Vissza

GERGYE REZSŐ

KISTÉRSÉG (KISTÁJ, JÁRÁS, VÁROS ÉS VIDÉKE)

Hozzászólás

A Magyar Művelődési Intézet folyóiratának a 2003. decemberi számában Beke Pál “Kistérség, kistáj” írását többször elolvastam. Lehet vele egyetérteni, felháborodni, de ismerni szükséges.

A szakma valóban megoldanivaló feladatai között kell e problémának lennie. Engem válaszra ingerelt az írás, elsősorban azért, mert azt is kiolvasom belőle, hogy a szakma vezető műhelyei továbbra sem rendelkeznek rálátással az országra. Mielőtt tételesen viszonyulnék a fejezetekhez, tennem kell egy – nem tudományos értékű, de a közös nyelv beszélhetőségének a szempontjából a népművelő szakma mibenlétéről – közérthető megállapítást.

A “népművelő” használata foglalkozás megjelöléseként a külvilág számára egyre anakronisztikusabb, azért, mert elsősorban az utóbbi másfél évtizedben (rendszerváltozásnak nevezett időszak) azt akarták ez alatt érteni, hogy a népművelő a népet művelő. Pedig az igazi, a szó nemes értelmében vett népművelő nem ezt tette (remélem én sem), hanem a néppel művelőnek gondolom a legjobbakat, ahol úgy fejlesztendő a mindenkori közösség, hogy az múltjával-jelenével-jövőjével visszahat az őt segítőre. Nem hierarchikusak a viszonyok, módszerek egy kötőszó erejéig sem. Így értelmezem ma is a népművelőt, és ebben az értelmezésben nem is anakronisztikus a használat.

A kistérség (kistáji, járási, a városkörnyéki) esetében a következetes felsorolást helyénvalónak tartom. Megjegyzem, hogy én a városkörnyék kifejezést (egy falusi parasztember siheder népművelő koromban ezen szóhasználatomra azt mondta, hogy környéke a trágyakupacnak van) behelyettesítem a város és vidékére, mert valóban jobban kifejezi az egyenrangúságot.

 

Francia példák

Magyarországon is fellelhetők voltak, leginkább a nyolcvanas években a körzeti népművelők. A fenti értelemben használt népművelő nem “szerelt ki” a szomszéd társközségbe programokat, hanem kitapintotta az ottani közösség életének ütőerein a teendőket. Azt, hogy  kinek kell szakmai segítség, hogyan kell az önállóságra és együttműködésre hangolni az egymásnak feszülő, de jót akaró erőket. A nyolcvanas évek elején Vép nagyközségben dolgoztam népművelőként, amihez “tartozott” (mi az, hogy tartozott? Önálló falu volt.) Bozzai falucska. Miután sikerült az ottani közösséget formáló embereket megismernem (módszertan, és szakmai és emberséget adó iskola volt ez, amit ma is tanítani kellene a hallgatóknak), gazdagodtam tőlük emberségben (művelték a népművelőt), én is tudtam  már tenni, amit kellett. Velük együtt beszéltem meg, hogy mit, aztán, hogy hogyan tegyünk. Először csak a kultúra szférájában, aztán már az élet minden területére figyelve kellett ezt tenni. A csatornahálózat bevezetése nem csak az avatásnál adott feladatot a népművelőnek, hanem abban a folyamatban is, amikor azzal az emberek ismerkedtek, anyagi erőiket szedték össze, belátva a fejlődés fontosságát. Eljutottunk a Falunap szükségességéhez, aztán onnét tovább a Bozzai Őszi Napok (BŐSZ NAPOK) rendezvénysorozatig. (300 fős volt akkor az a falu.) Téli estéken számtalan esemény zajlott, egyre inkább a falu ötleteivel, kezdeményezéseivel. (Természetesen a népművelőnek tudnia kellett továbbra is, hogy mikor és kinek érdemes súgni, ami aztán, mint egy bogárzümmögés felerősödhet.) Húsz év után is látható eredményei vannak annak a négy évnek ott. Azóta szép közösségi házat építettek, és teszik a dolgukat. Nem tudnak a francia példákról, de valami hasonló történt. Ugyanakkor az igaz, és aláhúzom vastagon: az Intézet és a Megyei Hálózatok sokkal többet tehettek volna és tehetnének azért, hogy azon közösségek képviselői, akikre egyértelműen fejlesztő hatást gyakorolna a jobb ( pl. francia példa) külföldi példa, oda eljuthassanak. Mondom ezt azért is, mert ezen a téren is azok a mechanizmusok működnek, mint a rendszerváltozás előtt. Nevezetesen, az nem elég sem rövidebb, sem hosszabb külföldi szakmai tanulmányúthoz, hogy az szakmailag indokolt a kolléga részére, ahhoz elsősorban kell a helyi hatalmasságokkal való simulékony viszony, mert akkor fogják a költségeket vállalni, amit a népművelő vagy intézménye nem tud. Nem gondolom, hogy ebben az esetben is kirívó példa lennénk azzal, hogy anyagiak okán bukott meg csak az utóbbi években két lehetőség az intézmény dolgozói előtt – szakmai ismeretszerzéshez külhonban. Megoldást kell találni, hogy ezek finanszírozása más csatornán történjen, és valóban a szakmai indok legyen az első .

 

Itthon

Szomorúnak tartom, hogy Beke Pál egyetlen kivételt talál az intézményi kistáji felelősségre. Titkon azt gondolom, hogy szándékosan provokál nagyon sok népművelőt azért, hogy így felháborodásuk kapcsán felszínre kerüljenek az információk. Van olyan jószívűen dörzsölt népművelő Beke Pál, hogy tudja, mi kell a hozzám hasonlóan tollat ragadó háborgó lelkűeknek.

A Vasvári Művelődési Háznak évtizedek óta van kistérségi (kistáji, járási, város vidéke iránti) felelőssége.

Ezerkilencszáznyolcvanhatban a városi rangot kapott település Művelődési Háza kapott egy területi módszertani népművelői státuszt. A dolga az volt a népművelőnek, hogy a valahai vasvári járáshoz tartozó 22 kisfaluban megismerte a kulcsfigurákat, a faluk hagyományait, megismerte az életüket (meg is szerette őket) és csupán azt tette, amit évszázadokon keresztül a város és a vidék települései tettek. Szervesen hatottak egymásra. Nem tudtak egymás nélkül élni. A településekről jártak be a gyermekek, színházi bérletes előadásra, moziba, versenyekre. A település csoportjaiba (fúvósok, színjátszók, táncosok) a környező falvakból is verbuválódott a tagság. Vagyis kellettek egymásnak továbbra is. A kilencvenes évek elején valóban ez tiltva is volt, de itt nálunk, és meggyőződésem, hogy máshol is, ezt a népművelőknek hiába tiltották. Azon egyszerű oknál fogva, hogy a tényekkel, a munkával és az eredményekkel be lehetett és be lehet bizonyítani, hogy a Vasvári Művelődési Háznak és a többinek is (a focicsapatnak, az üzemeknek, a boltoknak, az iskoláknak és művészeti csoportoknak) elengedhetetlenül szüksége van a falvakra, és természetesen viszont. Hosszan bizonyítsam ezt, vagy elhiszik?

Úgy gondolom, mivel nem vagyunk egyedüli példa – hisz Beke Pál Derecskéről is ír –, felesleges ezt hosszan demonstrálni. A valahai Népművelés 1988-as egyik számában van egy írás a társadalmi vezetőségek kapcsán, amely erről is szól. A térségi feladatokról, módszerről, lelki-szakmai összekapaszkodásokról. Vagyis nincs spanyolviasz. Megint nem kell feltalálnunk. De igaza van Beke Pálnak, hogy meg kell találnunk EGYMÁST a szakmában is.

Idézem a másik vitára serkentő gondolatát.

“Egy-egy térség közművelődési-kulturális előrehaladásának szorgalmazása ma inkább civil, vagyis civilek felvállalta feladatnak tűnik.”

A megfogalmazás a szerző általi kívánságot vetít ki, ami a valóságban nem így van. Sajnos. Sajnos? A kezdeményezések lelke szinte mindenhol a népművelő. Akkor, hogy is van ez? A népművelő – aki az állami intézményben kinevelődött, szocializmuson felnőtt, a népet megművelni akaró elavult szakma képviselője – a lelke a civil kulturális kezdeményezéseknek? Igen?

Nem. A valódi népművelő az mindig is CIVIL volt. Akkor is, mikor az intézményében a havi fixet kapta, meg akkor is, mikor vállalkozóként vagy egyesületi tagként szervezte a települése életét az önállóságra, az együttműködésre.

Az intézményi keret önmagában nem gátja a civilszerű működésnek. A civil forma önmagában nem jelent a szó legnemesebb értelmében azonnal, automatikusan civil működést. Sőt. Erősödik és a jövőben is erősödni fog az a folyamat, hogy állami feladatok ellátására (elsősorban települési önkormányzatok) az intézményeiktől civil formába “szerelik át” egyes feladatok megoldását. Egyetlen motiváló ok az, hogy több pénzhez tud jutni.

Miért ne tudna működni bármely közintézmény (most már nem is csak kulturálisra gondolok) a lehető legjobb civil módon?

(“Néhány éve még fehér hollónak számított az, aki a saját intézményén kívül álló közösségeket erősített. A legtöbben attól féltek, hogy előbb-utóbb feleslegesek lesznek. Pedig minél több kis együttes, közösség van, annál fontosabb a kapcsolatokkal, teremmel rendelkező, napi ügyeket intéző népművelő.” Parola füzetek 1992. évben megjelent Romok helyett c. írás.)

A közintézményeken, főleg egy település által fenntartott esetében – van a legerősebb közösségi kontroll. Vitatja azt valaki, hogy egy városi Művelődési Ház működését egyértelműen a város határozza meg? Nem vitatja. Ma még van olyan intézmény, ahol a benn dolgozó néhány “nemnépművelő”(azokat nevezem így , akik éppen ellenkezői az írásom elején meghatározott népművelő fogalomnak ) dönti el a tennivalókat és a hogyanokat? Sajnos vannak ilyenek, de ezek a jelenségek nem szűnnek meg a forma megváltoztatásával. Itt nagyobb bajok vannak a mélyben. A “nemnépművelő” az, aki nagyon rugalmasan a saját érdekét szem előtt tartva , azonnal át tud alakulni a települése kívánalmainak megfelelően alapítvánnyá, egyesületté stb., ahol folytatja tovább  az addigi “nemnépművelői” munkáját.

 

Tennivalóink

A kistérségeket (kistáj, járás, város és vidéke) egybe kell gondolni. Szép és igaz mondat (Beke Pál), aminek mentén lehet, és kell dolgozni.

1. Tudni kell a jelenlegi helyzetet. A minisztériumi szakértői vizsgálatok is alkalmas adatokkal szolgálnak ehhez, de nyilván az nem lesz elég.

2. Azon népművelők, akikről tudott a szakmai kvalitásuk és elkötelezettségük, TALÁLKOZZANAK. Vasvár felajánlja szívesen egy találkozó helyszíneként a Várost és Vidékét (Hegyháti Kistérség).

3. A feladatokat kell meghatározni, és azok végrehajtására vagy elvállalására lehetőséget adni, akár egyesületeknek, akár intézményeknek, akár  magán személyeknek. A munkát és az ahhoz adandó anyagi és minden más feltételt annak kell kapnia, aki a legjobb választ és megoldást kínálja.

 

A leírt gondolatok természetesen csapzottak, olyanok mint ez az áldott-átkozott szakma. Nincs idő kiérlelni, megfésülni, szép formát adni, szóval egy kicsit a PR-tevékenységre adni. Az idő pénz. Aki népművelő és teszi a dolgát, szeretné legalább a többi népművelővel megosztani gondjait-örömeit. Szakszerűen is szeretné. Legelőször ahhoz kell lehetőséget teremteni, hogy akiktől tanulnunk kellene, legyen módjuk azt közkinccsé tenni.

A Vidék (Falusi) Magyarország élhetősége a Kistérségi (kistáj, járás, város és vidéke) “egybe gondolás” nélkül elképzelhetetlen. Szakmánk élesztője, és egyben kapcsolódási pontja is egy lehetséges szellemi összetartozásnak kistérségekben – és aztán azon is túl.

 

Vasvár, 2003. december 24.