A KISTELEPÜLÉSI, KISTÁJI KÖZMŰVELŐDÉSI MUNKA
MEGÚJÍTÁSÁRÓL
Beke Pál, a Magyar Művelődési Intézet igazgatója a következő levéllel hívta találkozóra az ország kistérségi közművelődésének alakításában érdekelt szakembereket:
A Magyar Művelődési Intézet március-április folyamán az ország több településén a kistelepülési és a kistérségi közművelődés/közösségi művelődés lehetőségeinek fejlesztése érdekében megbeszéléseket szervez – a megyei közgyűlések szakmai vezetőivel, a 244/2003. (XII. 18.) kormányrendeletben meghatározott kistérségközpontok, illetőleg a kistérségekben lévő települések polgármestereivel és tisztségviselőivel, az ottani közművelődési intézmények szakmai munkatársaival, a kulturális-művelődési civil szervezetek aktivistáival, a civil közösségi házak önkénteseivel valamint a megyei módszertani központok vezető munkatársaival – a kistelepülési, a kistáji közművelődési munka mai körülményeink közötti megújításáról, a fejlesztés lehetőségeiről és az ezzel kapcsolatos tennivalókról.
Szeretnénk, ha a valamikor 'területi-módszertani' munkaként emlegetett, járásnyi térségben megvalósított tevékenységek mai munkaformáit közösen kidolgoznánk és kipróbálnánk, hogy 2005-ben az alkalmazható megoldásokat országos bevezetésre ajánlhassuk. Szeretnénk, ha egyidejűleg a kistelepülési, a városi peremkerületi közművelődési/közösségi művelődési lehetőségek fejlesztéséről, az előbbiekben körülírott szakmai szolgáltatómunka fogadó színtereiről véleményt cserélnénk.
A megbeszélések során együttes munkával részletesen feltárnánk a jelenlegi gyakorlatot; helyszíni (környékbeli) tapasztalatszerzésre utaznánk; közösen meghatároznánk a kistelepülési, a területi-módszertani munka hiányait és a fejlesztése érdekében kívánatos tennivalókat; összegyűjtenénk a kistérségi közművelődési/közösségi művelődési segítőmunka megújításban kezdeményezést vállaló kistérségeket, intézményeket, civil szervezeteket, népművelőket, és szeretnénk egyidejűleg tájékoztatást adni a '90-es évek dereka óta bontakozó, napjainkban megerősödni látszó civil közösségi házak (művelődésiotthon-egyesületek) tevékenykedéséről. Ez utóbbiak gyakorlata oldhatja ugyanis azt a hiányt, ami szakmánk esetében a kistelepüléseken és a városok peremkerületeiben (több) évtizede állandósult.
A megbeszélésekre az ország 8 különböző pontján kerülne sor. Ezek alaposságára és eredményességére, a korlátozott szállás lehetőségekre, a környékbeli utazás létszámkorlátozására figyelemmel egy-egy helyszínen maximum 40 személyt fogadhatunk, akiket visszajelentkezésük sorrendjében regisztrálunk. Amennyiben egy-egy régióból több érdeklődő jelentkezik, számukra (anyagi lehetőségeink szerint, egyidejűleg a Nemzeti Kulturális Alapprogram támogatásában reménykedve) újabb megbeszélést szerveznénk.
Helyszínek és időpontok:
Vasvár 2004. március 2-3.;
Mezőkövesd 2004. március 8-9.;
Derecske 2004. március 23-24.;
Tata 2004. március 25-26.;
Szekszárd 2004. március 30-31.;
Csenger 2004. április 1-2.
Győr 2004. április 14-15.;
Kecskemét 2004. április 20-21.;
A résztvevőket elsősorban az adott régióból/környékből várjuk, de természetesen mindegyik rendezvény bárki számára nyitott. Jelen körlevelünket a megyei módszertani központok vezetőinek, a kistérségközpontok intézményeinek, a civil közösségi házak önkénteseinek, az évzáró-évnyitó rendezvényünkön megjelenteknek és az általunk ismert egyesületek aktivistáinak postázzuk azzal a kéréssel, hogy azt fénymásolva küldjék tovább azoknak a potenciális érdeklődőknek, akiket mi (sajnálatosan) nem ismerünk. Hasonló tartalmú levéllel a kistérségek székhelytelepüléseinek polgármestereit, a megyei közgyűlések művelődésügyi szakigazgatásának vezetőit is megkerestük. Tőlük is azt kértük, hogy szándékunkról kistérségeik településvezetőit értesítsék.
Megbeszéléseinkre jelentkezni a mellékelt és kitöltött Visszajelentkezési lap címünkre való postázásával lehet, de ez lehetséges faxon vagy elektronikus úton is. A résztvevők szállásáról és étkezéséről gondoskodunk, de az oda-és visszautazást, illetőleg a megbeszélés programjában szervezett tapasztalatszerző körúton való közlekedést mindenkinek magának (vagy társulva) kell megoldani. A vasvári és a mezőkövesdi megbeszélésünkre február 23-ig, az összes többire március 16-ig várt jelentkezéseket követően a pontos programról, helyszínről és a szálláshelyről minden jelentkezőt időben értesítünk.
Megjegyezzük, hogy a regionális megbeszéléseket követően a téma és a feladat iránt érzékeny kollegákat és különösen a megvalósításban feladatokat vállalókat (várhatóan május első harmadában) budapesti megbeszélésre hívjuk, ahol egy szükséges időtartamú munkaértekezlet során a témában felvetett kérdéseket, illetőleg a feladat megoldásához akkor már látható tennivalókat összegezzük, s a megoldás részleteit is kidolgozzuk. Meggyőződésünk, hogy ilyen közös összegző munka nélkül nem tudjuk megoldani ezt a feladattömeget. Kérünk, légy segítségünkre a helyzetkép fölvázolásában, a tennivalók és a válaszok megtalálásában, a közösen javasolt megoldások kipróbálásában.
Az első helyszín 2004. március 2-3-án Vasvár volt.
Kiválasztását a Szín-Közösségi művelődés című folyóiratban a kistérség témában megkezdett dialóguson kívül, mely a Magyar Művelődési Intézet igazgatója Beke Pál és a Vasvári Művelődési Ház igazgatója Gergye Rezső között folyt, az is indokolta, hogy a közelmúltban a vasvári intézmény meghívta lapbemutatóra – valamint esti értelmiségi-beszélgetésre a haza fogalmáról – a lap főszerkesztőjét Mátyus Alizt, akinek így módjában állt megismerkedni az intézmény tevékenységével, s vezetőjével, s egyéb fontos dolgok mellett – mint a vasvári intézmény vezetőjének elkötelezettsége a folyóirat által is közvetített értékek iránt – arra is fény derült, hogy Gergye Rezső Vasvár kistérségének szülötte, korábbi munkahelyei a kistérség falvaihoz kötik, s a rendszerváltás előtti időben feladata a Vasvár térségével való foglalkozás volt. Így jó ismerője a területnek, s intézménye tevékenységében ma is jól látszik, hogy gondol a hegyhát falvaira. Így tehát nem csak azzal kecsegtetett Vasvár helyszínül választása, hogy olyan ember segédkezett az Intézet igazgatójának a közös megbeszélés bemutatásra kerülő helyszíneinek kiválasztásában, aki azokat jól ismeri, hanem azt a hozadékot is joggal feltételezni lehetett, hogy a kistáji-kistelepülési közösségi művelődési munka megújítása érdekében megkezdett tevékenység munkafázisában, a leendő modellek próbájában, megvalósításában az Intézet számíthat a helyi intézmény vezetőjére.
(Vasvár helyszínként azzal a hozadékkal is járt, hogy Szabó Zoltán – a Cifra nyomorúság és A tardi helyzet írójának – Szerelmes földrajz című könyve által animált, a helyhez való viszony intenzitásán alapuló fejlesztési programhoz, mely ez időben Vasváron kívül Mezőkövesden és Tápiószelén kezdődött meg, az összejövetel fontos újabb, használható ismereteket nyújtott, s személyes ismeretségeket Vasváron és térségében, mely a majdani könyvformában való megjelenéshez újabb szereplőket, azaz szerzőket kínál.)
Beke Pál a vasvári összejövetelre hívó levele – benne a Gergye Rezső által ajánlott programokkal – a következőket közölte:
Kedves Barátom; visszajelentkezésed alapján meghívunk a 2004. március 2-3-án Vasvárott szervezett szakmai megbeszélésünkre, amelyet a kistelepülések közösségi művelődésének lehetőségeiről, a térségi szakmai segítőmunka helyzetéről és fejlesztésének feltételeiről szervezünk a helybéli Városi Művelődési Házzal közösen. Programunkat az alábbiak szerint tervezzük:
1. nap, 2004. március 2., kedd
Találkozás a főtéri Domokos kolostor épületében lévő művelődési házban.
10 órától Köszöntő,
amelyet követően a résztvevők mindannyiunk számára részletesen összefoglalják a kistelepülési művelődési lehetőségek általuk helyben/környékükön ismert állapotát, illetőleg a kistérségi szakmai segítőmunka mai körülményeit, feltételeit.
Ezt követően séta; a vasvári városközpont bemutatása.
13 órától Közös ebéd.
14 órától Szállásfoglalás, majd hegyháti körút saját gépkocsikkal:
Oszkó (teleház, kultúrház, Hegypásztorkör)
Csehimindszent
Győrvár (faluház)
Petőmihályfa
20 órakor vacsora
21 órától az elhangzottak és a látottak közös összegzése
2. nap, 2004. március 3., szerda
9-11óra A megoldási lehetőségek közös megfogalmazása és összegzése; a jelenlegi állapot megváltoztatásában és fejlesztésében érdekeltek jelentkezése, feladat-vállalása
11 órakor A Vasvári Sánc megtekintése
13 órakor Ebéd, majd hazautazás.
Megbeszélésünkön a közösségi művelődés kistelepülési lehetőségeiről és kívánalmairól, valamint a kistérségekben kialakítandó és fejlesztendő, a közösségi művelődési tevékenységet segítő szakmai munkáról beszélünk annak érdekében, hogy a közeljövőben működő modelleket/projekteket fogalmazzunk az erre vállalkozó kollegákkal, civilekkel, településekkel és kistérségekkel egy feltételezett májusi közös munka során, az idei év őszén vagy a jövő év elején kezdendő megvalósítással. Megjegyezzük, hogy a májusi összejövetelre az ország 8 pontján sorra kerülő, a jelenlegihez hasonló megbeszélésen önkéntes feladatmegoldást vállaló megyei tisztségviselőket, helyi vagy kistérség-központi polgármestereket, népművelő kollegákat és helyi/térségi civil szervezeteket hívunk és várunk majd. Kérlek, hogy szakmánk jövője és a szakmai fejlesztőmunkában érintett helybéliek majdani boldogulása érdekében légy segítségünkre a leendő modellek elképzelésében, majd kidolgozásában és különösen próbájában, megvalósításában.
Közreműködésedben reménykedve köszönt Beke Pál
Az összejövetel beszámolója a későbbiekben következik Kereszti Ferenc tollából, előzzék ezt meg Beke Pál, a Magyar Művelődési Intézet igazgatójának a vasvári művelődési házban összegyűltekhez intézett munkára ösztönző mondatai, amelyekkel a szakmai megbeszélést elindította.
“Volt szeptemberben egy rendezvényünk a Corvin téren, amelyre egyik kollégám elhívott néhány kistérségi szakértőt, akik elmondták, hogyan tervezik a kistérségi átalakítást, aminek a hogyanjával én személy szerint nem értek egyet, de kistérség-ügyben mégis csak fog az országban történni valami.
Én úgy gondolom, hogy minden hazai lakott helyen egyenértékű polgárok élnek. Teljesen mindegy, hogy valaki a Tiszántúlon vagy a Vasi Hegyháton Kemenesalján lakik, meg kell teremteni neki a közösségi művelődés feltételeit. Valami olyasmi félét, ami 1948-ig ebben az országban rendelkezésre állt. Tudom, hogy nem dokumentum-regény, de mégiscsak az akkori valóságban gyökerezik Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című könyve. Ott ezek a tizenévesek kenték-vágták az egyesületalapítás és -működtetés szabályait. A gittgyűjtés 12 éves korban pontosan olyan fontos, mint 30 éves korban valami más. A Pál-utcai fiúk arról tudósít, hogy ennek az országnak polgárosult volt a társadalma, egyesületekbe szerveződött, és azokban megteremtette magának a legszükségesebbeket. És töredékes tanulmányainkból tudjuk, hogy mi módon árnyaltan teremtette meg ezeket. A Művelődési Intézet elődjében, a Művelődéskutató Intézetben Kovalcsik József három vastag kötetben, 3000 oldalon foglalta össze – nemzetközi áttekintés után – Magyarország egyesületeiről való tudását a reformkortól 1945-ig, amit, ha az ember végiglapoz, láthatóvá lesz előtte az az állapot, amit ebben az országban a művelődést fontosnak tartó egyesületek előidéztek.
Ugye, mi a művelődési munkát Zsdanov elvtárstól számítjuk, mintha 1948 előtt nem lett volna semmi ebben az országban. De volt. Az akkor létrejött állam a megszüntetett helyén próbált valamit pótolni, de jól tudjuk, hogy nem tudott minden lakott helyen közösségi művelődési épületet emelni, nem tudtak minden lakott helyre képzett népművelőt termelni. Tulajdonképpen a 2. világháború utántól folyamatos az a hiány, amiről beszélünk. Igazából nincs művelődési otthoni, közművelődési ellátottság, nem lehet elmenni, ha van szabadidőnk a másik emberrel találkozni, mert nincs létesítmény, mert nincs szakember, mert nincs épület.
Én még láttam a 70-es évek végén Hódmezővásárhely határában egy Hazafias Népfront álruhába bújt régi olvasókört, amit azért akartak megszüntetni, mert valamilyen felső parancsra kellett termékraktárnak az olvasókör épülete. Az az épület, amit még a 70-es években használók szülei építettek maguknak a 20-as években. Amikor ezt megmentendő a hódmezővásárhelyi tanácselnök-helyettesnél jártunk, akkor ő azt a klasszikus szöveget mondta – jól emlékszem rá azóta is –, hogy már csak azért is meg kell szüntetni azt az olvasókört, mert nem tudhatjuk, mit beszélnek azok, ott kint. Az azok, a 70 és 80 éves, kedves, idős hölgyek és urak voltak, vélhetőleg nem akarták megdönteni a Magyar Népköztársaságot. Egyszerűen össze akartak jönni, meg akarták nézni az unoka esküvőjét, megitták egymás borát, kiszedték egymásból komoly ultipartikon egymás nyugdíját, és ha nagyon döglöttek a tyúkok, akkor hívtak egy előadót, hogy nézze már meg, miért. Ennyi volt az a tevékenység, ami a városközpontból gyanúsnak tűnt. Megjegyzem, két héttel az ott jártunk után, raktár lett az épületből, természetesen.
A közösségi művelődési hiány óriási. Talán hozzá is szoktunk, mert nem beszélünk róla.
Legnagyobb meglepetésemre a kulturális minisztérium múlt évi statisztikája nem is kérdez rá, hogy végez-e a művelődési ház térségi munkát. Mert nincs, vagy ha van, akkor az a helybéli, a kisvárosban dolgozó kollégák lelkesedéséből van. Tapasztaltuk, hogy a városi művelődési házak vezetői munkavégzésük során nem hagyhatják el a város határát, mert a polgármester azt mondja, joggal, hogy ti ebből a pénzből a saját polgárainkra valók vagytok. Meg kell tehát oldani azokat az anomáliákat, amelyek útjában állnak az egészséges egymásra hatásnak és fejlődésnek. Meg kell újítani és meg kell tudni teremteni az anyagi alapjait az önkormányzatok forráshiányos állapotából következő szűkös anyagi helyzete miatt eltűnt, korábban járási módszertani munkát.
Arra gondoltunk tehát, hogy csinálunk az országban nyolc, vagy ha úgy alakul több rendezvényt, kifejezetten abból a célból, hogy olyan népművelő kollegákra, köztük civilekre leljünk valamint olyan polgármesterekre, térségközponti polgármesterekre, akik fölvállalják valamilyen módon és valamilyen szempontból a kistérségi művelődés ügyét.
Májusban projekteket fogalmaznánk meg a vállalkozókkal, és szeptembertől megpróbálnánk ezt bevezetni. Kipróbálni egy kísérleti év keretében a különböző ellátási mód variációkat, mert egészen biztos, hogy másképpen kell gondolni a dolgot a Vasi Hegyháton, Zalában, Somogyban, meg a Tiszántúlon, a Felső-Tiszaháton, ahol ugyancsak aprófalvak vannak, mint a Bükk vagy a Mátra alján, vagy a Duna-Tisza-közén, ahol a településszerkezet egészen más. Nyilván gondolni kell a tanyaközpontokra, mármint ahol egyáltalán megmaradtak 50 év után.
Nyilván többféle modellt kellene kipróbálni, hogy hogyan lehet a népművelői segítő munkát elképzelni. (Népművelő alatt én minden szinonimát értek, amit manapság használnak az országban, a hozzá kapcsolódó tevékenység alatt pedig azt a segítő munkát értem, amit a franciák szociokulturális animációnak hívnak.) Egy idő után, mondjuk egy esztendő után, meg kell tudjuk mondani, hogy milyen állami feladatvállalást kell bevezetni ahhoz, hogy árnyalt közművelődési, közösségi művelődési tevékenység legyen – végre megint – az országban. Meg kell tudni mondanunk, hogy mi mennyibe kerül. Meg kell tudni mondani, hogy ez 23 milliárdba kerül. A 23 milliárd pedig a következőképpen oszlik meg: ennyi munkajárulék, ennyi kilométerpénz, ennyi rendezvény, ennyi világítás, nyomtatvány, propaganda stb. Tehát meg kell tudjuk mondani, mi mennyibe kerül, és nem tudjuk másként megmondani, csak akkor, ha a különböző szisztémákat kipróbáljuk. Ehhez pedig kellenek az ezeket fölvállaló kollegák.
Hiszem, hogy vannak ilyenek. Hiszem, hogy fontos sokak számára, hogy minden lakott helyen legyen közösségi művelődési lehetőség.
Ma délelőtt csak arról lenne szó, hogy a közösségi művelődés tekintetében mi van ma falun, és mi a kisvárosban. Nem tudom, hogy a decemberi kormányrendeletnek mi lesz a folytatása, nem vagyok beavatva, de vannak elképzeléseim. A folytatás egy harmonikus közigazgatási és közszolgálati ellátórendszer lenne, aminek óhatatlanul része a közművelődés.
Tehát mindenképpen el kell gondolkodjunk ezen. Annál is inkább, mert tűrhetetlen, hogy az elmúlt fél évszázadban felülről, s látszólag, az ország ellátott volt közművelődési intézménnyel, miközben gyakorlatilag nem. És bárki is nyilatkozik arról, hogy a városok milyen jól ellátottak, természetesen ez sem igaz. És Budapest a legellátatlanabb. Nem csak a csatornázás, az utak burkolása, a házak állapota miatt, hanem azért, mert ott nincs közösségi művelődési intézmény annyi, mint amennyi Vasváron esik egy főre. Ahol én lakom, ott 83 ezer ember él. A számunkra biztosított Józsefvárosi Művelődési Ház három nem túl nagy teremből áll. Mondhatná valaki, hogy ott van az Erkel Színház, de hát az ember nem megy mindig az Erkel Színházba.
A délután arra lenne való, hogy Gergye Rezső vezetésével nézzük meg, hogy egy bejárható távolságon belül mi a helyzet a közösségi művelődés szempontjából. Túl jó helyekre megyünk, mert mindenhol, ahová megyünk, valakinek az áldozatos munkájából egy csomó dolog létezik. Csak az a baj, hogy a győrvári ház vezetőjét, Marikát nehéz lenne sokszorosítani. S azt a 15 évet, amit a házba belefektetett, nehéz lenne megismételni az ő személye nélkül. De vajon hol lehet megtalálni további helyeket, további embereket.
Ez lenne a délutáni, esti programunk. A második napon pedig azzal kellene foglalkoznunk, hogy ezek után ki mit vállal. Ha valaki valamit vállalni tud, nagyszerű. Ha nem tud vállalni, de drukkol, hogy sikerüljön, az is nagyszerű. Ha nem tud vállalni, és nem akarja, hogy sikerüljön, akkor nincs értelme, hogy itt legyen. Annak van értelme, hogy azok legyenek együtt, akik építkezni akarnak egy boldogabb világ reményében.
Egyetlen egy dolog a fontos, hogy végre valami történjen. És ha készek vagyunk rá, senki nem tudja megakadályozni, mert a dolgok alapvetően rajtunk múlnak.