A Magyar Művelődési Intézet (MMI) a Határmenti Együttműködések és Fejlesztések Fóruma Egyesülettel (HEFF) együttműködve néhány év óta intenzíven foglalkozik a közvetlenül a határmentén lévő települések, intézményeik, civil szervezeteik és vállalkozóik a határ túloldalán lévő ország hasonló helyzetében lévő településeinek, intézményeinek és civil szervezeteinek koordnációjával. Uniós csatlakozásunk küszöbén, a várható pályázatokra tekintettel az látszik célszerűnek, hogy az eddig központosított, tehát Budapestre centralizált szervezetnek a határmenti tájakon is megalakuljanak a testvér-szervezetei. Egy a román-magyar határmenti fejlesztésekkel foglalkozó új, regionális egyesület létrehozása céljából találkoztak 2003. november 27-én Létavértesen a román és magyar határmenti települések hivatalosságai. Az összejövetelen a francia-német határ-menti együttműködés modellértékű példáját bemutatva előadást tartott Raymond Schneider, a Francia-Német Ifjúsági Iroda (Office Franco-Allemand pour la Jeunesse) munkatársa, majd folyóiratunk számára készítettünk vele interjút.
– Szeretettel köszöntöm az intézetünk Szín-Közösségi művelődés című folyóirata nevében. Megkérdezhetem, hogy érzi-e az összejövetel hasznosságát?
– Amikor ide érkeztem, tudtam, hogy nagyon sok dolog és közös tennivaló lesz. Egy hete vagyok itt, és az elmúlt egy hét történései nagyon érdekeltek, ugyanakkor nagyon felkavartak. Tudtam, hogy problémák vannak ebben a régióban, de nem vártam, hogy ennyi probléma lesz. Az ittlétem célja határmenti együttműködések kiépítése. Ezen a területen már elég sok tapasztalattal rendelkezem, és ismerem a problémát, hiszen Elzászban is van nemzetiségi kisebbség. Évek óta dolgozunk a határmenti együttműködések kiépítésén Elzász és a szomszédos németországi régió között, de soha nem tudtam elképzelni, hogy Magyarországon ilyen sok probléma van. A leginkább az hatott meg, és az gondolkoztatott el, amikor ittlétem második napján találkoztam két hölggyel, akik úgy fordultak hozzám, hogy szinte segítségért kiáltottak felém. Ez nagyon felkavart. Úgy gondolom, hogy az ittlétem és az abból azután következő együttműködésünk mindenképp hasznos lesz.
– Azt szabad megtudni, hogy ez a két nő melyik területről volt, hogy csak a problémát érzékeljem?
– A két hölgy Magyarország északi részéről jött, az Ipolyságból, tehát a szlovák területről. De volt egy úr, aki pedig bemutatta az útlevelét, benne az új vízumot. Ő Szerbiából, a Délvidékről jött. Nagyon meghatott.
– Mit gondol, azzal, amit a francia-német határ mentén eddig végzett és tapasztalt, valóban lehet itt nálunk kezdeni valamit? Vagy esetleg úgy érzi, hogy az ott egy sokkal polgárosodottabb társadalom ahhoz, hogy át lehetne a tapasztalatait ide ültetni?
– Azt hiszem, hogy egy ilyen határmenti együttműködés kiépítése nem a társadalom fejlettségén vagy polgárosult mivoltán múlik, hanem sokkal inkább az emberek akaratán. Nálunk már tíz éve létezik ez az együttműködés, van tapasztalatunk, ez előnyt jelent. Ezen tapasztalatunk birtokában tudunk a magyaroknak segíteni. Hiszen Magyarországon is van már kezdeményezés a határmenti együttműködésekre. Tehát nem a nulláról kell indulni. Nagyon érdekes, hogy a két hölgy, akikről már az imént szóltam, szinte úgy fordult hozzám, mint hogyha azt akarták volna, hogy egy varázsütéssel segítsek rajtuk. Pedig ennek nem így kell történnie. Nagyon sok időre van szükség az együttműködések kiépítéséhez. Elzászban is évtizedek alatt értünk el ide. Talán a mi segítségünkkel Magyarországon majd gyorsabb lesz ez a folyamat, és nem lesz szükség ötven évre. Amire elkerülhetetlenül szükség lesz, az a türelem. A magyarországi és az európai intézményrendszer, valamint a politikusaink tudnak minket abban segíteni, hogy minél hamarabb kiépülhessen a határmenti együttműködés.
– Beszélgetésünk fő tárgya ez lehetne, ha mesélne nekünk azokról az évtizedekről, amik alatt kialakult a mai helyzet. Megkérem rá!
– A második világháború végétől, az 1940-44 közötti történések következtében Elzász és a szemközti német régió, Baden Württenberg között egy éles szakadék keletkezett. 30 éven át semmi nem történt a két régió között, hacsak nem az, hogy az elzásziak Németországba jártak át dolgozni különböző okok miatt. A nyolcvanas években kezdődött az első félénknek mondható kapcsolatfelvétel, amely aztán fokozatosan fejlődött, mígnem aztán hivatalos útra terelődött. Az Európai Unió INTERREG nevű programja indította útjára a határmenti együttműködéseket. Pénz van arra, hogy együttműködés és kapcsolat jöjjön létre a két régió adminisztratív szintjén. A városok, a fiatalok és a sportolók kezdtek kapcsolatokat kiépíteni egymással. A kapcsolatfelvétel az első fázisban erőltetett, kényszeredett volt. Most azonban már mindenki szívesen vesz részt az együttműködésben. Nem a pénz motivál többé, hanem az egymás felé való nyitottság, hogy együtt építsünk valamit.
– Kérem, mondja el, mi az, ami nem volt, és most van, kézzelfoghatóan. Tehát mit jelent ez az együttműködés? Milyen intézményeket, épületeket, kapcsolatokat? Beszéljen mindenről, ami kialakult, s ami által érzékelhetővé lesz, mi is az, ami egy határmenti együttműködés során létrejön!
– Mielőtt erre a kérdésre konkrét feleletet adnék, szeretnék még az előzőkhöz egy kiegészítést tenni. Nagyon fontos, hogy együttműködésünket az INTERREG nevű uniós program pénzalapja ösztönözte, és gyakorlatilag az is hozta létre. Az INTERREG, a határmenti együttműködések európai programja, 1990-ben jött létre. Az első kísérleti programja a PAMINA volt, amely három északi régiót foglalt magában: PAlatinat, MIttlerer Oberrhein és Nord Alsace. Jelenleg az INTERREG III-as program fut, amelyik 2000-ben kezdődött és 2006-ig tart. (INTERREG I 1990-1993, INTERREG II 1994-1999). Az uniós programon és az általa biztosított forrásokon kívül volt egy másik ösztönző erő: a mindennapok realitása, a mindennapok tapasztalata, hiszen azt láttuk, hogy szükséges az együttműködés, a közös munka. Például, hogy a környezetvédelmi problémákat meg tudjunk oldani. Hiszen a zajszennyeződés, a különböző légszennyeződés nem áll meg a határokon. Tehát arra volt szükség, hogy közösen dolgozzunk ki területfejlesztési koncepciót, környezetvédelmi terveket, és közös gazdasági kapcsolatokat építsünk ki egymással.
Hogy visszatérjek a kérdésre, nézzük a konkrét kezdeményezéseket és eredményeket. Azt tudni kell, hogy gyakorlatilag most már nem létezik határ a két régió között. Az első példám az a határmenti népfőiskola lenne, amit három város közelségében, a Rajna mentén hoztunk létre. A célunk az volt, hogy az azon résztvevő németek és franciák megismerjék egymás kultúráját, egymás életmódját, és megtanulják egymás nyelvét. A Rajna partján, a két régió találkozásánál kiépítettünk egy ökológiai parkot, amelyben egy múzeumot állítottunk föl, szintén ökológiai témában, s egy kerékpárutat építettünk ki. Ezt a tervet a németek és a franciák együtt fogalmazták meg. Közösek a területfejlesztési projektjeink is. És a fiatalokat is törekszünk minél jobban bevonni a határmenti együttműködésekbe. Nyaranta környezetvédelmi táborokat szerveznek a fiatalok: régi, lepusztult várromokat takarítanak ki, és próbálnak újjáépíteni, vagy erdei ösvényeket tesznek rendbe. A tábor pénzügyi fedezetét a PAMINA biztosítja, a szervezését pedig egy francia és egy német ifjúsági ház. A közös együttlétnek nemcsak a környezetvédelem a célja, hanem az, hogy ezek a fiatalok együtt lehessenek, együtt tölthessék el szabadidejüket, megismerhessék egymást. Az évközi együttlét kialakítására, kiadtak egy szabadidős útlevelet, amelyet igénybe vehetnek mind a svájci – mert az együttműködés Elzász déli részén érinti Svájcot is –, a német és a francia fiatalok. Ez azt jelenti, hogy a fiatalok különböző sport-, kulturális és szabadidős-tevékenységeken vehetnek részt egymás országában. Például egy német fiatal eljöhet a francia részre judo-tanfolyamra, a francia fiatal elmehet Németországba sakkozni, vagy éppen a svájci jöhet valamelyik másik két országba táncolni. Nagyon olcsón ki lehet váltani ezt az útlevelet, amely segítségével így kölcsönösen lehet tanulni egymástól.
Egyéni cserék kialakítására léteznek közvetítő irodák és szervezetek. Ha egy német fiatal keres például francia levelezőpartnert, akkor ez az iroda segít neki abban, hogy érdeklődésének és korosztályának megfelelően találjon valakit. De ugyanúgy, ha egy francia család szeretne megismerkedni egy német családdal, akkor ez az iroda segít a partnercsalád megtalálásában.
– Az iroda európai uniós pénzből működik? És még milyen egyéb irodák léteznek?
– Az említett iroda most már nem európai uniós pénzből működik. Ugyanis az európai uniós támogatást egyszer lehet csak elnyerni. A PAMINA létrehozásához az Európai Unió ötven százalékkal járult hozzá. Ötven százalékot a németeknek és a franciáknak kellett fizetni, huszonöt-huszonöt százalékos megosztásban. Ez az egyszeri finanszírozás elegendő volt két-három évre, de most már helyi pénzekkel kell megoldani a határmenti együttműködést.
– Az egyszeri pénzzel, ami három évre volt elég, tehát olyan tevékenység alakult, ami hiányzott volna az embereknek és a térségnek, s ezért van az, hogy a további finanszírozást felvállalta a helyi francia és német kormányzat? Mert felmerül az emberben még az a kérdés is, hogy talán a határmentén, egy európai unió által támogatott két-három évben talán még annál is aktívabb az élet, mint talán Franciaország más részén?!
– Két-három év múltán, miután megszűnt az európai uniós támogatás, a két régió vette át a finanszírozást. Mert úgy gondolták, hogy az elindított folyamatot fontos folytatni. Tíz évvel ezelőtt azok, akik most támogatják a határmenti együttműködést, mind Párizs, mind Strasbourg, még nem is gondoltak erre a kezdeményezésre. Mivel bebizonyosodott, hogy fontos, és értelme van az együttműködésnek, ezért ma már támogatják. És ez egy hatalmas előrelépés.
– Konkrétan megkérdezném, hogy elképzelhető, hogy egy ilyen európai unió támogatta helyen, tehát a határmenti vidéken, elevenebb, fejlődésképesebb az élet, mint Franciaország más területén?
– A kérdésre igent válaszolhatunk. De azt kell tudni, hogy mind a két szóban forgó régió, tehát mind Elzász, mind pedig a Baden-Württenberg-i tartomány, már korábban is nagyon fejlettek voltak. Mind kulturális, mind gazdasági szinten, a két ország többi régióihoz képest. Tehát a legfejlettebb régiók közül valókról van szó. Az európai uniós támogatás tovább segítette fejlődésüket, de inkább már a határmenti együttműködések területén. Például a határmenti együttműködések keretében létrehoztak egy közös múzeumi belépőt, amellyel a régióban található 150 múzeumba lehet ellátogatni. Ez így a világ egyik legnagyobb múzeuma.
Visszatérve a területfejlesztésre, szeretnék bemutatni néhány konkrét projektet. A déli részen, tehát Svájc, Németország és Franciaország találkozásánál egy nemzetközi repülőteret hoztak létre (Bázel). Ez az Unió ösztönzésének eredménye volt, de a helybeliek akarata is mozgatta a tervet. A területfejlesztéshez tartozik még a közlekedés fejlesztése, a városok összekapcsolása. Például Strasbourg és a szomszédos német város, Kehl összekötése egy olyan villamos által, amelyik tulajdonképpen a két városból egyet hoz létre.
– Ezt helyi pénzből tudták megvalósítani vagy ez is európai uniós pénzekből ment?
– A pénz helyi pénz volt, de a kezdeményezést, az ötletet és a lendületet az Európai Uniótól kaptuk. Az EU egyik célkitűzése, hogy a két város, Strassbourg és Kehl egy közös uniós városi körzetet alkosson. A lényeg, hogy – uniós pénzzel vagy anélkül – mindkét részről megvan a közös akarat, hogy közösen dolgozzunk.
– Nem fárasztaná-e, hogy a három Rajna melletti városról egy kicsit részletesebben beszéljen? Megtenné-e?
– A PAMINA (1989) az első európai uniós projekt volt a határmenti együttműködésekre, de ez csak az északi régiót érintette. A sikert látva, a határmenti együttműködést kiterjesztették a déli területekre is. Így most már egész Elzászt érinti, benne két francia megyét. Később a svájciak is csatlakoztak. Az elzászi és baden-württenbergi együttműködés élén a Felső-Rajnai Tanács áll. Ez a tanács koordinálja a projektet, kapja a pénzt és osztja szét.
– És Ön személy szerint is részt vesz ebben a munkában?
– Személyes elkötelezettségből veszek részt a határmenti együttműködésekben. Ennek két oka van: az első, de ez nem fontossági sorrend, hogy húsz éve a nemzetközi kapcsolatok területén dolgozom, ezen belül is a francia-német együttműködés területén. Egészen a nyugdíjazásomig a munkám abból állt, hogy kapcsolatokat építettem ki Franciaország és Németország között. A cserékben jómagam nem vettem részt. Én a kapcsolat megszületésében és létrehozásában segítettem, a pénzügyi támogatás megszerzésében, és az interkulturális munkára való felkészítésben.
– Nyilván nagy tapasztalattal rendelkezik a témában. Otthon ki szokták kérni a véleményét?
– A falumban nem. A falum ötszáz lelket számlál. Régiószinten már igen. Mert a térség ifjúsági házainak regionális szövetségében elnökségi tag vagyok. Ehhez a regionális szövetséghez 120 ifjúsági ház tartozik, amelyeket én segítek a nemzetközi kapcsolatok kiépítésében. Jelenleg egy régiómbeli német és egy Languedoc-Roussillon-i zeneiskola közötti kapcsolatteremtésben segítek. A másik ok, amiért én a francia-német határ menti együttműködésekkel foglalkozom, az az hogy jómagam elzászi vagyok, és a saját kultúrámat nagyon mélyen élem meg, nagyon ragaszkodom hozzá. Nemrégiben elkezdtem komolyabban foglalkozni a történelemmel, hiszen a történelem megsejteti és megmutatja gyökereinket és kulturális eredetünket. Ez a régió, amiről beszélünk, 1500 évvel ezelőtt egy ország volt, ahol az emberek egy nyelvet beszéltek és egyazon kultúrához tartoztak. Azonban úgy alakult a történelem, hogy politikusok és történelmi személyiségek ezt a régiót kettészakították, és belőle két országot hoztak létre. Száz éve, hogy a régió teljesen külön vált, két országhoz tartozván, ezáltal a kulturális gyökerek is megszakadtak. Párizsban azt mondják egy elzászira, hogy francia, hogy a gyökerei franciák. Nem fogadják el, hogy valójában más kultúrához tartozik. Ez a helyzet nekem nagyon fáj. Ezért is értettem meg tökéletesen a két asszonyt, aki Észak-Magyarországról jött, és hasonló problémákkal küszködik, mint mi. Azon fáradozom, és azt szeretném, hogy ha az elzászi emberek visszatalálnának a gyökereikhez, és felfedeznék, hogy tulajdonképpen hol is van az ő eredetük, és miben gyökeredzik az ő kultúrájuk. Viszont a kulturális gyökerek messzebb nyúlnak vissza, nemcsak a Baden-Württenbergig, hanem egészen Bajorországig, Csehországig, sőt mi több Magyarországig. Ha megnézzük a mai gyakorlatot és a mai életet, akkor sok olyan elem van, amelyet keletről kölcsönöztünk, kaptunk, például az üveggyártást, ami Csehországból került hozzánk kétszáz évvel ezelőtt. Csak ma ezeket a keletre visszanyúló kulturális gyökereket elhallgatják az iskolában, nem tanítják a francia gyerekeknek, azt mondják, mi itt franciák vagyunk, mindig is ilyenek voltunk.
– Ön egy ötszáz fős településről választódott ki erre a posztra, s került Párizsba? S mit kellett tudásban vagy másban felhalmoznia, hogy egy posztot betölthessen, s hogy akár segíteni tudja az említett két zeneiskola közti együttműködést?
– Hát, ebben a kis ötszáz lelkes faluban csak tíz éve lakom. 1964 óta dolgozom a nemzetközi területen. Pályám kezdetén tíz évig egy kis bányavároska ifjúsági házának az igazgatója voltam. Aztán tíz évig népművelőket tanítottam az ifjúsági és sportminisztériumhoz tartozó intézményekben. Aztán érkezett Párizsból a felkérés, hogy a párizsi föderációban foglalkozzam a francia-német kapcsolatokkal, hiszen kétnyelvű voltam és tapasztalatokkal rendelkeztem már a nemzetközi együttműködés területén. Így kerültem föl Párizsba.
A két zeneiskola kapcsolatáról pedig a következőket. Tavasszal a Languedoc-Roussillon-i régióban jártam, s ellátogattam egy Montpellier melletti ifjúsági házba, ahol az igazgató úrral és a vezetőséggel találkoztam. Elmondták, hogy nagyon szeretnének egy testvérintézményt találni Németországban. Az egyik vezető hölgy jól beszélt németül is. Kifaggattam őket, hogy milyen tevékenységet folytat az ifjúsági ház, és akkor említették, hogy az ifjúsági házon belül működik egy zeneiskola. Én nagyon szeretem a zenét, és a zene egy nagyon jó módszer arra, hogy együttműködés alakuljon ki két régió, két nemzet fiataljai között. Ezzel a feladattal tértem vissza Elzászba, ahol elkezdtem keresni német zeneiskolát, amelyik részt venne egy ilyen testvérintézményi kapcsolatban. Utazásaim során akadtam a városra, ahol a zeneiskola igazgatónőjével majd most, hazatérve fogok találkozni, hogy megbeszéljük, hogyan lehetne elindítani a kapcsolatot. Az év elején mindegyik iskolából három-három vezető fog találkozni azért, hogy előkészítsék a cserekapcsolatot. Ennek az előkészítő találkozónak az anyagi vonzatát fedezi a német-francia ifjúsági iroda. Ez az iroda fogja finanszírozni a beinduló kapcsolat összes költségét. Természetesen a kapcsolat célja nemcsak a közös zenélés lesz. A zene csak egy eszköz arra, hogy a fiatalok találkozzanak egymással. Nem kizárt, hogy pár év múlva ebbe a kapcsolatba egy magyar zeneiskola is bekapcsolódhat, mert a francia-német ifjúsági iroda olyan együttműködéseket is támogat, amelybe a francia-német partneren kívül egy harmadik is tartozik.
– Boldogan néznénk elébe. Köszönjük a beszélgetést és viszonzásképpen legyen vendégünk egy sétára, jöjjön velünk az Ernst Múzeumba, ahol megismerheti festőnket, Egry Józsefet, a Balaton festőjét, s megnézheti a Herendi porcelán történeti kiállítását.
(Az interjút készítette Mátyus Aliz, a fordításban segédkezett Szöllősi Eszter.)