ZOLTAI MÁRTA

AZ EURÓPAI UNIÓ, AZ EURÓPAI POLGÁR I.

Mindnyájan, akik itt élünk Kelet- és Közép-Európában, nevezetesen Magyarországon, tudjuk, hogy változás előtt állunk. Ha még esetleg meg is vagyunk győződve arról, hogy a változás sok jót is hozhat, legtöbben mégis szorongunk. Áthatja a hétköznapjainkat a tétova töprengés, a reménykedés aggállyal keveredik, és a mérleg serpenyőibe naponként kerül más-más súly. Ki gondol ma már arra, alig egy évtizede inkább viccesnek tűnt, hogy az áhított – és csak ablakos útlevéllel, arra jobb esetben három évenként íznyi rácsodálkozást engedve – “Nyugat”-tal együtt akár szövetségben is élhetünk? Persze az akkori Európa közel sem a mai, de a május utáni sem lesz azonos a mostanival.

 

Európa állandó jelzőjeként mindig az értékkeresőt, az értékorientáltat szokás használni, azonban legalább annyira illő: érdekközpontú is. Az érdek-különbözőségek, ütköztetések, a viták és a mindenkori legalkalmasabb megoldások (ha nem is tökéletes, mert, hogy ilyen nincs) békésen is rendezhető formáit – valljuk be – Európa is alig fél évszázada műveli. Mégpedig a demokrácia érvényesülésével, amit kiérlelve akár egy Alkotmányba is képes rögzíteni hamarosan. És persze avval, hogy esélyt ad Európa vitathatatlanul szegényebbik felének – csak ki kell mondanunk… – “reintegrálódására”. Azt, hogy hogyan, ismerni is kell és mi több, komolyan is érdemes venni. Csak a jogok/kötelességek axiómájában oldhatók fel a félelmek, a szorongások, a “genetikailag” vagy az előző politikai rendszerben kódolt görcsök, az önbizalom hiánya, a kisebbrendűség érzése – amelyek mesterséges hízlalásához persze hatásos tápok bő választékával elég sokan jelentek meg mostanság a piacon.

Szeretnénk hinni, hogy a mai bizonytalanságból csak az a kivezető út, ha mindenki kézben tudja tartani saját sorsát, és – ez itt nem közhely – ismeri a javítás lehetőségeit, eligazodik egy, EU méretű nagy sakktábla játékszabályaiban és képes változni, változni, és változni; akár európai mércével (is) mérni önmagát. Az értelmiség (na és a politikusok) vitathatatlan feladata, hogy tegyenek meg mindent azért, hogy végre elhiggyük: Európa olyan lesz, amilyennek mi is akarjuk. Az értékközpontú Európában a hétköznapjainkban tudnunk kell helyet adni az érdekközpontú Európának is.

Hogy mi is kell hozzá? Világos kapaszkodók, alkuképes meggyőződés, őszinte vitaképesség, önmaga és hazája sorsát szívén viselő alakotó-gondolkodó ember. És persze a világos, megfogható ismeret, az, hogy legyünk tisztában Európával, a szövetséget alkotó országokkal,  az európai integrációval, ami közel sem az Európai Unió, ami  nem azonos €-os pénzes-zsákokkal sem. Viszont egy bonyolult döntéshozatali, még bonyolultabb irányítási, jogalkotási, monetáris, biztonsági, kereskedelmi stb. rendszer, egy olyan térsége a világnak, ahol az áruk, a tőke, a szolgáltatások – és maga az ember alanyi jogon szabadon mozoghat. Ezért a négy alapszabadságért érdemes néhány “leckét” venni – akár még a most induló cikksorozat elolvasásával is. Hát, nem?

A mitológiától a valóságig, avagy hány Európánk is van?

Közbeszélgetéseink kifogyhatatlan szó- és mondatfordulatai manapság a csatlakozás bűvszócsaládból származtathatók.  Ha majd csatlakozunk.., a csatlakozás után.., a csatlakozási kritériumok.., a csatlakozás után ennyit, meg annyit kaphatunk elmaradt dolgaink rendezésére…, a csatlakozással megszűnnek az ilyen meg olyan kényszeres intézkedések…. De vajon a varázsszó mögött mi is rejtőzik valójában? Hányan gondoljuk végig ráérő pillanatainkban azt, hogy mi is történik velünk mostanság, mi is lesz velünk, a közvetlen környezetünkkel, netán országunkkal? Keverjük-e a fogalmakat, tisztában vagyunk-e azzal, hogy egy gazdasági érdekszövetséghez tartozás nem jelenti azt, hogy az Európai Unió hétfőről keddre fogja megváltoztatni az életünket? Ismerjük-e működésének mechanizmusát, intézményesített döntéshozatal rendszerét? Mit jelenthet a konszenzuális, pártsemlegességre apelláló jobbító szándék? Hogyan fenyeget bennünket a demokratikus deficit; mit és mennyit kell feláldoznunk a jólét oltárán? És a már “bentlévők” is éppúgy örülnek, mint ahogy az aggodalmaskodva reménykedő leendő uniós polgárságú magyar állampolgárok? Egyáltalán mennyire ismert ez az Európai Képeskönyv? Elolvassuk-e, átlapozzuk-e, vagy pedig egy-egy oldalát agyonolvassuk, a lényegeseket átugorjuk…és nem is igen értjük; … kockázatos megfogalmazással: miről is van szó, ha az Unióhoz való tartozásunk esélyeit latolgatjuk?

A most induló vállalkozás, az, hogy kisebb-nagyobb cikkeknek “álcázott” tanulmányfélék segítségével többet tudjunk és jobban ismerjük meg jó öreg kontinensünk “mindenféléit”, egyszerre ígérkezik nehéz és  könnyű feladatnak. Lehetetlennek tűnő, mert évezredekről, évszázadokról, az elmúlt ötven év történéseiről kalandorság “mesélni”. Ugyanakkor nem is annyira kilátástalan, mert – és ez az europeer jellemvonása, és nekünk, magyaroknak ez kiváltképp erősségünk – a “köznép” műveltségében, lexikális tudásában, logikai készségében már annyi puzzle darabot birtokol, hogy némi kis gondolat-ébresztéssel, más szempontú rakosgatással, újak hozzáadásával élvezhető Európa és Európai Uniós képpé “simán” összerakható.

 

Csak az ostoba ember büszkélkedik avval, ami a szerencsén múlik…

(Alapkérdés: vajon gondolunk-e néha arra, hogy európaiak is vagyunk anélkül, hogy kimozdulnánk az éppen esedékes magyarországi otthonunkból?)

Nem illik az újságírás elsőként számon tartott szabálya szerint személyes élménnyel bevezetni az olyan mondandót, amely komoly témafelvetéseivel kíván elemzést végezni. Mégis idekívánkoznak a tapasztalások, olyan történetek, amelyek életre szóló érzelmi tanulságok:

A személyes: múlt század Szojuz és szatelit-blokkjából az akkori divat szerint segítségnyújtásként egy belső-ázsiai ország tudományos kutatásaira népes német, cseh, lengyel, bulgár és természetesen magyar expedíciók rótták a hazánknál tizenhétszer is nagyobb, de budapesti népességet sem elérő ország kietlen vidékét. A szokásos karácsonyi hazajövetel pontosan egy hétbe telt vonaton, keresztül szelve Szibériát, a szélesvásznú moziként bámulható téli tajgát. A naponta egyszeri, néhány perces megálláskor, az ordas hideg ellen védekező nemezcsizmás ruhacsomagnak álcázott asszonyok kínálta pirogot nem azért vették a transzszibériai vasút nemzetközi szerelvényén utazó külföldiek, mert éhesek lettek volna, hanem az egy héten egyszer adódó alkalom néhány kopejkája komoly bevételnek számított a szinte mindent nélkülöző orosz családoknak. Az utazás negyedik napja azonban szertartásszerű készülődés volt a vonaton nemzetiségtől függetlenül. Előkerültek a sanpanszkoje igrisztoje-k, a jó ízű orosz pezsgők, és a szokásos padsztakanok, a többnyire szputnyik díszítésű fémtartós poharak. A vonat ekkortájt már az Uralban járt s az ünneplésre alkalmat adó pillanat: a vonat lassítása egy obeliszknél. A pezsgős dugó pukkant, az önfeledt koccintás pedig annak szólt: Európában vagyunk! Mi, magyarok még meg is toldtuk egy ’Árpád-apánknak’ szóló hálával, hogy őseinket nyugatabbra navigálta, az “európaibb” Európába.

A másirányú: “…megtanultam persze, hogy az amerikai csoda egyik titka, az olvasztótégely, a ’melting pot’, segít hasonlóvá elegyíteni a többiekkel, és a sokféle össze-olvadt ember aztán új minőséget teremt az amerikai álomnak…Hazafelé  jövet Londonban kellett átszállnom a budapesti gépre, és volt némi elintézendőm a Cityben. Heathrow-ból metróval mentem át a város másik végébe. A metró az első jó néhány kilométeren többnyire a felszínen halad, így aztán az utasok nézegethetik a kis telkekre épült kétszintes házak hosszú sorát itt-ott megszakító templomokat, parkokat, gyárakat, lakótelepeket, irodaházakat. Nyár volt ugyan, se nem napos, se nem esős, se nem meleg, se nem hideg, amolyan szürkés londoni nyári nappal. Mégis, ahogy az ablakon kibámultam, hirtelen elfogott a nyilvánvaló érzés: Végre itthon vagyok! Itthon – Európában” – írta személyes impressziói közzétételében a neves (ma miniszteri posztot is betöltő) biológus-politikus az ökológiai jövendölésekor, vagyis akkor, amikor latolgatta, hogyan hat majd az EU a maradék természetünkre. Megtoldta még európai szellemiséggel: “…azt gondolom ugyanis, hogy európai jövőnk egyrészt ráció, másrészt emóció, de az utóbbi talán előbbrevaló…”

 

Egy kontinens, ami nem is kontinens

Néhány pillantásnyit időzzünk csak el egy léghajó fedélzetéről természeti látvány-csodálkozással. Hogy minek is köszönheti Európa a mai napig megőrzött hatalmát, befolyását a világra, ezt a “titkot” természetesen sokan, sokféleképpen magyarázzák. Elvitathatatlan viszont az a felbecsülhetetlen természeti adottság, hogy a kedvező geográfiai helyzete mindenkor biztonságos lakhatást teremthetett. A földi összehasonlításban ugyan nem szerepel előkelő helyen – még az Antarktisz is megelőzi méretével. Az Eurázsiai kontinens elnevezés egyértelműen utal arra, hogy geológiai-természetföldrajzi értelemben nem számít önállóan meghatározhatónak. Földrész, nem is kontinens. Míg keleten az Ural, délkeleten a Kaukázus hegyláncai jól követhető határt rajzolnak, a többi már egy bonyolult öblökkel szabdalt tengerpart. Viszont ezek a mélyen benyúló tengerek, a szigetek és félszigetek nevelték olyan tengerésznéppé partlakóit, hogy könnyedén tudtak útra indulni hiányzó javaik megszerzésére. A szárazföld vízszintes és függőleges tagoltsága pedig olyan variációs, mutációs esély, amely a kis országok, már a szomszédéhoz sem hasonlító kultúráit hozhatták létre. Mert, hogy másként kell gazdálkodni hegyvidéken, másként a termékeny síkságon és ismét másként a dimbes-dombos régiókban. A változatos gazdálkodás lendületes cserekereskedelmet, az ásványi kincsek viszonylagos szegénysége az állandó kutakodást, a mozgás pedig az érintkezés legkülönfélébb – hol békés, hol erőszakos – formáit, a kultúrák közvetítését, a szimpatikus eszmék, divattá vált életformák befogadását jelentette.

Felszíni megoszlása, az öt jól elkülöníthető nagy vidéke, megközelítően egybeesik az éghajlati jellemzőkkel. Az elsőség – geológiai ősisége miatt – Skandináviát illeti, a jéggyalult gránit és gneisz ma már csak emlékeztet szárazföldünk legrégebbi darabjára. A sarkvidék közelsége rövid hűvös nyarakkal és az igencsak hosszú telekkel küzdelemhez szokott lakóknak ad otthont.

Rokonföld a Kelet-Európai Síkság, csakhogy a tengeri és szárazföldi üledékek felismerhetetlenül betakarták az erről árulkodó nyomokat. Miután az Atlanti-óceán jótékonykodásától messze esik, szélsőséges időjárása is nehezíti az egyensúlyozható életfeltételeket.

Dél-Európa a virágzó narancsfák és az olajfák hazája, ráadásul kifogyhatatlan kincsesládaként egy beltenger, a Földközi, a kultúra-teremtésben mindenkor megbízható partnernek bizonyult. Nyugat- és Közép-Európa a hegyképző erőknek köszönheti meghökkentő természeti képét. Óvakodva a földtörténeti kalandozások túlzásbavitelétől, annyit azért jó tudni, hogy a geológiai középkor “törte” darabokra a régi kontinenst, hatalmas területek kerültek a tengeri szint alá, ekkor alakult ki az Északi tenger, és Anglia, Írország teste is leszakadt a szárazföldről, Német-Alföld tengerelborítása újabb üledékgyűjtésnek kedvezett, hogy majd kiemelkedése után ásványkincseket, jó termőföldeket tudjon biztosítani. Az Alpok, a Kár-pátok, a Pireneusok, az Appeninek, a Balkáni hegyek – nos mint minden hegyláncnak, hegykoszorúknak megvannak a külön, bonyolultan szép történetük. “Körbeugrottuk” Európát, de annak középső része, hazánkkal együtt kimaradt. Csakugyan, nem igazán sorolható a jellemzők alapján kategorizáltak közé, Közép-Európát, szinte mindenben átmenet, itt mindenből egy kicsi megtalálható, a kőzetekből, az ásványkincsekből, a növényzetből, az állat-világból, talajtakaróból, és az éghajlat is szeszélyes; hol az orosz síkság téli hidege, hol a Golf áramlás kellemes enyhítése, hol a mediterránon keresztül eresztett afrikai légáramlatok hatása a döntő – de ez már a bőrünkön mért mai ismeret.

De miért is fontos egy kis topográfia? Miért is kellene gyakrabban elővenni a középiskolás atlaszt? Talán mert “egycsapásra” válhat sok-sok minden összefüggéseiben világossá. Nevezetesen például  az, hogy miért és éppen ott,  és akkor alakulhattak ki világot jelentő kultúrák és miért népesülhetett be a kicsi – a világrészek között az utolsó előtti helyet foglaló (mi azért maradjunk meg csak európai identitásunknál) kontinens szinte minden zuga. Miért és éppen úgy (pók)hálózza be út, vasút, hajóút, megkönnyítve a gyors helyzetváltoztatást? Mindenesetre ezt a 10,5 millió négyzetkilométert úgy 685 millióan lakjuk. A kézenfekvő kérdés, mennyi ebből a mai Európai Uniót alkotó 15 ország részesedése? Több mint 3,5 millió négyzetkilométeren 376 millióan élnek,  ami persze néhány hónapon belül a tíz csatlakozó ország – Lengyel-, Cseh-, Lett-, Észt-, Magyarország, Szlovákia, Litvánia, Szlovénia, Málta és Ciprus népességével 480 millióra nő.

 

Amikor Zeusz meglátta a főníciai királylányt

Ha abban egyet lehet érteni, hogy Európa nem Ázsia, akkor a névadás megfejtése is könnyebbnek bizonyulhat. Nyugatra van – tartották a keleti kultúrában – legalábbis erre utalnak az etimológiai szófejtők. Kinek mit is jelent ez a fogalommá vált megnevezés?

Europe, Kadmos nővére a görög mitológiában Agenor főníciai király és Telephassa leánya volt, és persze gyönyörű. A mindig tilosban járó Zeusz a tengerben fürdőző szépséges lány láttán beleszeretett és hófehér bikává változva csalogatta szép szóval, kedvességgel hátára, hogy Kréta szigetére úszhasson vele. A hódító szerelem gyümölcseként született meg Minotaurus, a szörnyeteg, Rhadamanthys, a nemes és a hős Sarpedon. Zeusz Talost a bronzembert rendelte Europe és Kréta védelmére, egy kutyával, amely sohasem tévesztette el a zsákmányt, és adott egy lándzsát, amely mindig célba talált. A krétaiak tiszteletét, a termékenység istennővé avanzsálását igazán avval vívta ki, hogy a krétai király, Asterion hitvese lett. A király halála után fiai uralkodtak a szigeten és Ellotis néven az isteni tisztelet ma is kijár neki.

A művészek számára “Európa elrablása” azóta is kedvelt téma. Domborműveken, antik vázákon, mozaikpadlókba ágyazva éppúgy emlékeztetnek az ismeretlen művészek mint a reneszánsz és barokk festők – például Dürer, Tiziano, Tiepoló – ihletései a mitológiai történésre.

De a csillagásznak a Jupiter második mellékbolygója jut eszébe Európa hallatán, a vegyésznek a 63-as atomszámú elem, az antropológusnak a világos bőrű ember, a nyelvésznek a sokféle nyelv kultúrahordozó szerepe, a népzenekutatónak az egy tőről fakadó dallam-világ, az elvándorlóknak a nosztalgikus, az Ó-világ.

Mértéket emlegetünk akkor, amikor az europeer-t jelzőként használjuk, ami leginkább a mély műveltségű, széles látókörű, érzékeny lelkű, kalandor természetű, tapasztalatokért (és persze megfogható földi javakért) nagy utakat bejárni képes, de azért többnyire a szülőföldhöz ragaszkodó, kicsit ellentmondásos, de jó stílus-érzékenységgel megáldott embert örökíti.

A közgazdásznak azt a száraz tényt, ahogy nyugat felől közép vagy kelet felé haladunk a gazdasági fejlettség érzékelhetően alacsonyabb. Ez mindig is így volt. A különbségek is másfélék, gazdasági téren akár áthidalhatatlannak is tűnhetnek. Jean Monnet, az európai integrációs törekvések közismert szorgalmazója és alapítója szerint “…ha most kezdeném el az európai egység építését, a kultúrával indítanám. Az talán zökkenőmentes lehetne. Ott semmit sem kell feladni, ellenkezőleg, a különbözőség az érték…” Mindenesetre azt tudnunk kell, hogy Közép- és Kelet-Európa történelme hátráltatta vagy akadályozta a szellemi-gazdasági felzárkózás ütemét ugyan, azonban semmiben nem marad el attól, csak tempóhátrányba kényszerülve, nemzedéki késésekkel érkezik, érkezhet … ugyanoda.

 

A görögök, Róma és a kereszténység

De mi is alakította Európát Európává? Abban nagy az egyetértés, hogy a görögök, a római állam és a keresztény vallás. Aztán gyorsan hozzá is teszik a beavatottak: na és a felvilágosodás.

A hellének, Rómához képest parányi népnek számítottak, mégis teljes életükkel, életformáló erejükkel, alkotó beavatkozásaikkal minden más európai nép örök mértékévé váltak. Leigázásuk után Rómát is áthatották kultúrájukkal, eleinte vallásukkal is, aztán az Új Testamentum tanításaival, amelyek görög nyelven maradtak fenn. Bár legyőzöttnek számítottak, a rómaiakat mégis lenyűgözték. Róma világhatalmi tudattal építette birodalmát és közvetítette a görög kultúrát, miközben annak tökéletesítése rangos elfoglaltságot jelentett. Róma több volt mint állam, közigazgatása, jogrendszere olyan diszciplínává vált, amely a legtöbb európai állam mintájául szolgált később. Ekkor latin lett a hivatalos nyelv, de a Földközi- tenger keleti része műveltségében görög maradt. A mai Közép- és Nyugat-Európát, a Földközi tenger teljes part-mentét uraló birodalom szervezettségéből, zárt civilizációjából azonban egy nagyon fontos dolog hiányzott. A vallásos érzésre épített hitvilág. A semmitmondó istencsászárságtól elforduló népek számára a görög szellem legjobbjai által közvetített kereszténység adhatta csak meg a választ. Az üldözött keresztény hívők a negyedik századra a birodalom egyharmadát képviselték, vállalván minden földi megpróbáltatást. Constantinus volt az, aki merész tettre határozta el magát. Kr. u. 313-ban a kereszt jegyével győzve, elfogadott vallássá tette a kisebbség hitét. 324-ben lerakta a második Róma, Bizánc alapkövét.

A Római Birodalom és keleti fele egyre inkább távolodott egymástól, kettéválásukat alkatukból eredő “magatartásuk” is siettette. Míg keleten inkább a megőrzés – valóságban a birodalmi eszmekonzerválás folyt –, a nyugati birodalom szenvedélyesebb és mélyebb hitű volt. Na, és az időben is előrenézőbb. A birodalom megroppanása után az egyház összetartó ereje Róma pápája lett. Bizánc világi hatalma még jó ideig jelentős volt, de I. Gergely pápa megválasztásától kezdődően a nyugati népek és uralkodóik Rómára tekintettek. Krisztus földi helytartói világi ügyekben is egyre nagyobb befolyást szereztek. A felkent uralkodókat a pápa vagy legátusa koronázta meg – nem egyszer Rómából kapott koronával –, akik ezzel váltak teljes jogú urukká népüknek és országuknak, főképpen evvel válhattak tagjává az európai keresztény országok közösségének. A pápa oldott és kötött, kiközösített, kiátkozott, máglyára küldött és keresztes hadjáratokat hirdetett teljes világi hatalommal. A megosztott kereszténység az iszlám gyors terjeszkedésekor került szemben igazi ellenfelével. Mohamed próféta követői az állandó kellemetlenkedéseik mellett azért néhány gazdagító ajándékkal is meglepték Európát: az arab számjegyekkel, a csillagászat és az orvoslás rejtelmeivel. Amikor II. Mohamed török szultán elfoglalta 1453-ban Bizáncot, utolsó császára XI. Constantinos is életét vesztette az ostromban. Unokahúgát az orosz cár, III. Iván vette el feleségül és ettől kezdve lett Moszkva, a Harmadik Róma, az ortodox egyház és egész Oroszország központja.

 

A gyámkodás vége – a felvilágosodás

A földi, a világi élet igenlése, az egyház megreformálásáért folytatott állandó lázadás, a meggazdagodás vágya, a gyors gyarapodás, a földrajzi felfedezésekkor szerzett “ismeretlen ismeretek” garmadája törvényszerűen alakította át az európai népek világképét. Az európai politikai hatalmak pedig új kolóniákra terjedtek ki, így az emberi tudás, a soha nem látott tapasztalatszerzés, ennek függvényében a tudomány nagy léptékű felfedezései viszont egyre több konfliktus eredőjévé váltak. Annak érzése, hogy az ember még a természetet is képes megszelídíteni, legyőzni (az óceánokat, a hegyeket, képes az ásványkincsekért a föld alá bújni) fontos volt, mert a népesség nőttön-nőtt és  a kereskedelem soha nem ismert módon fejlődött a gazdasággal együtt. Bár a tiszta erkölcs győzelmének igénye úton-útfélen megmutatkozott, az igazságos társadalmi szerződéssel dédelgetett és kivitelezhetőnek tartott terv – az, hogy minden ember egyenlőnek születik és mindenkinek elidegeníthetetlen joga az élet és a szabadság jussa - csak utópia maradt. Helyette vallásháborúk, területszerző akciók. Furcsa, de tény, idáig vezethető vissza az “amerikai álom”. Merthogy a  felvilágosodás eszméjének – a szabadság, testvériesség, egyenlőség – vonzó jelszavaira komolyan csak a kiszakadó félben levő Új-Világ-i kolóniák voltak a “vevők”. Az 1780-as évekre több mint 4 milliónyi áttelepült népesség – Angliától való elszakadását megvívandó demokratikus rend-szerének fogadta el (azt tudjuk, csak maguk számára, a behurcolt négerek ezreit “természetszerűleg” kizárva mindebből, amiért nagyon is nagy árat fizetettek). Ez a különös olvasztó-tégely – amely századról századra milliónyi európait elcsábított –, amelyben főképpen az európai hitek, meggyőződések, nyelvek és kultúrák olvadtak össze, az államalapítók meggyőződése szerint a fejlődés egyetlen járható útja.

Eszmékben, ideológiákban ekkortájt az amerikai modellhez hasonlító Európai Egyesült Államok megteremtésében láttatták sokan az Ó-világi megújulást is, azonban az európai nemzetek éppen a nyelvükhöz, a kultúrájukhoz ragaszkodván – számos háború és világégés árán is – nem kívántak feloldódni a sokak által áhított (vagy inkább hangoztatott?) európai egységben.

Századokon át a világ közepének Európa számított. Bátor felfedezései minden kétséget kizáróan egyet jelentettek a gyarmatosítással, függetlenül attól a meggyőződéstől, hogy a meghódított országok számára nagy adag szabadságot és jólétet, a mindig is nagyra értékelt tudást, tapasztalatot, a tudományt és kultúrát is lehet exportálni. A hódítók mindenhová elvitték anya-nyelvüket, szerte a világban meghonosították iskola-rendszerüket. Miközben a civilizáció – utak, vasutak, közhivatalok, kórházak, éttermek, szórakozóhelyek, bankok formájában is megjelentek az ázsiai, afrikai, távol-keleti, dél-amerikai országokban. A Harmadik Világ, főképpen a második világháború után már nem kért belőlük. A függetlenségi mozgalmak utáni vákuum is, a közismert, a volt gyarmati országokban uralkodó mai helyzet nosztalgiával vegyes bűntudat-kísérteteként lebeg az egykorvolt európai gyarmatosító országok felett, de semmiféle humanitárius segítség nem képes ellensúlyozni a szegények még szegényebbé válását.

 

Az újkori népvándorlások

Viszont hihetetlenül gyors reakcióval a volt gyarmatok szétesése után ellentétes irányú vándorlás kezdődött. Családok, a megélhetést keresők milliói települtek be és le az európai országokba, ami a háború utáni évtizedek európai konszolidációjához a lehető legjobbkor jött segítségnek bizonyult. De beilleszkedésük egyáltalán nem mondható zökkenőmentesnek, különösen a 70’-es években kezdődött, azóta többször is megélt dekonjunktúra-hullám is felszínre hozta az együttélés minden hátrányát, na és persze viszonylag kevesebb szóval, a hasznát. Vendégmunkások. Újfajta, ellentmondásos fogalom. A nagy városok – Párizs, London, Brüsszel, Amszterdam, Hamburg és a többiek – utcái “színesek” és főképpen a bevándorlók első generációs leszármazottai manapság igencsak gyakran kerülnek véres összetűzésekbe az “anyaország” hatalmi rendszerével. Szerencsét próbálni pedig a megkönnyített utazással bárhol lehet, így országról országra lehet “cipelni” az  égető problémákat is.

Van egy másik, igaz sokkal békésebbnek tűnő népvándorlás. Ez általában nyaranta söpör végig Európán. Az északiak meleg tengerre vágynak, a déliek a síparadicsomokba, a kevés pénzűek egyszerűen “csak el valahová”. Na persze a milliónyi négykerekűvel, amelynek viszont az a legjellemzőbb tulajdonsága, pláne végeláthatatlan kocsisort alkotva – nagyon szennyezi az amúgy is tisztátalan környezetet. Az áhított kultúr-turizmusra – avagy egymás megismerésére, az alapos tájékozódásra, vajon elég-e a szabadságra “kicsikart” néhány nap vagy hét? Mindenestre mozgásban van Európa az iskolai szünetek alatt, nyáron, szilveszterkor, velencei karneválkor – de a budapesti Tavaszi Fesztivál-kor is, tudóskongresszusok alkalmából… és ez így is van jól, előbb-utóbb csak megtudhatunk jó néhány dolgot egymásról.

Napjainkban a közelmúlt politikai változásai, a közép- és kelet-európai államalakulatok szétesése vagy kettéválása a vándorlási inspiráció. A szegényebb, a hátrányosabb régiókból a gazdagabbnak látszók felé igyekezők, a legális vagy éppen törvényeket nagy ívben elkerülő, de új helyet elszántan keresők napi átlaga ezres nagyságrendű az Unió tagállamaiban, de közismerten nálunk is bőved akad dolga a határőrségnek az illegális bevándorlókkal.  A demográfiai áramlás nemcsak a befogadók számára jelent különleges, alig kezelhető gondot, hanem esélytelenséget hibernáló helyzetet hoz létre az elhagyott területeken. A fegyveres harcok manapság – még ha Európától légvonalban messze is történnek – földönfutóvá vált lakosság tömegét tolták (tolják) nyugatra. A bevándorlási kvóták, a munkavállalás, a letelepedés szigorítása láthatatlan, de nem is eredménytelen. Új huszonegyedik századi vasfüggönyökkel osztja, oszthatja meg az amúgy is törékeny Európánkat.