KISS GY. CSABA

NEMZETTÉ VÁLÁS ÉS REGIONALIZMUS KÖZÉP-EURÓPÁBAN

A nemzeti és regionális identitás Közép-Európában című könyv utószava

Első pillantásra feszültséget érzünk nemzet és régió fogalma között. Nemcsak azért, mert a nemzet – akár politikai-területi, akár nyelvi-kulturális közösségi dimenziójában – szükségképpen régiókat foglal magában, hanem azért is, mert mintha a nemzeti állam a politikai és gazdasági szerveződés magasabb szintje volna. Úgy tetszik, a nemzetté válás folyamata egységesülést és központosítást jelentett, a törvényszerű modernizáció útját határozta meg. A régió pedig, a tartományi különállás, az autonómia e folyamat felől nézve valami meghaladandó jelenséget mutat, olyan körülményeket, amelyeken túl kell lépni a fejlődés érdekében.

A francia forradalom idején a jakobinusok, majd a napóleoni császárság olyan egységes nemzetállam létrehozására törekedett, amely fölszámolja a tartományi különbségeket, kiiktatja a közigazgatásból, oktatásból a helyi nyelveket. Vendée, a lázadó tartomány az ellenforradalom szinonimájává vált, a nem francia nyelvek szószólóit a sötét reakció képviselőinek bélyegezték. Franciaországban győzött a központosított francia nemzetállam eszméje és gyakorlata, és mintául szolgált két évszázadon keresztül az európai kontinensen. A Román Köztársaság jelenleg érvényben lévő alkotmánya például preambulumában “egységes román nemzetállamról” beszél.

Ismeretes, hogy az európai kontinens középső részén más körülmények között ment végbe a nemzetté válás. Alapvetően mások voltak a politikai-eszmei, a társadalomtörténeti és gazdasági föltételek a 19. és a 20. században is. A dinasztikus birodalmi keretekkel kisebb vagy nagyobb mértékben szemben állott térségünk mindegyik népének nemzetállami “terve”, elképzelése. Kis túlzással azt lehet mondani, hogy Közép-Európában sorra a Vendée-k diadalmaskodtak. Így tehát a nemzeti mozgalmak viszonyát a létező államokhoz ambivalensnek tekinthetjük. A nemzeti eszme képviselői természetesen mindenütt kitűzték a nemzeti állam célját, és itt a célkitűzést kell hangsúlyozni, hiszen az adott körülmények között nem volt olyan állam, amelyet sajátnak lehetett tekinteni, szuverén politikai intézményekkel, önálló gazdasági térrel. Így a nemzeti állam inkább a vágyak, a remények és a képzelet birodalmához tartozott, ezért játszott térségünkben annyira fontos szerepet a nemzeti közösség és identitás megteremtésében a kultúra, az irodalom és a civil társadalom, beleértve az egyházakat.

Mindehhez pedig el kellett készíteni ennek a jövendőbeli egységnek a képét. Ezt a munkát gyakran tudósok, írók, művészek végezték el. Művészeti alkotásokban, tudományos művekben és publicisztikai írásokban. A mi esetünkben is kulcsszó volt az egység. A különböző felekezeteket, nyelvjárásokat, társadalmi csoportokat, tájakat, tartományokat összefoglaló egység. “A nemzetet mint az egység hangsúlyos formáját kezdik úgy tekinteni (különösen a 19. század romantikusai), mint az egész történelmi fejlődés kulcsát és célját” – írja Lucian Boia a román történelmi tudatot vizsgáló munkájában. (Történelem és mítosz a román köztudatban. Kriterion, Bukarest, 1999, 157.)

Hiszen az egység – mondjuk a 19. század húszas-harmincas éveiben – sokkal inkább imaginárius, mint valóságos volt. A három részre szakadt Lengyelország (kérdéses, hogy egyáltalán indokolt-e az ország fogalmának használata) esetében az egység visszaállításáról van szó, másutt a történelmi tartományok egyesítéséről, vagy újraegyesítéséről. A cseh nemzeti mozgalom például Szent Vencel koronájának tartományairól beszélt, a horvát a Háromegy Királyságról; vagyis Csehország, Morvaország és Szilézia, illetőleg Horvátország, Szlavónia és Dalmácia jövendő egységéről; a magyar nemzet 1848. március 15-i követeléseinek utolsó pontja: unió Erdéllyel.

A tervezett nemzeti egység másik rajzolata a közös nyelv és kultúra nehezen meghatározható területéből indult ki. Ameddig szlovákul beszélnek (legalábbis többségben), addig tart/tartson Slovensko (a 19. század elején szlovákságot és szlováklakta területet is jelentett a szó), az 1848-ban politikai tartalommal megjelenő Slovenija (a szlovén terület értelmében, több Habsburg-tartomány részeiből) terminus szintén nyelvi alapon formált meg egy jövőbeni szlovén hazát. Az egységesítés, egyesítés programjára ott volt egy közeli és nagy hatású példa: a német nemzeti mozgalomé. A herderi eszmerendszer ösztönzése éppúgy, mint a Napóleon elleni német szabadságharc, a nemzeti szimbólumok megteremtésére tett igyekezet. A Jénában tanuló Ján Kollárra meghatározó hatást tettek például a Wartburg várában tartott ünnepségek. Ha ennyire különböző nyelvjárásokat beszélő népcsoportok, melyek más-más politikai fönnhatóság alatt élnek, katolikusok és protestánsok, keresik a német nemzeti egységet, miért ne gondolhatnának valami hasonlóra a szlávok, akik között néha kisebb a nyelvi különbség, mint például dél-németek és észak-németek között? A szláv népek körében megszülettek a szláv összetartás eszméjéből kiinduló, többé-kevésbé egyformán romantikus nemzettervek. A délszláv egység víziója a horvátok illír változatában, a szerbeknél az 1844-ből származó Garasanin-féle koncepció formájában. És a föderalisztikus elképzelések különböző variációi, amelyekben egyszerre volt ott a nemzetállam és a létező politikai-közjogi keretek fölbontásának a szándéka.

A feudális keretek, köztük a tartományi határok akadályt jelentettek a nagyobb igazgatási-gazdasági tér kialakítása során. A modernizáció megkövetelni látszott az egységesítést, a bővülő kereskedelem egyre inkább átlépett a történelmi régióhatárokon, a nyelvi sokféleség nem volt előnyös a sorozott tömeghadsereget fölállító államnak. A 19. század fejlődésének, a polgárosodásnak, iparosodásnak, urbanizációnak a szemszögéből az állami széttagoltság, a tartományi elkülönülés elmaradottságot jelentett. Fölszámolandó feudális maradványokat. A nemzet liberális fogalma – Magyarországon és egyebütt – az egyéni, polgári jogokból indult ki, a mindenkire kiterjedő egyenlőség eszméjéből, tehát tagadta a nemzet keretén belül érvényesíthető közösségi jogokat, legyenek azok felekezeti, nyelvi vagy regionális csoporté.

Fölvetődik a kérdés, vannak-e Közép-Európának (a nemzetté válás folyamatát tekintve én hozzátartozónak vélem Délkelet-Európát) sajátos regionális hagyományai, s miben különböznek, ha különböznek ezek a tradíciók Nyugat-Európáétól. Alapos összehasonlító elemzések híján nehéz megválaszolni ezt a kérdést. Mindössze néhány hipotetikus megjegyzést kívánok megfogalmazni. Nyilvánvalóan figyelembe kell venni, hogy a szűkebb Közép-Európa (Lengyelország, Csehország, Magyarország – és bizonyos tekintetben Horvátország) némi időbeli lemaradással kezdte meg a feudalizmus korát nagyjából a 10. század folyamán. Délkelet-Európában pedig a létrejövő államalakulatoknak sokkal kevésbé szilárdult meg a térbeli kiterjedése a középkorban, mint a szűkebben vett Közép-Európában. A kora újkorban pedig alapvető változást hozott az Oszmán Birodalom expanziója.

A regionalizmust tekintve Szent Vencel koronájának tartományai állnak a legközelebb a nyugat-európai fejlődéshez. Bővebben talán nem is kell indokolni, miért. Elegendő a Német-római Birodalomhoz való tartozásuk évszázadaira utalni. A történelmi lengyel-litván állam és a Magyar Királyság útja nem egy tekintetben hasonlónak látszik. Lengyelország ugyan a 12-13. században a feudális anarchia következtében részfejedelemségekre esett szét, de a királyság, akárcsak Magyarországon, központosítást jelentett a későbbi évszázadokban, különösen a jelentős uralkodók idején. A belső tartományi tagoltság szerkezete jóval egységesebb volt, mint a nyugati országokban. A kora újkorban párhuzamos egységként vehetjük számba az önkormányzati autonómia fejlett formáit, a lengyel vajdaságok és a magyar vármegyék nagyfokú önállóságát. A Lengyel-Litván Nemesi Köztársaságot később az utódok egyfajta sajátos Commonwealth-nek tekintették, nemcsak a “két nemzet” uniója miatt, hanem a vajdaságok már-már konföderációs jellegű összetartozása okán is. Magyarországon pedig a vármegye a bécsi központosítással szembeni ellenállás bástyája lehetett, ahol a hagyomány szerint a legkisebb megye megengedhette magának a luxust, hogy “nem koronáz”.

Az autonómiák – legyenek egyháziak, közigazgatásiak, tartományiak – nem jelentéktelen szerepet kaptak térségünkben, a modern nemzetközi identitás megteremtésében. Példák hosszú sorát említhetjük, amikor ez a különállás kiinduló keretet nyújtott nemzeti törekvések megfogalmazására. Sajátos Piemon-tok lehettek, ahonnan megkezdődik a nemzetállam létrehozása, ahol többségben, abszolút többségben van az illető nép, ahol a történelmi különállás, a tartományi jogok átértelmezhetők nemzeti jogokká, vagyis a jövendő haza, nemzetállam tulajdonképpen maga a régió.

Horvátországot, Szlavóniát és Dalmáciát bonyolult jogi kötelékek (részben különbözők) fűzték a Magyar Királysághoz. A nemzeti mozgalom közjogi érvelése hosszú időn keresztül az ún. municipális jogokra hivatkozott, melyek e három ország/tarto-mány külön jogai voltak. Az önállóság, a különbözés hagyományát jelentették másutt is az önálló államiság vagy egyértelműen külön tartományi lét tradíciói, például Litvániában, Erdélyben vagy Boszniában. A felekezeti különbözőség és az egyházi autonómiák esetében olyan törekvésekkel találkozunk, amelyek az egyházi különjogokat, privilégiumokat kísérlik meg területivé átalakítani, miképpen például a szerbek az 1790-es temesvári kongresszuson. Maga a Szerb Vajdaság fogalma is ebből a törekvésből eredeztethető.

Katonapolitikai meggondolásból születtek meg térségünkben azok a külön igazgatású területek, amelyek az ország védelmét szolgálták. A sajátos jogállás a nemzeti-politikai identifikáció alapjául is szolgálhatott, mint például a határőrvidéki szerbek vagy románok, illetőleg a lengyel végvidékeken élő kozákok (ukránok) esetében.

A szlovénok a Habsburg Birodalom egyetlen tartományában alkották a lakosság abszolút többségét, Krajnában. Így sokáig népnévként is használták a krajnait, s ez a tartomány lehetett a 19. században a majdani nemzetállam mintája és előképe mint a szlovénok hazája. A szlovák nemzeti mozgalomnak még ilyen tartományi különállás sem állt rendelkezésére a nemzeti célkitűzések megfogalmazása során. Az idők szavát követve 1848 és 1861 között megformálják politikai követeléseikben az országon, illetőleg Habsburg Birodalmon belül a saját szlovák tartományra (Okolie – “felsőmagyarországi tót kerület”) vonatkozó igényüket. Mind a szlovén, mind pedig a szlovák nemzetté válási folyamatban a létrehozandó haza hosszú ideig egy nagyobb egység (Osztrák Birodalom, Magyar Királyság) részeként tűnt föl.

Nagyon tanulságos a két folyamat szempontjából Erdély, illetőleg Bosznia-Hercegovina esete. Mind a két ország/tartomány rendelkezett saját államisággal a történelem folyamán a modern nemzetté válás kora előtt. Erdélynek mind a magyar, mind pedig a román nemzeti tudatban kulcsfontosságú a szerepe. A 19. század közepétől a különállás vagy a Magyarországgal történő unió – nyilvánvalóan egymással szembenálló kívánalmakkal – már-már élet-halál kérdésnek látszott a két nemzeti mozgalom számára. Erdély példája jól mutatja, hogy Közép-Európában mennyire egymást kizáró módon, a szomszédok rovására készültek a nemzetállami tervek. A regionális erdélyi identitás pedig – Magyarországon 1867 és 1918 között, Romániában 1918 után – nemkívánatosnak számított.

Boszniában a három felekezetnek az identitása különböző nemzeti integrációs modelleket kínált a 19. században. Az ortodoxok választhatták a szerb nemzeti mozgalmat, +a katolikusok a horvátot; a bosnyák muzulmánok helyzete ennél jóval nehezebb volt, hiszen vallásuk az iszlám világhoz s következésképpen az Oszmán Birodalomhoz kötötte őket. Eddig sem az Osztrák-Magyar Monarchiában sem az első, sem a második Jugoszláviában nem sikerült mind a három népcsoportra kiterjedő közös boszniai patriotizmust kialakítani. Ma ezzel a kérdéssel önálló államként küzd Bosznia-Hercegovina, s a súlyos háború tragédiái után sem világos, mi lesz a megoldás útja.

A 20. század totalitarizmusai előre nem látható borzalmas szenvedést, évtizedekig tartó megszállást hoztak térségünk népeinek. Mind a náci Németország, mind a bolsevik Szovjetunió gátlástalanul fölhasználta saját céljaira az itt élő népek közötti előítéleteket, indulatokat, szélsőséges sovinizmust. Általában elmondható, hogy a totalitarizmus jellegéből következően nem kedveli a különbözést. A második világháború alatt és után példátlan méretű népirtásra és üldözésre, milliók kényszerű elüldözésére került sor térségünkben. Mintha buldózerek szabták volna át történelmi tájak arcát, egyszer s mindenkorra eltüntetvén a régiókat.

Hogy a múltat végképp eltörölni csak hiú ábránd lehet, mutatja a regionális gondolat újraéledése a kommunizmus bukása utáni Közép-Európában. Újra meg kellett tanulni elfeledett tájak és népcsoportok nevét; kiderült, hogy a nemzetállami homogenizáció (amit még súlyosbított a totális diktatúra) alatt és mellett ott vannak az eltérő hagyománnyal bíró, kulturálisan és gazdaságilag különböző régiók, gyakran sajátos nyelvi-felekezeti összetétellel. A politika síkján is megjelent a regionalizmus, a választási térképek jól mutatják a történelmi törésvonalakat.

Többféle értelemben lehet használni a regionalizmus fogalmát. (Ezúttal csak a nemzetállamnál kisebb részt alkotó régiókról kívánok vázlatos észrevételt tenni.) Alapvető különbséget jelentenek a nemzetiségileg homogén, illetőleg a többnemzetiségű régiók a mi térségünkben. Morvaország lakói megfogalmazhatják a csehországitól eltérő identitásuk vonásait, de cseh mi-tudatuk se nekik maguknak, de a kívülállóknak alapjában nem kérdéses, a központtól távol eső helyzetben, más hagyományokkal bírva kereshetik régióik távlatait. Ugyanígy hangsúlyozhatják különbözőségüket a dél-stájerországi (Stajerska) szlovénok, de senkinek sem kétséges a szlovén nemzethez való tartozásuk. Merőben más az erdélyi regionalitás, ahol több népcsoport, felekezet és kultúra együttéléséről van szó.

Érdemes lenne kategóriaként számba venni az államhatárokon átívelő regionális törekvéseket. Közép-Európa határai közül az etnikai határok a ritkábbak közé tartoznak, gyakran beszélnek ugyanazon a nyelven a határ innenső és túlsó oldalán. Térségünkben is gyakori ma már a határokon átívelő ún. euro-régiós együttműködés.

Az elemzés, a további kutatás szempontjából nem közömbös, mekkora régiókról van szó. A nyugat-európai régiók egyike-másika (Katalónia vagy Bajorország) nagyobb a kisebb közép-európai államoknál. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a nemzeti egységprogram meglehetősen mély gyökeret eresztett a közösségi emlékezetben, s a regionalizmus, a regionális identitás semmiképpen nem teremthető meg fölülről, mondjuk államilag vagy éppen fölfelé nézve, az Európai Unióra. A régiók nem lehetnek mesterséges területi képződmények, határaikat nem lehet kijelölni, még akár a legalaposabb előkészítéssel, a gazdasági és földrajzi szempontok figyelembevételével sem. Mennyire jellemző, hogy amikor 2001 nyarán a Szlovák Nemzeti Tanács elfogadta az ország területi-közigazgatási fölosztásáról a törvényt, néhány nap múlva tüzeket gyújtottak a szepesiek ott, ahol az új kerület határa kettévágja a történelmi Szepest, az egykori vármegyét!

A regionalizmus tehát az európai integráció felé igyekvő Közép-Európának igazi nagy kihívás. Nemcsak arra indítja a döntéshozókat és a polgárokat, hogy mérlegeljék a tervezendő régiók előnyeit és hátrányait, hanem arra is, hogy visszatekintve számba vegyék a nemzetté válás útjának dilemmáit, a történelem üzeneteit. A régió ugyanis nem lehet adminisztrációs döntés eredménye, határait nem tervezőasztaloknál és politikai kabinetekben húzzák, a régió rendszerint szerves történelmi fejlődés eredménye, a politikai mozgásteret nézve pedig a szubszidiaritás ösztönzője, a lokális érdekek szószólója.