KERESZTI FERENC

Kistérségi közművelődés a Vasi Hegyháton

Vasvár, 2004. március 2-3.

Lapunk 8/6-os számában Kistérség, kistáj címmel közöltük Beke Pál írását, melyben a szerző külföldi példával vetette össze az itthoni helyzetet, valamint közölt néhány, a problémák megoldására vonatkozó, lehetségesnek vélt gondolatot. Erre az írásra reagált Gergye Rezső (9/1-es szám), aki egyben felajánlotta, hogy intézménye, a Vasvári Városi Művelődési Ház helyet biztosít egy, a témával foglalkozó megbeszélésnek, melyben részt vesznek a Hegyháti Kistérség érintett települései is.

A Magyar Művelődési Intézet 2004. január 21-én – a Magyar Kultúra Napjához kötődő – évértékelő-évnyitó programja egyik szekcióülésének témája a kistérségek közművelődése volt. A várakozáson felül sok érdeklődőt és hozzászólót vonzó csoportmunka során szóba kerültek a fent említett, Színben megjelent írások is, minek eredményeképpen többen jelezték, hogy intézményükben – a környező települések bevonásával – szintén szívesen adnak helyet a kistérségi közművelődéssel foglalkozó tanácskozásnak. Így alakult ki az a március-április hónapok folyamán lebonyolításra kerülő országos eseménysorozat, melynek nyolc helyszíne fele-fele arányban oszlik meg a Duna keleti, illetve nyugati oldalán.

Ilyen előzmények után került sor 2004. március 2-3-án az első kistérségi műhelymunkára Vasváron és a Vasi Hegyháton. A meghívottak a közigazgatásban és a közművelődésben különböző szinteken – település, kistérség, megye – dolgozó szakemberek és a régióban működő jelentősebb civil szervezetek képviselői voltak.

 

A tények

A város vezetése részéről Kovács Tilda alpolgármester köszöntötte a résztvevőket. Elmondta, hogy a közel ötezer fős településen 43 civil szervezet működik, akiknek munkájára számítanak, csakúgy, mint a kistérségben élő és tevékenykedő emberek együttműködésére. A közművelődést azért is fontosnak tartja, mert a kulturális események gerjesztő hatással lehetnek a gazdasági életre is.

Beke Pál, a Magyar Művelődési Intézet igazgatója területi módszertani munkára biztatta a lelkes népművelőket. A kistérségi közművelődés terén nincs egyértelműen meghatározható modell, több megoldásban kell gondolkodnunk, hiszen egészen más módszerekkel lehet dolgozni a dunántúli aprófalvas területen, mint az alföldi nagyfalvak vidékén, a kettő között pedig még jó néhány árnyalat látszik reálisnak.

A két – a tanácskozásnak irányvonalat is mutató – köszöntőt követően minden intézmény, szervezet egy-egy képviselője elmondta saját tevékenysége sajátosságait.

A megyei művelődési házak képviselői kiemelték, hogy ők azokkal a településekkel tudják folyamatosan tartani a kapcsolatot, ahol egyáltalán működik művelődési ház, de még inkább az ezekben élénk közművelődési tevékenységet folytatókkal.

A falvak nagy részében van ugyan közművelődési tevékenységre szolgáló épület – igaz, sok helyen siralmas állapotban –, de az önkormányzat nem tud főállású szakembert alkalmazni. Zalában úgy látják, nem is feltétlenül szükséges minden faluba népművelőt tenni. Tervezik közösségi szakemberek képzését, akik feladata a közösségi élet felélesztése, majd ápolása lenne.

A kistérségi központokban – különösen a Vasvár nagyságúakban – érzik a környező településekkel való együttműködés szükségességét, ami a módszertani segítésen túlmenően kézzel fogható előnyöket jelent mindkét fél számára: a kisfalvakba programokat lehet kivinni, melyeket ott nehezen tudnának megszervezni, a kisváros egyes műsorainál pedig számítanak a környék lakosságára is, hiszen nélkülük nincs elegendő létszámú közönség a nagyobb és ezáltal költséges rendezvényeken.

A városi művelődési házak többsége valójában végez kistérségi munkát, de mindezt csak az ott dolgozó szakemberek belátása szerint, nem pedig kötelező feladatként, mint ahogy évtizedekkel korábban a járási népművelési felügyelő tette. A város vezetése gyakran rossz szemmel is nézi, hiszen az állami normatíva a települési igények ellátására szolgál. Nagyobb városok külső településrészei kistérségi jellegűek ugyan – egykor különálló falvak voltak –, de mivel közigazgatásilag egy egységet képeznek a központtal, itt legálisan szoros az együttműködés.

A kistérségi összefogásra jó példa, hogy nemcsak a városban rendeznek jelentős programokat, hanem azok egy részét a környék azon településeire viszik, ahol az adott téma iránt nagyobb érdeklődésre lehet számítani. Ily módon elképzelhető, hogy bizonyos ágak – színjátszás, néptánc… – kistérségi központja nem a városban, hanem az adott területen legaktívabb, szakértővel is rendelkező faluban lesz.

A Vasi Hegyháton összesen tizenötezer ember él, ebből ötezer Vasváron, tízezer pedig a többi 22 településen, melyek közül 6 faluban beszélhetünk az összejövetelünk szempontjából megoldott anyagi helyzetűnek mondható művelődési házról. Ezek közt van önkormányzati és civil szervezet által működtetett is. Mindkét formára vannak pozitív példák, tehát nem elsősorban ebben keresendők a folyamatosan színvonalas eredmények elérésének feltételei. Az önkormányzatok nehéz anyagi körülményei általában csak a rezsi és a szerény bérek fedezését biztosítják, a programokhoz szükséges anyagiakat más forrásokból – pályázatok, támogatók –, a lebonyolításhoz szükséges dolgos kezeket pedig önkéntes segítők bevonásával lehet biztosítani. Ez utóbbi szempontból lényegesen könnyebb a helyzet, ha vannak könnyen mozgósítható ismeretszerző, amatőr alkotó vagy művelődő közösségek illetve civil szervezetek.

Nehezíti a közösségi élet kialakulását az a tény, ha nincs a településen iskola. Egy közelmúltbeli rendelkezés szerint 85 fő alatti létszámmal nem lehet iskolát működtetni. Ez a feltétel nagyjából ezerfős településen realizálható, a kisebb falvak gyerekei körzeti iskolákba járnak.

 

Ami figyelemre méltó

A nyolc alkalomra tervezett eseménysornak minden állomásán szerepel a környék nevezetességeinek és néhány sajátos intézményének illetve szervezetének a bemutatása is. Vasvári sétánkat a múzeum igazgatójának vezetésével kezdtük. Elsőnek a Fő téren álló Királyok kútját néztük meg, majd a – Művelődési Ház egy részének is helyet adó, de többségében a Városi Múzeum rendelkezésére álló – Domonkos rendházban berendezett Vas megye történeti kiállítás gyorsan gyarapodó anyagát. Vezetőnk az elsősorban gyerekek érdeklődési köréhez igazodó, már beépített makettek szerepét is ismertette.

A falvak közül először Oszkóra látogattunk, ahol a polgármesterasszony és a Hegypásztor Kör első embere fogadott minket. Mint Kovács István elnök elmondásából kiderült, a Hegypásztor Kör egy 1985-ben alakult egyesület, melynek teleháza és egyben irodája a Nyugdíjasok Otthonának Európa-díjas épületében kapott helyet. A fiatalok alapította egyesületben most már a harmadik generáció végzi az irányító munkát. Tevékenységük igen változatos. Legnagyobb büszkeségük a falu határában található szőlőhegy pusztuló présházainak, pincéinek megmentésére indított programjuk, minek eredménye részben már látható is. Az épületek felújítására táborokat szerveznek, ahol a fiatalok megismerhetik a régi falusi élet, a népi építkezés jellemző fogásait – aratás, tapasztás sárral, zsúptető készítése… A táboroztatási tapasztalatok gyümölcseként már belátható közelségbe került az erdei iskola létrehozása.

Kulturális tevékenységükből – a programok (falunap, szüreti felvonulás…) szervezése mellett – kiemelkedik a színjátszó csoport, a daloskör és a néptánccsoport működtetése.

A Hegypásztor Kör pályázati támogatással hozzájutott egy ingatlanhoz, így a volt kocsma épületének felújítását követően a falu központjában fognak rendelkezni egy számukra megfelelő méretű közösségi színtérrel.

Kapcsolatban állnak több környező településen működő civil csoporttal, Ausztriában és Szlovéniában pedig – az egykori Vas vármegye területén – hasonló tevékenységű társszervezetekre találtak.

Az egyesület a közösségi élet megpezsdítésével hozzájárult új munkahelyek létesítéséhez is, hiszen ők ma már tíz főt alkalmaznak, de a folyamatban lévő projektjeik és a kialakuló turizmus további munkalehetőségeket biztosítanak majd.

Csehimindszenten – a néhai Mindszenty hercegprímás szülőfalujában – Fukszberger Imre polgármester fogadott minket. A jó négyszáz fős település nem bővelkedik látnivalókban – bár a hercegprímás emlékművét valamint a zarándokházat egyre többen látogatják –, és még művelődési ház sem működik itt. A polgármester viszont egyben a kistérségi társulás elnöke is, így nagyobb rálátással bír a környék gondjaira. Véleménye szerint egy ilyen kis település önmagában nem életképes, csak a társulás lehet a jövő útja.

A beszélgetés során felmerült, hogy esetleg három-négy falu közösen alkalmazhatna egy népművelőt, de a helyiek szerint ez – a mai Magyarországon elterjedt szemléletmód miatt – nem valósítható meg.

Az ország keleti és nyugati részének egybevetése kapcsán a jó humorérzékkel megáldott polgármester egyértelműnek tartja a nyugatiak hátrányosabb helyzetét, mert ha ők reggel a fővárosba mennek ügyes-bajos dolgaikat intézni, odafelé és visszafelé egyaránt nappal szemben kell haladniuk.

Következő állomásunk a Makovecz Imre épületekre emlékeztető, Ekler Dezső tervei alapján épült Győrvári Faluházban volt, ahol Varga Gézáné (mindenki Marikája) beszélt nekünk az itteni körülményekről. A körzeti feladatok ellátására tervezett ház 1993-ban készült el, de élettel megtölteni csak két év múlva, a Faluház Baráti Kör megalakulása után sikerült. A tanítónőből lett egyesületi vezető egyben a ház működésének irányítója is lett.

Az önkormányzattal közművelődési megállapodást kötöttek. A falu vezetése az állami normatíván túlmenően is támogatja az egyesületet, de emellett még sokat kell pályázniuk. Ilyen úton jutottak a teleházhoz is, melynek szolgáltatásait sokan igénybe veszik. A könyvtár mellett fiókgyógyszertár is működik, ami szintén hozzájárul a látogatottság növeléséhez. Fekvőhelyek kialakításával turisztikai tevékenységet is folytathatnak.

Az épület reggeltől estig nyitva áll, hogy bármikor be lehessen térni. Az emberek élnek is ezzel a lehetőséggel. Bemennek újságot olvasni, a mosdót használni vagy csak úgy körülnézni, míg a ház előtti megállóba befut a busz. Eleinte nem szívesen fogadták a vásározókat, de kiderült, hogy a lakosság igényli, és nemcsak az olcsó áru miatt, hanem találkozási alkalomnak tekintik. Alkudoznak, trécselnek, és közben megbeszélik az aktuális híreket, gondokat.

Van nyugdíjas klubjuk, dalárdájuk, ifjúsági csoportjuk. Népfőiskolai keretek közt ismeretterjesztő előadásokat tartanak, de a nagyrendezvények – farsangi bál, falunap, kispályás focikupa, kurucfesztivál (a győrvári csata emlékére), búcsú, szüreti mulatság, karácsonyi ünnepség… – vonzzák igazán a közönséget. Néha 3-400 ember is eljön, ami az itt élők felét teszi ki. Ehhez persze szerepeltetni kell a gyerekeket.

Az oszkói Hegypásztor Kör csápjai Petőmihályfa szőlőhegyé-re is elnyúlnak, itt is van megmentésre váró présház. Az egyik, napjainkig működő pincében –, ami ugyan épület, de errefelé pincének, pince-présháznak mondják – a fiatal gazda várt minket. Már órák óta lobogott a tűz két helyiség kályháiban, de a melegedéshez rá kellett segíteni egy-egy pohár bor kortyolgatásával is.

Az épületek megmentése turisztikai vonzerőt jelenthet majd a falunak.

Gersekaráton ottjártunkkor az 1960-as években épült művelődési ház felújítási munkálatai folytak. A teleháznak és könyvtárnak is helyet adó épület az önkormányzat fenntartásában, egy vezető – aki most vesz részt szakmai képzésben – és egy munkaügyi hivatal által kiközvetített dolgozó alkalmazásával működik. A rezsi és bérköltségekre nincs gondjuk, de programokra csak igen csekély összeget kapnak, azokat elsősorban pályázati pénzekből valósítják meg.

Késő este értünk vissza Vasvárra, ahol a vacsora után még meglátogattuk a városi könyvtárat. Gyöngyösi Zsuzsa, az intézmény vezetője büszkén mutatta be az egykor rendőrségnek szolgáló, de szépen felújított kétszintes épületet.

A könyvtárosok körében már korábban megkezdődött a kistérségi együttműködés. A kisfalvakban tiszteletdíjas dolgozóval oldják meg a könyvtári szolgálatot, a városi könyvtárosok közreműködésével. A térségben már a települések több mint felében működik ez a rendszer.

 

Megfontolandó gondolatok

A tanácskozás második napján összegzésre és az előző napi tapasztalatok ébresztette gondolatok megvitatására került sor.

Mint kiderült, minden hegyháti településen található olyan, közösségi tevékenységre alkalmas épület, amelyikbe nem esik be az eső, ezek többsége mégis üresen áll. – Jellemzően a tüdőszűrésre és egy-egy halotti torra nyitják ki a házat. Keresztelőt már régóta nem tartanak errefelé. Pedig az itt élők is bizonyára örülnének, ha lenne hova bemenni a napi híreket olvasni vagy drága folyóiratot lapozgatni, könyvet kölcsönözni avagy egyszerűen csak beszélgetni, egy jó szót hallani. Úgy tűnik, ezekben a falvakban nincs aki kezdeményezzen, sem a lakosság sem az önkormányzat részéről.

Voltak próbálkozások, hogy a megyeközpontból szerveztek falunapokat. A program jól sikerült, sokan megnézték, de nem volt hiteles, nem kovácsolta össze a helyieket, akik az eseményeknek így csak passzív szemlélői maradtak. Az ott lakóknak kell kitalálniuk és megszervezniük a maguk rangos ünnepeit, és hétköznapjaik közösségi életét egyaránt. De ki hívja össze az első beszélgetésre azokat, akik szívesen részt vennének ebben a munkában?

Talán a kistérségi központból lehetne megtenni az első lépéseket a közösségi élet egy-egy kis faluban történő beindítása érdekében. Ez még belátható lépték, az onnan jött embert jobban elfogadják. Ha például egy néptánccsoport fellép, utána el lehetne beszélgetni az ott összejött emberekkel, minek során kiderülhetne, hogy kik a tenni akaró személyek. Persze ehhez már figyelembe kell venni az anyagi kihatásokat is, mert a műkedvelő csoport szívesen fellép mindenfajta anyagi térítés nélkül, de utazási és szállítási költségek is felmerülnek.

Egy olyan kistérségi központban dolgozó szakember, akii évek során megismerte a környék településeit, akár fél év alatt meg tudná találni a kulcsembereket, akik szakmai támogatással képesek lennének kilendíteni falujukat a szunnyadásból. De ehhez is idő és pénz szükséges.

A külső embert nehezen fogadják el. Győrváron Marikát, a tanítónőt mindenki ismerte. Az indulásnál minden házhoz elmentek – kettesével járták a falut – és elbeszélgettek a családokkal. Ennek eredményeképpen megtudták, hogy mire van igény a lakosság körében, és ehhez igazították az egyesület tevékenységi terveit. A megalakulásnál mindjárt volt 217 tagjuk, és a létszám nyolc év után sem ment 150 fő alá, ami szép eredmény egy 720 lelket számláló településen.

A közösségért tenni akaró ember általában lelkesedésből fogja össze a falu aktív lakosságát, tehát nem pénztől függő a tevékenysége. Az viszont tény, hogy hosszú távon ez nem járható út, mert előbb-utóbb előjönnek az anyagi igények. Pénz nélkül nem tud folyamatosan, intézményszerűen működni a közösség. Ehhez már szakemberre is szükség van, aki képes összetartani a csoportot. Ez a személy nem feltétlenül az iskolarendszerben végzett népművelő. Megfelelő képzés után lehet a kezdeményező, lelkes aktivista is.

Ha másik oldaláról közelítjük meg a kérdést, elmondhatjuk, hogy a szakemberképzésnél viszont fontos lenne a gyakorlat, a terepmunka. A hallgatóknak minél több helyszínen kellene megismerniük a pozitív példákat, melyekből szép számmal találni az ország egész területén.

Pósfay Péter szerint közösségfejlesztői munkára lenne szükség, hogy az összehívott emberek érezzék az együttműködés szükségességét. Ő ehhez felajánlotta a Vasvári Kistérségben nyújtandó segítségét, amit akár szervezett képzés, akár asztal körüli beszélgetések formájában el tud képzelni.

Az aprófalvakban általában maga a polgármester végzi a közművelődési feladatokat, már amennyire idejéből és energiájából futja. Ha kapna a település ilyen célú állami támogatást – a mostani normatív elosztás egy 200 lakosú település esetében elenyésző –, bizonyára lennének önkormányzatok, melyek segítenék a közösségi élet kialakulását és ápolását. A többiek meg irigységből követnék őket. Ez már csak azért is így lenne, mert a pezsgő kulturális élet maga után vonja a gazdaság fejlődését, ami pedig elég hatásos inspiráció.

Az oktatási intézmények és a könyvtárak terén már kialakult bizonyos térségi munka, ezekből a tapasztalatokból lehetne ötleteket meríteni. Például a tiszteletdíjas megoldás elképzelhető a közművelődésben is. A hegyháti könyvtárak esetében a normatív támogatás bizonyos százalékáért végez kistérségi szolgáltatásokat a városi könyvtár. Aztán, ha jól működik, sokasodnak a feladatok, reálisan remélhető az alkalmazotti státusz elérése. De civil szervezettel is megoldható a kérdés. Az itteni tapasztalatok azt mutatják, hogy a civilek egy szint elérése után intézményesülni szeretnének, az intézmények egy része viszont a rugalmasabb, civil elemeket is tartalmazó működés felé tartana, tehát a két forma közelít egymáshoz.

Felmerült, hogy mert minden település különös sajátosságokkal rendelkezik, s mindegyiküket önállóan kell kezelni, célszerű lenne létrehozni egy nonprofit szervezetet, amely menedzselné a falvak közösségi életét. A lényeg, hogy mellérendeltségi viszony legyen a települések és a szervezet között.

Beke Pál zárszavában az elképzelések írásban történő kifejtésére kérte a résztvevőket, kiemelve a vendéglátó intézmény igazgatóját Gergye Rezsőt, valamint Pósfay Pétert és a nonprofit szervezetben gondolkodó Pogács Mónikát.

A többi hét tanácskozási helyszínen bizonyára újabb tapasztalatokkal gazdagodhatunk, és lesznek megoldási javaslatok a kistérségi közművelődés fellendítésére. A sikeres települések módszereit nem lehet egyszerűen adaptálni, de remélhetőleg kialakul néhány tipikusnak mondható modell, s ezek megismerése sokat segíthet egy-egy közösség létrejöttében, és a közösségi élet tartós fenntartásában egyaránt.

(Nevek megjelölése nélkül a beszélgetésekben az egyes témakörökről elmondott vélemények lényegét foglaltam össze.)