Integrált Roma Foglalkoztatási Központi Program

Térségi Roma Partnerségi Kerekasztal

Tápiószele 2003. november 21.

Majoros Tibor Tápiószele polgármestere köszönti a “Kerek-asztal” vendégeit.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelettel köszöntöm valamennyiüket, a helyi Önkormányzat nevében. Majoros Tibor polgármester vagyok. Önök bizonyára tudják, hogy a munkaügyi központ kezdeményezésére ez év elején Pest megye 180 települése közül nyolc településen elindult az úgynevezett Integrált Roma Foglalkoztatási Központi Program, melynek az a lényege, hogy az adott településeken élő hátrányos helyzetűek, elsősorban cigány kisebbséghez tartozó emberek számára olyan alternatívát teremtsünk, amely az ő jövőbeni életlehetőségüket majd kedvezően befolyásolja. A nyolc település egyike Tápiószele. Ez alkalommal, azzal a gondolattal hívtuk meg Önöket, hogy az elmúlt tíz hónap tapasztalatait megosszuk Önökkel. Engedjék meg, hogy bemutassam, itt az asztalfőn helyet foglaló Hölgyeket és Urakat. Elsőként Kiss Beát szeretném bemutatni, a Pest Megyei Munkaügyi Központ koordinátorát. Mellette ül Lovasné Szemők Ildikó a Pest Megyei Munkaügyi Központ Nagykátai Kirendeltségének vezetője. Tóth Julianna Tápiószele Önkormányzatának jegyzője, Kanyó Árpád a helyi Kisebbségi Önkormányzat elnökhelyettese. Valamint Szemes Zsuzsát, a jelenlegi roma programvezetőt, és végül Váradi Szabolcs urat, aki augusztusig töltötte be a programvezetői tisztséget. Ők fogják elmondani az elmúlt tíz hónapban szerzett tapasztalataikat, és természetesen majd ötleteket, megjegyzéseket, javaslatokat, véleményeket várunk Önöktől is.

Ennyi bevezető után szeretném átadni a szót a Nagykátai Kirendeltség vezetőjének, Lovasné Szemők Ildikónak.

 

Lovasné Szemők Ildikó a PMMK Nagykátai Kirendeltség vezetője:

Köszönöm szépen. Köszöntöm Önöket és nagyon örülök, hogy ilyen szép számmal megjelentek a rendezvényünkön. Elsősorban a Polgármester Úrnak szeretném megköszönni azt, hogy a program megvalósítás helyszínét lehetővé tette, és a rendezvény lebonyolításában segítséget nyújtott nekünk, illetve felvállalta a házigazda szerepét. A mai összejövetelnek, szakmai megbeszélésnek az a célja, hogy az elmúlt tíz hónap tapasztalatait megvitassuk. Szeretném ismertetni Önökkel a Program valódi célkitűzéseit, majd azt, hogy mit sikerült eddig megvalósítani. A programvezetők is elmondják a saját tapasztalataikat, azt, hogy milyen nehézségekkel kellett megküzdeni, milyen felmutatható eredmények születtek. Jelen vannak a képző intézetek vezetői is, akik nagyon pozitívan állnak hozzá a romák képzéséhez, figyelembe véve azt, hogy ők lényegesen több figyelmet, türelmet igényelnek, mint az esetlegesen jobb szociális körülmények közül érkezők.

Kezdeném azzal, hogy 2001-ben fogalmazódott meg a Pest Megyei Munkaügyi Központ vezetése részéről az az igény, hogy egy olyan programot kell megvalósítani, ami ugyan Magyarországon nem volt, de lehet, hogy Európában sem, de a fő cél az legyen, hogy valamiféle olyan tudáshoz juttassuk a résztvevőket, amivel valóban van esélyük a munkaerőpiacra kerülni. Előzőleg még annyit, hogy mindenfelől jöttek a hírek, hogy most itt, meg ott, ilyen és olyan roma programokat szerveztek, most itt rongyszőnyeget szőnek a romák, most amott kosarakat fonnak. A tóalmásiak fogalmazták meg azt, hogy eszük ágában sincs ilyen képzésekben részt venni, mert már annyi megfont kosárral rendelkeznek, hogy az egész Tápió vidéket körbe tudnák vele rakni, miközben a munkaerőpiacon nem tudnak velük mit kezdeni!

Mindezeket a sikertelenségeket felmérte a team, és kidolgozott egy eddig nem létező modellt, az úgynevezett Integrált Roma Foglalkoztatási Központi Programot, amelynek több összetevő komponense van. Az egyik legfőbb része a felzárkóztató képzés, a másik a humánszolgáltatás, és a harmadik a munka-erőpiaci képzés, amely igazi esélyt ad a későbbiekben a munkaerőpiacon is. Azt is figyelembe vettük, hogy akiknek megvan ugyan a nyolc általános iskolai bizonyítványuk, azoknak a tudásszintje sem igazán megfelelő. Nem azért, mert butábbak vagy rosszabb képességűek, mint más emberek, hanem egyszerűen azért, mert olyan környezetből jöttek, ahol nem a tanulás volt a fő cél.

Most legyen szó a foglalkoztatásról. A szakképzetlen munkaerőre egyre kevesebb igény van. Ahhoz, hogy az elsődleges munkaerőpiacon valamiféle esélyük legyen megjelenni, meg kellett szervezni az úgynevezett felzárkóztató képzést. Tehát a Programnak feltétele volt, hogy minimum hat általános iskolai bizonyítvánnyal kellett rendelkezni ahhoz, hogy valaki a Programba kerülhessen. Lehetőséget kaptak a program alanyai arra, hogy a hetedik-nyolcadik osztályt úgynevezett felzárkóztató képzés formájában befejezhessék, illetve akik rendelkeztek a nyolc általánossal, azok megkapják a lehetőséget arra, hogy a hiányos tudásukat kellőképpen kiegészítsék. Ez az oktatási része a Programnak.

A másik része a Programnak a Humánszolgáltatás. Rendkívül nagy a fontossága a Humánszolgáltatásnak olyan szempontból, hogy aki ebben a Programban dolgozik, az nem úgy közelítette meg a romákat, hogy azért mert ők cigányok, akkor le kell őket építeni, hanem, hogy a segítésen túl szeretettel fordulunk feléjük.

Megszerveztük az elsősegélynyújtó tanfolyamot, aminek ebben a térségben rendkívül nagy sikere volt. Szakemberek oktatták az elsősegélynyújtást. Szemes Zsuzsi, aki akkor még nem programvezető volt, hanem a Családsegítő Szolgálat munkatársa, nagyon sokat segített abban, hogy jól begyakorolják az elsősegélynyújtást, minden szituációban, a stabil oldalfekvéstől a különböző kötözéseket, illetve, hogy vészhelyzetben mit kell tenni ahhoz, hogy ne ártsanak, hanem segíteni tudjanak. Ráadásul kaptak egy olyan jellegű okmányt, hogy ha valaki jogosítványt akar szerezni, akkor a három modulból az egészségügyi modul már megvan.

A Pestmegyei Munkaügyi Központ Humán Szolgáltatási Osztályáról munkavállalási tanácsadók, illetve szociális munkások jártak ki a program alanyaihoz, pályaorientációs ismereteket nyújtottak, segítettek megtalálni a helyes utat az egyén számára, amivel esélye nyílik arra, hogy milyen szakirányba képezze magát, hogy legyen esélye tartós munkához jutni.

Rendkívül széles összefogásra volt mindehhez szükség, mert ezt a Megyei Munkaügyi Központ az Önkormányzat segítségével tudta megvalósítani. Kellett az Önkormányzat segítsége, a Munkaügyi Központ, illetve a Munkaügyi Központ Kirendeltség rendkívül szoros együttműködése, ami úgy gondolom, hogy ebben a térségben az első perctől kezdve példaértékűen működött.

Kellett a Kistérségi Társulás hozzájárulása, illetve aktív közreműködése, amiért Bori Attilának szeretnék köszönetet mondani, mert ő is azok közé az emberek közé tartozott, akik elsőként csatlakoztak a Programhoz. Átlátta a lényeget, és mellénk állt, hogy meg tudjuk azt valósítani.

Tehát, amikor mi már tudtuk, hogy ez a Program el fog indulni, megnéztük a nagykátai térségben azt az öt-hat települést, ahol sok roma él, és felvettük a kapcsolatot a vezetőkkel. Ismertettük a Program lényegét, tehát gyakorlatilag felmértük, hol van esély arra, hogy a legnagyobb valószínűséggel sikeresen tudjuk megvalósítani a Programot. Most utólag nagyon szerencsésnek tartom, hogy miután egyenként beszéltem az érintett települések vezetőivel, utána közösen is leültünk le egy asztalhoz, még egyszer átbeszélni a Programot, illetve, hogy mi várható, mekkora feladat áll előttünk, és minden település vezetőjének a kezébe adtam a megvalósítási szándéknyilatkozatot azzal, hogy aki részt kíván venni ebben a Programban, az nyújtsa be a szándéknyilatkozatát. Már ekkor láttuk, hogy eléggé eltérően állnak hozzá a különböző települések vezetői a Programhoz.

Tápiószele volt, ahol az első perctől kezdve a legpozitívabban fogadták az ötletet, s a falu polgármestere a legnagyobb nyitottsággal állt mellé. Végül a tápiószelei volt az egyetlen Önkormányzat, amelyik benyújtotta a megvalósítási szándéknyilatkozatát. Azt hiszem, hogy nagyon szerencsés döntés volt.

Ezek után a Megyei Munkaügyi Központ vezetése megállapodást, illetve szerződést kötött a Rendőrséggel, akik bűnmegelőzési és egyéb foglalkozásokat tartottak a programosok számára Azonkívül az ÁNTSZ tartott előadásokat, ugyanígy segítségünkre volt a Családsegítő Szolgálat is. Úgy gondolom, a településen elég szép propaganda volt a Program indulása érdekében, aminek az a szerencsés következménye, hogy nem lasszóval kellett fogni az embereket, hogy hú, most gyertek a Programba, mert mi most segíteni fogunk, és nem bántunk titeket. A Program indulására minden érintett személy pontosan tudta, hogy mit jelent ez a Program, milyen jövedelemre számíthat, és azt is pontosan tudta és tudja mai is minden Programba kerülésre váró, hogy bizony rendkívül kemény munka vár rá.

A kemény munka alatt nem csak azt értem, hogy fizikai munkát kell végezni, hanem azt is, hogy be kell ülni az iskolapadba, meg kell tanulni tanulni. Mindenféle szakmai és baráti segítséggel el kell jutni egy olyan szintre, hogy képesek legyenek OKJ-s bizonyítványt, piacképes szakmát szerezni. Egyáltalán, legyen esélyük bekerülni az elsődleges munkaerőpiacra, és ott megállják a helyüket.

A tápiószelei Programban már jóval tíz fölött van azoknak a száma, akik a Programból bekerülhettek a munkaerőpiaci képzésbe. Ugyanakkor azt is elmondom, hogy van még egy büszkeségünk. Maka Pál úr néhány beszélgetés után úgy döntött, hogy vállalja a Gimnáziumban való továbbtanulást. Ennek rendkívül örülünk, mert munkavezetőként is nagyon jól dolgozik. Ha felvettük volna munkaerőpiaci képzésbe, bizony nagyon nehéz lett volna pótolni őt, így viszont önkormányzati segítséggel munka mellett tudja folytatni a tanulmányait, és végre eljut oda, hogy a tápiószelei cigányság köréből ő lesz a középfokú végzettségű emberünk, aki várhatóan a többieknek is sokat tud majd segíteni, illetve példaként fog állni a többiek előtt. Mert ha ezt egy roma, ráadásul családos fiatalember meg tudta csinálni, akkor lehet őt követni.

Köszönöm szépen. Én a magam részéről ennyit szerettem volna elmondani. Megkérném a programvezetőket, a programvezetőket azért hangsúlyozom, mert Váradi Szabolcs volt az, akivel már a Program indulása előtt nagyon sokat beszéltünk, és törtük a fejünket, hogy mit kell nekünk tenni ahhoz, hogy a Programot szerencsésen és jól tudjuk elindítani. Szabolcs nyolc hónapig irányította a Programot, és úgy gondolom, hogy szívvel-lélekkel, maximálisan mindent megtett azért, hogy az általa elvállalt feladatnak eleget tudjon tenni. Váradi Szabolcs azért vált meg a Programtól, mert a Hittudományi Főiskolán folytatja a tanulmányait, és ezt már nem tudta összeegyeztetni a napi nyolc, illetve időnként több órás többletmunkával, ezért úgy döntött, hogy a programvezetői állását feladja.

Ugyanakkor megint csak szeretném megköszönni a Polgármester Úrnak, hogy Szemes Zsuzsát, aki a Családsegítő Szolgálat munkatársa volt, amikor szükség volt a segítségére, a tudására, emberségére, szinte kérés nélkül engedte, hogy a kötelező feladatán túl segítséget nyújtson az Integrált Roma Program feladatainak a végrehajtásában.

Amikor Szabolcsnak döntenie kellett, hogy más úton folytatja tovább az életét, gyakorlatilag adott volt, hogy Zsuzsa lesz az, aki őt követni fogja, mert az első perctől kezdve teljes rálátása volt a Programra. Dolgozott a Programban, és a másik rendkívül fontos dolog, hogy a helyi cigányság rendkívüli módon bízik benne. Ez megint csak Zsuzsa emberségének, nagy-nagy lelkének és szívének köszönhető, hogy őt a tápiószeleiek ily módon befogadták. Én őszintén örülök, hogy a munkát vele tudom folytatni.

Köszönöm szépen, és kérem Váradi Szabolcsot, hogy ossza meg Önökkel a tapasztalatait, mivel a legnehezebb úttörő munka az övé volt. Zsuzsával nagyon jól tudtak együtt dolgozni, a végzett feladatokat megosztva tudják ismertetni Önökkel is.

 

Váradi Szabolcs az első tápiószelei programvezető:

Szeretettel köszöntök mindenkit, és nagyon örülök, hogy megoszthatom Önökkel a tapasztalataimat, de ha már Ildikó szóbahozta a váltást, tulajdonképpen azt is meg kell jegyeznünk, hogy egy öt hónapos közös megfeszített munkával olyan váltás zajlott le, amely valóban zökkenőmentes volt.

Elég sok dologról szeretnék beszélni, így hét-nyolc percet szánnék az ismertetésre, mert most már sok az elért eredmény, és ezért Zsuzsának azt is be kell mutatni.

Mindenek előtt szeretném bemutatni a Program helyszínét és sajátosságait. Tápiószeléről nem kell sokat beszélnem, hiszen mindenki ismeri, egy közepes méretű község. Célcsoportunk a halmozottan hátrányos helyzetű, tartós munkanélküliek, gyakorlatilag az országos átlaghoz közelítően itt is úgy tíz százalék a munkanélküliek aránya. A Programnak szintén helyi sajátossága, az Önkormányzat vállalta a Program beindítását. Többféle megoldás, illetve kísérlet is van Pest megyében. Azt biztosan elmondhatom, hogy az Önkormányzat, amennyiben jó kezekben fogja ezt a Programot, nagyon sikeresen beválik. Lehet arra is utalni, hogy az Önkormányzatnak mint településfejlesztő erőnek saját érdeke is, hogy a jövőjét biztosítsa, illetve a munkanélküliséget enyhítse.

Kezdetben voltak ugyan nehézségek, mert nagyon sok helyszínen dolgoztak a Programosok, és nem volt könnyű összefogni őket, és tudatosítani bennük, hogy tulajdonképpen mit várunk el tőlük, és nekik mi a konkrét feladatuk.

Annak idején, a Program kezdetekor Lengyel János igazgató úr megfogalmazta, az legyen a kiválasztó elv, hogy a legnagyobb társadalmi hasznosság valósulhasson meg. Itt több dologra is lehet gondolni. Nálunk sikeresen bevált, és ezt a statisztikai mutatók is jelzik, egyrészt arra koncentráltunk, hogy motiválva legyenek a résztvevők, másrészt arra, hogy minél közelebb álljanak a munkahelyhez való jutáshoz. Örkényben például erősen arra alapoztak, hogy szociális jellegűnek készítsék fel a Programot. Ez azzal járt, hogy rengeteg olyan embert vettek fel, akiknek nagyon kevés osztálya van, és két-három évbe is beletelik, amíg munkahelyhez vagy szakmához fognak jutni. Tehát érdemes az elején nagyon átgondolni, hogy is lesz az eredmény, milyen csapatot lehet felvenni.

A mi csapatunk az év elején eléggé fiatal és nagyon lelkes csapat volt, tizenhat évtől harmincötig. Ez azóta változott, most már kicsit több a középkorú résztvevő, és ők rendkívül motiváltak. A harmadik felvételinél jár már a Program, s ez azt mutatja, hogy nagyon nagy az érdeklődés. Az eredmények pedig arról beszélnek nekünk, hogy a Program milyen sikeresen dolgozta fel a település az egyik komoly problémáját, a munkanélküliséget. Én magam is tanítottam a csoportot, és azt állapítottam meg, hogy nagyon jól képezhetőek, természetesen, ha van megfelelő motiváció. Erre a példa, hogy az első szakmai garnitúra még ez év decemberében meg fogja kapni a szakmunkás bizonyítványát.

A programvezető munkájáról nagyon nehéz beszélni, annyiféle munkája van, mint égen a csillag, de mégis körülbelül három csapásirányt jelöltünk ki. A programvezetőnek egyrészt tartania kell a Munkaügyi Központtal a kapcsolatot, ugyanis a Munkaügyi Központ országos kiterjesztésre készíti elő ezt a Programot, s a helyi tapasztalatokat igyekszik feldolgozni, a kivont hálót szűkíteni, tehát ez a két tény arra szolgál, hogy kialakuljon egy igazán jó koncepció. Ezért a programvezetőnek állandó jelentéseket kell írnia. A másik csapásirány, az Önkormányzattal kell tartani a kapcsolatot. Ez attól függ, hogy az Önkormányzat mennyire segíti a munkát. Mert ha nem veszi komolyan – Pest Megyében ilyen is van –, akkor nagyon sok probléma adódhat. A harmadik csapásirány egyfajta pedagógiai munka, amit a programvezetőnek a csoporttal véghez kell vinnie. Itt abszolút a találékonyságon múlik minden, hiszen ez egy kiforratlan koncepcióként indult. Erre lehet igazán azt mondani, hogy a problémák azért vannak, hogy megoldjuk. A programvezető van abban a helyzetben, hogy minden nap találkozik a problémákkal, és a különböző felvételi anyagoknak az összeállításától, a különböző fegyelmezési módszerek kitalálásáig mindenféle javaslatokat kell tennie. A programvezető legyen találékony, és többféle területen is tapasztalt.

Ennyit szerettem volna elmondani és utólag megköszönni, hogy a tápiószelei Önkormányzat, illetve a Polgármester Úr ilyen stabil hátteret biztosított a Programnak. Most pedig átadom a szót Zsuzsának, hogy az eredményekről is essen szó.

 

Szemes Zsuzsa a második programvezető:

Mielőtt az eredményekről és az idáig megtett útról beszélnék, szeretném elmondani, hogy nagyon szeretem a munkámat. Nemcsak dolgozni járok ide Tápiószelére, hanem feltöltődni, szeretetet adni és kapni. Nagyon jó munkatársaim vannak, mert a csoportom tagjai számomra munkatársak. Rendkívül becsülöm őket, azért is, hogy bele mertek fogni az életük legnagyobb vállalkozásába. Bizony nem könnyű a régi, megszokott életformából kilépni, kitörni, és egy teljesen új, ismeretlen dologba belefogni, amikor annyiféle negatív erő húzza vissza őket.

Ahogy Szabolcs is említette volt, ez már a harmadik forduló, amikor új embereket kellett bevonnunk a Programba. Mondanám a tényeket, számokban. Ez év január tizenötödike óta a mai napig negyvennyolc személy vesz részt ebben a Programban. November tizennyolcadikán vettünk fel újabb tizenegy személyt. Beleértve azt a kismamát is, aki GYES-en van, vele együtt most húszan vagyunk. Akik hozzánk jöttek, azok is rendkívül motiváltak, és nagyon határozott céllal bírnak. Szinte mindenki tudja, hogy mi szeretne lenni, és valószínűnek tartom, hogy segítségünkkel és útmutatásainkkal célba is érnek.

Visszatérve a számokhoz, a negyvennyolc résztvevőből azért néhány bizony lemorzsolódott. Igaz nem sok, de azért ez is nagy veszteség. Egy személynek azonnali hatállyal felmondtunk, két hölgynek azért, mert sem a munkához, sem a tanuláshoz nem volt nagy kedvük, ők úgy gondolták, hogy majd csak eltengenek-lengenek itt valahogy, és még pénzt is kapnak ezért. Egy személytől azért váltunk meg, mert nem volt meg a hat osztálya, amit bemondott, csak négy. Két fő közös megegyezéssel hagyta itt a Programot, mert munkát talált magának. Két személy sajnálatos módon a munkaerőpiaci képzésből lépett ki, családi okokra hivatkoztak ugyan, de a valós ok, hogy megijedtek a kihívásoktól, nem bírták a tanulást, vagyis azt hitték, hogy tanulás nélkül is szakmát kaphatnak. Jóllehet, ekkora számban ennyi visszaesés még elmegy, de engem akkor is nagyon megrázott. De most igazán a sikerekről fogok beszélni. Tehát, a mai napig a negyvennyolc résztvevőből huszonhárman vannak munkaerő-piaci képzésen. Három hölgy a virágkötői szakmát választotta, heten ABC-eladónak tanulnak, hárman kőművesnek, nyolcan pedig targoncavezetőnek. Itt most szeretnék azzal is büszkélkedni, hogy milyen összefogásra képesek a céljuk elérése érdekében a romák. Nyolc fő jár Nagykátára, ahol éppen a targoncavezetői tanfolyamot végzik. Kérésemre az egyik “öregünk” – azért mondom, hogy öreg, mert ő a legidősebb ebben a Programban, negyvenkilenc éves – összefogta a kis csoportot, és a tanulás után az ő otthonában összejönnek, hogy együtt dolgozzák ki a vizsgateszteket. Sőt, még odáig is elmentek, hogy összedobták a pénzüket, hogy egy helyi vállalkozó targoncáján is gyakorolhassanak. Kell-e ennél szebb példa az összefogásra egy határozott cél érdekében? Azt hiszem, ez önmagáért beszél.

Az iskolai képzések fontosságáról már volt szó, Szabolcs említette az felzárkóztató képzést is itt Tápiószelén, de én mégis erről szeretnék egy kicsit beszélni. Felmerült bennünk, hogy miként lehetne még segíteni a képzésbe kikerülőket, elegendő-e az a tudás, amivel elhagyják a Programot, fogják-e bírni a szakoktatás intenzív formáját? A felmérő tesztek egyértelműen kimutatták, hogy kiknél lesznek problémák a tanulásnál. Ekkor szembesültem azzal, hogy mekkora tudásbeli rések tátonganak. Vagyis óriási a különbség egy nappalin végzett nyolcosztályos és egy estin végzett nyolcosztályos tudása között. Ekkor létrehoztunk egy úgynevezett Egyéni Felzárkóztató Oktatást. Ezt én úgy oldottam meg, hogy valóban egyénekre szabtam a feladatokat, a tananyagot. Mindenki, a kilenc-tíz érintett személy, mást tanult. Személyenként napi egy óra jutott mindenkire. Egész nyáron, napi hét-nyolc órát tanítottam. Volt, akiknél teljesen újból, vagyis az alapoknál kellett kezdeni, mert még a betűket sem ismerte fel. Elemi írás és olvasás megtanulása, méghozzá szótagolva. Mégis rendkívül hatékony volt, amit majd nem sokára be is bizonyítok Önöknek. Nagyon nagy eredményeket lehet elérni, ha van egy értelmes cél, és ha ők is akarják, mert másképpen nem megy dolog.

A tanításnál maradva még, nemrégiben “létrehoztam” az úgynevezett “esősnapok didaktikáját” vagyis az “Esőiskolát” arra az estre, ha netalán rossz idő lenne, és nem tudnak kinn dolgozni. Az unalom pedig, közösségbomlasztó lehet, ekkor szokták az emberek egymást piszkálni, heccelni. Tehát, ha rossz az idő, akkor gyorsan egy fedél alá vonulunk, és már is kiosztom nekik a teszteket, amelyeket szintén én állítottam össze. A tanagyag alapvető számtani feladványok, sok szövegértési teszt, de olvasunk is. Egyszóval, nálam még senki sem unatkozott. Az is érdekes, hogy nagyon szeretik a Programosok ezeket az alkalmakat.

Azt hiszem, hogy ez egy nagyon jó Program, és valóban van értelme. Ez a munka nekem nemcsak munkát jelent, sokkal többet. Mondhatom, talán a Szabolcs nevében is, hogy mi itt nem csak dolgoztunk, hanem missziót teljesítünk, olyan szeretetszolgálatot, amellyel sok embert hozzásegítünk egy emberibb életmódhoz. Ezt a munkát nem lehet szeretet nélkül csinálni. Nem viselkedhetek úgy, hogy mert itt én vagyok a nagyfőnök, akkor ordibálhatok kedvemre. Mi még itt sem emberségében, sem emberi méltóságában senkit meg nem aláztunk. Ezt nyugodt szívvel mondhatom. Nálunk ez ismeretlen fogalom, de azt sem engedtük meg soha, hogy a Programosok egymást megalázzák…

Most pedig szeretnék Önöknek két Programost bemutatni. Mind két ember sorsa rendkívül különleges. Az egyik Maka Pál úr, aki Gimnáziumba jár Nagykátára. Szeretném, ha elsőként ő mondaná el a saját szavaival, hogy mit jelent számára ez a Program amiben részt vesz, mint munkavezető is. Kérem, Maka Pál úr, legyen szíves, mondja el az álmait, gondolatait.

 

Maka Pál:

Köszönöm a lehetőséget. Először is üdvözlöm a jelenlévőket és a meghívottakat. Nagy megtiszteltetés számomra az, hogy ebben az Integrációs Roma Programban a többiek nevében is felszólalhatok. Itt Tápiószelén, de nem csak itt, hanem Magyarországon talán mindenütt nagyon sok roma van, aki valamilyen oknál fogva nem végezte el az általános iskolát, és ezért nem tud elhelyezkedni. Az ilyen örök életére segédmunkás marad, csak hányódik ide-oda, mindenről lecsúszik, és nem tud beilleszkedni a társadalomba se. Ezért vagyok nagyon hálás ennek a Programnak, hogy tanulhatok, ezáltal majd jobb munkát kaphatok, és a családomat is jobban el tudom majd látni. Aki tanul, annak a saját gyerekei is tanulni fognak, mert előtte van a példa, hogy az apa nem a kocsmában van, hanem a könyvet olvassa. A programvezetők is elmondták, hogy hányan tanulnak már, ki ABC eladónak, ki virágkötőnek, kőművesnek, vagy targoncásnak. Nekik már nagy esélyük van egy új és szebb élethez. Már itt is sokan felismerték, hogy mit jelent a Program, mit ad az embernek, ha valóban végigcsinálja. Még csak annyit szeretnék hozzáfűzni az egészhez, hogy 2004. május elsején a cigányság a magyarsággal kézen fogva fog bemenni azon a bizonyos úton, aminek az elejére az van írva, hogy UNIÓ. Köszönöm szépen.

 

Szemes Zsuzsa: Most pedig szeretném bemutatni Önöknek Farkas Lajos urat, akinek a sorsa szintén különleges. Farkas Lajos úr nagyon mélyről indult, gyerekként a poklok-poklát is megjárta, mert a szülei elhagyták, nevelőotthonokban élt. Rengeteg vargabetűt csinált az élete során, ide-oda hányódott, de még a börtönt is megjárta. Szerencséjére, egyrészt az ő kemény akaratából, úgy döntött, hogy megpróbál változtatni a sorsán, és ez a Program a lehető legjobbkor robbant be az életébe. S most már azt hiszem, hogy Farkas úr a legjobb úton halad afelé, hogy gyermekkori álmai egy részét megvalósíthassa. Kérem, Farkas Lajos úr, legyen szíves, mutatkozzon be.

 

Farkas Lajos:

Szeretettel köszöntök mindenkit. Farkas Lajos vagyok. Én ugyan nem Tápiószelén születtem, de már évek óta itt élek, mert a feleségem és az első házasságából született fia, tápiószeleiek. Örömmel mondhatom, hogy ezzel a nevelt fiammal együtt léptünk be ebbe Programba. Azóta ő már kőműves tanulóként itt Tápiószelén van szakmai gyakorlaton. Nekem még el kell végeznem a nyolcadik osztályt, és azt éppen most végezem a Dolgozók Esti iskolájában. Nagyon nagy öröm az, hogy dolgozhatok, hogy van munkám, amiből el tudom látni a családomat. Ráadásul már jövőm is van, mert szakmát is szerezhetek, így nem kell majd öregkorunkra segélyekből tengődnünk. Itt is megköszönöm a két programvezetőnknek azt a sok segítséget, amit kaptam tőlük. Sokat jelent nekem ez a Program. Az emberi életemet. Köszönöm, hogy meghallgattak.

 

Szemes Zsuzsa:

Köszönöm a Szabolcs nevében is, remélem, hogy ezután sem fog bennünk csalódni. Most pedig a munkám egy részéről szeretnék beszélni, az úgynevezett “nyomon követésről”. Ezt ne úgy képzeljék el, mint a Cooper indián regényeiben. A programvezetőknek kötelességük felvenni a kapcsolatot azzal az intézménnyel, gyakorlati munkahelyekkel, ahová szakmai gyakorlatra kihelyezik a tanulókat. Ennek a nyomon követésnek az a lényege, ha menetközben bármilyen probléma adódna, azt megbeszéljük, mind a Programossal, mind a szakmai képzést biztosító személyekkel, azért, hogy időben tisztázhassunk mindent, hogy ne legyen még nagyobb félreértés, baj. Ez azért is fontos a Programosoknak is, mert így érzik azt, hogy valahová tartoznak, és nem lehet őket kihasználni, vagy emberi méltóságukban megalázni. Most pedig szeretném Önöknek bemutatni Szalóki Sándor urat, aki építészvállalkozó itt Tápiószelén, és nála két kőműves tanulónk végzi a szakmai gyakorlatát. Kérem Szalóki urat, hogy legyen kedves és ossza meg velünk a tapasztalatait.

 

Szalóki Sándor építészvállalkozó:

Köszönöm szépen. Én csak valóban pár szóban tudnék a beszámolóhoz kapcsolódni. Annál is inkább, mert hozzám egy kicsit későn került ez a két fiú. Előtte Cegléden voltak valamilyen vállalkozóhoz kihelyezve, de amióta nálam vannak, két hónap óta, tisztességesen megállják a helyüket. Pontosan megjelennek a munkahelyen és dolgoznak is. Azt hiszem, hogy ez a Program valóban sokat jelent nekik, valami pluszt is ad. Elmondanám még, hogy én azelőtt évekig dolgoztam a Falugondnokság munkatársaként, és így jól ismerem a szelei cigányságot is. Dolgoztam velük, volt közöm hozzájuk, így mertem elvállalni ezt a két fiút is, hogy megtanítom őket a kőműves szakma fogásaira. Idáig úgy néz ki, hogy ez sikerülni is fog. Csak ennyit szerettem volna elmondani, és sok kitartást és sikert kívánok a többi Programosnak is.

Szemes Zsuzsa: Reménykedjünk mi is, és most szeretném Önöknek bemutatni egy nagyon kedves Hölgyet, ő a Coop Áruház vezetője. Itt is szakmai gyakorlaton van egy hallgatónk, aki ABC-eladónak tanul. Felkérem Baranyai Istvánnét, hogy legyen kedves és ossza meg velünk a tapasztalatait.

 

Baranyai Istvánné a Coop-Áruház vezetője:

Szívesen, mert nagyon jó tapasztalataim vannak. Az is igaz, hogy én választottam ezt a kislányt, de állítom, hogy magyarban sincs ilyen szorgalmas, megbízható, kedves gyerek. Nekem ez egy nagyon kellemes meglepetés volt. Azon túl, hogy pontos, jól dolgozik, nagyon-nagyon tiszta, rendkívül ápolt, ráadásul nagyon intelligens. Jól be is tudott illeszkedni. Úgy gondolom, hogy szakmailag mindent megadtunk neki, jól felkészítettük a pultos vizsgára, ami nekünk a feladatunk volt. Nem tudok mást mondani róla, csak azt, hogy nagyon meg vagyok vele elégedve. Köszönöm, és most visszaadom a szót a Polgármester Úrnak.

 

Majoros Tibor polgármester:

Visszaveszem a szót, mert néhány szóban szeretném még elmondani az önkormányzati szempontokat is. Azok a jelenlévők, akik vagy tápiószeleiek vagy a szomszédos településen laknak, azok nagy vonalakban ismerik a szelei miliőt. Azoknak mondanám elsősorban, akik távolabbi vidékről érkeztek ide. Előzetesen annyit szeretnék még elmondani, hogy én az első két választási ciklusban, illetve most a negyedik ciklusban töltöm be a polgármesteri megbízást. Ebből tehát az következik, hogy a harmadik ciklus az kimaradt. Valamikor 1991–92 táján, amikor ez a közhasznú foglalkoztatás bevezetésre került, akkor Tápiószele azok közé a kevés tápió-vidéki települések közé tartozott, ahol igen nagy számban éltünk a lehetőséggel. Volt, amikor negyven-ötven főt is alkalmazásra került. Nekem mindig az volt szempontom, hogy ezeknek az embereknek értelmes munkát adjunk. Természetesen utcaseprés, takarítás, egyéb dolgokat is el kell végeztetni, mint ahogy otthon elvégezzük mi magunk is. De csak ezt végeztetni, valahol talán megalázó, lekicsinylő dolog lenne, azért is, mert a közhasznú foglalkoztatottaknak mintegy nyolcvan százaléka roma származású. Tekintettel arra, hogy a rendszerváltást követően Tápiószelén új szellem érvényesült, ezzel együtt egy igen nagy volumenű építkezési folyamat kezdődött el. A Makovecz Imre építőművész úr által vezetett Makona Kft. közintézményeket tervezett meg, majd ezt követően ezek a megvalósulás útjára léptek. Természetesen pénz soha nem volt annyi, mint amennyi kellett volna, ezért úgymond kitaláltam, vagyis kitaláltuk a társaimmal együtt, az úgynevezett házilagos kivitelezést. Ez alatt természetesen nem azt kell érteni, mint vidéken általában a családok a családi házat szokták építeni, hogy a barátok, sógorok összefognak, hanem azt, hogy elsősorban a közhasznú alkalmazottak bevonásával valósítottuk meg azt az építkezést. Elvégezték mindazt, amit a szakképzetlen emberekre rá lehetett bízni. Csak egy példát szeretnék elmondani. Van egy iskolatervünk, az egyes épületblokknak az összköltségvetése az akkori árakat említve hetvennyolc millió forint volt, és végül is ötvenegy millió forintból valósítottuk meg. Ebben az összegben benne van a díszudvar, a parkoló elkészítése is, és a hétszázegynehány darab dísznövény elültetése is. Tehát, mindennel együtt ötvenegy millió forintból meg tudtuk valósítani ezt a beruházást. Ez volt az első ciklusban, és folytatódott a második ciklusban, ahol felépítettük a Művelődési házat, és ennek a Hivatalnak, amelynek most az egyik termében ülünk, a teljes átalakításában is jelentékenyen részt vettek a közhasznú dolgozóink. Igazán jelentős munkát végeztek, és valóban azt érezhették, hogy emberszámba vannak véve, és közmegbecsülésnek örvendenek. Természetesen a szakipari munkákat szakiparosokkal végeztettük, ilyen volt a műkőburkolatok elkészítése, vagy a tapétázás. Tehát ez volt az első két ciklusban. Utána a harmadik ciklusban, mint egyszerű szelei polgár azt láttam és tapasztaltam, hogy a Falugondnokság, illetve az Önkormányzat az ilyen helyi építkezésről teljesen leállt. Helyette a közhasznú foglalkoztatottakat elsősorban utcasöprésre, ároktisztításra, fűnyírásra, ilyen kommunális jellegű feladatok elvégzésére használták.

Azért fogalmazódott meg bennünk, a negyedik ciklusban, és már a választások időszakában, hogy amikor a cigányság sorsáról beszélünk, valós alapokról beszéljünk, ne csak szép szavakkal dobálózzunk, hanem annak legyen tartalma is. Ilyen előzmények után, miután megválasztásra kerültem, jött az a lehetőség, amiről már a Kirendeltség vezető asszony is említést tett, hogy a választások előtt öt polgármestert hívott meg, és mindegyiknek átadta az együttműködési megállapodásról szóló tervezetet. Senki sem küldte vissza, csak én. És örülök, hogy élhettem ezzel a lehetőséggel. Természetesen tudni kell, hogy ehhez partnerek is kellenek, mert lehet egy polgármesternek jó felismerése, hogyha mások viszont leblokkolják és keresztbe tesznek, akkor ugye minden ugrik.

Így indult be a Program. De előzőleg még a Kirendeltség vezetője javaslatot tett a programvezető személyére. Váradi úrral elbeszélgettem. Ő nem tápiószelei. Kezdetben gondolkodtam, hogy talán jobb lenne, ha szelei polgárt választanánk, de fel kellett ismernem, hogy a feladat ellátásához különleges adottságok kellenek. Megfelelő megszállottság is kell ahhoz, hogy a lehető legjobban működjön ez a Program. Mondhatom úgy, hogy büszke és boldog is vagyok, hogy végül is a Szabolcs személye mellett döntöttem. Most ehhez azonnal hozzá kell tennem, hiszen Szabolcs mellett szintén döntés született egy másik személyről is, nevezetesen Szemes Zsuzsáról, akinek az életútja szintén nagyon különleges és gazdag. Róla tudni kell, hogy több könyvet is írt, és nagyon otthonosan mozog a cigányok világában. Itt viszont egy olyan felismerés született bennem, hogy pontosan az ő gondolkodásmódja, élettapasztalata, kisugárzása szükséges ahhoz, hogy bár nem közvetlenül a Programban, hanem a Családsegítő Szolgálatnál, de a szelei Önkormányzatnál legyen elhelyezve. Ugyanakkor szükség esetén megfelelő segítséget tud nyújtani, amikor csak szükség van rá. Nem szeretnék ismétlésekbe bocsátkozni, de Önök előtt is nyilvánvalóvá vált, hogy milyen jól dolgoztak együtt. Ezt az eddigi elért eredmények is fényesen igazolják. Hála a jó Istennek, hogy ez így történt. Ugyanis, miután Váradi úr eltávozott, így tulajdonképpen zökkenőmentesen történt a vezetés átvétele.

Hadd mondjam még el, hogy mint született szelei polgár, ismerem a szelei cigányság kilencven százalékát. Körülbelül ötszázötven, hatszáz roma származású ember él Tápiószelén. Ez a lakosságnak mintegy tíz százaléka. Tehát nem mindegy, hogy  ez a réteg előbb-utóbb megtalálja-e az utat a normális emberi élethez, vagy csak teng-leng alkalmi munkából, vagy éppen családi pótlékból élnek a családok. Tehát ez a Program valóban több tucat ember, vagyis család számára egyedülálló életlehetőséget biztosít. Leszámítva egy-két személyt, akik kiestek a Programból, a résztvevőkből sugárzik az elhivatottság. Ők valóban ráéreztek arra, hogy most olyan lehetőséget kaptak, amit talán az elkövető tíz-húsz évben nem biztos, hogy megkaphatnak.

Dióhéjban csak ennyit szerettem volna elmondani, most pedig átadom a szót a Cigány Kisebbségi Önkormányzat vezető helyettesének, mivel is az elnök, családi okok miatt nem tud részt venni ezen a beszélgetésen. A helyettese, Kanyó Árpád úr. Most felkérem őt, hogy mondja el, miként látja a cigányság helyzetét itt Tápiószelén, és mi a véleménye erről a Programról.

 

Kanyó Árpád a Kisebbségi Önkormányzat vezető helyettese: Tisztelettel köszöntöm a jelenlévő Hölgyeket és Urakat. Nem az elméletről, hanem a mindennapi gyakorlatról szeretnék itt most szót ejteni. Én sportcsarnok-gondnokként dolgozom az Általános Iskolában, s ott naponta találkoztam a Programosokkal, akik szintén ott dolgoztak, mint takarítók, és Farkas Lajos barátom, mint afféle gondnok, aki fúr, farag, mindent megjavít, ami elromlik. Azt tudom és érzem, hogy ezek az emberek mennyire komolyan veszik ezt a Programot. De a lakosságon belül is nagy visszhangja van ennek a dolognak, mert sokan nem kis büszkeséggel dicsekednek, azzal egymásnak, hogy: –Az én lányom is benne van az Integrációban! Meg az én fiam is! A feleségem! Vagy a férjem! Most a szelei cigány lakosság is büszke lett, a gyerekeire, rokonára, mindazokra, akik benne vannak ebben a Programban. Lehet, hogy többeknek ez most csak a pillanatnyi megélhetést jelenti, de azért azt is, ami majd később lehetséges. A jövőt. Zsuzsika megemlítette, hogy két lány kiesett. Nevet ugyan nem mondott, de én tudom, hogy kikről van szó, és ők már nem egyszer sírva mondogatták, hogy mennyire megbánták, hogy ilyen ostobák voltak! Mert látják azt, hogy a társaik közben mennyire előrehaladtak, hogy fejlődnek, és fel is fognak emelkedni. Zsuzsika még azt is elmondta, hogy mennyire nagy a cigányság körében az aluliskolázottság. Bizony ez óriási gond, mert mi van a programmal, ha elfogynak a nyolcadikos romák, és csak maradnak az írástudatlanok? Ez azért is elgondolkodtató, mert tudomásom szerint, ez évben meg fog szűnni a Dolgozók Esti Iskolája, és ez az utolsó nyolcadik évfolyam. Mondhatom nagy szerencséje van Farkas Lajos barátomnak és még egy pár Programosnak, hogy ők még el tudják végezni, és nagy esélyük van még szakmát is tanulni. Csak ennyit szerettem volna elmondani, és köszönöm a lehetőséget, és visszaadom a szót a Polgármester Úrnak.

 

Majoros Tibor: Köszönöm szépen, és megkérem a képző intézmények vezetőit is, hogy mondják el a véleményüket, építő jellegű gondolataikat.

 

Vígh Ferenc:

A Ceglédi Felnőttképzés és Informatikai Szervezet oktatással foglalkozó ügyvezetője vagyok. Ebben a Programban mi először veszünk részt, és olyan szakmákkal kapcsolódtunk be, amelyek nálunk már régen oktatott szakmák. Az önök által is említett embereket, akik nálunk tanulnak, virágkötőnek, kőművesnek és ABC-eladónak képezzük.

Dicséretre méltó, hogy a Pest Megyei Munkaügyi Központ felvállalta kísérleti jelleggel ezt a Roma Programot. Ez nagyon komoly lépés előre. Példa, amit majd követni is lehet. Amit szintén szeretnék elmondani, hogy a programvezetőkkel kezdettől fogva találkoztam. Ez elég egyoldalú volt az elején, de Zsuzsika mindig megjelent. Mondhatom azt, váratlanul betoppant, hogy a felvetődő problémákról beszélgessünk, és így végül azt közösen, sikeresen meg is oldottuk. Bár a nehezebbik részt, az itteni részt ő vállalta magára, és sikerrel oldotta meg. A Zsuzsika részéről elhangzott egy-két jó kezdeményezés, azokat jó lenne beépíteni a Programba, nevezetesen azt, hogy a humánképzésen kívül a programosok kapjanak még több, egyénre szabott képzést is. Hangsúlyoznám, hogy hatalmas szív és hatalmas empátia kell ehhez a munkához. Sok sikert kívánok. Tovább adnám a szót.

 

Kelle György:

A Kecskeméti Regionális Képző Központot képviselem. Mondhatom, hogy az a Program, ami itt megvalósult, egy nagyon sokoldalú Program. Az eddigiekkel, a jelenleg máshol futó Programokkal összehasonlítva látom, hogy ez személyre szabottabb, ezért többféle lehetőséget tud a résztvevőknek adni és biztosítani. Általában egy csoportot egy irányba szoktak elindítani, és akkor annak mindjárt meg is van a hátránya, mert már eleve valószínűtlen, hogy egyféle szakmával rendelkező csoport egy településen belül el tudjon helyezkedni. S aztán folytatódik a mókuskerék, egy újabb szakmával. Én a programot ebből a szempontból nézem. És azt mindenképpen el kell mondani, hogy csodálatra méltó az az eredmény, amit itt elértek, és ez a számokból is kitűnik. Elmondhatom Önöknek, hogy egyszerűbb és gyorsabb program esetében is nagyobb szokott lenni a lemorzsolódás.

Egy kicsit zavarban vagyok. Itt elhangzott a programvezető részéről, hogy a leendő targoncavezetők összefogtak, és pénzt fizetnek azért, hogy gyakorolhassák a targonca vezetését. Ez a könnyűgépkezelői tanfolyam a mi szervezésünkben működik. Már a kollégáimtól is hallottam, hogy a szeleiek rádolgoznak, mert félnek, hogy nem fog nekik sikerülni a gyakorlati vizsga. Amit úgy is felfoghatok, hogy abszolút biztosra akarnak menni, de úgy is fel lehet fogni, hogy mi nem adunk nekik elegendő gyakorlati óraszámot. Biztosíthatom, hogy a vizsgáig mindegyik jól be fogja gyakorolni a targoncavezetést.

A jövőre vonatkozólag én most egy javaslatot szeretnék tenni. Vannak olyan szakmák is, ahol nem feltétel a nyolc osztály. Ha lenne tizennégy-tizenöt fő, ez a minimum, akkor már el lehetne indítani. Felvetődik az a kérdés is, hogy kell-e egyáltalán minden áron szakmát tanulni, ha nincs sok esélye elhelyezkedni vele a munkaerőpiacon? Akkor mit csinál a bizonyítványával? Beteszi a sublótfiókba? Ajánlom, hogy üljünk össze, ajánlom magunkat ebbe az “együttesbe”, szívesen részt vállalunk mindenféle képzésben. Köszönöm, és sok sikert kívánok a programvezetőnek.

 

Terék Mihály a Nagykátai Ipari Szakiskola Igazgatója:

Az elejétől kezdve követem a programot. Most néhány konkrét dolgot szeretnék elmondani vele kapcsolatosan, ami sokkal többet mond az átlagosságoknál. Néhány órát én is tartottam ebben a Programban. A feleségem este, amikor várt rám a foglalkozások után, megkérdezte tőlem: – Ez a te csoportod? Mondom. igen. – Ezt nem gondoltam volna, mondta. Ugyanis a csoport tagjai a vacsora maradványait és a csoki papírját mindannyian beledobálták a szemétkosárba, és nem hagyták ott, mint a tanulóink szokták a padban. A másik kellemes meglepetés. Jórészük nem ismerte a feleségemet, de mégis hangos jó estéttel köszöntek neki. Ugyan ilyen kellemes meglepetés volt a számomra, amikor az iskolámban, Nagykátán tartott ABC-eladó tanfolyamra megérkeztek a Programosok. És felszabadultan, örömmel jöttek, nem görcsberándult gyomorral, mint amikor új és ismeretlen helyre megy először az ember. Tehát, lelkileg felkészülten, megerősödve jöttek oda. Azt hiszem ez volt a legfontosabb dolog. Még azt elmondanám, hogy szelei lévén, a boltban vásárolva találkoztam egy volt tanítványommal, mint eladóval. Olyan ellátásban, kiszolgálásban részesített, hogy mintaszerű eladót láttam benne. S még egy eset. Megtudtam, hogy Maka Pali Gimnáziumba jár, s megtisztelt a bizalmával, és elmondta a tanulmányi problémáit, és én ígéretet tettem, hogy segítek neki.

Az oktatásban a legnagyobb probléma mindig a költségek. De ha megfelelően finanszírozunk valamit, akkor mégis a legnagyobb lehetőséget és sikert jelenti. Az oktatásra áldozni kell. Az a szellemi tőke, amit a képzés ideje alatt valaki kap, az kihat a jövőjére is. A második gondolat, Ildikó felvetéséhez, ami úgy hangzott, hogy a munkába állás a legnagyobb probléma, vagyis elsődleges a bejutás fontossága a munkaerőpiacra. Úgy érzem, hogy nem csak a romáknak, hanem bárki másnak is gondja, hogy ne csak a bejutás legyen biztosítva számára, hanem az egész életen át való tanulás lehetősége. Mert most tapsolhatunk, szakmához jutottak, ez óriási eredmény. De kérdés, hogy az ilyen gyorsan változó világban mikor kell egy új szakmát tanulni? Abban a pillanatban, amikor nem tud vagy nem tanul meg váltani, lemarad, és újra a perifériára szorul. Én úgy ítélem meg, hogy akikkel eddig találkoztam romákkal, azoknál nem a tudáshiánnyal van a probléma, hanem azzal az identitástudattal, hogy becsületes munkáséletet tudjanak élni. A programban a romatudat rész erősítését szeretném a figyelmükbe ajánlani. Szükség van rá. Kicsit furcsállom a saját tanulóimnál is, amikor az elképzeléseiket sorolják. “Én dekoratőr akarok lenni!” Holott a képességei, tudásszintje, anyagi lehetőségei nem biztosítják ennek az irreális álomnak a megvalósulását. Nem szabad őket az ideák irányába menni hagyni. Bár többen a realitásokat fogalmazzák meg, a földön állva. Mivel követem a környék munkaerőpiaci lehetőségét, én úgy látom, hogy a vasas szakmáknak nagyon nagy hiánya van, és így nagy jövője is van. Nem igaz az, hogy a romák csak kőművesek lehetnek, amikor ez a szakma már telített, és így nincs biztosítva az elhelyezkedésük.

Végül javaslatot szeretnék tenni arra, hogy akik foglalkoznak itt az emberekkel, a csoporttal, időnként találkozzanak. Úgy, ahogy máshol egy tantestületben, ahol többszörösen megbeszéljük előtte, alatta, utána a fejlesztés helyzetét és lehetőségét. A magam részéről felajánlom ezt a lehetőséget, hogy ne menjenek el a dolgok párhuzamosan egymás mellett. Köszönöm, hogy meghallgattak.

 

Bori Attila, a Kistérségi Társulások elnöke:

Csupán három mondat. Az első, nagy gratuláció és S.I. ­ ami azt jelenti, hogy sárga irigység! A második: picike kis segítség, amit én nyújtottam a Programban. A harmadik, amit én nagyon sokszor hangoztatok itt a kistérségben, hogy ez a lehetőség minden egyes Önkormányzat számára adott volt. Polgármester Úr elmondta, hogy egyedül és elsőként csatlakozott, és írta alá a szándéknyilatkozatot. A többi település, a tápiószelei sikereket látván sorban jön és kérdezi, hogy miért nem arra a településre jutott el ez a Program? Erre azt szoktam mondani, hogy egy olyan mintaprogramról van szó, amely egy adott településen azért állja meg a helyét, mert képesek voltak többen összefogni, és nem vártak egymásra, hanem mindenki nekiállt dolgozni egy cél érdekében. Ezért a nagy sikerek! Az összefogásra, egy adott cél érdekében, fel kell nőni, meg kell érni! Úgy ahogy itt.

Ezeket a sikereket én nem úgy szoktam aposztrofálni, hogy ezek hatalmas építmények. Úgy gondolom, hogy a kistérségi fejlesztés, vagy kistérségi fejlődés nagyon sok kis apró gyöngyszemből áll össze, és lesz majd egy kerek egésszé. Így lehet példát mutatni a Tápióvidéken, ahogy itt a tápiószeleiek tették. Teljeskörű összefogással. Úgy sokkal hasznosabbak a mindennapi sikerélmények, és hosszú távú a hatás. Sokszereplős a tevékenység, s mindenki a saját értékét és tapasztalatát adja hozzá a Programhoz. Így van benne tartalom, és pontosan ezért lesz hosszú távú a dolog. Még egyszer szeretném megköszönni a meghívást, és gratulálni a résztvevőknek.

 

Mátyus Aliz a Magyar Művelődési Intézet tanácsosa, a Szín – Közösségi művelődés című folyóirat főszerkesztője:

Azért jöttem el ma erre az alkalomra, mert az elmúlt hónapban volt a Magyar Művelődési Intézetben egy kerekasztal-beszélgetés sorozat, s az egyik témája a képzés és a perifériára szorult társadalmi csoportok viszonya volt. S azt voltam kénytelen megállapítani, egy szakemberekből álló beszélgetés végére, hogy létezik egyrészt egy képzés, elég sok helyen erős és jó képzés, amely sokfélét is kínál, s a másik oldalon pedig van egy nagy létszámú, perifériára került társadalmi réteg, beleértve a romákat is, és ez a kettő nem találkozik össze egymással. Amit az előzetes tájékozódásom során feltételeztem, s ami be is bizonyosodott, s ami miatt ezt az összejövetelt most rögzítjük, s majd az intézet folyóiratában be is mutatjuk, az az, hogy az eddigi tapasztalatokra rácáfol ez az Integrált Roma Program, mert ami benne, s itt Tápiószelén is megvalósul, az éppenséggel e két távol állni tűnő faktornak – a perifériára szorult társadalmi csoportnak és a képzésnek – az összetalálkozása. Azt gondolom, hogy az a láncszem, ami ezt össze volt képes kapcsolni, az ennek a programnak a lelke. Tisztában voltak a kapcsolat létrejöttének az akadályaival, s kitalálták a kapcsolat létrehozásának egyénre szabott módjait. Tehát egy tökéletesen kidolgozott programról, s most pedig ennek a helyi megvalósulásáról kaphatunk képet. A helyi akaratnak köszönhető, hogy megteremtődött a program lehetősége, s ez összefügg a tápiószelei polgármester személyével, gondolkodásával és felelősségével. A programvezető személyének köszönhető, hogy itt a romáknak megvan az esélyük rá, hogy megtalálják a helyüket az életben. Ez a program tehát itt, Tápiószelén, jól működik.

Azt gondolom, hogy a Pest Megyei Munkaügyi Központ, azáltal, hogy exponálta a problémát és megindította ezt a Programot, óriási jelentőségű tettet hajtott végre. Köszönöm szépen.

 

Szemes Zsuzsa:

Ha megengedik, most szeretném bemutatni azt, hogyan néz ki a munkanapunk, az enyém és a Programosoké.

A Program vezetését gyakorlatilag már augusztus ötödikén átvettem, és azóta dokumentálom egy nem mindennapi munkanapló formájában. Azért is vezetem ezt a naplót, mert később egy tanulmányt szándékozok írni erről a Programról, az összes hibáit, előnyeit, szépségét és buktatóit szeretném bemutatni.

A nyári munkaidőkezdés reggel hat órakor van. Én minden reggel hat óra előtt tíz perccel már itt vagyok és figyelem, amint az emberek minden irányból futnak a Községháza felé, s ebből tudom, hogy ezek a Programosok! Szabolcs bevezetett ugyan egy úgynevezett késési jegyzőkönyvet, de hát az csak egy darab papír, nem is veszik komolyan. Ezért én már keményebb eszközökhöz nyúltam. Öt perc késés a munkahelyről, mínusz egy óra levonás a bérből. Ettől kezdve a munkafegyelem megszilárdult. Ha jól számolom, augusztus óta csupán háromszor vagy négyszer volt néhány perces késés.

A csoportot két részre osztottuk. Mindegyik csoportnak van egy vezetője, aki felelős az elvégzendő munkákért, annak minőségéért is. Kötelesek meghatározott időben a munkahelyeket végiglátogatni, a munkát megkövetelni, és azt regisztrálni. Az elvégzett munka regisztrációjára bevezettem a napi Jegyzőkönyvet az elvégzett munkákról, ahol személyenként kell feltüntetni, hogy ki hol, mit csinál, és milyen szerszámokat vett fel. Azt a munkáltatóval kell aláíratni, hogy valóban elégedett-e az elvégzett munkával vagy sem. Rendkívül fontos, hogy mindenki érezze azt, hogy az elvégzett munkájáért ő a felelős. A jól elvégzett munka öntudatra és fegyelemre is nevel. Ugyanígy én is naponta váratlan időben meglátogatom a munkahelyeket, és ellenőrzöm. Minden nap egy órakor bejön hozzám a két munkavezető, akik egy füzetben már leírták azt, hogy másnap ki hol és mit fog dolgozni. Tehát, naponta regisztrálom az én naplómban, hogy azon a napon ki hol dolgozik, miközben már azt is pontosan tudom, hogy ki mit fog csinálni másnap. Itt nincs kapkodás, fejetlenség, és mindenki pontosan tudja a dolgát és ezért is megy nálunk minden gördülékenyen és fegyelmezetten. Igaz ez egy kis többlet-munkával jár, de megéri.

Eleinte nem volt könnyű megértetni azt, hogy a Program, amiben részt vesznek, nem valamiféle klub, ahol ha akarok, megjelenek, ha akarok, nem. Ez éppen olyan munkahely, mint a többi, ahol be kell tartani a szabályokat. Hát, amíg ezt elértem, bizony megharcoltam a magamét, de végül is sikerült.

Tessék, most körbeadom a munkanaplómat, de körbeadom azokat a füzeteket is, amelyeket nyáron az Egyéni Felzárkóztató Oktatáson írattam a résztvevőkkel. Amint már említettem, összesen kettőszázhuszonöt órát tanítottam.

Tessék, például itt van Lesták Józsefnek a füzete, ő most kőműves tanuló Cegléden. Lehet benne látni, hogy bizony mindent elölről kellett kezdeni. Ugyanígy egy másik hallgatónknál, Maka István úrnál. Tehát hiába kaptak itt felzárkóztató oktatást az iskolában több tanár részvételével, ha nem voltak meg az alapok, amire ők építhettek volna. Nekem kellett újból mindent megalapozni. Ha még lett volna időm őket többet tanítani, akkor most nyugodtabb lennék, de közben ezek a férfiak és nők már kinn vannak szakmai képzésben. Mindennap izgulok értük, hogy abba ne hagyják, hogy legyen erejük végigvinni azt, amibe belekezdtek. Nézzék meg ezt a füzetet. Ez a füzet Zsíros Andrea kisasszonyé. Ő szociális ápoló szeretett volna lenni, de nem voltak meg hozzá az alapok. Vele is minden betű megtanulását újból kellett kezdeni. Ráadásul szemüveget kellett volna viselnie, de mert kigúnyolták érte, így nem merte viselni, az iskolában szinte semmit sem látott, így nem is jutott messzire. Nálam azonban büszkén viselte a szemüvegét. Ő az a hölgy, aki az irántam való szeretetből lemásolta az egész KRESZ-könyvet, mert megígértem neki, ha megtanulja, elviszem sétakocsikázni. Magam lepődtem meg a legjobban, amikor leírta és felmondta nekem az egész könyvet! S mindezt az irántam való szeretetből tette. Kell-e ennél nagyobb öröm egy tanár számára?

Lovasné Szemők Ildikó:

Elnézést kérek, amíg a Zsuzsi által körbeadott dokumentációkat nézik, azért én annyi kiegészítést tennék, hogy a tápiószelei Programnak óriási szerencséje, hogy mindkét programvezető tanári képesítéssel rendelkezik. Váradi Szabolcs és Szemes Zsuzsa is. Terék úr hozzászólásához csupán annyi kiegészítést szeretnék tenni, hogy a Pest Megyei Munkaügyi Központtól pályaválasztási tanácsadó, illetve munkavállalási tanácsadók, külön foglalkoznak az emberekkel. Nem mi szabjuk meg, hogy kiből lesz bolti eladó és kiből lesz kőműves, hanem szakemberrel közösen választják, döntik el, hogy ki milyen szakmát választ. Most például arról is szó volt, hogy nyolcan tanulnak targoncavezetőnek Nagykátán. Ennek az előzménye az, hogy Aczél István úr, a Gumigyár személyzeti igazgatója, már a tanfolyam kezdete előtt leült ezekkel az emberekkel, és hosszasan elbeszélgetett velük, személy szerint ismeri őket, és ha megszerzik a targoncavezetésre jogosító bizonyítványt, nagyon nagy valószínűséggel Aczél úr mind a nyolc embert fel fogja venni oly módon, hogy a Gumigyárba a saját busszal fogják őket szállítani. Tehát a képzéseket nagyon is átgondoltan és megalapozottan szervezzük, és az egyén és a szakember közösen határozza meg, mi az, ami az ő képességeinek illetve a vágyainak megfelel. Természetesen messzemenőkig figyelembe vesszük azt is, hogy milyen esélye lesz elhelyezkedni. Most nem esett róla szó, de tudni kell, hogy a programnak az eredeti céljában, cél-kitűzéseiben benne foglaltatik, hogy amikor valaki, akár saját maga számára talál munkahelyet, akár a program által, illetve a Munkaügyi Központ által került munkahelyre, hat hónapon át a munkavégzésében tovább követjük őt. Tehát tartjuk a kapcsolatot a foglalkoztatóval. Ebben a programvezető, a kirendeltség vezető és a kirendeltségen a roma program felelőse nagyon komolyan és nagyon keményen együtt dolgoznak. Ezt most azért mondtam el, mert úgy éreztem, hogy van itt egy pici homályos pont, ami esetleg nem mindenki számára teljesen világos és tiszta. Ennyi kiegészítést szerettem volna tenni.

 

Majoros Tibor: Ha nincs több hozzászóló, megkérném Kiss Beát, hogy foglalja össze az elmondottakat, és szívesen hallanánk a véleményét is, mivel megyei szinten ő koordinálja a Roma Programot.

 

Kiss Bea az Integrált Roma Program koordinátora:

Feladatom a nyolc helyszínen folyó munkának az összefogása, a kapcsolattartás és a program értékelése. Mind a nyolc helyszínen sor került, illetve kerül a november folyamán hasonló rendezvényekre. Tápiószelét mindenhol sikerprogramként emlegetik. Más helyszíneken nem értik, hogyan lehet az, hogy itt sorba állnak a jelentkezők és várakozólistán vannak. Máshol komoly gondot jelent az is, hogy nagyon nagy a Programból való kiesések aránya. Az elmúlt két óra során összeszedtük a sikertényezőket, és ezeket szeretném egy kicsit összefoglalni. Talán a legfontosabb az együttműködés. A Polgármesterrel az élén az Önkormányzat, a Kisebbségi Önkormányzat, a Munkaügyi Köz-pont Kirendeltsége, a térségfejlesztési szakemberek mind együttműködnek. Máshol gondnak látom azt, hogy a Kisebbségi Önkormányzat elzárkózik az együttműködéstől. Nagyon fontos, hogy pozitív példát tudjunk állítani a résztvevők, illetve a térség hátrányos helyzetű lakosai elé. Itt ez, ami nagyon fontos sikertényező, akik kint vannak a Programból, tényleg irigykednek, és nagyon szeretnének bekerülni. Ezek pozitív példák, és majd a végzettek elhelyezése, szerintem, még inkább megerősíti ezt a Programot. Nagyon jónak látom a szervező Önkormányzat hozzáállását és támogató szerepét. Nem régen részt vettem egy felvételi vizsgán, egy kiválasztáson, ami egy-két hete zajlott le és nagyon pozitív élmény volt a számomra is. Abszolút ambiciózus és elkötelezett jelöltekkel találkoztam, ami őszintén meglepett. Nem utolsósorban a programvezető személyét és egyéniségét emelném ki. Ezeket a sikertényezőket mindinkább meg kell erősítenünk, ugyanis nagyon kritikus szakaszába érkeztünk a Programnak, ahogy már elmondtuk, most kerültek a résztvevők szakmai képzésbe, és most jön az az időszak, amikor el kell helyezkedniük és tulajdonképpen ez a Program elsődleges célja. Köszönöm szépen, további sok sikert kívánok.

 

Lovasné Szemők Ildikó: Még annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy itt folyamatos egyeztetések folynak a potenciális munkáltatókkal, és nagyon jók a kilátások. Azt hiszem nagyon hasznos volt ez a mai nap, ahol megoszthattuk az elmúlt tíz hónap tapasztalatait. Kívánom, hogy az együttműködés a továbbiakban is ilyen szoros legyen. További sok sikert kívánok.

 

Majoros Tibor:

Szeretném megkérdezni, hogy kíván-e valaki hozzászólni. Amennyiben nem, szeretném megköszönni Önöknek, hogy eljöttek közénk. A Pest Megyei Munkaügyi Központnak, a Nagykátai Kirendeltség vezetőjének, a programvezetőknek, a Képző Intézetek vezetőinek, a vállalkozóknak, akik lehetőségeiknek megfelelően próbáltak a Program segítségére lenni. Hiszen csak-is együtt, összefogva, közösen dolgozva lehet sikeres a Program. Meggyőződésem, hogy az egy szempont lehet, hogy a helyi Önkormányzat hogyan áll a kérdés megoldásához, de ahhoz, hogy valóban előremutató és kiemelt eredményeket érjünk el, ahhoz valamennyiünk közös akarata szükséges. Örülök, hogy eljöttek. Valamennyiüknek kívánok jó egészséget és remélhetőleg egy idő múlva ismét hasonló kerekasztal-beszélgetésre kerül sor, ahol ismét elmondhatjuk véleményünket, tapasztalatainkat azért, hogy menet közben bekapcsolódó újabb településeknek  is hasznos tanácsadó útmutatást tudjunk adni. Előre szeretném megígérni Nagykátának, hogy amennyiben a Program ott is bevezetésre kerül, a magunk részéről maximális támogatást adunk. Köszönöm szépen.

(A kerekasztal-beszélgetést szerkesztette Szemes Zsuzsa.)

 

 

Szemes Zsuzsa programvezető vallomása

Divat manapság trendeket meghatározni, és megpróbálják belekényszeríteni a romákat is, holott a körülmények még erre alkalmatlanok. Talán húsz, de inkább harminc év múlva. Ha majd egy igazán demokratikus Európában élünk, ahol egy gazdanép sem fogja majd elnyomni a kisebbséget, azért, mert nem illik bele az általa megálmodott jogrendjébe, és nemzeti érdekeibe, ha majd mindegyik “aprónemzet” szabadon gyakorolhatja vallását, nyelvét, kultúráját, a hagyományait. Ha majd valóban megteremtődik a feltétel minden kis nemzet és csoport számára, ahol tanulhat, szabadon munkát vállalhat. Ha majd nem lesznek népeket elnyomó diszkriminációk. Ha, ha, ha… Ha évszázadok alatt hatástalanok voltak a környező országokban és hazánkban is a megsemmisítő és beolvasztó törekvések, amellyel igyekeztek mintegy felőrölni a vándorló életmódot folytató cigány törzseket: – a majd ugyanezen törekvéseket a mai sokszor álhumanizmusba burkolt trendek sem fogják “megoldani”.

A megoldás kulcsa, ha úgy tetszik, ez a Program, ami itt és most elkezdődött. Mert ez valóban integrálni fog. Ez lesz a jövő útja. De mivel “úttörő” jellegű, nem szabad abba a hibába sem esnünk, hogy azonnali csodás eredményeket várunk el. Éppen az “úttörő” jellegénél fogva, most kísérletezzük ki a gyakorlatban a hogyanokat és a mikénteket. Ahogyan az angolok mondják, a puding próbája az evés. Talán egy év múlva, ha összevetjük a nyolc helyszínen elvégzett munkák eredményét, lesz nyilvánvaló az, hogy melyik csoport dolgozott a legeredményesebben, és mi a sikerének a titka? Mit értek ez alatt?

 

A Program alfája és ómegája az előkészítés, a feltételek megteremtése, és a leendő Programosok kiválogatása. Bárkit nem szabad felvenni, csak azért, hogy meglegyen a létszám. Az adott helyen a Program sikere azon is múlik, hogy a programvezető mennyire ismeri a romák történelmét, kultúráját, szokásait, hagyományait. Jó, ha tudja azt is, hogy milyen nemzetségekhez tartoznak, s ezen belül milyen roma nyelvjárásban beszélnek. (Magyarországon 11 cigánytörzs és több mint 20 nemzetség él, és e nemzetségek mind más kultúrfokon állnak. A fő törzsek, (az oláh – vlah) és a nemzetségek, mivel több nyelvjárást is beszélnek, nem értik, kerülik és lenézik egymást, így “szabályos” kasztokat alkotnak.)

A programvezető személye pedig, ráteszi az i-re a pontot. Már sokat gondolkodtam azon, hogy milyennek is kell lenni a jó programvezetőnek? Először is legyen ember, ha már annak született, és úgy is viselkedjék. Legyen toleráns, bölcs, gyorsfelfogású és határozott. Legyen elkötelezett, munkájában tisztességes, és követhető. Morálisan legyen tiszta, és ez a tisztaság sugározzon ki a környezetére is. Szeressen, ha arra van igény, mert a romákat nem lehet nem szeretni. Egy kicsit legyen megszállott, mert e nélkül sem megy. Természetesen, legyen humora is. Mivel adódnak olyan helyzetek, hogy azt humor nélkül nem lehet elviselni, és akkor egy szívből jövő kacagás megkönnyítheti az ember életét. Ja, és néha csodákra is képes legyen. Ha már a csodáknál tartok, megemlítenék néhány esetet, amelyben, mint “csodadoktor” is jeleskedtem. Ennek az az előzménye, hogy Szabolcs három “nagy beteget” hagyott rám örökül. Íme, egy kis bevezető után az egyik.

A romák nem szeretik az egyhelyben való “ücsörgést”. Mindig mehetnékjük van, és rettentően unják azt, ha sokáig egy helyben kell rostokolniuk. Így van ez a “régiek” között is. Így nevezzük az elsőként felvetteket, akikkel már nagyon “elszállt a ló”. Vagyis semmiféle késztetést nem éreztek arra, hogy dolgozzanak. Már ismertek minden szál füvet, amit lekaszáltak és összegereblyéztek, minden szál virágot, amit locsoltak, és unni kezdték az egész Programot is, mert valami újra vágytak, valami változatosságra. Ezért menekülésképpen – nyár lévén – hetekre elmentek betegállományba. S az egész betegállományuk alatt maszekoltak valamilyen építkezésnél.

Így tett X úr is. S ezt csak véletlenül tudtam meg, és nagyon dühös lettem, amit persze nem mutathattam ki. Végül is mindent szabályosan csináltak, és szorgalmasan hozták kéthetente az orvostól az igazolást. Ekkor magánakcióba kezdtem. Munka után egyszerűen beállítottam X úr házába, ahol a felesége éppen palacsintát sütött és zsörtölődött a két kicsi gyerekével. Miután bemutatkoztam, elkezdtem dicsérni a két csöppséget, akik ott somfordáltak körülöttem, majd megjegyeztem, hogy milyen kár, hogy ez a két gyönyörű gyerek a télen fagyoskodni, de talán még éhezni is fog, mert a papának már nem lesz munkája. Az asszony majdnem elejtette a palacsintasütőt meglepetésében. – Hogy-hogy nem lesz neki munkája, mikor az Integrációba van? – kérdezte döbbenten. – Benne van, de csak holnap reggelig, mert már olyan sokat hiányzott, hogy emiatt kivágták... Tudja – hajoltam hozzá közelebb és bizalmaskodva suttogósra fogtam a hangom –, ma jött egy a telefon Budapestről és kiadták parancsba, hogy ha a férje holnap reggel se jelenik meg a munkahelyén, akkor ne is jöjjön többé, és mást kell a helyébe felvenni. Tudja maga, hogy egy helyett tízet is felvehetek, mert olyan sokan várnak a sorukra? – Tudom, tudom, de hát mit csináljak? – sopánkodott az asszonyka. – Nézze én azért jöttem el személyesen, mert tudom, hogy a kedves férje mennyire szereti a családját, hogy figyelmeztessem erre a veszélyre. Imádkozzon asszonyom, hogy a kedves férje holnapra valamilyen csoda folytán meggyógyulhasson! Ha kell, még én is bedobok egy ezrest a Szűzanyának! De azt is mondja meg neki, hogy soha senkinek nem mondhatja el, hogy itt voltam és figyelmeztettem a veszélyre. Ugye megígéri? Az asszony hálálkodva kísért ki a kapuig.

Másnap reggel hat óra előtt valóban megjelent X úr a munkakezdésnél, és halkan odasúgta nekem, hogy: – Köszönöm Zsuzsika néni, hogy figyelmeztetni teccett!

X úr azóta nem ment betegállományba. Néhány nap múlva pedig beiskolázásra került, a könnyűgépkezelői tanfolyamra.

 

A második csodatételem

Z úr is hasonló csodával gyógyult meg, aki szintén több hete volt már betegállományban. Kéthetenként ő is leadta az orvosi igazolást. Minden nap érdeklődtem felőle a nővérétől és a sógorától, akik szintén a Programban dolgoztak. Egyik sem tudott róla semmit. Ha a véletlen nem segít meg, soha nem tudok a rejtőzködési helyéről. Ugyanis Z. úr nem maszekolt. Otthon sem nyögött az ágyában, ahogy egy ilyen nagy betegnek illik. Akkor ugyan hol lehet napközben? Már többször is kerestem az otthonában, de mindig zárt ajtókra találtam. A véletlen pedig az unokahúga mamájától jött, aki sírva és átkozódva toppant be hozzám egy napon, hogy a lánya nem hallgat rá, és tudom-e azt, hogy nem egy ABC-ben gyakorolja a szalámi szeletelést, hanem egy kocsmában, egy kuplerájban van gyakorlaton?!

Néhány percig nem kaptam levegőt, de közben kezdett megvilágosodni az elmém. Igaz, elég későn. Rádöbbentem, hogy N. kisasszony azt állította a képző Iskola igazgatójának, hogy én nem engedem őt az iskola által kijelölt gyakorlóhelyre menni. Nekem pedig azt lódította, hogy az iskola igazgatója jelölte ki a számára ezt a gyakorlóhelyet itt Tápiószelén. Ekkor kézen fogtam N. kisasszonyt, és együtt elmentünk a kérdéses gyakorlóhelyre egy Presszóba. Ahogy beléptem, egy bárszéken félig ülve, félig állva Z. urat láttam, ahogy a bárpultra támaszkodva élénk csevegésbe merült el egy igen dekoratív fiatal roma hölggyel. Nagyot köszöntem Z. úrnak, aki meglepetésében majdnem leesett a bárszékről. – Á, szép jó napot Z. úr! Mennyire örülök, hogy ilyen ragyogó színben láthatom. Remélem, hogy meggyógyult, és holnap reggel hat óra előtt öt perccel tiszteletét teszi a munkahelyen is. – Majd megkértem, hogy várjon meg, amíg elintézem itt a dolgom. Miután tisztáztam az üzletasszonnyal is a félreértéseket, az asztalomhoz intettem Z. urat. Mondtam neki, ha holnap nem jön dolgozni, akkor többé ne is jöjjön, és ez azt jelenti, hogy sajnos meg kell válnunk egymástól. – De Zsuzsika néni! Én nagy beteg vagyok! Nekem meszesedésem van. És fájnak az izületeim, például itt a vállamban…– kiáltott fel döbbenten. – Tudja, a maga helyében nekem is fájna a vállam, ha ennyi ideig támasztanám valahol a bárpultot. Időnként támaszkodjon a baloldalára is, és akkor kiegyenlítődik a gerincterhelése. Tanácsoltam neki, és megmutattam, hogyan tegye. Z. úr szóhoz sem tudott jutni, majd egyszerre kitört belőlünk egy jóízű kacagás, amitől mindketten feloldódtunk. Természetesen Z úr másnap pontosan megjelent a munkahelyén. Azóta ő is Nagykátára jár a könnyűgépkezelői tanfolyamra, és remélhetőleg targoncavezető lesz.

 

A harmadik csodatételem.

A harmadik “örökségem” L. kisasszony, aki a betegségét családi-hagyományként hozta magával, és igen szépen kamatoztatta mindaddig, amíg átvettem a program vezetését. Azért hangsúlyozom ki, hogy hagyomány, mert szó szerint az. Édesanyja ugyan analfabéta, de ennek ellenére igen értelmes és intelligens asszony, aki hosszú éveken át abból élt, és még teszi mind a mai napig, hogy halálos betegnek tetteti magát. Mindenkinek azt hajtogatta, hogy halálos rákbeteg. Persze mindenki úgy segített neki, ahogy csak tudott. L. kisasszonynak is így sikerült bekerülni a Programba, hogy a Mama besírta magát Szabolcsnál, hogy: “– Ő úgyis nemsokára meg fog halni. A lányának, akinek az a leghőbb vágya, hogy ápolónő lehessen, fogja majd őt ápolni a halálos ágyán, a halála után pedig neki kell majd felnevelnie a négy éves kishúgát. Így került be L. kisasszony a Programba. Aztán Szabolcs egy napon azzal állított be hozzám, hogy most mit is csináljon, mert kiderült, hogy L. kisasszony ötvenszázalékos debil, de nem csak ő, hanem még a két húga is! Ekkor elbeszélgettem a mamával, aki nagy bizalmasan elárulta, hogy egyik lánya sem hülye, de ha így több családi-pótlékot kaphat az ember, mint egy normális gyerekre, akkor miért ne használná ki? El kellett ismernem, hogy a mama egy zseni! Aki írástudatlan létére ilyen joghézagokat felismer, és ki tudja használni, az megérdemli a talált pénzt! Csakhogy időközben felnőttek a lányok. És csak L. kisasszonynak van meg a nyolc általános iskolai végzettsége. Menet közben az is kiderült, hogy L. kisasszony tudásszintje szinte a nullával egyenlő. Így rám várt az a nemes feladat, hogy egész nyáron, amíg képzésbe nem ment, én csiszolgassam a tudását. De addig a napig Szabolcs, én, és a munkavezetők megszenvedtük L. kisasszonyt! Amikor kint kellett volna dolgoznia, elájult, mert “allergiás” a napra. Hozta is a frissen beszerzett orvosi igazolást. S, hogy ne kapjon napszúrást, Szabolcs néhány lány kíséretében az Iskolába küldte takarítani, mint említette volt, majd itt a lányok milyen jól fogják L. kisasszonyt motiválni! Nem motiválták. Sőt, itt is lépten-nyomon elájult, és soha nem dolgozott egy percet sem. Már senki sem akart vele dolgozni. Szabolcs egyik munkacsoportból áttette a másikba, de hamarosan ott is mindenki szabadulni akart L. kisasszonytól, aki fizetéskor csodálatos módon mindig meggyógyult. Közben Szabolcs elment, és így maradt rám L. kisasszony.

Sokat törtem a fejem, hogy miként oldhatom meg ezt a kellemetlen helyzetet, mert már senki sem akart a hölggyel egy csoportban lenni, és helyette is dolgozni. Ekkor eszembe jutott Eráni, az egyik fiúunokám, akit, mint elsőszülöttet a családban, rettentően elkényeztették. Ha valami nem tetszett neki, egyszerre csak lecsapta magát a földre, és ordított, ahogy a torkán kifért, egészen addig, amíg nem teljesítették neki minden kívánságát. Egyszer nálam nyaralt, s már az első napon “bemutatkozott”. Amikor a nappaliban fetrengve megkezdte a nagy “műsort”, nem szóltam hozzá semmit, csak kimentem a konyhába és egy kancsó hidegvízzel tértem vissza, amit habozás nélkül az arcába loccsantottam. Még a száját is elfelejtette becsukni döbbenetében, mikor azt mondtam neki. “– Én a szobámban leszek. Ha már úgy érzed, hogy normális hangon is tudsz velem beszélgetni, akkor bejöhetsz. De mielőtt belépnél, légy szíves kopogj, ahogy illik.” – Ezzel magára hagytam. Néhány perc múlva halk kopogás kíséretében megjelent Eráni, és egy törölközőt kért. Adtam neki. Ettől kezdve megtanult viselkedni, és nem alkalmazta többé velem szemben az érzelmi zsarolást. Amint egyszer megint megfeledkezett az illemtudásról, és ledobta magát a földre, csak annyit mondtam. – Biztos megint nagyon megszomjaztál, hozok neked egy kancsó vizet. – Jaj, Nagyi, hát veled már viccelni se lehet?! – kiáltott fel, és a nyakamba vetette magát. Tehát, ha Eráni hisztériáinál is bevált a hideg víz, akkor L. kisasszonynál is hatásos lehet.

E gondolat után behívattam a két munkavezetőt, és egy hölgyet, akiről tudtam, hogy rettentően pletykás, és kijelentettem, hogy a csoportvezetőknek kötelességük minden nap egy vödör vizet magukkal vinni arra a helyre, ahol L. kisasszony dolgozik. S amint L. kisasszony elájulna, azonnal öntsék nyakon, majd nyomjanak a kezébe egy söprűt is, hogy legyen mibe kapaszkodnia, és mivel dolgoznia. Szóhoz sem jutottak a meglepetéstől, de hát a parancs az parancs! Örömmel mondhatom, hogy L. kisasszony egyetlen egyszer sem ájult el! A beígért vödörnyi hideg víz teljesen meggyógyította. Sőt, szerencsésen felvételizett Ceglédre ABC-eladói tanfolyamra, ahol reményeink szerint 2004 februárjában sikeres vizsgát fog tenni.

 

Amint az adatokból is kiderült, nagyon nagy sikere van a romák között a Programnak. Sokan vannak tartalék listán és várják, hogy mikor kerül rájuk a sor. A vonzó dolgok egyike, maguk a Programosok viselkedése, amit lehet utánozni és irigyelni. Amikor megnyílt tavasszal a főtéren a Fehér Akác nevű vendéglő és presszó, annak teraszán csak a roma Programosokat lehetett látni, amint munka után ünneplőbe öltözve múlatták az idejüket. Na, de hogy! Azt látni kell! A szépen felcicomázott hölgyek és fiatal urak, akik szintén a legújabb divat szerint öltözködnek, egyik kezükben egy szál füstölgő cigit, a másikban pedig a mobiltelefonjukat szorongatták, és fecsegtek önfeledten. (Igaz később kiderült, hogy egyikben sem volt használható kártya, de akkor is hatalmas “műsort” adtak elő!) Időnként szívószállal bele-belekortyolgattak a colájukba, és eszegették a hamburgerüket a lehető leglassabban, hogy minél tovább tartson az élvezet. Miközben bentről bömbölt a gépzene. Minden mozdulatuk öntudatot, magabiztosságot és erőt sugallt, s azt, hogy ők mennyivel különbek a többinél! Az arra járó roma társaiknak ez a látvány volt maga a Kánaán! Persze, hogy irigykedtek és ők is szerettek volna bejutni. Mondhatom azt is, hogy minden áron. S hogy mennyire mindenáron, erre itt a következő kis történet, amely szívszorítóan tragikomikus.

Egy fiatal roma hölgy keresett fel, azzal a szándékkal, hogy vegyem fel őt is a Programba. Megkérdeztem, hogy hány osztályt végzett, mire ő hatot mondott. Hozza be a bizonyítványát, kértem. Az elkallódott a költözésnél – mondta. – Sajnos akkor nem vehetem fel. Csak akkor, ha látom a bizonyítványt. Kérjen egy másolatot az iskolából – ajánlottam neki. Másnap ismét megjelent és kissé zavartan mondta, hogy mégis előkerült a bizonyítványa, és át is nyújtott kettőt. Percekig tanulmányoztam a bizonyítványokat és nem hittem a szememnek.

– Azt mondta, hogy hat osztálya van.

– Úgy emlékszem, de az is lehet, hogy öt…– mondta zavartan.

– Sajnos még annyi sincs.

– Hogy-hogy, amikor legalább öt évig jártam az iskolába!

– Hát, ha úgy számolom, hogy három év kellett az első osztály elvégzéséhez, és kettő a második osztály elvégzéséhez, akkor valóban öt évet járt az iskola épületébe. De ez sajnos kevés.

– Nem értem, hogy engem miért nem vesz fel, amikor pontosan tudom, hogy kiket tanított már meg írni és olvasni, és ők már szakmát mentek tanulni Ceglédre!

– Kérem, értse meg, hogy két osztállyal nem lehet senkit se felvenni. A minimum a hat osztály. Esetleg tegyen magánvizsgát…– ajánlottam neki.

– De hát én már évek óta magántanuló vagyok, és mindig megbuktatnak, és iskola nélkül dolgozni se vesznek fel. Mondja meg, mi lesz így velem?! – sírta el magát.

 

Néhány nap múlva az iskola igazgatója mesélte nekem, hogy amikor a magántanulók év végi vizsgájára került a sor, az egyik osztályterembe beült egy cigánylány. A tanárnő kolléga nem ismerte, és megkérdezte tőle, hogy hányadikos vizsgára jött? A lány azt felelte, hogy a hatodikból akar levizsgázni. A tanárnő többször is átnézte az összes listát, de a lány neve sehol sem szerepelt. De azt kinyomozta, hogy csak két osztálya van. Ekkor a lány sírva könyörgött, hogy vizsgáztassa le hatodikból, mert ő csak így kerülhet be a Roma Programba! Nem gondoltam volna, hogy ez a Program ilyen népszerű lesz a romák körében! – mondta az Igazgató Úr.

 

Sokáig a fülemben csengett a lány kétségbeesett kiáltása, hogy: – Mi lesz így velem?! Ekkor döbbentem rá, hogy neki is éppúgy joga van a tanuláshoz, mint bárki másnak. S jó lenne valamilyen lehetőséget találni a sok fél-analfabéta társa számára is. Sőt, lódult meg a fantáziám, belőlük kellene kinevelni a következő Programosok új generációját, a “folytatást”, és akkor hátha tovább folytatódhatna itt Tápiószelén a Program!

Áttanulmányoztam a jelentkezők listáját, a tartalékosokét, és azokét, akik a kevés osztályuk miatt még a tartalékba se kerülhettek be. Felkerestem e gondolatommal a Kisebbségi Önkormányzat elnökét is és a munkatársakat is, hogy segítsenek összeállítani a névsort. Az eredmény lesújtó volt. Sok 1,-2,-3,-4,- magántanuló, akik elég sajátságos módon lettek magántanulók. Vagyis deviáns viselkedésük miatt behívatta őket az igazgató bácsi, és kijelentette, hogy: “– Édes fiam, (lányom), holnaptól nem kell iskolába járnod, magántanuló leszel, és majd értesítünk, hogy mikor gyere be vizsgázni.” Hát, persze, melyik gyerek nem örül annak, hogy nem kell iskolába járnia, ahol csak kudarcok érik nap-mint-nap?! Csakhogy a korai öröm után jön az üröm. Ugyanis soha nem vesz azontúl könyvet a kezébe, és így természetesen le is marad. Az évek közben telnek, de ő a fiatal kora ellenére dolgozni se mehet, iskolába se mehet, mert oda meg már túlkoros lett! S csak teng, leng, cselleng egész nap, mert nincs semmi dolga, semmi célja! El lehet képzelni, hogy ilyen szellemi sivárságban felnövő gyerekekre milyen jövő vár. S most, kellene megfogni őket, megadni számukra is a lehetőséget a tanuláshoz, a felemelkedéshez. Most, amikor már ők is más példát látnak maguk körül, amikor már ők is akarják a változást!

Ilyen gondolatokkal kerestem meg Lovasné Szemők Ildikót a PMMK Nagykátai Kirendeltség vezetőnőjét, aki azonnal vette a lapot, és szervezkedni kezdett. Jött is tőle a megoldás, s a kulcsot a kezembe is adta. Ha összeszedek legalább 15 főt, akiknek meg van a hat osztálya, akkor itt Tápiószelén elvégezhetik a hiányzó 7-8. osztályt, és még pénzt is kapnak érte, kb. 20 ezer forintot, s aki utazik, annak még 90 százalékos költségtérítést is adnak.

Úristen, micsoda nagy lehetőség! – gondoltam.

Azt hiszem, abban a pillanatban madarat is lehetett volna velem fogatni, annyira boldog voltam, hogy mégis van megoldás. Szerveztem, jöttem, mentem, felkerestem otthonukban a leendő hallgatókat és győzködtem. Úgy próbáltam vonzóvá tenni számukra a tanulást, ha sikeresen levizsgáznak, akkor ők is bekerülhetnek a Programba. A nagy rohangálás és győzködés ellenére is csak tizenkét személyt tudtam megnyerni ez ügynek. Ekkor az az ötletem támadt, hogy felveszem a kapcsolatot a nagykátai Kisebbségi Önkormányzat elnökével, hogy segítsen ki néhány tanulni vágyó romával. Ő is nagy örömmel állt az ügy mellé, és azonnal telefonálgatni kezdett. Közben elérkezett a nagy nap, amikor is Lovasné Szemők Ildikó asszony várta a Budapestről érkező kollégát, aki elbeszélgetett volna a leendő “iskolásokkal”. Azért mondom, hogy kellett volna, mert Tápiószeléről egyetlenegy roma se ment el, és a mundérbecsületét megvédve Nagykátáról egy roma ment el –, de annak is csak három osztálya volt. Ez volt az első igazi leégésem, s bevallom, hogy elbőgtem magam szégyenemben.

Felelősségre vontam az egyik hölgyet, hogy miért nem ment el jelentkezni, amikor az anyja életére is megesküdött!

– El is indultunk mink Zsuzsika néni, de Farmoson a kalauzok lelöktek minket a vonatról, mert nem volt jegyünk! Tudja maga, hogy milyen érzés harminc fokos melegben, tűző napon gyalogolni a sínek mentén hazafelé?! – és elsírta magát.

A tanulságot mindig le kell vonni, hogy a hibákat kijavíthassuk. Íme az eredmény:

1. Ezért a felzárkóztató iskolai tanfolyam részvételéért a leendő hallgatók csupán 20 ezer forintot kaptak volna, (plusz 90%-os utazási kedvezményt, akik Nagykátáról jöttek volna.)

2. “Az” nem “ez a Program”, ahol fejenként 50 ezer forint bruttót kapnak a résztvevők, ezért sem volt olyan vonzó. Így többen úgy érzeték, hogy becsapták őket! De ők nem hagyták magukat!

3. Rossz volt az időpont. A beiratkozás a hónap közepére esett, és ilyenkor már senkinek nincs pénze. A romák többségének csak minden hónap elseje körül van pénzük, mert ekkor lehet felvenni a családi pótlékot és a különböző szociális segélyeket, és az ezt követő két-három napban már csak kölcsönökből élnek. (Ezért nem sikerült megvenni a vonatjegyet sem Nagykátáig.)

4. Virrasztás volt. Az egyik rokon meghalt, és amíg el nem temetik, az 4-5 nap, addig a napig éjjel és nappal a halottas háznál tartózkodnak, így búcsúztatják el a megboldogultat. S ezen nem részt venni, az maga a kiközösítés, s ekkora nagy bűnt senki sem venne magára.

5. Uborka szezon volt. Valóban. Ekkor szedték a határban a Nagykőrösi Konzervgyár részére az uborkát, és mint idénymunkások, napi 3-4 ezer forintot is meg tudnak keresni.

6. Rossz korosztályt céloztam meg. Tapasztalataimból is kiderült, hogy a legtöbb “baj” a fiatalokkal van, akiknek még nem volt igazi munkahelyük. Ők általában mindent azonnal és lehetőleg a legkevesebb erőfeszítés nélkül szeretnék megszerezni, természetesen a legjobb bérezés mellett. Ha nem dől a “lé”, akkor már nem is érdekli őket. Ezért is jobbak azok az “öregek”, akiket már megtaposott egy kicsit az élet, kipróbálták, hogy milyen is az a kiszolgáltatottság, a létbizonytalanság. Akiknek egy-két gyerekről, feleségről és a rokonság többi tagjáról is gondoskodni kell. Ők már nyugalomra és létbiztonságra vágynak. (Tapasztalatból tudom, hogy ők a legtörekvőbbek, a legszorgalmasabbak és a legjobban motiválhatók.)

 

Itt még szeretném megemlíteni azt a keserű tapasztalatomat is, hogy amíg a romáknak ez a Program a felemelkedést, az emberi öntudatot, addig egy magyar számára a lecsúszás netovábbját jelenti! Mármint a közmunka! A magyarok nem szívesen mutatkoznak “utcai” munkákon a romákkal együtt, mert mit szólnak a rokonok, az ismerősök?! Az ő fogalmaik szerint ilyen alantas munkát csak cigányok végezhetnek! Ilyenkor mindig felteszem a kérdést: Mi számít jobban? A mindennapi kenyér, vagy a büszkeség?

A programvezető legyen egy kicsit pszichológus is, mert sokszor a legelképesztőbb kérdésekkel lepik meg az embert, és arra bizony megoldó jellegű választ kell adni. Az, hogy a nők válogatás és minden szégyenérzés nélkül elmondják az összes gondjukat-bajukat, természetes. De a roma férfiak mindig zárkózottabbak, szemérmesebbek, főleg, ha intimszféráról van szó. Ezért is lepett meg, amikor egy középkorú roma férfi megtisztelt a bizalmával. Igaz, percekig küzdött a zavarával, míg végre kimondta, hogy a felesége menekül előle. Nem akar vele az ágyban “úgy” lenni.

– Úgy tudom, hogy a felesége csak néhány hónapja szült.

– Igen és vágták is…

– Na, látja, hát ezért menekül!

– Nem értem…

– Magának, mint férfinak melyik a legérzékenyebb pontja?

– Hát a…, hát a….

– Mondja ki nyugodtan, hogy a tojása! Na, most képzelje el, ha magát naponta többször tojáson rúgnák! A felesége legérzékenyebb pontja meg éppen ott van, ahol szülés közben vágták, aztán meg varrták. Most már el tudja képzelni, hogy mit érezhet szegényke, ha maga “úgy” közeledik feléje?

– El. De hát most mit csináljak, ha nekem meg kedvem lenne hozzá?

– A női test olyan mint egy hangszer. Tanuljon meg játszani rajta…

– Mit csináljak? Játsszak?!

– Pontosan! Most már jó idők vannak, vegyen egy üveg bort, vagy amit szeret a felesége, fogjon egy pokrócot és menjenek ki az erdőbe, és játsszanak…

Már régen elfelejtettem az egész beszélgetésünket, amikor néhány hét múlva ismét megkeresett, és boldogságtól ragyogó arccal újságolta:

– Képzelje el, hogy jobban szól, mint a száztagú Rajkó zenekar!

– Micsoda? – kérdeztem döbbenten.

– Hát a feleségem hegedűje! Maga mondta, hogy tanuljak meg rajta játszani! És hát, azóta is szépen szól!

 

Vannak olyan helyzetek is, amikor a Programosok elbizonytalanodnak, főleg nem bírják elviselni a váratlan fordulatokat. Például, amikor elérkezik az idő, hogy képzésbe kell menni, vagy amikor előtte valamilyen felvételi procedúrán is keresztül kell esni. Ekkor ott, és velük kell lenni a programvezetőnek. Nem kötelező, de én mégis megteszem. Együtt utazok el velük a képző iskolába, és jegyzetelek helyettük, mert ők a cigijükön kívül soha nem hoznak papírt vagy tollat magukkal, hiába figyelmeztetem őket jó előre. Az, hogy én ott vagyok velük, az életük nagy sorsfordulóján és “fogom a kezüket”, az nekik lelki tartást ad. Szeretnek és tisztelnek, s ez nekem elég…

Néha érnek kudarcok, amik nagyon megviselnek, de ennek ellenére imádom a munkámat. Azt hiszem, hogy életem egyik legértelmesebb, legérdekesebb és legszeretetteljesebb munkáját végzem. Nekem való. Magamról még csak annyit, hogy 54 éves vagyok. Most érzem magam szellemileg a csúcson, tele vitalitással, erővel, élettapasztalattal. Kíváncsiságom az új megismerésére még mindig határtalan. Szívesen tanulok, rengeteget olvasok, és minden érdekel, ami emberi, és ami előrevisz. Ezért is hiszek ebben a Programban, habár nem lesz könnyű a megvalósítása, mert a legragyogóbb elméletek is megbukhatnak a gyakorlatban. Mégis, meg vagyok győződve arról, hogy ez a jövő útja.