– Személy szerint Önhöz kötődik az Integrált Roma Program kidolgozása. Hogyan kell ezt érteni, amikor ma, a XXI. században általában csoporttal, team-mel szokásos munkába kezdeni, különösen, ha a feladat valamely akut társadalmi probléma megoldása?
– Annyiban személyes a kötődés, hogy amikor fölvetődött egy újszerű programnak a kidolgozása, én magam kezdtem el megírni a koncepciót. Ezt követően nagyon sok kollegám dolgozott és dolgozik ezen a programon. Ez túl nagy dolog ahhoz, hogy valaki azt mondja rá, ez az én programom. 1993-ban találkoztam először roma foglalkoztatási problémával, azóta sok minden fölgyülemlett tapasztalatként. A korábbi programszerű kezdemények kritikájának, tapasztalatainak felhasználásával került kidolgozásra a program. De ahhoz, hogy belevágjunk, kellett egy nagyfokú szakmai elkötelezettség.
1992-ben kezdtem a Munkaügyi Központban dolgozni. Akkor volt a legnagyobb a munkanélküliség a megyében, majdnem négyszer annyi munkanélküli volt, mint most, és a romák nagyon nehéz helyzetbe kerültek, és maradtak is nagyon sokan. A megoldást keresve azt gondoltam, hogy – akkor ilyen területet felügyeltem igazgató-helyettesként – meghívom a képviseletüket egy beszélgetésre. Gondoljuk végig együtt, hogy lehet ebből a helyzetből kitörni. Valami pénzt is sikerült elkülöníteni ahhoz, hogy részükre támogatást biztosítsunk. Bevallom őszintén, nagyon megijedtem, amikor harmincnál több roma szervezet vezetője ült össze, mert képtelenek voltunk a dologról magáról beszélni. Mindenki tele volt problémával. Azt láttam akkor, hogy nagyon rosszul nyúltam ehhez az ügyhöz. Onnantól kezdve különböző támogatásokkal, pozitív diszkriminációval próbáltunk tenni a romák foglalkoztatásáért. A Pest Megyei Munkaügyi Központ ugyanúgy, ahogy az ország más területein is az ezzel foglalkozó szervezetek. Ez a romák felé való fordulás nem attól van, hogy én magam vagy a Munkaügyi Központ sokkal érzékenyebb erre a problémára. Ez egyszerűen annak köszönhető, hogy nálunk jelenik meg a probléma a leghatározottabban. Hiszen, nálunk sorban áll a munkanélküli ember, mi látjuk ezt a problémát, naponta találkozunk vele. Nem lehet elmenni mellette. Ez által talán jobban érzékeljük, mint az átlag. A különböző támogatások, amelyeket részükre biztosítottunk, hoztak is némi eredményt, némi sikert. A probléma iránti érzékenység is kell.
Van egy másik vonulat is, ami az ember szakmai szemléletéhez tartozik. Én közgazdász vagyok, és ezzel a gondolkodásmóddal közelítek ehhez a problémához. Számomra a munkanélküli ember érték. Veszendőben lévő érték, ha nem tudjuk hasznosítani. Ráadásul az ember nem egy ekevas, amit ősztől tavaszig lezsírozok, elteszem, majd tavasszal előveszem és szántok tovább. Nem, ez egy nap alatt is veszíti el az értékét, és utána fölhozni arra a szintre, ahol hasznosíthatom, borzasztó nagy költség. Minden nap veszteség.
És ha jól belegondolunk, a gazdasági rendszerváltás előtt a romák foglalkoztatási hajlandósága egyáltalán nem volt alacsony. Ugyanolyan arányban vettek részt a munkában, mint a nem romák. Ha végiggondoljuk, hogy milyen munkákat végeztek, ki túrta itt az aszfaltot nyáron, amikor hatvan fok meleg volt, ki állt oda a mezőgazdaságban a nehéz munkákat elvégezni, akkor nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a romák benne voltak ebben a folyamatban, és azokat a munkákat is elvégezték, amit talán más nem is végzett el. Jött a rendszerváltás, a piacgazdaság, és ők kiestek. Tehát nem abban kell keresni a problémát, hogy ő roma és nem akar dolgozni, ezek üres érzelmi lózungok, amiket én félresöprök. A racionális részt kell megkeresni, a valós okokat, és azokat orvosolni.
– Egy olyan rendszerben, ahol a munka kötelező, ott nyilván másféleképpen helyezkedik el mindenki, a kötelező jelleg miatt. Feltehető, hogy amikor ez a kötelező jelleg elvész, mert nincs elég munkahely, akkor pont ez a réteg, amelyikben másra való hajlandóság van, mint amiket muszáj volt elvégezniük, hisz a történetük során végzett maguk által vállalt tevékenységeikből ezt látjuk, a romák is másképp állnak a kérdéshez.
– Én azt mondom, hogy ez egy mellékes körülmény. A lényeg: ott van egy érték, ami elvész számomra. Nekem kell gondoskodnom arról, hogy hasznosuljon ez az érték. Azon meditálni, hogy ő közveszélyes munkakerülő volt, s hogy akkor a munkán keresztül lehetett hozzájutni mindenhez, hogy a vállalat volt a jövedelem hozzáférésének egyetlen területe, ezek kényszerítő hatását szépen végig tudnám elemezni, de semmi értelme sincs. Most, ebben a szituációban nekem az a feladatom, hogy ennek az embernek a “hasznosítását” megoldjam. Innentől kezdve az összes többi nyafogásnak tűnik a számomra. Mondhatok még egy indokot ezen kívül: ha nem segítem munkahelyhez jutni, eltartott marad, és nem mindegy, hogy társadalmi költséget jelent vagy társadalmi hasznot hoz. Ez az egyik dolog, de a másik – ezt megmérni senki nem méri, úgyhogy nagyon óvatosan kell fogalmazni – sokkal messzebbre mutat.
A romák körében becslések szerint az átlagéletkor alacsonyabb, mint a nem romák körében, ennél fogva a munkaképes korúak aránya nagyobb. A családnagyság is nagyobb náluk, tehát a munkaerőpiac számára egyre nagyobb arány veszhet el közülük. Ez pedig egy növekvő veszteség. Itt kell valahol bedugni a kádat, hogy ne folyjon el az érték. Ezért nekem nem az a dolgom, hogy minősítsem a helyzetet vagy az egyént, hanem hogy hasznosítsam ezt az értéket. És onnantól jön a módszer.
Ez egy iszonyatosan nagy szakmai kihívás. Ha túlzottan nagy a pozitív diszkrimináció, akkor az inkubátorba helyezi az embert, és akkor már csak úgy akar megélni. Ez egy normális emberi tulajdonság, ha roma, ha nem roma. Láttunk mi embereket, akik úgy jöttek el hozzánk, hogy “kiveszem a munkanélkülit”. Az első időben még kedvezőek is voltak a feltételek, ezt úgy tekintették, mint egy juttatást, amit igénybe kell venni. Aztán, amikor már benne ragadtak ebben az állapotban, amikor már leépültek, akkor már késő volt, nem is voltak képesek ezen változtatni. Tehát nagyon óvatosan kell ezekkel a dolgokkal bánni.
Próbálkoztunk különböző támogatásokkal. Amikor képzésre sikerült elvinni embereket, amikor szakmát szereztek, amikor a munkáltató kapott némi bértámogatást, ahol elhelyezkedett. Ezeknek volt haszna. Ugyanakkor a piac úgy viselkedik – és ez egy általános tanulság –, hogy mindig lefölözi a lefölözhetőt. Beindult a gazdaság, 1997-től már szívta föl az embereket a megyében. Azt tapasztaltuk, hogy elértünk egy szintet, és aki az alatt volt, azt már nem szívta föl. Kiderült, hogy van egy reményvesztett réteg. Bármilyen gazdasági megélénkülés jön is, nekik akkor sem hoz az elhelyezkedésük szempontjából jóformán semmit. Legfeljebb a szociális ellátó rendszer fog javulni. Ez egyéni csőd, amin segíteni kell, mert ezeknek az embereknek nagy családja van – a család életvezetési mintát ad, amit követnek a gyerekek. Attól a gyerektől, aki ebben nő fel, és nem kap segítséget, van-e erkölcsi alapom számon kérni, hogy mivé lett, ha nem avatkoztam be? Még őt is elvesztem.
Egy dolgot hadd vessek közbe, egy apró adalék. Az egyik Pest megyei településen voltam, és kerestem valakit. Három roma gyerek volt az utcán. Megkérdeztem tőlük, hogy hol lakik ez és ez az ember. Olyan 12-13 éves körüli srácok voltak. Hárman nem tudták összerakni szóban azt az információt, hogy itt lakik a harmadik házban. Akkor az egyik észbekapott, elrohant, fölugrott a kerítésre, és becsöngetett. Ezek a gyerekek valahol abszolút mértékben lemaradtak. Ha ez újratermelődik, és hagyjuk újra termelődni, akkor borzasztó nagy adósságot halmozunk fel, amit később kell törleszteni.
Tehát ezer okunk volt arra, hogy egy ilyen programban elkezdjünk gondolkodni. Még egy statisztikát hadd mondjak! Pest megyében most már 18 ezer munkanélküli van, a gazdasági megélénkülésnek köszönhetően 7-8 ezer üres álláshely. Kilencezer külföldi munkavállalónak voltam kénytelen aláírni az engedélyét, hogy Pest megyében dolgozzék, mert nem tudunk megfelelő munkaerőt közvetíteni. Tehát, ha összeadjuk a 9 ezer külföldit (ha lenne magyar munkaerő, akkor az dolgozna a helyükön), meg a 7-8 ezer üres álláshelyet, hozzávesszük a 17-18 ezer munkanélkülit, akkor azt mondhatjuk, hogy Pest megyében majdnem teljes foglalkoztatottság van, csak éppen strukturális munkanélküliség keletkezett. Adva van tehát a helyzet, meg kellene oldani.
Erre kaptunk egy megbízást az illetékes helyettes államtitkár asszonytól, dr. Székely Judittól, hogy dolgozzunk ki egy olyan programot a romák foglalkoztatására, ami az eddigiektől eltérő, új elemeket tartalmaz. Van egy szigorú követelmény: az elsődleges munkapiacra adjon kitörési lehetőséget. Még követelmény volt, hogy országos kiterjesztésre alkalmas legyen a program, ha a tapasztalatok ezt alátámasztják.
Akkor álltunk neki végiggondolni. Előtte leültünk a roma kisebbség képviselőivel, néhány fontos szervezettel. Végigtárgyaltuk, hogyan látják ők, mik az akadályozó tényezők. Nagyon sok jó gondolat vetődött fel. Többek között a roma szervezetek vetették fel, hogy amennyiben egy ember nem tud megélni a képzés ideje alatt, akkor hiába prédikálok neki a képzésről. Ha az éhenhalás meg a képzés között kell választani, akkor egyértelmű a választás.
Amikor ez a kis megbeszélés összejött, akkor azt mondtam: ez egy olyan konferencia, ahol nem a kitűző, a mappa meg a hozzá járó golyóstoll dominál. Viszont, akik itt ülnek, azért jöjjenek ide, hogy megmondják, ők mit tesznek. És amikor így kezdtük összerakni a problémákat, akkor megállapodtunk abban, hogy legyen ez egy állandó kerekasztal, ahol összejövünk, és időnként leltárt készítünk: én ezt tettem, te meg azt tetted hozzá. Akkor van miről beszélni. Ez volt a Pest Megyei Roma Kerekasztal alakuló ülésén. Azóta is működik. Ha úgy tetszik, ez a Roma-program társadalmi háttere, parlamentje.
Ezeknek a tapasztalatoknak alapján kezdtük el a koncepciót kidolgozni. Ez az, amit hozzám kötnek, és vállalom, ha kudarc lesz, ha siker lesz. Ismétlem, a kollegáimnak a szakmai részletek kidolgozásában pótolhatatlan munkája volt.
A koncepció a következőkön alapszik: Az egyik, azok kiválasztása, akik bekerülnek a programba. Azt gondolom, aki nem olvasott romákról szóló irodalmat, ne fogjon ilyesmihez. Lakatos Menyhértnek a Füstös képek és az Akik élni akartak című könyve alapmű számomra, sok mindent abból értettem meg. Tehát próbáljuk meg már a kiválasztásnál azokat megkérdezni, akik ott élnek közöttük: kisebbségi képviselet, családsegítő stb., kik azok, akik szóba jöhetnek. Akkor is, ha nem regisztrált munkanélküliek.
A kiválasztást követően, ha az egyént ebbe a programba be akarjuk vinni, akkor ne egyszerűen beléptessük, mert könnyű dolog öt perc alatt rávenni, hogy jöjjön. Arra figyeljünk, hogy neki is csak egy élete van. Ezt az életet próbáljuk megtervezni vele közösen. Ez nehéz ügy, de el kell köteleznie magát. Ha ő belülről nem akarja, akkor nem fogjuk tudni belőle kihozni azt, amit kell. Ezt követően döntsük el, hogy az adott körből kik azok, akik bekerülhetnek a programba.
A koncepció második lépése a szakmának azon gyakori tévedését vette figyelembe, mely úgy szól, ha kirekesztődik valaki a munka világából, akkor a válasz rá: képzés. Megnéztem a munkaerő-piaci információkat, kiderült, hogy az üres álláshelyeknek a többsége nem szakképzett embert keres, elég hozzá a nyolc általános iskolai végzettség. Ilyen munkanélküli pedig viszonylag sok van. Ha megvizsgáljuk konkrétan a problémát, akkor szembekerülünk valami olyannal, ami kínos, de ki kell mondani. Nem szakképzett emberre van kizárólag szükség a munkaerőpiacon, viszont szükség van fegyelmezett, higiénikus, megbízható, lojális emberre. Csupa olyan tulajdonság, ami nem tanulható az iskolában vagy csak részben, de egy munkáltató ma már megköveteli, erre számít. Voltak kudarcélményeink, amikor támogatást ígértünk egy-egy ember mellé, hogy felvegyék. Nem kellett még pénzért se. Mert olyan értékes gépek mellé kellett állnia, ahol egy óra alatt annyi kárt tud tenni, hogy a felajánlott támogatás összege ahhoz képest bagó. Fontos például, hogy minden nap reggel időre, józanul bemenjen a munkahelyére. E nélkül ma már nem lehet érvényesülni. Nemcsak a romákról beszélek. Az egyik neves külföldi szállítócég vezetője arról panaszkodott, hogy bizonyos időszakokban járvány söpör végig a dolgozókon. Kiderült, hogy ez bizonyos növények érési idejére esik. Amit ő nem ért. Tehát a munkakultúrát nem csak a romáknak kell megtanulni! Az egész társadalomnak kell hozzá igazodni a piacgazdasághoz. Mi magunk is másképp viselkedünk, mint tíz évvel ezelőtt.
Amikor megnéztük, hogy mi a probléma, akkor kiderült, hogy nem a képzés az orvosság minden bajra. Felejtsük el! Mi is csináltunk olyan programot, hogy egy kicsit felzárkóztattuk, az egyént betettük egy szakmai képzésre, majd ünnepélyes keretek között átadtuk a bizonyítványt a fűzkosár-fonó meg a rongyszőnyeg-szövő romáknak, akik nagyon büszkék voltak arra, hogy elvégezték. A gyerekeiket látni kellett volna, ahogy örvendeztek, hogy apa-anya átveszi a bizonyítványt. Nagyon boldogok voltunk, de aztán jött a sikertelenség. Több ok miatt, amit meg kellett vizsgálni. Nem volt elhelyezkedési lehetőség, a terméknek nem volt piaca, nem volt vállalkozási hajlandóság. Pedig a rongyszőnyeg-szövő tanfolyam végén megkapták a szövőszéket is, hogy tudjanak tovább dolgozni.
Mindezt összerakva azt mondtuk, hogy ennek a programnak mást kell tudni. Nem egy egyszerű képzés, aminek a végén megtöröltük a kezünket, és megyünk tovább. Fordítva kezdtük el végig gondolni a folyamatot. Nem egy rövid idejű elhelyezkedés, és nem közhasznú foglalkoztatás az eredmény, hanem az a kimenet, ha az egyén legalább hat hónapig egy munkahelyen megállja a helyét. Ott, kint a versenyszférában. Ez a cél. Az összes többi is eredmény, de ez a végeredmény.
Na, most akkor el lehet kezdeni: itt a célcsoport, ez a cél, mit kell közben tenni. Iskola, munka, személyiségfejlesztés, stb.? Ezt nem tudja egyetlen szervező intézmény. Az államigazgatás, a munkaügy megold néhány problémát, de ez sokkal bonyolultabb annál, minthogy egy szervezet meg tudja oldani. Itt nemcsak szűk szakmai kérdésről van szó. Csináltam fejben egy leltárt, hány olyan szervezet van, akinek, ha azt mondom romaprobléma, akkor neki ebben dolga van. Elkezdtük összerakni. A megyei rendőrfőkapitány, amikor fölhívtam, azt mondta, ki ne hagyjuk a rendőrséget. Mert azonos a célcsoport. Ők ugyanis az elsődleges áldozatok. Az alulképzett embert a legkönnyebb átverni. Az ÁNTSZ-nél – célcsoport. A Vöröskeresztnél – célcsoport. A Családsegítőnél – célcsoport. Sorolhatnám még a szervezeteket, akik ezzel foglalkoznak. Ha nem fogunk össze, úgy járunk el, mintha egy embert végtagjai szerint mindig más-más szervezet kezelne. Ha a munkaügy megnöveszti az egyik lábát, attól még a másik lába rövid marad. Felborul.
Megpróbáltunk összerakni egy harmonikus fejlesztést. A programnak legyen két része. Legyen egy belső ciklusa, és egy teljes ciklusa. A belső ciklus abból áll, hogy amikor bevontuk ezt az embert a programba, akkor legyen egy olyan komplex személyiségfejlesztő rész, amelyik azt az átalakulást tudja produkálni, ami szükséges a munkaerőpiaci és társadalmi érvényesüléshez.
A belső ciklust három komponens alkotja. A kerete egy közhasznú foglalkoztatás. A programban résztvevők jogilag közhasznú munkások, kapják a minimálbérnek megfelelő összeget. Továbbképzésen vannak, felkészítésen vannak, tréningen vannak, dolgoznak – de ezt nem szakítjuk szét. Nem azt csináljuk, hogy hat hónapig dolgozol, most akkor elmész 8 hónapig képzésre. Egy hónap után úgy unnák… tehát létrehoztunk egy turmixot. Az volt a cél, hogy ez egy olyan ciklus legyen, amit ha akarom, hetenként csinálok, ha akarom háromnaponként, mindig az adott csoporthoz és szolgáltatóhoz igazodva. Ez tehát egy olyan körfolyamat, amelyben, ha akarom egy napig közhasznú munkán van, egy napot tréningen, humánerőforrás-fejlesztési foglalkozáson, utána két napot felzárkóztató képzésen. Aztán megy a ciklus körbe-körbe. Egyedi eleme a programnak, hogy a programmenedzser figyeli és értékeli a tíz-tizenöt fős csoportot. Nemcsak szervezi a csoportokat, hanem az a kötelessége, hogy személyenként, egyenként figyelje fejlődésüket. Amikor lefut egy ciklus, mindig van egy értékelés. Ez nem egy mechanikus dolog, ez egy folyamat. És ha a programvezető úgy értékeli, hogy Kis Józsi megfelelő szintre jutott, és van egy munka-hely vagy egy képzési lehetőség, amit az adott ügyfél el szeretne végezni, akkor javaslatot tesz arra, hogy emeljük ki a programból, menjen erre a képzésre vagy a munkahelyre. Több szempontból is fontosnak tartottam ezt a mozzanatot. Korábban, ha januárban elindult egy program, azt mondtuk, augusztus 20-án záródik, mindenki akkor végzett. Különböző emberek. Pocsékoljuk az erőforrást, ha akkor is ott tartanánk valakit, ha már három hét múlva felkészült arra, hogy kimenjen. Ezért a személyre kell figyelnünk.
A másik dolog. Én ugyan nem vagyok szociológus, de annyit tudok, ha homogén egy csoport, akkor nincs miért küzdeni. Legyenek pozitív példák, hogy ki után kell kapaszkodni. Most ő kikerült, most te lehetsz a csoportelső. Ez a csoportot belül is fejlesztheti, ez megint egy fontos elem.
Állítsuk sorba az embereket, akik a programba szeretnének bekerülni. És amikor van hely, akkor kerüljenek be. Ők lesznek a “hierarchia” alja ugyan, de van honnan tornászni, van ki után menni.
Azt kértem minden helyszíntől, hogy próbálják meg azt az image-t kialakítani a programról, hogy aki oda bekerült, érezze magát kitüntetve. Ugyanis ebben a körben fontos, hogy mit mond a másik. Örkényben nagyon boldog voltam, amikor visszahallottam azt, hogy amikor az iskolában megkérdezték a gyerekeket, hol dolgoznak a szüleik, nagyon büszkén mondták, hogy a programban! Ez nagyon sokat jelent az adott helyzetben.
Már Tápiószelén is felmerült bennem, hogy az az ember, aki a programot vezeti, elsőrendűen fontos. Úgy tűnik, sikerült ezeken a helyeken olyan embereket találni, akik ezt tényleg értik, és gondolom, ezt ugyanolyan alkotó módon a helyzethez igazítva csinálják, mint ahogy ezt Ön ki tudta találni. Meglátásom szerint a programvezető munkáján legalább annyi múlik egy-egy helyen, mint a koncepció kitalálóján az egészet illetően. Tápiószelén úgy éreztem, hogy ez tökéletesen megvalósult. Szemes Zsuzsa amit ehhez hozzá ad, az abszolút meggyőzővé teszi ezt. Amit Ön említett, azt én mind láttam megvalósulni. Presztízse lett a cigányok között, hogy valaki bekerül ebbe a programba és a többi. Úgy tűnik, máshol is sikerült olyan embereket találni, akik jó programvezetők, és ezt ilyen módon tudják csinálni?
Nem mernék erre határozott igennel válaszolni. Ebben hibát követtem el. A programot a programvezetőkkel együtt indítottuk, amit nem lett volna szabad. Ha bárhol másutt csinálunk ilyet, akkor a programvezetőket előbb kiválasztjuk, felkészítjük, ezt követően indítjuk a programot. Most a programmal együtt folyamatosan készítjük fel a programvezetőket. Összességében a végén nyolc olyan programmenedzser fog kikerülni, amiből az országban kevés van. Ők megtanulnak valamit a két év alatt, amit másutt nem lehet. Egyre gyűlik a tapasztalat, a helyzeteket meg kell, hogy oldják. Alapképzettségük erre alkalmassá teszi őket.
De volt, ahol kétszer is váltani kellett. Aki foglalkozott már emberekkel, ilyen csoporttal, az tudja, hogy ez óriási kihívás. Ide ilyen Szemes Zsuzsák kellenek, akik lélekből tudják csinálni. Érdekes, hogy más-más attitűdök vannak. Van, ahol a programvezető helyi testületnek a képviselője, tehát ezzel a felelősséggel áll hozzá. Van, ahol egyházi intézménynél dolgozott korábban, ő megint egy másfajta attitűddel rendelkezik. Tehát döntően jól sikerült kiválasztani a programvezetőket, jól teszik a dolgukat. Érdekes lesz a két év történetét összerakni. Éppen a múlt hónapban tartott felkészítőn jeleztem, hogy elkezdhetik megírni a tapasztalataikat. Ezt most kell elkezdeni, mert később már nem tudja megírni azt, amit most lát.
Visszatérve a programhoz. A közhasznú foglalkoztatást – ez is egy új elem – döntően az önkormányzat végezteti, munkáltatóként. De mi azt szeretnénk, hogy amikor egy ember alkalmassá válik munkaerőpiaci képzésre, vagy másutt elhelyezhető, hagyja el a programot. Az önkormányzatnak pedig nyilván nem ez az érdeke, hanem az, hogy ha már megtanult jól téglát rakni, akkor maradjon ott még egy kicsit. Ezt az érdekellentétet föl kellett oldani. A programnak alárendelődött a közhasznú foglalkoztatás úgy, hogy nem közhasznú foglalkoztatásra, hanem a program megvalósítására kötöttünk szerződést. Finom szakmai megkülönböztetés, de nagyon lényeges. Nagyon nagy volt a szakmai érdeklődés, és korrekt a magatartás a partnerek részéről.
A másik elem a felújító, felzárkóztató képzés. Itt döbbenetes volt a tapasztalatunk. Hat osztály volt a minimum belépési küszöb, és amikor a belépőket fölmértük, akkor mindenkinek megvolt a 6-7-8 osztálya. Csak, hogy érzékeltessem, mennyire nem volt egyszerű: volt, aki azt mondta, hogy a bizonyítványa meg volt, de valahol elveszett. Elkezdtünk utána járni, Nyíregyházára telefonálgatni, míg végül összeszedtük a bizonyítványokat. Ezt követően egy szintfelmérés következett. Kiderült, hogy akinek nyolc osztálya van, meg akinek hat osztálya van, az is negyedik osztályos szinten van. Onnantól jött a kihívás, őket fölzárkóztatni nyolcadikig. Ugyanis van a programnak egy olyan iránya, hogy az “inkubátor” csak eddig tart. Innentől kifelé már mindenki teljes értékű munkanélküli, akinek meg kell állni a helyét akár egy munkahelyen, akár a munkaerő-piaci képzésben. Azt nem lehet, hogy valakinek támogatással adok orvosi diplomát. Azzal nem lehet operálni. Hegeszteni sem lehet. Fel kell őket készíteni. Tehát föl kellett őket zárkóztatni. A felzárkóztató képzés elindult, s az a csoda történt, amiben kevesen hittek. Ezek az emberek nagyon akarnak tanulni. Sőt. Annyira belelkesedtek a tanulásvágytól, hogy a lehetőségeiket már kezdték figyelmen kívül hagyni. Ő ez akar lenni, az akar lenni. Ez is érték. Van jövőképe, óriási dolog. Ezek a felzárkóztató képzések részben befejeződtek, részben most folynak, de ezeket nem lehet kikerülni. Írni, olvasni tudni kell, és a nyolc osztálynak meg kell lenni. Akkor is, ha betanított munkás akar lenni valaki.
Itt jön a programnak az az eleme, amiről a nevét is kapta: integrált. Együttműködési megállapodást kötöttünk azokkal a szervezetekkel, amelyek különböző módokon foglalkoznak ezzel a célcsoporttal. Az alapvető feltevés így szólt: Ti foglalkoznátok velük, de nehezen tudjátok őket ilyen csoportos formában elérni. Egyezzünk meg. Mi biztosítjuk ezt a formát, fűtünk-világítunk, minden körülményt megoldunk, és átadjuk a színpadot két órára, ti pedig foglalkozzatok velük. Mindezt ingyen. Így te is beírhatod magatoknak eredményként, mi is beírhatjuk. És összejöttek ezek a szervezetek. Elkezdődtek azok a foglalkozások, amelyeken ezek az emberek sok mindent megtanultak. Azt is, ami nem volt a tematikában. Nem lehetett megtervezni, hogy vajon mit jelent majd ennek a tartósan munkanélküli, negyedik osztályos szinten tanuló, állandó kudarccal szembe néző, degradált helyzetben lévő embernek, ha őhozzá kijár mondjuk a területi rendőrkapitányságról valaki, és elkezd neki állampolgári jogairól beszélni. Hogy neki mihez van joga. Hogyan kell bizonyos helyzetektől óvakodni, hogyan kell megvédenie magát. De az is, hogy a Vöröskereszt odamegy és elmondja, hogy Magyarországon ma, ha valaki rosszul lesz az utcán, akkor a többi nem tudja mit kezdjen vele, inkább átlépi. Ti lesztek azok, akik innentől kezdve ezt tudjátok. Ezek azok az apró komponensek, amelyek az egyén tartását adják. És nem akárki mondta neki, nem a szomszédja, hanem akik értenek hozzá, és úgy közeledtek, hogy értéket adjanak át. Ez megjelenik a programban résztvevőknél, mindenképpen. Amikor valaki beszél velük, akkor egészen más módon nyilatkoznak meg. Ezt nem lehet tematikába beírni.
Következnek a kimenetek, ki mikor tud alkalmassá lenni arra, hogy képzésbe vagy munkahelyre kerüljön. Elég nagy volt a munkába helyezés időszaka. November 20-ig, figyelembe véve, hogy a program elején csak a felkészítő van, 21 ember került munkába. Ők már munkahelyen vannak. Ebből 15 olyan munkahelyen, ahol tudjuk a hat hónapos nyomon követést végezni. 102-en kerültek munkaerő-piaci képzésre, tehát ők végeztek a felzárkóztatással, és szakmát tanulnak. Nem vesszőseprűt kötni, nem rongyszőnyeget szőni, hanem olyan szakmákban, amelyek kurrensek tudnak lenni, amelyekben az elhelyezkedési esélyük javulni fog. Hozzátartozik ehhez, hogy ezekben a képzésekben ők ösztöndíjat kapnak. Említettem azt a dilemmát, hogy ha nem tud megélni, hogy menjen akkor iskolába? Kötöttünk egy olyan megállapodást az Országos Foglalkoztatási Közalapítvánnyal, hogy mindenkinek kiegészíti a képzéssel járó juttatását a minimálbér szintjéig. Fölmerül a kérdés, hogy ez túl pozitív diszkrimináció-e?
Szót kell ejteni a finanszírozás ügyéről. Ez a program nem olcsó – mondják, akik nem értenek hozzá. De ha egy picit is közgazdasági szempontból közeledünk, akkor azt kell megnézni először is, mi a többletköltsége. Azt mondom, hogy ezek az emberek akkor is közhasznú munkából és segélyből élnének, ha nincs a program. Tehát, ha a többletet nézem, hogy mennyivel kerül ez többe, akkor elenyésző a különbség. Ezeknek az embereknek a többsége egész életére pótcselekvésekben tudna, a megélhetési stratégiák helyett, leledzeni. Ezzel szemben nagy valószínűséggel adófizetővé válik – és ha a társadalmi vonatkozásairól is beszélek – akkor ez egy rendkívül jó befektetés. Csak amikor az ember százmilliós nagyságrendeket mond, azt mondják rá: megint a romák! Ezekkel is szembe kellett nézni. Szerencsére azt kell mondanom, hogy mind az államigazgatási feletteseink részéről, mind a Munkaerőpiaci Alap Irányító Testülete részéről, ahonnan ehhez 113 millió forintot kaptunk, mind az Országos Foglalkoztatási Közalapítvány részéről, olyan támogatást kapott a program, amit csak megköszönni lehet. Ezt nagyon fontosnak tartom megjegyezni. Amikor a program koncepcióját megbeszélendő meghívtam a fontosabb szervezeteket, kivétel nélkül ott voltak. Ez nagy érték.
A másik a helyi partnerek kérdése, a nyolc helyszín. Többen is jelentkeztek, és jelentkeznek ma is erre a programra. Nincs lehetőségünk most még tovább terjeszteni, de meglátjuk, mit hoz a holnap. A program eredményei kezdenek jönni, a kudarcokból meg tapasztalatokat gyűjtünk. Nagyon érdekes, hogy eltérő helyszíneken mennyire eltérő az eredmény. Az egyik helyszínen teljesen telített a program, az emberek részt akarnak venni benne, és sikerrel mennek ki belőle, a másik helyszínen gyakori a feszültség és az ellenérzés. Egyetlen ilyen helyszín van, ott tudattuk: Rendben van, meg lehet bukni, hajlandók vagyunk ezen a helyen felszámolni a programot. Kivonulunk és elismerjük, hogy kudarcot vallottunk. De akkor álljanak oda, és mondják meg az embereknek, hogy az egyetlen esélyüket veszik el tőlük. Máshol olyan hibát követtünk el, hogy családokat vontunk be a programba. Rögtön elindult a klikkesedés, ami gondot okozott. Van, ahol kiderült, olyan megélhetési stratégiák vannak, “vasazás” például, hogy amikor ez beindul, otthagyják a programot. Nem olyan egyszerű ez, mint ahogy az íróasztalnál az ember megírja. Lehet ez egy jó gondolat, de ahhoz, hogy megvalósuljon, iszonyatosan sokat kell dolgozni.
A program szervezeti konstrukciójáról is érdemes szólni, mert komoly szervezeti háttérrel rendelkezik. Egyrészt az integrált jellegből fakadóan, ahogyan a külső szervezetek bekapcsolódnak. Másrészt a forráskoordináció, a forrásintegráció miatt. Nem mindent nekünk kell megoldani, megfinanszírozni. A megyében 6 helyen jött létre ún. Roma Információs Iroda, amit a közép-magyarországi régió finanszírozott. Kézenfekvő volt, hogy ne hagyjuk ezt veszni, épüljünk rá. Próbáljuk meg fölhasználni, nem elmenni mellette, és kitalálni valami újat. Az egyik legnagyobb hibát azzal lehet elkövetni manapság, hogy ha a különböző ágakon különböző lehetőségek jelennek meg, és azok köszönőviszonyban sincsenek egymással. Ez a program integrált program. Minden olyan kezdeményezéssel, amelyik ezt a célcsoportot célozza – itt nem a romák a célcsoport, hanem a hátrányos helyzetben lévő romák és azonos élethelyzetben lévő nem romák, tehát itt a problémát céloztuk meg és nem az etnikai hovatartozást – nyugodtan megkereshetnek minket. Megkeressük azt a felületet, ahol a két program érintkezik, egymásra támaszkodhat. Kezdjük el egymást erősíteni, keressük erre a lehetőséget.
Ennek a programnak nyilvánvalóan a Munkaügyi Központ, illetve mint a Központ igazgatója, egyszemélyi felelőse vagyok. Meg kell mondanom, hogy jó lelkiismerettel vállalom ezt a mai napig.
Ami a működtető szervezetet illeti. A Munkaügyi Központnak kell a szakmai irányítást biztosítani. Éppen ezért a Megyei Munkaügyi Központban összeállítottunk egy olyan szakmai teamet, amelyben a pénzügytől a jogi szabályozáson keresztül a humán szakemberekig bezárólag mindenki benne van. Személyesen felel mindenki a programért. Ugyanakkor a program operatív irányítását nem lehetett belülre helyezni a munkaügyi központon. Szerződést kötöttünk a Műszaki Egyetem területfejlesztési központjával, akik vállalták az operatív koordinációt, teljes szakmai kontroll mellett. Ott van egy koordinátorunk, aki a nyolc programvezető munkáját hangolja össze. A programvezetőket a programhelyszínen veszik fel, ott létesítenek munkaviszonyt. Ők irányítják helyben a programot, nekik kulcsszerepük van. Ha bármi problémájuk van, akár a koordinációs irodához, akár közvetlenül az adott szakterület felelős szakértőjéhez fordulhatnak segítségért. Egy példa. Az ügyfél már két napja nem jár el a képzésre. Más esetekben a munkahelyről pl. kirúgják ilyenkor az embert, itt nem. Ilyenkor a Munkaügyi Központ Humánszolgáltató rendszere próbál segíteni, úgy, hogy a pszichológus vagy a munkatanácsadó beszélget el vele. Ha menthetetlen, és nem tudjuk a programban tartani, akkor nem azt írjuk le, hogy ő kudarcot vallott, hanem azt, hogy rosszul döntöttünk, amikor őt vettük be a programba. Nagy a felelősségünk, ha elveszítünk embereket. Nem tudjuk sajnos kikerülni, van fluktuáció, lemorzsolódás.
A szervezeti konstrukció mostanra kicsiszolódott. Ennek sok része van, egyik a pénzügyi elszámolási rendszer. Közpénzekről van szó, tehát ez különös jelentőséggel bír. A másik rész az információ-áramlás, a havi jelentések. A harmadik dolog a helyi kezdeményezések, amik színezik ezt a programot, úgy hogy a teljes felelősség nálam van, a szakmai pedig a teamnél. Tehát a program működését kontroll alatt kell tartani. Egy lelkes ember elindul, őt csak be kell terelni egy megfelelő csatornába. Ettől még színes marad egy program. Szemes Zsuzsa amikor meghívta az embereket a saját kertjébe bográcsozni, az egy nagyon szimpatikus, kedves dolog. Belefér a program keretébe, segíti azt. Vagy amikor üzemlátogatásra viszik őket, hogy nézzék meg, milyen egy esetleg jövőbeni munkahely egy üzemben.
A másik komoly hozadéka ennek a programnak, amire én magam nem is számítottam, a roma-kerekasztal létrehozása. Kiderült, hogy a romák problémái mindenütt hallatszanak, de igazi fórumot arra, hogy ezeknek a problémáknak az érdemi kezelésére partnerekkel tudnának tárgyalni – én biztos alultájékozott vagyok –, nem sokat láttam. Következésképpen ilyen helyzetben az ember akármit tesz, az már siker. A megyei kerekasztal mintájára szerveztük meg novemberben a nyolc helyszínen a helyi kerekasztalokat* azzal a céllal, hogy a programnak a társadalmi megismerését és legitimálását elősegítsük. Részint, hogy a munkáltatók legyenek fogékonyak arra, hogy a programból kikerülő embert fölvegyék. Másrészt azért is, hogy a program támogatottságát növeljük. Mérjük fel, tud-e ott még valaki hozzátenni a dologhoz, tudnak-e ebben közreműködni. Vagy ha ezt nem, akkor tudjanak róla, hogy ez a folyamat létezik. Ezek a helyi kapcsoltok is a rendszeres működés igényét fogalmazzák meg.
Mi a válasz arra, hogy mit tekintünk sikernek? Siker az, hogy létrejött a kerekasztalok rendszere. Siker az, hogy sokan képzésben vannak, hogy közhasznú foglalkoztatáson vannak, siker az, hogy nyolc embert, nyolc programvezetőt kiképezünk a gyakorlatban, akik fogékonyak lesznek erre a problémára. És hogy ezt az egész programot megvalósítottuk. De igazából a programból munkára jelentkezőktől azt kérjük számon, hogy legalább hat hónapig maradjon meg a munkahelyen. Ezt tekintjük teljes értékű sikernek.
Egy olyan rendszert alakítottunk ki, hogy amikor munkába helyeződik az illető ügyfél, akkor a Kirendeltség tájékoztatja a munkáltatót, hogy milyen programban vett részt, milyen komplex felkészítést kapott, és ha a munkáltatónak esetleg problémája van a későbbiekben, akkor segítünk azt megoldani. Ugyanez a háttér az ügyfél számára is biztosított. Ha beilleszkedési problémái vannak, akkor neki is van hova menni, van lehetősége segítséget kérni.
– Egy programban résztvevő ember személyesen is ismeri azokat az embereket, akikhez fordulhat?
– Igen. Azt, aki őt munkába helyezi, és a kirendeltség vezetőt is. Tehát van személyes kötődés. Itt a háttér léte a fontos, és nem az, hogy szükség lesz-e rá. Ez egy lényeges momentum. És úgy gondolom, ha hat hónapig megállta valaki a helyét egy munkahelyen, akkor már van esélye arra, hogy megállja. Ez egy olyanfajta kitörés, amit már nem lehet kitörölni az ő életéből.
– Engem már Tápiószelén is foglalkoztatott, hogy a programvezetők munkája, ha megszűnik, tehát amikor egy program lezárul valahol – Tápiószeléből indulok ki, mert azt láttam –, mi fogja pótolni a programvezetőt egy falun belül, aki a program ideje alatt egy a falu intézményei közötti tényezővé vált? Van valami elképzelése velük kapcsolatosan? Tételezzük fel, hogy egy Szemes Zsuzsa nincs tovább faluban. A rendszernek az a része, hogy a programban részt-vevő emberek elmentek, dolgoznak, megvan a hátterük, a lehetőségük, hogy ha valami problémájuk van, oda forduljanak. De valószínű, hogy a faluban hiányozni fog a továbbiakban az az ember, aki az ő programvezetőjük volt. Aki egyszerre jelentett nekik hatékony érdekképviseletet, és biztos pontot egy kikristályosodni képes falusi viszonyrendszeren belül. Erről mi az elképzelése? Én még abban a szakmában is, amit népművelésnek, közművelődésnek hívunk, az egyik alapkérdésnek látom, hogy egy településen van-e olyan ember, aki a szakmáját igazán jól képes csinálni. S ez az integrált roma program felfogható úgy is, mint egy hatékonyan a dolgát teljesítő népművelés. És ez személyi kérdés. És nem lennék abban biztos, hogy én az Ön helyében egy program végeztével hagynám, hogy ne maradjon meg a településen tényezőnek – ha már csak egy üdvös szemlélet hordozójaként is – egy volt programvezető.
– A legmélyebb titkok után érdeklődik. Vannak kérdések, amikre határozott nem tudommal kell válaszolnom, ha tisztességes akarok maradni. Nem terveztük meg ugyanis. Nekünk törvényi kötelezettségünk, hogy a foglalkoztatást elősegítsük, a munkanélküliek támogatását biztosítsuk. Programunk egyik hozadéka a nyolc programvezető felkészültsége. Felkészítésüket ebben az évben is szisztematikusan folytatjuk, nemcsak a gyakorlatban, de van egy elméleti felkészítési rendszerünk is. Azon viszont nagyon csodálkoznék, hogy ha az, akinek ez a leginkább fontos, a helyi önkormányzat, hagyná, hogy ez az érték elvesszen. Ezeknek a felkészült szakembereknek a munkájára ugyanis nagy szükség van. Remélhetőleg erre a pénzt is meg fogjuk találni.
A program fenntarthatósága ügyében azért nem a lelketlenség működött. Eleve úgy terveztük, hogy a program országos kiterjesztésre alkalmas legyen. Ezt elkezdtük szisztematikusan megcsinálni, vagyis egy évi működés alapján beszámoltunk arról, hol tart a program, valamint javaslat készült a Szolnok megyei Munkaügyi Központ részéről, hogy az ő területükre terjesszük ki a programot. Ezt jóváhagyták. Ez év végén ismét a MAT elé kerülünk, hogy a Pest megyei két éves tapasztalat, a Szolnok megyei egy éves tapasztalat alapján tudjuk-e továbbterjeszteni a programot. Megnézzük, hol kell módosítani, mik az esélyei, akár a megyében, akár az adott helyszínen a további kiterjesztésnek. Ez egy két éves program. De akiknek a két év alatt nem fejeződik be a munkaerőpiaci képzése, azoknak a támogatása a képzés befejezéséig biztosított.
Május 2-án már uniós tagok leszünk. Az Európai Uniónak van egy ún. Európai Szociális Alapja, amelynek célszervezete a Munkaügyi Központ, tehát egy jelentős forrás felhasználásának lehetősége megnyílik. Ebben két terület van, amit alapvetően támogatnak: a foglalkoztatás és a humánerőforrás-fejlesztés. Én nagyon elképzelhetőnek tartom, hogy ha egy ilyen kicsiszolt, tapasztalatokkal alátámasztott programunk van, akkor ennek a finanszírozására számíthatunk, amivel a program fenntarthatóságát biztosítani tudjuk. Ha ugyanis ebben a célcsoportban két év alatt 2-300 ember problémáját meg tudjuk oldani, és élethelyzetük tartósan és fenntarthatóan megváltozik, az egy nagyon nagy eredmény.
Pest megyében a roma népesség számát 50-70 ezerre becsülik, pontos adatok erre nem állnak rendelkezésre. A probléma tehát adott. Ha ez a program esélyt nyújt a megoldásra, akkor úgy gondolom, lehet esélyünk arra, hogy tovább folytassuk.
Ha valahol az országban fontos ennek a problémának a kezelése, akkor Pest megyében a népesség nagysága miatt is, munka-erőpiaci szempontból is fontos kell, hogy legyen. Itt ráadásul vannak üres álláshelyek, amik lehetőségek… Ki kell használnunk.
A Pest Megyei Közigazgatási Hivatal vezetője azzal keresett meg, hogy lehetőség nyílt pályázat beadására az ENSZ közszolgálati díjára. A hivatal vezetése úgy döntött, a Munkaügyi Központot javasolja, hogy pályázzon. Mi a roma programunkat küldtük el, mint pályázati anyagot.
– Örülök, hogy Öntől személyesen volt módom hallani a programról, köszönöm a beszélgetést.
Mátyus Aliz