ERNSZT KATALIN

A MAGYAR KULTÚRATÖRTÉNETBEN ELŐSZÖR...

Jegyzetek a rendkívüli sikerrel zárult “Kapocs” művelődésszervezői és kulturális menedzser képzésről

Éjjel egy kicsit enyhült a forróság. Az óceán felől sós párát hozott a feltámadó januári szél, és incselkedett az asztali mécses ügyesen hajladozó lángnyelvecskéjével... Mind a négyen ezt bámultuk sydneyi kertünkben a csillagok miriádjával teleszórt ausztráliai égbolt alatt, s éppen hallgattunk egy kicsit... Az előző beszélgetésünk szülte gondolatok egyre jobban haladtak egymás megértése, s a “szerencsés végkifejlet” felé.

Aztán Beke Pali újabb cigaretta felé nyúlt, Batár Zsolt belekortyolt jéghideg sörébe, férjem, Laci is kimozdult a széken kényelmesen hátradőlt helyzetéből, s a szemén láttam, hogy mondani akar valamit. A szomszédos őspark pálmafáin játékba kezdett tán egy posszum, vagy néhány rókadenevér, rekedtes szóváltásukat is hallani véltük a levélrezgés hangjai mögött, de aztán Pali szólalt meg mégis elsőként, mély, bölcs, medvehangján morogva:

– Gyerekek, akkor most arról csevegjünk, hogy mik lehetnek a megoldások, és hogyan tovább.

– Persze. Mert ha tovább halmozzuk a problémákat, abból semmi jó sem sül ki – kontrázott Zsolt. – Szóval azt mondjátok, hogy ma már van egy csomó jóindulatú, normális, szakmai tanácsokat elfogadó önkéntes is a begyöpösödöttek mellett, igaz?!

– Igaz – igaz. De ö n k é n t e s e k – érted Zsolt? És sajnos képzetlen önkéntesek! S ha így viszik tovább az itteni magyar kultúrát, akkor én azért a bizonyos magyar megmaradásért egy fabatkát sem adok! Mi ketten, Lacival, hiába vagyunk képzett kulturális menedzserek, képtelenek vagyunk megváltani itt a világot – sóhajtottam.

– Várjatok, várjatok – morgott Pali. – Mi lenne, ha nem lennének ennyire képzetlenek?

– Ez az! Ez az! – heurékázott Zsolt.

– Egy fajta intenzív képzés tán segíthetne – bukott ki Laciból.

– Ez az! Ez az! Na Pali, ez pont a te témád! – lelkesedett Zsolt.

 

Hajnali kettőre pontot tettünk az “első fejezet” végére, elképzeléseink innen már sínen voltak, és szerencsére nem vakvágányon, mint azt bizonyítva látjuk, röpke egy év eltelte után. 

 

S tényleg érdekes így visszatekinteni egy különleges, sosemvolt képzés előkészületeinek és megvalósításának történetére. Mert nagy szerencse, hogy Ausztráliában 2003 nyarán, januárban, épp volt Adelaideben egy Magyar Kulturális Találkozó, melyen részt vett egyrészt magánemberi és szakmai érdeklődőként, másrészt egy kedves magyarországi gyermekrajz-kiállítási anyag felajánlójaként (Hogyan látja egy magyarországi kisdiák Ausztráliát?) Beke Pál, a Magyar Művelődési Intézet igazgatója és Batár Zsolt történész, újságíró és szabadúszó népművelő Budapestről.

Szerencse volt, hogy amikor – Ausztráliában dolgozó – magyar kulturális menedzserként megtudtam, hogy Beke Paliék Adelaidebe érkeznek a Magyar Találkozóra, azonnal felvettem velük – e-mailen – a kapcsolatot. Szerencse volt, hogy az adelaide-in kívüli ausztráliai programjukat mi szerveztük meg a férjemmel (Nemere László népművelővel), mert így heteket tölthettünk el egymás társaságában, volt tehát bőségesen időnk beszélgetésekre és gondolatcserékre.

 

Mi, akkor már hat éve éltünk-dolgoztunk Ausztráliában az ottani magyar diaszpóra kulturális folyamatait segítve, s ez a tucatnyi év éppen elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy végre komolyabb összegzésekre, következtetésekre, s a jövő – minél ésszerűbb – tervezésére szánjuk el magunkat.

Mi, azon szerencsés emberek közé tartozunk, akiknek a szak-mai pályája során adódott egy igazán óriási kihívás, nevezetesen az, hogy 1997 elejétől, egy sydneyi magyar kulturális szervezet által szponzoráltan, azaz egy munkahelyi pályáztatást megnyerve, Ausztráliában is kipróbálhattuk a magyar kultúra közvetítésében, szervezésében, folyamatainak irányításában való szakmai képességeinket, hozzáértésünket.

Mindez jól hangzik, de a valóságban rendkívül nehéznek bizonyult.

 

Ahhoz, hogy az ember hatékonyan, gördülékenyen tudjon dolgozni (főleg a mi szakmánkban, ahol valójában rendszeresen szükséges találkozni a megcélzott “célközönséggel”), először is az kell, hogy elfogadják magát az embert, és személyiségén keresztül a szakmai munkáját. Mi ezerféle akadállyal találtuk azonban szemben magunkat. Ami Magyarországon – hosszú szakmai gyakorlatunk, frissnek és biztonságosnak hitt szakmai tudásunk, képességeink és munkánk ezerféle eredményt hozó, meggyőző visszaigazolása alapján – magától értetődőnek és egyszerűnek bizonyult szakterületeink ellátása terén (rendezvényszervezés, közösségszervezés, különféle kulturális folyamatok menedzselése, kultúraközvetítés, amatőrművészeti csoportok segítése, fejlesztése, tehetségkutatás-és gondozás, kulturális reklám-és marketingtevékenység, különféle kapcsolatépítések stb.), az Ausztráliában nem akart működni!

Munkánk legelső időszakában, bár mi úgy ítéltük meg, hogy egyre szaporodnak jelentős részeredményeink, mégis ezek túl kevés embert győztek meg – főleg szerepkörünk jelentőségéről, szükségességéről –, így hát be kellett látnunk, hogy (tudatosan felépíteni próbált) szakmai tevékenységünket határozottan bizalmatlanul, érdektelenül, sokhelyütt ellenségesen fogadták – főként a legidősebb korosztályokhoz tartozó – régóta Ausztráliában élő magyar honfitársaink, s akikre ők hatni tudtak. 

Kis időre félretettük hát nagyratörő világ-, de legalábbis magyarságmegváltó szakmai terveinket, s kudarcaink ok-sorozatát derítettük fel inkább – problémamegoldó célzattal.

 

Jelen írásomban nem térek most ki arra, hogy hányféle okot találtunk, azaz hányféle probléma ellen szálltunk “nemes küzdelembe”. Az olvasónak annyit kell tudnia, hogy nem hátráltunk meg. Régi motorosok lévén, szép lassanként haladtunk előre, és szisztematikusan tisztítottuk meg mozgásterünk útjait. S így útközben, a hatodik év végén, amikor egy képzeletbeli mérleg két serpenyőjébe helyeztük dolgainkat, elmondhattuk, hogy a még meglévő problémák könnyűvé és könnyen kezelhetővé váltak a már sokkal súlyosabb másik serpenyő mellett, mely szakmai tevékenységeink sikerét, egyre növekvő elfogadottságunkat, eredményességünket, sőt egyre erősödő népszerűségünket is jelentette. 

 

A Sydney központjával való városnéző-ismerkedő sétáink sorából nem maradhatott ki a világ egyik legnagyobb, legelegánsabb és legközkedveltebb, tengeröböl-melléki szórakoztató negyede, a hangulatos Darling Harbour bejárása. Sose felejtem el, séta közben tartottunk egy rövid pihenőt. Lábainkat kinyújtóztatva, egy padról, hunyorogva pásztáztuk a csillámló, valószínűtlenül kék tengeröböl fölött a közeli túlpart napfényben fürdő elegáns építményeit, mögöttük az égbenyújtózkodó felhőkarcolókkal, s tudomást sem véve a helyzet teljes természetellenességéről, magyarországi vendégek és vendéglátóik – az azonos szakma bűvkörében – az ausztráliai magyar kultúra “viselt dolgait” elemezgettük – már megint... Akkor mondta ki valamelyikünk először a “kapocs” szót, a legtalálóbb megnevezést keresgélvén a terveinkben kirajzolódó különleges szakmai képzéshez. A beszélgetéseink során egyre több ötlettel gazdagodó, tervezgetett képzés az ausztráliai magyar kultúra különféle területein tevékenykedő önkéntesek kulturális alapképzettségét lesz hivatott – a közelebbi, s távolabbi jövőben – biztosítani, erősíteni... A Darling Harbour-i napfényes délutánon a leendő képzés elnevezésére való rátalálás és némi vita után azt is “eldöntöttük”, hogy a sosemvolt képzés terveivel a budavári székhelyű Magyar Kultúra Alapítvánnyal karöltve kell majd megfelelő pályázati támogatásért folyamodnia a Magyar Művelődési Intézetnek, s hogy a képzés maga, úgyszintén a Magyar Kultúra Alapítvány székházában lelhetne otthonra – Budapesten.

 

Beke Pál és Batár Zsolt, Sydney után a victoriai Melbourne és a queenslandi turistaparadicsom, a Gold Coast szépségeivel és magyarjaival is megismerkedett 2003 januárjában és februárjában.

Júniusban pedig szinte ugyanezt az útvonalat járta végig a New South Walesi Magyar Szövetség által megrendezett sydneyi III. Identitás Konferencián való részvétele kapcsán Dr. Koncz Gábor, a Magyar Kultúra Alapítvány igazgatója. 

 

A három magyarországi kulturális szakember városnézéseihez, turistaútjaihoz szorosan kapcsolódott a szakmai érdeklődés kielégítése is, így az ausztrál kultúra multikulturális világába való némi betekintés mellett – látogatásuk három fő helyszínén – minél alaposabban próbáltak megismerkedni az ausztráliai magyar kultúra intézményeivel, s ezek irányítóival. Próbáltak kapcsolatot találni professzionális magyar alkotókkal, az amatőrművészetek képviselőivel, valamint elsősorban az önkéntes kultúraközvetítőkkel, közösségszervezőkkel. Már a felületi betekintés is elég volt ahhoz, hogy elismerjék: valóban furcsa és sérülékeny helyzettel állnak szemben.

 

Míg a magyar iskolák többségében – szerencsére - képzett oktatók foglalkoztak a másod-és harmadgenerációs, magyar gyökerű gyermekekkel, addig – sajnos – a kulturális intézményekben, a magyar közösségek szervező-vezetői, s a különféle ünnepségeket és rendezvényeket szervezők között egyetlenegy kulturális szaktudással rendelkező önkéntessel sem találkoztak! Az amatőrművészeti ágak képviselői közül csak a (még meglévő) magyar néptánccsoportok vezetői között találtak kielégítően képzett csoportvezető szakembereket, akik főként saját maguk által szervezett és megvalósított magyarországi látogatásaik alkalmával – néptánc táborokon való részvétel, vagy táncházi tanulmányoknak köszönhetően – voltak képesek a néptánc oktatásához szükséges készségeket (tánc-ismeretet, tánctudást és csoportvezetői készségeket) elsajátítani. A más amatőrművészeti területeken kísérletező önkéntes csoportvezetők (pl. az esetlegesen működő egy-két színjátszó csoport élén) a tevékenységekhez szükséges komolyabb ismeretek és készségek elsajátítását nem találták fontosnak, közöttük nincsenek képzett önkéntesek. Az utóbbiak produkcióin ez meg is látszik.

Az ausztráliai magyar kulturális folyamatok minőségére tehát a szakmailag képzetlen önkéntesek hozzá nem értő tevékenysége nyomja rá a bélyegét – elég agresszíven és határozottan, egyre elkeserítőbb “eredményeket” produkálva.

 

S az ember oly furcsa tud lenni... A legjobbat akaró, szelíd és az élet más területein kifejezetten bölcsnek tűnő – kulturális területeken kísérletező – magyar önkéntesek is nehezen győzhetők meg arról (mint ezt férjemmel és szakmai társammal együtt évek óta tapasztaltuk Ausztráliában), hogy a művelődésszervezés, közösségszervezés- és fejlesztés, a kulturális intézmény-vezetés és társterületeinek ellátása egy sokoldalú szakma alapos ismeretét igénylik.

Az ausztráliai magyar kultúra önkéntesei és sajnos rajtuk keresztül e kultúra “fogyasztói” – általánosságban véve, főként tevékenységünk első időszakában – rendkívül bizalmatlanul fogadtak és kezeltek bennünket, felsőfokú végzettségű kulturális menedzsereket. Sokféle módon próbálták – hosszú ideig – az értésünkre adni, hogy szaktudásunkra, szakmai segítségünkre egyáltalán nincs szükségük. Elmondhatjuk, hogy nagyon sokat kellett dolgoznunk, és féltékenységeiken, ellenlábaskodásaikon felülkerekedve egyértelműen kitűnő eredményeket felmutatni, mire lassan a folyamatok – a saját javunkra, s a kinti magyar kultúra javára – szerencsés fordulatot vettek.   

 

E fordulat legkiugróbb és leglátványosabb eredménye az, hogy tizenhárom – az ausztráliai magyar kultúra fejlesztéséért magát felelősnek érző – ausztráliai magyar önkéntes hallgatott az általunk közvetített hívó szóra és szívvel-lélekkel részt vett 2004. január 5-től 26-ig a Magyar Kultúra Alapítvány székházában és több más magyarországi helyszínen megszervezett művelődésszervezői és kulturális menedzseri, 3 hetes, intenzív képzésen.

2003 augusztusában örömmel tudtam meg, hogy a Magyar Művelődési Intézet és a Magyar Kultúra Alapítvány közös pályázata sikert ért el. A tengerentúli magyar kultúrák önkéntes irányítói és a távoli magyar kultúrák megújítása irányában elkötelezett önkéntesek számára kidolgozott “Kapocs” művelődésszervezői-és kulturális menedzserképzés tervét az Apáczai Közalapítvány elfogadta és támogatta. Ettől kezdve foglalkoztak a képzés további megtervezésével és megszervezésével az erre felkért magyarországi szakemberek, élükön Dr. Seres Zsuzsával, a Magyar Kultúra Alapítvány igazgatóhelyettesével.

 

Ausztráliában – kicsit későn – november közepén került meghirdetésre a különleges intenzív képzés lehetősége. Mivel alig volt már idő a 2004. január elején indítandó képzésig, hatásos reklámhadjárattal leptem meg az ausztráliai magyar közösségeket, s már ennek első momentuma sikeres volt. Az állam által támogatott ausztrál SBS Rádió magyar adásában, a leendő képzésről velem készített figyelemfelkeltő célzatú riport elhangzása után elindultak a telefonhívások - egy jelentős érdeklődési hullám azonnali jeleiként. Majd ugyanez folytatódott az interneten. S bevallom, az érdektelenségtől való félelmemet, s az idő rövidsége miatti aggodalmamat azonnal felváltotta a határtalan lelkesedés, s a szervezés öröme.

Közben a budapesti kollégák más tengerentúli országok magyarjainak figyelmét is megcélozták.

Aztán épphogy felocsúdva a szilveszteri bálok kábulatából, Ausztráliából, a tomboló nyárból huszonvalahányórás repülés után megérkezett a budapesti hóesésbe mind a tizenhárom tanfolyami hallgató. A Magyar Művelődési Intézet és a Magyar Kultúra Alapítvány szakemberei vártak rájuk. A fiatal brisba-nei Miszti Enikő megilletődötten pillogott a hóesésben, s kinyújtott tenyerében dédelgette a “magyar” hópelyheket. Pici gyerek korában, a szüleivel járt utoljára Magyarországon, rá minden a rendkívüli újdonság varázsával hatott. A sydneyi Dancz Magdi – a megszokásnak, s a kimerültségnek köszönhetően – a kormánykerékhez zuttyant be Beke Pali autójába, pedig nemigen tudott volna vezetni az ellenkező oldalú közlekedésben. Szabó Joshua már Ferihegyen is csattogtatta a fényképezőgépét, és csodálkozva hallgatta a természetes csodát, azt, hogy mindenki, de mindenki magyarul beszél körülötte. S bár  ő is beszélt magyarul, Magyarországon még sohasem járt. A Hotel Kulturinnovban derült ki, hogy az ausztrál-magyar csapathoz még ketten csatlakoznak a képzés idejére: egy-egy hölgy Braziliából és Uruguayból.

Másnap Dr. Koncz Gábor megnyitotta a tanfolyamot, Dr. Seres Zsuzsa közölte a gyakorlati tudnivalókat, s a hallgatóság minden egyes tagja – legalábbis három hétre – “végleg” hazaért...

Dinnyés József esti előadása nyitotta meg számukra az “otthon-érzet” gyönyörű valóságát.

Aztán a mindennapi hangulatos, közös reggelik után, zsúfolt, fantasztikus előadásokkal és programokkal teli napok és hétvégék következtek. A csapat alig győzte befogadni az élményeket.

Remek előadók (Dr. Bakay Kornél, Pozsgay Imre, Jókai Anna, Papp Gábor, Bakos István, Egyed Albert, Lezsák Sándor és mások) vezetésével történelmünkben, irodalmunkban kalandoztak, majd kicsit fázósan barangolták be a várat, a Parlamentet, a Terror Házát, a Széchenyi Könyvtárat, a Bazilikát, a Gellért-hegyet, a Vajdahunyadvárát, az Operaházat, a Balassi Intézetet. Tanulmányaikhoz és kapcsolatfelvételeikhez jól jött a látogatás a Határon Túli Magyarok Hivatalában, a Nemzeti Galériában, a Ludwig Múzeumban és több budapesti művelődési intézményben. Óriási élményt jelentettek számukra a színvonalas színházi esték a Magyar Színházban vagy éppen az új Nemzeti Színházban. Nem maradhatott el a Táncház, a Monet kiállítás, a Duna Tv-sekkel való találkozás, vagy a színvonalas amatőr versmondással és színjátszással kapcsolatos est sem, s a koncertek csodás hangulatát sem fogják sokáig elfelejteni. Sokszorozódtak az élmények a kirándulásokon is (Esztergom, Szentendre, Lakitelek, Ópusztaszer, Kecskemét stb.). Nemcsak a magyar tájak vonzása, de a különféle kulturális területek kiemelkedő egyéniségeivel, tehetségeivel, művészekkel való kapcsolatteremtő találkozások és elmélyült beszélgetések hatása is hozzájárult a képzés egyre növekvő sikeréhez. Az egyberázódó csapat egységesen kiválónak és rendkívül hatékonynak érezte a kimondottan szakmai típusú előadások sorozatát, melyeket a magyar kultúra szaktekintélyei tartottak számukra (Beke Pál, Dr. Koncz Gábor, Dr. Újvári Gábor, Dr. Seres Zsuzsa, Tóth Zsóka, Kelemen László, Dr. Fodor Péter és mások). A különleges képzés hallgatói itták a tudnivalókat, szorgalmasan gyűjtögették az élményeket. Könyveik, jegyzeteik, CD-gyűjteményük, névjegykártyáik (a “Kapocs” szellemiség legfőbb eredményei) egyre sokasodtak... 

Előadásról, programról nem maradt el senki, mindenki őszinte nyitottsággal, érdeklődéssel és aktivitással élte végig a tanfolyamot. Hihetetlenül gazdag és hasznos három hetet töltöttek el együtt.

Aztán eljött a búcsúest, örömteli, mégis szomorkás hangulatával. Barátok, sőt egymáshoz barátként is viszonyuló jó kollégák búcsúztak el egymástól abban a hitben, hogy mindenki egy csomó új élménnyel és kulturális szakmai tudásanyaggal feltöltekezve, frissen, lelkesen és aktívan képes a jövőben munkálkodni a saját környezetében a tengerentúli magyar kultúráért, a magyar megmaradásért... Dr. Seres Zsuzsitól, a tanfolyam közkedvelt főszervezőjétől és vezetőjétől kissé elfogódottan, de büszkén vették át a hallgatók a “Tanúsítványt” a tanfolyam elvégzéséről. Zsuzsinak mindenkihez volt néhány meleg szava, és biztató kézfogásából, öleléséből is mindenki részesült. Majd az első “Kapocs”-csapat tagjai köszönték meg a szervezők, az oktatók, s a róluk sokféleképpen gondoskodó Magyar Kultúra Alapítvány-i munkatársak odaadó figyelmét. Az egész színvonalas tanfolyam megrendezését, valamint azt, hogy a nagyszerű tanfolyam, a kellemes szállás és a remek étkeztetés (főleg a kiváló Fortuna Étterem szolgáltatása) költségeit az Apáczai Közalapítvány nagylelkűen biztosította, s még a borsos útiköltségeket is enyhíteni tudta, azok egy részének átvállalásával...   

Az est további részében még megbeszélték a legfontosabbat, azt, hogy egymással hogyan fognak a jövőben kapcsolatot tartani, majd a következő napokban hazautaztak a Magyar Kultúra Alapítvány és a Magyar Művelődési Intézet tengerentúli-magyar vendégei.

 

Végül is, szinte kifejezhetetlen öröm számomra, hogy a dédelgetett ötlet, a sosemvolt képzés, a magyar művelődéstörténet első olyan képzésének megrendezése, mely a tengerentúli magyar kultúra önkénteseinek szakmai feltöltekezését szolgálta, valóban magas színvonalon valósult meg! Büszke vagyok, hogy az első hallgatói-csapat jelentős részét én szervezhettem meg Ausztráliából, s arra is büszke vagyok, hogy “A korszakváltás szükségessége a magyar kultúrában “túl az Óperencián” címmel én tarthattam számukra az egyik legfontosabb témájú előadást.

Most még Magyarországon tartózkodom, és szívesen vállaltam fel a folytatást követelő első “Kapocs” képzés előzményeinek és megrendezésének körülményeit papírra vetni. 

S természetesen kihasználom a nyilvánosság adta lehetőséget, és még egyszer megköszönöm mindenkinek, aki hozzájárult bármiképpen, azaz tervező-szervező munkával, színvonalas előadói-oktatói tevékenységgel vagy más módon, a tengerentúli magyar kultúra önkéntesei számára szervezett “Kapocs” művelődésszervezői és kulturális menedzserképzés sikeréhez! 

Köszönök mindent a magam, s az első “Kapocs”-csapat nevében, s természetesen őszintén szorítok a jövő évi folytatásért! Addig pedig remélem, mindenki örülni fog a Magyar Művelődési Intézet weblapjához kapcsolódó “Kapocs” honlap elindításának, melynek segítségével valóban könnyebb lesz kapcsolatot teremteni – elsősorban a tengerentúlon élőknek, illetve a legtávolabbi magyar kultúrákban tevékenykedőknek – egymással, és érdeklődéssel, felelősséggel bonyolítani “közös dolgainkat”.