megközelítően pontos eredmény. Az, amibe szerte Magyarországon a közösségi művelődés folyamatos lehetőségének biztosítása kerül.

A működési hely, tehát a sokszor emlegetett “tető”; a vélhetően elsősorban önkéntesekből álló helyi struktúra; az őket segítő népművelői szakértelem; az aktivitásokat helyben tanító szakértők; a kistelepüléseken, a kistérségekben/kistájakon illetőleg a városok perifériáin mindezek együttesével kialakítható közösségi művelődési tevékenységek hátországát jelentő körzet-központi művelődési házak és a szisztéma működéséhez elegendő pénz szükséges, de nem elégséges feltétel a sikerhez. Mindannyiunknak: nekünk népművelőknek, a mindenütt lévő polgármestereknek és képviselő-testületi tagoknak, a polgármesteri hivatalok köztisztviselőinek, az országgyűlési képviselőknek, a minisztériumok alkalmazottainak és valamennyi civil szervezetben aktív helybélinek hinnünk is kell abban, hogy csak így, csak a közösségi művelődés lehetőségeivel, csak mindennek segítségével építhető fel az új Magyarország.



[1] Beke Pál Kistérség, kistáj, Szín-Közösségi Művelődés, 2003 december, 1-6. old.

[2] Gergye Rezső Kistérség (kistáj, járás, város és vidéke), Szín-Közösségi Művelődés 2004 január, 3-4. old.

[3] Válasz helyett, Szín-Közösségi Művelődés 2004 január, 4. old.

[4] A regionális eszmecseréket 2004. március 2-3-án Vasvárott, 8-9-én Mezőkövesden, 23-24-én Derecskén, 25-26-án Tatán, 30-31-én Bonyhádon, április 1-2-án Csengerben, 14-15-én Győrött, 20-21-én Kecskeméten szerveztük meg helyi partnereinkkel együttműködve.

[5] Andrássy Mária-Mátyus Aliz A kistelepülési, kistáji közművelődési munka megújításáról, Szín-Közösségi Művelődés 2004 március, 28-30. old.

[6] Kereszti Ferenc Kistérségi közművelődés a Vasi Hegyháton, Szín-Kö-zösségi Művelődés 2004 március, 30-33. old.

[7] Pósfay Péter A közösségi művelődés lehetőségének és/vagy megfelelő színvonalú működtetésének modellje, Szín-Közösségi Művelődés 2004 március, 33-35. old.

[8] 244/2003. (XII. 18.) Korm. rendelet a kistérségek lehatárolásáról, székhelyéről stb.

[9] Az azonban jelzésértékű, hogy a művelődésiotthon-egyesületek, a manapság civil közösségi házként emlegetett intézmények aktivistáinak összejövetelein (lásd erről Beke Pál Művelődési intézmények közösségi kézben, Szín, 2003 szeptember, 1-6. old.; ill. uő. Civil közösségi ház, Szín-Közösségi Művelődés, 2004 március, 5. old.) azok érdekképviseletét ellátó országos egyesületének megalakítását előkészítő viták során többször is fölmerült az őket szolgáló országos módszertani központ kívánalma természetesen úgy, hogy annak vezetését, munkatársait, tevékenységének egészét és részleteit mint az érdekeik képviseletére és szakmai fejlesztésük szolgálatára létrehozandó közös intézményt elsősorban a leendő országos egyesület alakítaná, választaná és felügyelné.

[10] Jelen lapszámunkban közöljük Dr. Ángyán József, Dr. Ónodi Gábor, Dr. Tanka Endre A magyar vidék lehetséges jövőképe és fejlesztésének feladatai című cikkét az agrár- és vidékfejlesztés mai állapotáról. Bár szövegüket abból a célból közöljük, hogy a megállapításaikon alapuló (helyi) népművelői tennivalókat szorgalmazzuk, az agráriumban feszülő ellentétek jelesül rokoníthatók az általam felvetettekkel.

[11] Lásd erről például a Művelődéskutató Intézet 1988-ban három kötetben közreadott A magyarországi egyesületek címtára a reformkortól 1945-ig c. művét mindösszesen 2.801 oldalon; a manapság elképzelhetetlen mennyiségű, jobbára kulturális öntevékenység ma még összeszámolatlan művelődési alkalmat, intézményt, tevékenységformát működtethetett. Talán nem véletlen, hogy szakmánk, a népművelés (közművelődés/közösségi művelődés) történetének hazai, a fordulat évét megelőző időszakát elnagyoltan, csak a 'művelődéstörténetbe' építetten tanították, s mind a mai napig várat magára e majd' másfél évszázad szakmai állapotának, történéseinek és fejlődésének alapos és országos feltárása.

[12] Alapos elemzést készített erről az időszakról Kovalcsik József A közművelődéstől a szabadművelődésig címmel a Kultúra és Közösség 1989/5-ös számában; újból közreadta Beke Pál Utószavak c. szövegében, Szín 2003. február, 1-11. old.

[13] Kivéve például a helyi igény, érdek és szükség eredményeként megalakult, és sok helyütt évek óta, néhány esetben évtizede működő civil közösségi házakat, amelyekről már szó esett másik lábjegyzetben; lásd az ott közöltekhez még Beke Pál Francia minta hazai formában (a művelődésiotthon-egyesületekről) Szín, 2003. június, 1-5. old.