Vissza

Vasvár – Szombathely, 2004. 03. 06.

A Vasvári Művelődési házzal Szabó Zoltán Szerelmes földrajz-a nyomában

Gergyéné Szakály Georgina: Sorkikápolna

 

Vasárnap van. A tavaszi napfény megcsillan a gémeskút káváján pihenő vizesvödrön.

A konyhaajtó tárva. Anyám főz. Az előbb nyisszantotta el a favágító tuskón az egyik “tik” nyakát. A kakas és a többi tyúk riadtan futnak a szalmakazlak oltalmába. A tuskóról vöröses feketén csorgó vér aztán közelebb csalja először a kakast, ő meg aztán hangjával a többi vörös és kendermagos aprójószágot. A kakas a lábaival kapar, rúg, a csőrével a vértócsába csap. A többiek is követik. Furcsa rituálé, talán állati tor. Aztán a lustálkodásnak véget vető macska szanaszét kergeti a megbolydult tyúkudvar lakóit. Követi a vérnyomokat, türelmetlenül szaglássza a forrázó sajtár fölött kavargó furcsa tollszagot. Anyám keze tűri a forróvíz égetését, szaporán mártogatja, fosztja a tehetetlen jószágot, az eleddig védelmét nyújtó tollazatától. Gyakorlott, ügyes mozdulatokkal vágja föl a bőrt. A macska egyre türelmetlenebb, majd egy tompa loccsanás kíséretében megérkezik elé a fenséges állatból neki járó finom falat. A tyúk bele. Kicsit undorodva nézem, bár nem először látom, amint a kert felé húzza, maga után a porban, a furcsa alakzatot rajzoló belsőséget. Anyám tenyerében szivárványosan csillan a zúza. Kettéhasítja, apró kavicsok, egészben megbújó búzaszemek, apróra emésztett fűszálak fordulnak ki belőle. A vörösen fénylő májról egy mozdulattal tünteti el a kéklő epehólyagot. ­ Vigyázni kell, nehogy megrepedjen, mert akkor lesz keserű a levesben a máj ­ magyarázza. Azt még megvárom, amíg a lábakról lefejti a sárga külső réteget. A finoman a tyúk futókáira tapadó szarupikkelyes bőrt, mi gyerekek, zokninak nevezzük.

Amikor e művelettel anyám végez, én már a homokban játszom tovább. A nyitott konyhaajtón át kiszűrődik a rádió hangja. Apám bent hallgatja. Miska bácsi leveles ládája, a műsor címe. Örülök, hogy nem zavar senki. Ugyanis most válok szobrásszá. A rádióban hallottam, amikor egy művész a pályája alakulásáról vallott. A sok beszédből nyolc, kilenc évesen én azt a tanulságot szűrtem le magamnak, hogy aki kitartóan próbálkozik az anyaggal, abból szobrász lesz. Ültem a homokban, de a konyhából jött már az étel illata. Én, a dundi, mindig éhes kislány fölhagyok a szobrászattal. A konyhában a fazekak fölé ágaskodok. ­ Mindjárt kapsz ­ veti oda édesanyám. Aztán a kredencfiókból kiveszi a kenyeret, a késsel keresztet, az élet jelét rajzolja rá, és körbekanyarít egy karéjnyit. A rotyogó lábosba meríti. A friss kenyérbél mohón szívja magába a készülő tyúkpörkölt szaftját. Aranysárgára dinsztelt hagymakockák tapadnak rá, attól olyan fenséges az íze. Kicsit forró, fújogatom, ízlelgetem. A kútkáván pihenő vödörbe mártom poharamat, kézfejem is a hideg vízbe bukik, nagyot kortyolok. A kút sötét mélye felé vezető betongyűrűk találkozásánál csalán hajt. Hogy került az oda? Hajolok fölé, hogy jobban lássam. “Te gyerek, belehúz a béka” ­ kiált rám édesapám. Én tudom a dolgom, eloldalgok. Minden áldott nap a lelkünkre kötik, hogy nem szabad a kút fölé hajolni. Poharamból a homokba löttyintem a maradék vizet. Így az anyag is jobban szót fogad. Gyúrom, formázom a minduntalan szétmálló homokot. ­ Nem leszek soha szobrász ­ hüppögök bánatosan. Agyagból kell azt csinálni ­ vigasztal édesanyám. A köténye sarkával megtörli maszatos arcomat, lehajol hozzám, aztán megígéri, hogyha a nyár elején a Böske néni konyháját fölsározzák, kapok agyagot, amiből gyúrhatok szobrokat. Alig várom már, hogy meszelés, konyhasározás legyen a szomszéd Böske néninél. Fölkucorodok a fás ládájára a sparhelt mellett, onnan érdeklődök.

­ Mikor meszel Böske néni?”

­ Amikor anyád majd segít, mert nézd meg a kezeimet, meg vannak gémberedve az ujjaim, nem tudom én már húzni a meszelőt.

­ Föl is sároz ugye? ­ kérdezem.

­ Ej az apád istállóját, hát mit ellenőrző te engem, te Rebeka! ­ emeli föl a hangját.

­ Én csak agyagot akarok , hogy abból szobrot csinálhassak! ­ durcáskodok vissza.

 

Otthon már asztalon gőzölög a leves. Aranykarikák úsznak a tetején. A pörköltből a szárnyat kapom, omlós krumplipürével, a másik ugyanilyen adag a bátyám tányérjába kerül. Az egyik combot édesapám eszi, a másikat viszi kis lábaskájában a munkába, hétfőn ebédre. Édesanyám a hátát szopogatja, azon aztán kevés a hús, de ő azt szereti. Az omlós mellehúsa a nagyszüleimé. Fogatlan ínyüknek az való ­ mondja édesanyám.

Aztán egy hétköznapon kimeszelték a Böske néni csöpp konyháját. A sparhelt fölött eltűnt a füstkormolta szürke fal.   A tanyák háta mögül hozott okkersárga agyaggal átkenték a konyha “fődjit”.

Böske néni gémberedett ujjai gyúrták, simították a ragacsos anyagot. Itt-ott egy rakoncátlan szalmaszál ágaskodott az egyenletesre kent alapon. A gyorsan száradó agyag különös formát adott az öregasszony kezének. Ahogy egymáshoz értek az ujjai, különös zizegő hang kíséretében mállott le róla a konyha fődjinek szépítő szere, az én hőn áhított agyagom. Az udvaron az itató vályúban áztatta le kezeit. A langyos víz előbb síkossá, aztán tisztára fürdette az öreg kezeket. A barnapöttyös bőr alatt megvastagodott, kékes-lilás erek futottak. Az ujjak hegyén, a munka koptatta körmök alatt, beivódott az okkersárga agyag. Nem akartam ilyen kezeket magamnak. Nem is vittem a kínált agyagból. Böske néni megengedte, hogy öntözhetem a fődes konyhát. Ha hirtelen szárad, megrepedezik. A vízmerőből kedvemre való alakokat rajzoltam a vékony vízsugárral. Virágot, karikát, csillagot. Amikor a víz és az agyag találkozott, olyan illat áradt az orromba, amit soha nem felejtek el. A két ősanyag találkozott, és úgy, ahogy én akartam.

A bőröm alatt már szaporodnak a barna foltok. Eszter lányom pedig alkot, minden a keze ügyébe kerülő anyagból. Nincs már Böske néni, nem áll már a kicsi ház, eltűntek a tanyák. A szekrényünk tetején agyag szobrok ülnek. Öreg bácsi pipával, olyan mint nagyapám. Egy asszony, egy gyermekét tartó anya. Eszter alkotásai agyagból.