INTERJÚ PEKÁR ISTVÁNNAL, A DUNA TELEVÍZIÓ ELNÖKÉVEL

– Ha elmondana néhány dolgot arról, hogy lett elnök, s milyen tervekkel?

– A Duna Tv régi gárdájához tartozom. A Gazdakör című műsorral indult televíziós pályám, később végigjártam e műfaj szinte minden állomását, amit egy televíziós szakember végigjárhat. Voltam hírigazgató, alkotóműhely vezető, alelnök, végül a Duna Tv elnökévé választottak… A Duna Tv több mint munkahely, több mint szakmai műhely és több mint sajátos közszolgálati feladat. A Duna Tv hivatás, értékrend, nemzetstratégia és a magyar közösségek sorsáért viselt felelősség. Hálás vagyok, hogy Sára Sándor és csapata olyan televíziót hozott létre, amelynek munkatársaiban kialakult és elmélyült ez az értékrend.

 

Sokan szomorúan vettük tudomásul, hogy Sára Sándor további elnöki mandátumát az akkori kuratórium új pályázathoz kötötte, amit ő nem vállalhatott, így nem is pályázta meg ismét az elnökséget. Mi valamennyien sokat köszönhettünk neki és örültünk volna, ha továbbra is az ő koncepciója és ízlése szerint működik a Duna Tv, ezért az én elnöki pályázatom lényege az volt, hogy arra a fundamentumra próbálom építeni a jövőt, amit az elődöm, Sára Sándor lerakott. Döntően ez vezetett, amikor megírtam elnöki pályázatomat, amely elnyerte a kuratórium tetszését, és nyertem. Mint elnök, azt mondtam, hogy azt szeretném, hogy a Duna Televízió színesebb, nézőbarátabb, mozgalmasabb televízió legyen. Ezért találjuk meg, hogy csak annyit változtassunk, hogy ez teljesüljön. De azok a műsorok, amelyeken a televízió kulturális és a közszolgálati profilja nyugodott, azok maradjanak meg. Soha fel sem merült, sem bennem, sem a kollégáimban, hogy például akciókrimiket adjunk. Vagy olyanfajta felszínes, kereskedelmi jellegű műsorokat, amik esetleg a Duna Televízió karakterét megváltoztatnák, vagy a nézőinket elbizonytalanítanák. 2000 karácsonyára új arculati kampányt indítottunk, egy “cseppnyi változás” címmel. Bizony a nézőink egy része féltette is a Dunát, hogy szeretett televízióját vásári tarkaság fogja ellepni. Megváltoztattuk a logónkat, arra, ami ma is látható. Azon is többen méltatlankodtak, hogy a kis hullámaink kék színét szürkévé tettük. Én kitartottam, bár próbáltak hatni rám. Ma is úgy gondolom, hogy ezek a változások helyesek voltak. Így utólag igazolt is az idő minket. Az akkori arculatváltásunkat egy év múlva a Kamera Hungárián nagydíjjal jutalmazták. A világ vezető arculattervezőitől kértünk ajánlatokat, és a logónkat ők is tökéletesen jónak tartják, szellemes, szép logónak, nemzetközi szinten is ügyesnek. Tehát ezek a változások szerencsések voltak.

Természetesen az ember kívülről, beosztottként vagy akár alelnökként is, másként látja a televíziót, mint belülről és elnökként. Vannak dolgok, amiket nem lehet megváltoztatni. Vannak lépések, amiket nem lehet megtenni. Nekünk súlyos gondot jelentett annak idején, 2000 őszén, hogy akkor már három éve veszteséges volt a televíziónk. Súlyos likviditási gondjaink voltak. Üres volt a kassza, nőttek a számlahegyek, és bizony egyáltalán nem tehettük azt, amit akartunk. 2000 szeptemberében lettem elnök. Már akkor nem nagyon tudtunk mit tenni, nagyon kevés volt az időnk, ezért 2001-ben is komoly veszteségünk volt. De akkor már úgy készültünk 2002-re, hogy változás legyen, mert azt nagyon fontosnak tartottam, hogy a televízió gazdaságilag stabil legyen, mert politikailag is csak akkor lehet független. Közismert, hogy Kelet-közép Európában az adófizetők pénzéből működő közszolgálati médiumok a régi, stabil demokráciákhoz képest erős presszió alatt vannak a politika részéről. Nyilván minden elnöknek vagy vezetőnek alapvető kötelessége, hogy lehetőleg távol tartsa a politikát a televíziótól. Ugyanakkor teljesen távol tartani sem lehet, mert akkor a politika számára érdektelenné válik, bármilyen legyen is maga a televízió. Szerencsére meg tudtuk teremteni a gazdasági stabilitást. 2001-ben még jelentős veszteségünk volt, ami közel hatszázmillió forintra rúgott. 2002-re ezt megszüntettük. Mondhatom, azóta azt az elvet valljuk, hogy addig nyújtózkodunk, ameddig a takarónk ér.

Annak idején, amikor elnök lettem, a programomban szerepelt, hogy növelnénk a hírjellegű műsoroknak, a tájékoztatási jellegű műsoroknak az arányát. Ezen a területen értünk el bizonyos eredményeket. Többet költünk a híradóra, a reggeli műsort ennek érdekében igyekeztünk kialakítani. Aztán most, ősztől Régiók címen egy olyan műsorsávot indítottunk, amit a határon túli stúdiók készítenek el. Fontos mérföldkő az életünkben, hogy ezeket a fél órákat a pozsonyi, kolozsvári vagy székely-udvarhelyi stúdiókra bízhattuk. 2002 karácsonyára eljutottunk Amerikába, Ausztráliába, s én azt mondom, hogy az alapításunk, a médiatörvénybe való beemelésünk után, ez volt a harmadik legnagyobb esemény az életünkben. Valóban mondhatjuk már, hogy a világ magyarságának a televíziójává válhatunk. Dél-Amerika és Dél-Afrika az, ahol nem vagyunk még közvetlenül foghatók, de interneten igen. Így a világ magyarságának majd száz százalékához eljutunk. És a programunkat ennek megfelelően szeretnénk alakítani a jövőben. S mert nem csak a történelmi Magyarország elszakított részein lévő magyaroknak, hanem a nyugat-európában élő és dolgozó, az amerikai és ausztrál magyaroknak is készítjük a műsorunkat, Magyar Világhíradót szeretnénk indítani, s a tengeren túli magyar közösségek életéből is készülünk egy-egy eseményt megörökíteni, tudósítás formájában. Ausztráliában már helyi szakemberek is dolgoznak nekünk. Új-Zélandról, az ottani magyarokról egy órás filmet készítettek, és most hat-hét fél órás, egy órás filmre adtunk nekik megbízást, hogy dolgozzák fel az ottani magyar közösségek életét. Kevesen tudják, hogy például Új-Dél-Wales miniszterelnöke a 90-es években egy Greiner Miklós nevű, magyar származású hazánkfia volt. Ez csodálatos dolog. Ő maga már a második generációhoz tartozik, de az édesapja, túl a kilencvenen, gyönyörűen, kifogástalanul beszél magyarul. Nagyszerű tanárok, lelkészek, tudósok, építészek, közéleti emberek vannak távolban élő honfitársaink között. Őket is be kell mutatnunk, sorsukat példának állítva a világ magyarsága elé. A Duna Televízió egyfajta híd vagy kapocs szerepét akarja betölteni, másképpen, mint a Világszövetség vagy a Külügyminisztérium. Azzal, hogy egy eszköz, amin keresztül az ember magát láthatja, magát megmutathatja a többieknek. Ezek nagyon fontos dolgok…

Ma már körülbelül negyven magyar nyelvű csatorna van. Tehát egyáltalán nem olyan a világ, mint a Duna Televízió indulásakor. Az előzeteseknek, a reklámnak nagyon nagy a szerepük. Elengedhetetlen, hogy a nézőket irányítsuk, hogy a televíziózásra szánt idejüket – ami az utóbbi tíz évben nem növekedett – mire fordítsák. A bő kínálatban eligazítjuk a nézőinket, hogy miket érdemes nálunk mindenképpen megnézni. Én a Duna talán legnagyobb értékének kezdettől fogva azt a filmkínálatot tartottam, ami szerintem nemzetközi szinten is egyedi. Nagyon kevés televíziós csatorna van Európában vagy a világon, ahol a nemzeti filmművészetnek olyan finom válogatását lehet látni, mint nálunk. Kínai, iráni, grúz, ausztrál filmeket is adunk. Mondhatom, hogy mostanában a filmkínálatunk még jobb, mint valaha. Több ismeretterjesztő filmet, sorozatokat veszünk olyan kiváló műhelyektől, mit a BBC. Ezeket szeretik a nézőink. A Sherlock Holmes sorozat sok nézőnek volt a kedvence. Vagy az Agatha Christy-sorozatok. A Csengetett, Mylord? vagy most az Igen is, Miniszterelnök Úr! sorozatunk. Ezeknek van intellektuális nézőköre. Ma már talán négy-öt tematikus csatorna is van, amelyik ismeretterjesztő filmet ad. De nagyon nagy számban ismétlik a filmeket. Naponta legfeljebb egy-két újdonság van. És ezt az egy-két újdonságot mi is tudjuk tartani. Délutánokra, hétvégekre külön koncentrálunk, és a jobb ismeretterjesztő filmeket esetleg főműsor időbe is tervezzük. Mert azt látni kell, hogy a jó ismeretterjesztő filmet, dokumentumfilmet legalább annyian megnézik, mint a játékfilmet. Kizárólagos szerződést kötöttünk a BBC oktatási csatornájával, és így ezernél is több filmből válogathatunk.

A magyar filmek terén én az egyik legnagyobb gondnak azt látom, hogy áttekinthetetlen a magyar termés. A rendszerváltás óta pályázatokon tízmilliárd forintnál biztos többet osztottak el, és sokszor nem tudunk róla, hol fekszik az elkészült a film. Lehet, hogy épp valamelyik városi tv-nél. A film, amit egyébként az adófizetők pénzéből csináltak. Ezek a Duna vagy egy másik közszolgálati televízió archívumában használhatóvá lennének, közkinccsé válhatnának. Folyamatosan újra játszhatnánk, s az a készítőinek is csak a dicsőségére válna. Én bízom abban, hogy ez a rendszer egyszer meglesz. Mert tulajdonképpen csak az létezik, ami egy rendszerben visszakereshető. Ami nincs rendszerezve, az olyan, mintha nem is lenne. A pályázatból készült filmeknek tehát be kellene kerülniük egy archívumba. És még az is kéne, hogy legyen ember, aki venné a bátorságot rá, hogy ezeket minősítse, hogy a film műsorkísérő lapján ott legyen, hogy a film egy tízes skálán nyolcas vagy hármas. Abban a pillanatban a szerkesztő dolgozni tudna vele. Ezek a rendszerek nagyon drágák, mégis fantasztikus lenne, ha minden filmről készülne például DVD és egy DVD könyvtárban azonnal hozzáférhető lenne. Ma már megoldható az is, hogy az internetről lehívjunk filmeket. Az lenne az igazi, ha nekünk az összes filmünk elektronikusan is elérhető lenne, és Ausztráliában vagy bárhol, néhány száz forintért, lehívhatnák. Látható, hogy sok teendő lenne még. A Duna Televízió megkezdte a fejlesztését ezeknek a területeknek, és ha a koncepcióhoz kellő források és külső-belső nyugalom is társulnak, akkor igazi modern értékközpontú televíziója lesz a világ magyarságának.

 

Személyesség, ismeretségi kör, a Duna Televízió kapcsolati tőkéje

A Duna Televízió 1992-93 óta mindig nagyon sokat adott arra, hogy a munkájába nagy számban vonjon be határon túli szakembereket, kapcsolatban álljon a határon túli közösségekkel, figyeljen a határon túli magyarság életére. Ezek a kapcsolatépítések nem mennek egyik napról a másikra. Én a televízióba kerülésem előtt lapszerkesztő voltam, egy vidékkel foglalkozó lapé, s innen származnak első sajtókapcsolataim. A szerkesztőségünk a Földművelésügyi Minisztériumban bérelt szobákat, s a mellettünk levő szoba iroda volt a határon túli magyar gazdáknak. Ez a 90-es évek eleje. Megtörtént a rendszerváltás, s a határon túli magyar közösségek támogatása már megkezdődött az anyaország részéről. Na, ebben az irodában sokszor nem tartózkodtak ott az iroda vezetői, egyéb dolguk is lévén, viszont mi ott dolgoztunk a szerkesztőségben, s ha jöttek a romániai magyar gazdák egyesületétől, a vajdasági szervezetektől sokszor a mellette levő szobába, hozzánk is bekopogtak. Meg kell mondanom, a legtöbb nem gazdálkodó volt, hanem valamilyen értelmiségi. Egyetemi tanár, költő, borász és sorolhatnám, mindenféle volt közöttük. Megkínáltuk őket egy kávéval. Messziről jöttek. Valaki felajánlotta, hogy írna cikket, akkor kértük, hogy írjon. És óhatatlanul, körülbelül két-három év alatt legalább száz-kétszáz emberrel ismerkedtünk így meg. Aztán már nem csak leültettük őket, hanem már megvolt a címük, s többször is jártak nálunk. Így, amikor meghirdették az állást a televízióban a mezőgazdasági műsorra, én ezzel a kis bázissal jelentkeztem. Azóta ez a névsor mindig bővül. A kollégáimmal négy-ötezer embert biztosan ismerünk a világban. A művészeti főszerkesztőség tagjai ismerik a művészek egy jelentős részét, a sportszerkesztőség ismeri a sportolókat, és a határon túli magyar sportolókat is. Ezek az ismeretségek rendkívül értékesek, és mondhatom azt, hogy ez a kör naponta bővül, és törekszünk is erre. Különböző listáink vannak, és protokoll listáink is. Például a Költészet Napján kiküldünk ezer verskazettát, különböző embereknek, személyre szólóan. Nekem is roppant jóleső érzés, hogy Tel-Avivban megszólítanak az utcán. Vagy azt mondják Sydneyben vagy Melbourne-ben, hogy elnök úrnak nem kell bemutatkoznia, tudjuk, hogy kicsoda. Az ottani közösség húsz százaléka nézi a Dunát, s ez már teljesen átszövi az egész rendszert, olyan, mintha mindenki ismerné. 2900 magyar iskola van a Kárpát-medencében, Európában, ahol magyarul tanítanak, vagy magyarul is tanítanak. És hát az mennyi pedagógust, mennyi embert jelent. Nekünk ez a lista is megvan. Egy alkalommal tízezer kazettát küldtünk ki ezeknek az iskoláknak. És ezek a kis, nem túl látványos, de nem is kampányszerű dolgok, mert nem felejtjük el őket, fontosak. Személyre szólóan kapnak valamit, érzik azt, hogy nekik szól. Persze nem mindenkivel tudunk úgy foglalkozni, ahogy szeretnénk. Vannak, akik csalódnak is emiatt. De törekszünk rá, hogy a kapcsolattartásunk minél teljesebb legyen. Én nagyon örülök, hogy a sors idesodort, mert ezt mindig fontosnak tartottam, és mindig szerettem korábban is. És a határon túl élők különös figyelmet érdemelnek. Ma is azt mondom, hogy azok az emberek, akik negyedik generációban is vállalják a magyarságot, folyamatos veszélyeztetés, megaláztatás mellett is, ezek az emberek jobb magyarok, mint mi vagyunk. Mert nekünk nem kell megszenvednünk a magyarságunkért, nekik meg meg kell. És nem csak Erdélyben vagy a végeken, hanem például Sydneyben. Nagyon sok különmunkát vállalnak a magyarságuk megőrzésére. A magyar cserkészcsoportok minden vasárnapjukat feláldozzák. Magyar tánccsoport, zenekar van. És milyen hatással, ha Sydneyben a magyar zenekarral együttműködő írek, skótok, meg egyéb nációk között vannak, akik tökéletesen beszélnek magyarul. Megtanultak magyarul! Ezek szerintem csodálatos dolgok. Azt hisszük, hogy mindent csak a pénz határoz meg. Pedig vannak olyan tartalékaink, amikkel meg tudunk hódítani városokat.

 

– A Duna Televízió mintha igazodna az évszakokhoz! Még a változtatásaival is!

– Tulajdonképpen az őszi műsor-rács váltás mindig a fontosabb. Mert tavasszal elkezd a nappal megnyúlni, és az emberek, különösen akik megtehetik, akiknek kertjük van, vagy nem kell bent lenniük a lakásban, azok a délutáni vagy kora esti műsorokat nem nézik. Így ezeknek a nézettsége bizony jelentősen romlik. Ilyenkor szoktuk egy kicsit a műsorokat ritkítani, hogy egy kis pénzmegtakarítás legyen. Azokat a műsorokat, amiket kevesen néznek, nyári szünidőre küldjük. És ilyenkor nem szoktunk jelentős új műsorokat indítani. Nyárra, ha tudnánk támogatókat szerezni, gondolkodunk azon, hogy fürdővárosokat mutatnánk be vasárnap délután. Esetleg egy-egy települést, határon túli települést, magyar vidéki települést. Olyan kisvárosokat vagy nagyobb múltú községeket, ahol, vagy amiknek a környékén, kultúrtörténeti értékek vannak. Aztán sok olyan város is van, ahol van jelentős magyar közösség, amit nem ismernek. Sem az anyaországbeliek, sem a környező országbeliek. Talán még az adott ország magyar közössége, ha ismeri. Hogy példát említsek, Máramarosszigeten, a már talán negyven ezernél is nagyobb lélekszámú városban, él körülbelül hatezer magyar. Komolyzenei kórusaik, amiket egy kis magyar mag tart életben, kulturális értéket jelentenek. Vagy a Felvidéken, Rimaszombatról, a többi kis tíz-tizenkét ezres városkáról, gyönyörű filmek, összeállítások készülhetnek. Ezeket szeretnénk elindítani valamilyen támogatással. Év közben kapunk néha támogatást. Tavaly kaptunk az Európai Uniós csatlakozással kapcsolatosan. Ősszel, végre, először életünkben, kaptunk hétszázmillió forinthoz közelítő állami, úgynevezett forgótőke kiegészítést. Ezeket beépítettük a költségvetésünkbe, vagy részben beépítettük, mert mindet nem költöttük műsorokra. De ez azt jelenti, hogy ha egész évben költünk két és fél milliárdot műsorokra, és félévkor beteszünk kétszáz milliót, az éves szinten olyan, mintha négyszázat tennénk be. Ha az utolsó negyedévben beteszünk újabb kétszáz milliót, az olyan, mintha éves szinten nyolcszáz milliót tennénk be. És ez eltorzítja a rendszert, ha január elsején, amikor az új évet elindítjuk, nem folytathatjuk ott, ahol december 31-én abbahagytuk, hanem vissza kell lépnünk, mondjuk egy milliárd forintot. Valójában nem lépünk annyit vissza, de ez így látszik, és alapjában véve ilyenkor mindig összeomlik az egész rendszer. Minden főszerkesztő és igazgató megsértődik, mert ez az állapot őket sújtja. Ezért az lenne fontosabb, hogy ehelyett minden évben valamennyivel emelkedjen a műsorokra vagy a televízió működésére szánt összeg. Azzal lehet számolni. Azzal ezt a hektikus helyzetet el lehetne kerülni. Most is egy súlyos nadrágszíj-húzást kellett eszközölnünk, és a tervezett nyári műsorokra pillanatnyilag nincs meg a pénzünk. De, ugye a költségvetés most elkülönített tízmilliárd forintot a közszolgálati médiumok finanszírozására, s abban bízunk, hogy ebből valamennyit kapunk, és még a nyár előtt kapunk. S akkor a kis magyar közösségeknek nagy-nagy lelki erőt jelentene, hogy őket Sydneytől Los Angelesig láthatja a világ.

 

– A közművelődés hogy van jelen a Duna Televízió rendszerében?

– A művészeti és közművelődési szerkesztőségünk, valamint a dramaturgiai főszerkesztőség határozza meg a Duna Televízió kulturális profilját. A terület körülbelül egyharmadát teszi ki a költségvetésünknek. Lehetne több is. Most filmekre, tévéjátékokra, egyedi jellegű ismeretterjesztő dokumentumfilmekre körülbelül háromszázmilliót költünk egy évben. Ez a mi szempontjaink szerint nem olyan kevés. A közművelődési terület, ahova az oktatási műsorok, történelmi műsorok, a Mindentudás Egyeteme, az Emlékképek, a Beavatás, és az ehhez hasonlók tartoznak, körülbelül hasonló nagyságrendű. A művészeti területen vannak a Vers, a Gong című műsorok, a Tálentum, a Sziget. Most itt épp volt egy kis szorítás, mert a Tálentumot most ritkítottuk, kéthetente van, a Szigetet pedig egyedivé tettük. Én úgy gondolom, ha lesz egy kis pénzünk, akkor a Tálentumot újra vissza fogjuk sűríteni. De olyan sok anyag gyűlt már össze, olyan sok filmünk van, hogy ezek egy része folyamatosan visszakerülhet ismétlésképpen a sorozatba. Például, ha valakivel négy éve készült egy jó Tálentum, és most kerek születésnapja van, igen is, azt elővehetjük, és nem kell újat csinálnunk. Tavaly indítottuk el a Bekezdések című öt perces dokumentumfilmet, ez nagyon sikeres lett, ennek örülök. Időnként felmerül, hogy talán jobb lenne, ha egy kicsit hosszabb lenne, ezen gondolkodunk, csak hát be vagyunk szorítva, mert húsz órakor kezdődnek a filmek, és huszonegy negyvenötkor kezdődik a Híradó. A Híradót nem akarjuk följebb engedni, mert akkor szembe megy a Magyar Televízió Este című műsorával, és ezt azért jobb lenne elkerülni. Így előtte öt perc üres hely van, és nincs tíz. De ha nem tíz, legyen hét, már az is sokat jelent. Igyekszünk. Időnként vannak azért alkalmak, amikor a kollégáim is kicsit megrónak. Hát, kár volt a Szigetért! Én is úgy gondolom. De például, most, ebben az évben már legalább hat-nyolc filmre adtunk ki megrendelést. És most jönnek majd hozzánk, hogy a Kárpát-koszorú Nemzetközi Túramozgalom kultúrtörténeti vonatkozású túráját támogassuk, az is tizenötmillió forint lenne. Rendszeresen adunk olyan játékfilm-rendezőknek lehetőséget, akik nincsenek lekötve, nem csinálnak játékfilmet, és így bizonyos fokkal nekünk meg nagyobb esélyünk van egy filmszemlén, egy Kamera Hungárián, hogy ezek az alkotások ott sikeresek.

 

– A Duna Televíziónak érzékelhetően vannak csatornái, amelyeken az arra érdemes értékek bejutása megtörténik. Ugye jól érzékelem?

– Még több is lehetne. A belső munkatársak mindig egyfajta láncot alkotnak, arról kívülről. A kenyérharc nagyon erős, sajnos az látható. A fiatal tehetségnek küzdenie kell, sokkal jobban kell küzdenie, mint akár néhány éve. És ott van a gond, hogy egy középszerű tehetség, aki a rendszerben van évek óta, az bizony erősebb, mint a területet nem ismerő fiatal tehetség. Ez lenne az elnöknek, az alelnököknek, az igazgatóknak a feladata, hogy ezeket a fiatal tehetségeket segítsék. Az első két évben sokkal merevebbek voltunk. Most nagyobb bátorsággal nyúlok ezekhez a dolgokhoz. Ezért tartok például egy központi keretet, amiben azért sok pénz van, most is kétszázmillió forint, és nem osztom le a főszerkesztőknek, mert az óhatatlan, hogy a főszerkesztőket rágják a munkatársak, hogy ők kapják a lehetőséget. Ha például jön valaki, hogy ő forgatna egy filmet a grúz kolostorokról, ő ott járt filmfőiskolára, egyből mondom, hogy forgasson. Ha már valamit letett az asztalra, csinálja. Az embernek az a fontos, azt támogassa, aki megszolgálta. Ahogy a Bibliában van. Mert aki a méltatlant felemeli, az igazat csalja meg. Ebben nagyon sok igazság van. Én is úgy gondolom, hogy a jövőt illetően még bátrabban kell ezzel élni.

 

– Miben határozza meg a többi televízió a Duna Televíziót, s mikben tartják fontosnak tőlük különbözni?

– Tartalmi kérdések mellett sok járulékos szempontra is gondolnunk kell. Igyekszünk megelőzni például a kereskedelmi adóknak vagy akár a Magyar Televíziónak is bizonyos sávját. Ha a mi híradónk előbb van, mint a többi híradó, akkor, az ember természetes hír-éhségénél fogva, többen nézik. Aztán másképpen szerkesztünk egy jeles napot, egy március 15-ét, egy karácsonyt, mint a többi adó. Igyekszünk egy-egy határon túli eseménnyel részletesebben foglalkozni. Mivel nekünk sokkal kevesebb anyagi forrás áll a rendelkezésünkre, mint a többi említett adónak, nem versenyzünk, hanem bizonyos pontokra próbálunk koncentrálni. És amikor adódik, igyekszünk a helyzeti előnyt kihasználni. Hogyha például a Mindentudás Egyetemét mi vesszük fel, törekszünk arra, hogy mi is adjuk le először, előzzük meg a Magyar Televíziót. A Dunában a rivalizálás nem része a stratégiának Egy Lagzi Lajcsival nézettségben nem versenyezhet egy Emlékképek vagy egy koncert, vagy olyan kulturális esemény, amely távoli magyar szórványok értékeit hivatott megőrizni, és ha mi nem adnánk, nem adná senki sem. Tehát azt mondom, hogy tartjuk a kijelölt irányt. Tudjuk, hogy csak kereskedelmi típusú műsorokkal növelhető jelentősen a nézettség. Ez nem a Duna Televízió útja. Ha erre tévednénk, a nézői körünk is úgy érezné, hogy megcsaljuk. Egyébként a Magyar Televízió egyes csatornájánál lehetett érzékelni, úgy másfél évvel ezelőtt, hogy elkezdődött különböző kereskedelmi típusú műsoroknak a sugárzása, és ezek bizony növelték a magyar egyes nézettségét. A Duna Televízió szerényen profitált is ebből. (Az értéket kereső nézők előbb-utóbb eljutnak hozzánk, ugyanis az általunk kínált szellemiség és színvonal ma egyetlen általános magyar nyelvű csatornán sem található meg.)

A televízió egyébként hathetes előre tartással dolgozik, ennyi a műsorújságnak leadás miatt is kell. A televízió olyan, mint egy hatalmas óceánjáró hajó. Ha az ember kanyarodni akar, már jóval előtte tudnia kell. Tulajdonképpen már most az őszi műsor-rácsbeli változásokon kell, hogy törjük a fejünket. Pedig még a tavaszi műsor-rács váltása sincs meg. Ahhoz, hogy valami érzékelhető változás legyen, ahhoz közel fél éves előretartást kell figyelembe venni. Ez azt jelenti, hogy nem lehet egyik pillanatról a másikra, valamilyen szeszély szerint dönteni. Természetesen mindig van, amit meg kell oldani, mert gondot jelent. Érzékeljük a külső történéseket, s felkészülünk a hatásukra. Például, a gyors és jelentős politikai változásokat a televíziónak követnie kell. Ezzel kellett szembesülnünk a 2002-es választások körül. A romániai vagy vajdasági magyar pártok belső problémái, a szlovákiai helyzet és minden a határokon túli magyarokat érintő kérdés azonnal nálunk is lecsapódik. Mi a világ magyarságának televíziója vagyunk. Ezért kínosan ügyelnünk kell arra, hogy csak a lehető legkiegyensúlyozottabb hírpolitikát folytathatjuk. Azt nem tehetjük meg, hogy nem veszünk tudomást valamiről. Küszködünk a politika válságjelenségeivel, s azzal ahogy azok ránk vetülnek. És több pénzre lenne szükségünk, mint amennyink van. Most mintegy hét és fél milliárd forintból gazdálkodunk, ennyi az éves bevételünk. Huszonnégy órát adunk ezért. Amerikába, Ausztráliába is ebből jutunk el pillanatnyilag, bár ígérik, hogy ezt átvállalják tőlünk. A két nagy kereskedelmi televíziónak huszonkettő-huszonöt milliárd forint körüli összeg áll a rendelkezésére. Annyi a bevételük. És a Magyar Televízió a két csatornát harminckettő-harmincnégy milliárd forintból tartja fenn. A Magyar Televíziónak persze egyéb, olyan költségei vannak, mint például a sportjogdíjak, amik miatt nem lehet a két intézményt mechanikusan összehasonlítani. De mégis, negyed-, ötödannyi pénzből, huszonnégy órás műsort produkálva, nem lehetséges annyit kispórolni, megtakarítani, hogy óhatatlanul ne érződjön bizonyos szegényszag, bizonyos műsorokon. Tehát, látszik, hogy többet kellett volna ráfordítanunk. Ezért igyekszünk ügyelni arra, hogy ezt ­ a feladat nagyságához képest ­ kevés pénzt, vagy viszonylag kevés pénzt, minél jobban használjuk. És mondhatom, hogy ezt megtanultuk. A Kamera Hungárián, a Filmszemlén büszke lehetek, mert a játékfilmek támogatására adott öt-tíz millió forintokat, a hosszú idő óta adott szerény támogatást méltatlan filmre soha nem adtuk. A kollégáim úgy választják ki ezeket, hogy azok mindig a legjobbak között vannak. A Kamera Hungárián is mindig a legtöbb díjat nyerjük. Ismeretterjesztő filmek, dokumentumfilmek kategóriájában. Ugyanígy a Filmszemlén is. Tehát mondhatom, hogy amit még Sára Sándor nagyon tudatosan elkezdett, azt mi töretlenül tudtuk folytatni. És én bízom abban, hogy az elkövetkező négy évben is hasonlóképpen lesz ez.

Most ősszel lejár a mandátumom. A szűkös pénztárcát nem számítva, jó visszagondolni a megtett útra. A Duna Televízió biztos munkahelyet jelentett mindenkinek, az intézményt az elmúlt négy évben gazdasági és személyzeti stabilitás jellemezte. Közszolgálati feladatát európai mércével mérve is kimagaslóan látta el, ezen a területen inkább pozitív példa a magyar audiovizuális média világában. Hatóköre bővült és önelégültség nélkül mondhatom, hogy egyike a Világ jelentős transznacionális televízióinak. Hatással van a magyarság nemzetközi megítélésére, és egyre nagyobb nemzetpolitikai szerephez jut.

Ha bizalmat kapok, akkor, én szívesen dolgozom tovább. Sőt, mert hogy az ember ezt is óhatatlanul tanulja, bizonyos, hogy a második négy évet jobban lehetne csinálni. Az ember követ el hibákat, vannak mulasztásai. Tanulni kell belőlük. Sosem voltam gőgös ember. Higgadtan, mérleget készítve összegzem a múltat, meghallgatom a kritikát. Csak így szabad a jövőt tervezni. Az értékelés a kuratórium és végső soron a televíziónézők dolga. Az új elnök – bárki legyen – azt hiszem biztos alapot kap, egy biztos fundamentumot, amin tovább haladhat.

– Köszönöm a beszélgetést, és kívánom, hogy a tervei megvalósuljanak!

Mátyus Aliz