A szobrot behoztam… A cserépgyertyatartót behozattam.

IDÉN LENNE NYOLCVANÉVES SZENTMIHÁLYI IMRE,

PLANDER FERENC ÉS GÖNCZI FERENC GÖCSEJ KUTATÓK MÉLTÓ UTÓDJA

Eladó házak a faluban

Oly szomorúan

Személytelenül tükröztetik

Függönytelen táblaüvegekkel

Az elvadult kerítést,

Mint a bika őrzőjét, ha öklel

(…)

Megyek hát e ház elől tovább

S anélkül, hogy szememet lehunynám,

Mint valami őrült látomást:

Csupa eladó ház

Forgatagát látom az utcán

Előre (de húsz éven belül),

S vissza harminc évre sok-sok emlék

Némelyikről úgy megédesül.

Míg aztán

Mintha máris a jövőben lennék,

Másik tolul az első kép mellé,

Látom ezt az utcát, úgy megyünk

Benne szemlélődőn, hogy e ház mind

Emlék-ékszerbolt lett egy hídon,

S innen rakják össze unokáink,

E kis magyar Ponte Vecchión,

Egy kor képét majd történelemmé.

Simon István: Eladó ház elégiája, 1966

 

“1950. szeptember 11-én Kávás község összes lakóházát bejártam – délelőtt Nagy István bíróval, délután egyedül. (A hegyi pincéket – szüret idején külön fogom végig bejárni.) Kimutatást készítettem azon házakról, amelyben 1.) van muzeális érték; 2.) nincs muzeális érték; 3.) a bejárt házakról. – olvashatjuk dr. Szentmihályi Imre, a megszállott etnográfus gyűjtő-naplójában. – Megállapítottam, hogy a község néprajzi szempontból jó, bár rendkívüli értékre nem bukkantam. (Oka részben az, hogy a kiszolgált legrégebbi bútorokat általában a hegyre szállítják.) Szövés nincs. Fonás dívik. (Fonóeszközök.) Sok régi asztal, pad, olajoskorsó, kópic. Kevés a szék. – 16. számú házban faragott bot és füles kópic. – 6. számban formás pad és kopott tulipános láda 1845-ből. – 44 és 51. hsz-ban cifra gereben. – 45, 46 és 55. hsz-ban a padláson tyúkok elülésére fatengelyes szekér kereke. Dömők János 1877-ben készült háza gyönyörű faragott, festett homlokzattal.” – Tíz év múlva Dömők János szerencsére nem kapott bontási engedélyt. Házát szakszerű bontás után a zalaegerszegi Május 1 ligetbe szállították, majd onnét a Hencz malom mellett építették újra. A III. Göcseji Napok alkalmával aztán, 1967. augusztus 13-án felavatták az ország első falumúzeumát.[1]

 

Dr. Szentmihályi Imrére (Szentmihályfa, 1924. február 11. − Zalaegerszeg, 1986. június 12.) bizonyára sokan emlékezhetnek és emlékeznek úgy, mint megszállott, konok, hajthatatlan, szakmájának élő emberre. Akár lehetett volna Kovács András Nehéz emberek c. filmjének a hivatal “packázásaival”, nehézkességeivel nehezen megbarátkozó, akadékoskodó, nyakas szereplője. Zaklatott, hektikus időkben, 1943−48 között szerezte néprajzos diplomáját. Azonban karrierje gyorsan ívelt, mint ezekben az években sokan másoknak. Az értelmiség erőltetett őrségváltásának időszaka volt ez. Egy-egy sikeres év a Nemzeti Múzeumban, majd megbízott igazgatóként a Nagykanizsai Múzeum élén. Aztán már 1950-ben a Zalaegerszegi Göcseji Múzeum igazgatója – 1969-ig.

Az évszázados örökös röghöz kötöttség, a zalai, különösképpen a göcseji embert és szellemet konzerváló elzártság után, a restellni való szegénység emlékeitől való szabadulás felemás, félszeg indulata, a feketearanyat rejtő föld mélye, az ipar talmi szárnyas-lovára felkapaszkodó, gyarapodó városok üzemeinek és lakótelepeinek szívóereje, soha vissza nem térő szakmai lehetőséget és lázas kihívást kínált a hazatérő ifjú néprajzkutatónak. A háború utáni évek sokat próbált emberének ma már szinte felfoghatatlan élni akarása, az újjáépítés felfokozott, megmagyarázhatatlan, naiv hite és lelkes buzgalma olvasható ki Szentmihályi Imre serény munkaterveiből, kopott Remington írógépen, indigóval rendre “lepötyögtetett” és szorgalmasan felterjesztett gyűjtőnaplóinak sárguló lapjaiból is. Napról-napra, kerékpáron, gyalogosan, vonattal, lovas-kocsival, később aztán “ezüsttankos” 125 köbcentis Csepel motorkerékpárral járta a vidéket, szervezte megyeszerte lankadatlan erővel a “munkatársakat.” Leginkább a helyi viszonyokat jól ismerő, a lakosság megbecsülését és bizalmát megszolgáló és élvező falusi tanítókra támaszkodott. Hűségesen nyomon követte, hitelesen lejegyezte az idős adatközlők történeteit, papírra vetette sorsát-gondját, leleményét, munkával telt életüknek megélt tapasztalatait.[2]

Érdeklődött a hiedelmek, szokások[3], különösképpen a helyi mondák iránt.[4] Utóbbiakból gazdag gyűjteményt hagyott ránk. Nem feledkezett meg a régészeti emlékekről, lehetséges lelőhelyekről sem. Jól garasoskodott – mondhatni fukarkodott – a szerény beszerzési kerettel, igyekezett minél olcsóbban megalkudni, hozzájutni a becses darabokhoz lakóházakban, gazdasági épületekben, pincékben, műhelyekben vagy éppen a plébánián, a templom padlásán éber szemmel felfedezett kincsekhez. – Legtöbbször, ha tehette ajándékkal is  “megtoldatta” a szerzeményeket.[5]

Az alábbi, leginkább a kezdeti un. “ötvenes” évek kutatómunkájának epizódjairól tudósító gyűjtőnapló-részletekből összeállított válogatásban, néprajzi, szociológiai, nyelvi (!) kiskátéban a korabeli, letűnt, egykori zalai szegénység mindennapi életének valamennyi színtere és szinte teljes valósága elevenedik meg előttünk.[6] A falumúzeumok idilli faluképe, a pompás kézműves és néprajzi kiállítás együttesek derűs világa elfedi a mai látogatók elől akárcsak a (múlt) század-eleji falu népének kilátástalan nyomorúságát, kiszolgáltatottságát.

 

Szentmihályi Imre, megbízott múzeumvezető első, 1950. évi munkatervében jó érzékkel a dél-zalai olajvidékre összpontosított, hiszen a kétlaki “MAORT-osok” foghattak elsők között új lakások építésébe a lebontott régiek helyén. Itt sürgetett tehát leginkább az idő a kidobásra szánt, pusztuló emlékek mielőbbi mentésére. 

1950. I. 1 –VI. 30.

Olajvidék néprajzi kutatása[7]

A nagykanizsai Városi Múzeum 1950. évi munkaterve Tüzelés és világítás átalakulásának kutatása a dél-zalai olajvidéken Kutfej, Lovászi, Lispeszentadorján, Bázakerettye, stb. községekben az alábbi néprajzi kutatásokat eszközöltem:

 

Kútfej

1950. V. 10−11.

Csondor József községbíró:

Villany egyik községben sincs a parasztházaknál. Csak az 5 éves terv második felében lesz. Ellenben gázfűtés minden házba be van vezetve: Kútfej és Lovászi (1947. dec. ­) továbbá Bánokszentgyörgy, Szentliszló és Tófej. Kútfejen van 2 zsuppos ház, de füstöskonyhás nincsen Kútfejen (MAORT-on kívül: 560 lakos 102 házban). A telepen van villany és vízvezeték is van, a faluban nincs. Kevés gabonát termelnek, főleg szőlőműve-léssel foglalkoznak és MAORT-osok.

Kulcsár Istvánné, 36. sz. ház: 1890-ben készült zsuppos boronaház kéménnyel, modernebb kemencével. A szobában régi asztal, pad és üvegfestmény. Zsuppos boronapajta mögött szétszedett szövőszék, elől szíószék és a “lükü” (:kölestörő. Régi db., egy fatörzsből, egyik vége közelébe kifúrva, abba ül bele az ütőszerkezet. Fából van az egész.)

Kútfeji munkatárs: Varga Jolán tanítónő

Lovászi munkatárs: Tihanyi Gyula i. tanító

 

Előkészítő kutatóút. 1950. V. 24−25.

Lispe – Kerettye és környéke

 

Kerékpáron:

Borsfa: Munkatárs: Vajda Lajos vezető-tanító. – Érdeklődő ember. Közli: szegény község. Lakói korábban főleg sommások voltak. A dombok miatt nem vas, hanem még sok helyen faekét használnak “ma is.” Komlót termelnek, és “minden háznál” szőnek-fonnak. Sok szövőszék. Betlenéknél régi szőttes (Halotti lepedő) van. A MAORT munkások száma kb. 30. Sem gázfűtés, sem villany nincs. Van néhány füstöskonyhás ház. Guzsos prések is vannak. Hímzés - horgolás nem jelentős. – lefényképezve:

1./ Becsehelyi lelőhely

2./ Borsfai májusfa

 

A tájékozódó, előkészítő utak során szerzett tapasztalatokat rögzítő impresszionisztikus, vázlatszerű feljegyzéseket a visszatérő feltáró látogatások alapos, részletes beszámolói követték. Természetesen szinte egy időben sietett felkeresni Nagykanizsa környékének folklórban, népviseletben, szokásokban egyaránt gazdag falvait és a délszláv nemzetiségiek által lakott településeit is. Jó szolgálatot tett a korabeli puritán kerékpár, a “bicikli”: a kutatót nem kötötte a menetrend, legfeljebb az erős szél és a szakadó eső miatt kellett azt ideiglenesen hátrahagyni, és a biztonságosabb vonatra váltani. És hát természetesen a legfontosabb technikai segítség az elmaradhatatlan, akkoriban még ritkaságnak számító fényképezőgép volt.

 

Városi Múzeum, Nagykanizsa

Gyűjtőnapló, I (1950)[8]

Gyűjtő: dr. Szentmihályi Imre megbízott múzeumvezető, Nagykanizsa

Somogyszentmiklós 1950. II. 17. d. u.

 

Kerékpáron Somogyszentmiklóson jártam, ahol:

1./ Karvas Józsefet munkatársnak megnyertem

2./ Megtekintettem szép barokk templomát, mely bizánci kereszt alaprajzú és címeres – faragott (két, kardokat tartó oroszlán) kapuzatú, kupolás.

3./ A templom padlásáról 3 tárgyat szereztem: a./ Egy barokk fa Krisztus szobrot és b./ egy cserép gyertyatartót. A szobrot behoztam, a gyertyatartót átvétileg,

Arnócziék őrzik. (Átvettem. – Sz. I.)

4./ Folklóre – adatokat gyűjtöttem Bédecz Istvánnétól (23. hsz.) Szentelt csont és szentelt nyírág a ház üstökében, dörgés, villámlás ellen. Cicamacát tűzbe dobnak dörgés ellen.

 

Somogyszentmiklós (II. út)

Régi házcsoport lefényképezve.

I./ Szabó József (222. hsz.) régi zsuppos házának mestergerendáján 1851 évszám. A ház tüzelője átalakítva. A kamrában régi, hasábalakú lábakon álló dísztelen láda.

6. hsz.  Özv. Kucsebánénál régi bútorok (felkiáll)!

II./ Máté Györgyné (223) régi ház mestergerendáján fa recézés (villatartó)

III./ Kotnyek István (22. hsz.) Régi ház. Pajtalábként présfa alkalmazva (Lefényképezve)

IV./ Meleg György (228. hsz.) Régi zsuppos ház, mestergerendája “1851” évszámmal. Korábban régi bútorok, szobában szemeskályha, konyhában kemence.

V./ Fabovszki Antal (221. hsz.) Régi zsuppos ház, cifrázott mestergerendájába gyerekjáróka volt beszerelve.

VI./ Meleg János (217. hsz.) Régi téglaház, nyílt kéményes – kemencés konyhával.

Öt-hat régi házból álló házcsoportot (220, 222, 223, 224, 228) (Pajtákat!) lefényképeztem és a házakat bejártam. Főleg régi bútorok. Egész falut bejártam, ahol még sok füstöskonyhás házat láttam. Cserépgyertyatartót behozattam.

Kerékpáron Somogyszentmiklóson és Bajcsán át a Fityeházi vasútállomásig mentem, onnan vonattal visszatértem. Tervem az volt, hogy kerékpárral 2 napon át a múzeumi körzetbe eső Muramenti községeket bejárom, de tervem az erős ellenszél miatt meghiúsult. –

 

Somogyszentmiklóson felkerestem Koltai postást, aki Szentgyörgyvár (Romlottvár) déli részén egy nagyon mély üreget talált a bedugott vasrúd segítségével. – Somogyszentmiklóstól és Mórichely majortól D-re az út nyugati oldalán, az útelágazásnál ill. a 160-as magassági pont közelében Mórichelytől 1,5 km-re árokkal körülvett emelkedő rengeteg tégla (töredék: halmokba rakva), embercsontokkal és (késő) középkori jellegű edénytöredékekkel. A téglák szintén középkori jellegűek. (Pelyvásak). A nép szerint vár volt itt. (A lapon állott az azóta kiirtott “vári sürü”) Valószínűbb azonban, hogy középkori települési egység. –

 

Innen a halastó mellett Bajcsára kerékpároztam át, ahol Dévényiné munkatársat kerestem, de már nincs itt, Zalaegerszegre helyezték. Az ig. tanító, Tátrai Kálmán elvállalta a munkatársi teendőket. A horvát eredetű lakosság között dívik a kosárfonás. Érdekes a menyecskei fejviselet: Különleges módon megkötött fejkendő, elől lószőrfonás (fehér vagy fekete, vagy fehér-fekete). Felette ismét kendő. Több házhoz is betértünk, de a menyecskék a mezőn dolgoztak, illetve szégyenlették bemutatni a fejviseletet. Megtekintettem a falutól DK-re lévő “Törökvár” helyét. (most szöllöhegy, körülötte 3 oldalról mély árokkal). Itt kevés az emlékanyag, kevés tégla, csont és cserép. Tavaly – azóta elveszett – ezüstgyűrüt, régebben pedig edényeket találtak ottan.

 

Az idő sürgetett. Tehát délután újból kerékpárra ült, hogy a dél-nyugat irányban levő településeken folytassa a kutatást.

 

1950. V. 6. d.u.

Ugyanaznap d.u. Nagy- és Kisrécsén át Zalasárszegre kerékpároztam. Nagyrécsén Kelemen János tanító, munkatárs kíséretében bejártam a falut, ahol régi ház alig egy-kettő van. Egyikben a – templomnál – fedő 1813 évszámmal. Jobbágy eredetű község földmívelő lakossággal. A tanító szerint semmi néprajzi sajátság. Az egyik dűlőben állítólag török templom volt.

 

Kisrécsén szintén bejártam a községet. Fölkerestem Ferk Mihály nyug. ig. tanítót (munkatárs) valamint özv. Tóth Vendelnét, akinek férje jó faragó volt. Vettem 10 Ft értékben egy színezett faragványt (kotlóstyúk kosárban) és kaptam egy hasonlóan elkészített gyufatartót. A borotvatokot egyelőre nem adták el.

 

Zalasárszegen a 20-as években Kánnár József pénzzel teli bögrét talált. A pénzt eladták, a bögre elveszett. Sem őt, sem a vezető jegyzőt nem találtam otthon. A pontos lelőhelyet nem tudták megmutatni.

 

A következő naplórészletben a zalaszabari menyecskeviselettel ismerkedhetünk.

 

Nk. – Gelse – Zalaszabar – Zalaszentjakab – Nk. 1950. V. 13−14.

Zalaszabar

Az I. világháború után terjedt el a “konty” (=necc) gyöngyös formája. Addig is megvolt, de gyöngyök nélkül és azt már kasmír kendővel kötötték le. Itt kb. csak 30 menyecskének van A napától hallotta, hogy régen főkötő volt. (kivarrott kendő alakú gyolcs: a két sarkát a fej tetején összeerősítették: kb. 70 év előtt) Akinek nem volt azt lenézték.

Özv. Németh Gyuláné, Deák út. 20. hsz. – Kontyra (neccre) 115 vagy (ha ötágúra készül) 130 cm. kell a ripsz szalagból. A bársonynál jobb a selyem. 15 cm. széleset vesznek a kb. 150 cm hosszú anyagból (mivel kevesebbet nem ad a kereskedő). Négyen-öten vesznek egyet. A hátulja lehet másból is. A gyöngy nagyon drága. Kanizsán veszik a kellékeket. –

5-6-7, néha még több szoknyát is felvesznek: a felső rakott, alatta színes alsószoknya, alatta több keményített fehér szoknya. Kívül kivarrott szélű kötény. (Körül fodros szélűt is használnak: a lányok fehéret, az asszonyok feketetét). A neccet csak a széles (csárdás) – szoknyás menyecskék viselik, a szűkszoknyásak nem. Nagy divat a bonygyorkendő is. –

Lányok kendőt nem (szoktak) viselnek, csak az asszonyok. Kiskanizsán a lányok haja szalaggal befonva lóg, az asszonyoké nem. – A bonygyor kendő rojtos: a kasmír-kendővel együtt télre való. A blúz olyan, mint másfelé is. A necchez gyöngy is való a nyakba. Az imakönyvbe teszik a díszzsebkendőt téglalaposan, vagy háromszögesen, hogy a virághímzés látszódjék. Vétel: 20 Ft. Sifon, szélei horgolt, virág (rózsacsokor, stb.) díszes, egyik sarokban virágcsokor. Csak kizárólag imakönyv mellé való. Mintáját ismerős zsebkendőjéről csinálta. N. Gy-né készítette 1942-ben (állandóan használta).

A megvett fekete (zöld bársony alapon) – 33/1950 – Vétel: 10 Ft.) – neccnek az elején necc-csipke: ez kötényszélén is szokott lenni. Gyász alkalmával előbb is. 40-45 évtől hordják-

Régi szakadt selyem-kendő – 34/1950 sz. – ajándékba adva. Ajándék. (Hímzett, 1909 körül, menyecske korában vette az anyósa.)

Necc-minta – 35/1950 sz. - szintén ajándékba. Ajándék.

Juhász Ferencné (takács féle): hangszer.

Szakál János takács áll. Gyönyörű szőttesei.

Szélesgatya: plébánián Zsigáné.

Bakónakon fazekas van.

 

A munkatervet rövid távú teendőkkel (új kutatni valók, köszönőlevél stb.) egészítette ki. Pl.:

 

Nagyradán tanulmányozandó:

1./ Perczel pásztor faragványai. – 2./ Szalai Ferenc Szelemi-hegyi prése. – 3./ Pető Imréné faragott széke. – 4./Menyecskei viselet. Zsiga Jánosné. (Tóth Anna, plébánia) – 35/1950. – Megvéve: 120 Ft. 1 db. “Péntő”: Vászon alsószoknya. Anyósa, Tulok Rozália viselte Nagyradán. “ Igenrégen készülhetett, talán ötven éve.” Nem tudja, hol készült. Ezt a darabot nem is viselték. Megszerzésekor a szekrényben állott. Egyes idősebb asszonyok még most is viselik, a szoknya alatt. (Alkalmilag van) “Hatszeles péntő – hat részből áll. Felső szélén a “gallér” alatta “ránc.” Lent “szegél”-é. Nyílása a “hasíték” (oldalt). Kétoldalt “fűzővel.” Felvételnél a nyílása hátul van. – Vadonatúj, 6 rét széles vászongatyát 220 Ft-ért kínál.

Szőttes ugyanonnan. Adatait utólag. Ideigl. száma: 37/1950. – 80 Ft.

 

Szentmihályi Imre gyakran megfordult a vidék híres pásztorfaragóinál: a Pölöskén élő Breglovics Kálmánnál (1896−1971), a Nagyradán dolgozó Perczel Jánosnál (1888−1978) és a galamboki Pápai Sándornál.[9] Az egyik alkalommal készült beszámolóban Perczel János ízes szavakkal mutatta be munkáit; de betekintést kapunk az akkori “árfolyamokba” is.

 

Nagyrada:

Perczel János volt kanász. (írástudatlan) Gyönyörű faragványai. Tömeges kb. (30 db.) Ezen kívül rengeteg került a keszthelyi és budapesti múzeumba. Képkeretek, pipaszárak, tükrösök, gyufatartók, evőeszközök, poharak, tükörkeretek, óraláncok. (utóbbi csontból). Borotvatartó pillanatnyilag nincs.

Mindössze 3 “bizsókkal” dolgozik. 1./ Nagybizsók (10+6=16 cm.) Rendeltetés: a tárgy belső részének kifaragása, lenagyolása. – 2./ Kisbizsók. a./ tárgyakhoz, erősebb munkához. 9,2+2,8=12 cm, ­ 9+3,7=12,7 cm – b./ Cifrázó kisbizsók (neve jelez!) c./ óralánc-cifrázó kisbizsók (7,7+0,7=8,4 cm) – Ezeket borotvából készítette ő maga. 12 éves korától farag. Zalaszent-péteren született 1888-ban.

Megvéve: (195 Ft értékben.) ? db értékes faragvány, (ajándék 1 db. pipa).

1 db. Bot 50 Ft. 1936-ban készítette Csapi majorban. Somfa. Az emberfej iharfa. Fogantékja és szára. A boton először díszkötést (gomb) dolgozzák ki, majd alatta a címer és a mellette lévő díszek, alatta átkötés, alatta tölgyfa madárral… (Senkitől nem tanulta, szenvedélye a faragás. Levelet neki, feltétlenül!) mellette betyárok – pásztorok tarisznyával, – bottal. Mellette egy tehén egy csordát jelent, mellette pásztor tarisznyával, bőgatyával. Kötés alatt almafa madárral, almát szedő pásztorral, almafa alatt bimbós rózsa. Kötés. Rózsa, bimbós. Kötés. Szekfü. Kötés. (kettős): katymaringós virág, csak nem nyílott még ki. Alatta rózsa, alatta kiszedés. (Sakktáblamintás). Alatta semmi. Fogantyúján régi pásztorember, Subri Jóska rablóvezér.

Színezés: Kipucolás után zöld, majd píros papírral, azután az egészet sellakkal vonta be. A fekete színeket – sellak előtt – fekete lakkal. “Ládika” 39/1950. (80 Ft) Iharfa. Egy oldalán tölgyfa 3 madárral makkok lafognak, Savanyú Jóska és Subri Jóska “Járkáló” üldögélnek és beszélgetnek. – Elején – felső fiókon dupla tulipán, az alsón rózsa. – Oldalt: Magyar címer – Födelén: Középen rózsa mellette szekfű, szélül tulipán. – Festése u.a. – Alsó és – fölső fiók, gombokkal, teteje, ódalfeneke, lábai. 1936-ban készítette Csapiban. Apróságokat (magyarbors, szóda, stb.) tartanak benne.

 

39/1950./A. Ostornyél. Perczel első munkája: 13 éves korában készítette. Máshova feljegyzett a tárgycédulán lemásolva! Dr. Sz.I. – 1888-ban született, iskolába nem járt.

41/1950. Sótartó. Teteje iharfa tulipánnal, alja szilvafa (mert ez a sót nem veszi magába). Oldala szarú (marhaszarv): nagy korona oldalt tölgyfa, száraz ágán madár, asztal Subri Jóska “szeretője” virágot nyújt a pipát tartó S.J.-nak. Teteje sellak-kos. Használták. Itt készült két éve.

42/1950. Villa. Iharfa. (Legkeményebb az iharfa.) Ágai. Szárán tulipánnal és rózsával. 1936. Csapi. Héringet szoktak vele kiszedni, mivel nem rozsdásodik.

43/1950. Kanál. Iharfa. Csapi, 1936. Szára és (ismeretlen). Szárán rózsa és tulipán, kötött-, merítőjén rózsalevéllel. – Pető Sándortól megvéve (26 Ft) Peczel borotvatartója.

 

Szalai Ferenc (193. hsz.) Szelem-hegyi pincéjében régi prés: “Kozári György, 1876” felirattal. Díszítéssel. Egy fából készült. Öregapja (K.Gy.) készíttette. Az orsó “tányér”-jára helyezett kövek a bábánt lehúzzák: nem kell az orsót meghúzni: önműködő. A prést hajlandó új prés ellenében a múzeumnak átadni. A bábán az orsóval, és tányérral együtt süllyed és préseli a papot.

 

Zalakaroson: Vörös Ábel parasztembert igyekeztem munkatársnak megnyerni, de nem volt otthon: Feleségét – sajátos – helyi népviseletben lefényképeztem. Felkerestem Huszár Győző volt igazgató tanítót, mint munkatárs-jelöltet. Az eredmény itt sem megnyugtató. Mindenesetre közli megfigyeléseit, mely szerinte Karoson a múltban és a jelenben egyaránt – nem a földművelés, hanem az állattenyésztés dominált. Állattartás a szomszédos községekben is. Magyarázata az óriási Zalarét és legelő (Berek).

 

1950. május 24-25-én megtett Lipse körüli kutatóutamról 9 db. tárggyal tértem haza. (Ideiglenes szám: 44-53/1950. Lásd gyűjtő-napló “Lipse-Kerettye.”)

 

1950. V. 28.

– vonat és kerékpár – Balatonmagyaród és Kiskomárom. (Komárváros)

 

A gazdálkodás: a gyümölcs-, szőlőtermesztés, az állattenyésztés, és persze leginkább a legelterjedtebb gabonatermelés menete, munkálatainak kutatása foglalkoztatta. Ezek a leírások a leggazdagabbak szociológiai megfigyelésekben is (pl. a kötelező robot).

A napjainkban látványosságnak szánt aratási- és cséplési versenyek szervezői a bonyolult, nehéz munkafolyamat zalai gyakorlatának, hagyományainak érzékletes, alapos, pontos, szakszerű – helyenként szinte balladás ritmusú - bemutatását tanulmányozhatják a gyűjtési napló fejezeteiben.

 

Aratási néprajzi gyűjtés.[10]

 

A gyűjtést végezte: Szentmihályi Imre, Zalaegerszeg, Múzeum.

A gyűjtés ideje: 1951. augusztus.

A gyűjtés helye: Zalabesenyő. Csácsbozsok, Andráshida községek.

Csácsbozsok. 1951. aug. 16.

Adatközlő: Tamás István, 71 éves szegényparaszt, Csácsbozsok.

 

I./ A kévébe kötött szálas gabona aratása, összerakása (Balassa Iván):

A földreform előtt a község határában kb. 350 holdas egyházi birtok volt. Egyéb (földbirtokos) nem volt. Kulákbirtok: 2. Középbirtok: 10-15. 10 holdon alul: 50-60. 45 előtt (zsöllér és napszámos szögén ember) sok volt. Zsöllér: 50. (Volt nekik egy hold földjük, lakóház, kis rét stb.) Most is vannak, most is így hívják őket. Napszámos kb. 100 volt (és van) az utóbbi időben. Csácsbozsokon tehát legtöbben a nincstelenek voltak, akik saját gazdaságukból nem tudtak megélni, hanem vagy uradalmakba, vagy nagyobb pogárokhó munkára szegődtek el. Tamás István például Neszelejben, Csácson, Nagyfaludon, Olláron, Szentmihályon, Somogyban volt aratómunkás (uradalmakban), gazdag parasztoknál is dolgozott Csácson és az Egerszegi határban. Aratómunkás volt 1893-tól-1935-ig. fent felsorolt helyeken. Végzett mezei munkát (aratás, kaszálás, kapálás) a Nyári uradalomba, pedig szőlőmunkás volt, 6 éven át.

 

Uradalomban ez a szokás: két kaszáshoz két marokszedő. Egy kötélvető és egy kötöző. Ez mindenhol így volt. A kaszás után megy a marokszedő; sarlóval összehúzza (kévébe) a levágott gabonát, a kötélvető lerakja a kötelet, utána megy a második kaszás, majd a marokszedő, most jön a kötöző a két markot (két marokból van egy kéve) összeköti kévekötőfával. A kévét kötés után megfordítja, hogy a kötése alul (a földön) legyen, hogy összerakásnál szét ne bomoljon. A kévének van “teteje és töjjö.” Domboldalon a kéve teteje lefelé, talpa fölfelé van. (így könnyebb bekötni). Az aratást onnan kezdik, ahonnan dől a gabona (utána aratnak). A kévék teteje az aratók felé, a töve az aratók elé mutat. Az aratást “az arató banda” végzi. Vezetőjük a “pallér.” Van még szakácsnő és vízhordó. Ahol 10-nél több kaszás van, ott a pallér nem dolgozik, csak felügyel. Ahol 10-nél kevesebb a kaszás, ott dolgozik és első kaszás a neve.

 

A kévéket napnyugtakor rakták össze (eső esetén azonnal). Másnapra soha nem rakták összerakatlanul. Minden nap össze kell rakni. Napjában csak egyszer (este) van “összü” hordás: a kaszások rakják össze, a többiek hordják nekik. Megázás esetén: 1., ha nincs kepébe rakva: a tarlón fekve szárítják. 2., Ha a kepe beázik, akkor a kévéket talpukra állítva szárítják. Minden kéve két marokból áll (a marok nem pontos egység). A sarlóval való aratásról csak hallomásból tud. Gyermekkorában (1895) már kaszával arattak. Mindég két marokból állott egy kéve (ma is).

 

A kévékből keresztet, a keresztekből kepét raknak. A kereszt áll: 1., őszi gabonánál 21 kéve. 2., tavaszinál 17 kéve. A tavasziból azért kevesebb, mert az könnyebb, a szél (21) szétvinné. 21 kéve: 4x5+középen felül, a kepe hosszában van a “pap (ez a 21-dik kéve). A papot szegletesen, az egyik irányban a legalsó kévéhez kötik a kévékből kihúzott gabonaszálakkal.

Tavaszinál: 4x4=16+1=17 kéve. Azt is ugyanúgy lekötik, de nem a legalsóhoz, hanem felülről a másodikhoz. A kévék fejét egymáshoz rakják. Melléje jön a másik kereszt. A keresztek széles kévéinek töveit jól egymásba nyomják, hogy jól tartson a kepe. Egy keresztnek négy “váll” van. A megmaradt kévékből csinálják a félkeresztet (fele magas), azt nem szívesen hagyják meg, inkább a kepe tetejére rakják a kévéket. Keperakás= “kepélés.” A kepe kereszt száma változó. Uradalmakban hosszú kepesort csinálnak (10-20 széles táblák). Parasztgazdaságokban egy-egy kepében 10-ig. Ahová a kepét rakják, az a “kepehel” vagy a “kepe sor.” A kepe szót más elnevezésre nem használják. Az aratók a “kepélők” (ők rakják). A kalangya szót nem ismeri. A kepéket utólag igazítani kell. Egyenesen kell rakni. A kereszt részei névmagyarázatát és egyéb elnevezéseket ne ismeri. A keresztnek négy válla van. Mindég és mindenütt annyi. Mindég fektetve, soha talpon. Semmiféle változásra nem emlékszik e téren. Nyársra kévéket nem raknak (soha). A kepét mindég a föld hosszának irányába rakják (így könnyebb szántani). Egy keresztet két kaszás rak. A két kaszás együtt “kepél.” Az “aratócsalád” (kaszások kivételével a többi aratók) hordja a kévéket. Ott nincs munkamegosztás (nagycsalád elnevezés nincs). A kepe számában van társadalmi különbség, a kepeszámában (kereszt számában) egyébként nincs különbség. Csácsbozsokon Állami Gazdaság és T.SZ.CS. nincs. Az itteni papi birtokhoz jött aratók ugyanúgy kepélnek, mint az itteniek. Sokhelyen járt, Zalában mindenütt egyformának találta a kepélést. Ellenben Somogy megyében nem kepéltek, csak különálló kereszteket raktak (1905-ben). “Ez nem vót szép meg a szél is könnyen szét hordta.” Mi aztán kepébe raktuk össze, nem is hordta szét a szél, erre mondták, ezután mindig rakják (kepébe) mint mi. Tőlünk tanulták meg a kepélést.

 

A zabosbükkönyt is úgy rakták (rakják) mint a szálas gabonát. Kendert és kukoricát nem. Csak kévének hívják, de nem rakják keresztbe. A szőlő velencse (venyige) is kévébe van kötve. A kendert és kukoricát (szárat) kupacokba rakják.

 

A régi adózásról (kereszt kepe) nem tud semmit. A nedvesség ellen a keresztek lejtősre állításával védekeznek. A legalsó fejét felhajtják, hogy magasban legyen, és ne érje a földet. Mást nem tesznek. Hiedelmeket ezzel kapcsolatban nem tud. Históriákat, közmondásokat sem tud.

 

Úrtóli függés: Amiben megegyeztek azt meg is adták. Nézeteltérésről nem tud. Most az Áll. Gazdaságban a munkások jól keresnek, meg vannak vele elégedve. A robot nem volt jó, igazságtalan dolog volt. A kulákoknál nem keresett olyan jól, mint a szentmihályfai földbirtokosnál. Az andráshidai uraknál meg azért nem dolgozott, mert nem adták meg a kosztot, mint a helyi polgárhelyeken. Az aratópallér épp úgy aratott, mint a többi kaszás, ő volt az első kaszás.

 

A cséplési napszám Szentmihályfán 3 Korona, ill. 50 krajcár volt. Hónapokig egyfolytában nem volt elszegődve. A cselédség nem segített az aratásban, cséplésben.

 

A néhány kiragadott szemelvényből is talán meggyőződhettünk a méltatlan pusztulásnak kitett hagyományos életformához, életmódokhoz kapcsolódó szerteágazó, a laikus számára szinte áttekinthetetlen gazdagságú, kutatásra, megmentésre érdemes és a “néprajzos” védelmére váró építészeti-, szellemi-, tárgyi-emlékek és hagyományok világáról.[11] Az egyre gyorsuló, elodázhatatlan változások következtében a kallódó, menthetetlen értékek bizonytalan sorsa egyre türelmetlenebbé, feszültebbé tették az ambiciózus, avatott szakember, Szentmihályi Imre hétköznapjait, munkakapcsolatait. Igazi gyógyírt jelentett számára, munkája beteljesülésének tekinthette a Kávási Dömők-féle ház Egerszegre telepítését,[12] majd a Göcseji Falumúzeum felépítését… Türelmetlensége, rigorózus szakmai “okvetetlenkedése” talán időnként megnehezíthette, esetleg hátráltatta a szokatlan méretű, alapos szervezést és összefogást igénylő építési, telepítési munkálatok menetét. Azonban egész munkásságának, a múzeumi gyűjtőmunka “társadalmasításának”, leginkább pedig hangya-szorgalommal megalapozott múzeumi tárgyi gyűjteményeinek (pl. pásztorfaragás, hetési szőttes) elévülhetetlen érdemei vannak az ország első falumúzeumának létrehozásában. Ez bizonyára a közeljövőben, talán már a néhai néprajztudós születésnapjának közelgő 80. évfordulója évében a Zalai Életrajzi Kislexikonba is bekerülhet. Szentmihályi Imre gyűjtőnaplóinak és tanulmányainak kötetbe szerkesztett mielőbbi közreadása pedig jól szolgálhatná a zalai falvak hiteles önismeretének, gazdag múltjának, lokálpatriotizmusának, az összetartozás megtartó erejének újra történő felfedezését, életre keltését.

Borbás György