A MAGYAR MŰVELŐDÉSI INTÉZET FALUKUTATÓ TÁBORA

Kocs, 2003. augusztus

Kutsche, coche, cochio, coach, kocz, kocija, goetse, kusk –  német, francia, olasz, angol, lengyel, szlovák, flamand és svéd szavak formázzák a Komárom-Esztergom megyei Kocs falu nevét – valamennyi szó könnyen futó kocsit(hintót) jelent. A nyelvészek és a történészek úgy vélik, hogy nem véletlen hasonlóságról van szó. A kocsi, mit a magyar nyelvben eleinte kocsi-szekérnek neveztek, kocsi illetőségű iparosok remeke volt. A középkorban Kocson haladt keresztül a Magyarországról Észai-Itáliába tartó Mészárosok útja. Buda és Bécs között Mátyás király is erre utazott, és Kocson volt postakocsijának második állomása – Budától 85, Bécstől 175 mérföldre. [1]  Tán a kocsi állomásnak is köszönhető, hogy (a hagyományok szerint) a nagy király a kocsi mesterek készítette könnyű kocsi-szekeret használta. (Az egykori kocsi szekér valósághű mása a kocsi kocsi-múzeumban látható.)

A szó megmaradt, formálódott, jó hírét vitte a kocsiaknak, de az útnak, amin a kocsi szekeret hajtották, a huszadik századra nyoma veszett. Kogutovicz Manó 1905-ös vármegye-térképén még követhető, merre vezetett az út Kocson keresztül Budára, napjainkban már láthatatlan. A budai út emlékét ma csak a falu belterülete őrzi Budai utca néven, mely utca a református temető mellett vezet a határ felé. A tatai kistérség 2001-ben készített részletes térképén a kocsi Budai utca egy ún. dózerútba torkollik – tehát nem visz sehova sem, járhatatlan. Kórósi Gábor, Kocs monográfusa írja, hogy a falu határában az útnak még a nyomvonalát is elszántotta a téesz a huszadik század közepén.

Az újkorban mind inkább iparosodó Tatai medence főútjai elkerülték Kocsot, kezdetben Tata, utóbb Tatabánya városa vált fontos központtá, s e két városon keresztül tart az 1-es út a Duna és Komárom felé. Bécsbe leggyorsabban az M1-es autópályán lehet eljutni – e főútvonalak ma kilenc kilométerre  húzódnak a 2655 lakosú Kocstól.

A Kisalföld és a Vértesalja dombjainak találkozásában lévő falu a kistérség legterebélyesebb községe, több mint 58 négyzetkilométert foglal el, lélekszámát tekintve a második a térség falvai közt. 1960-ban volt a legtöbb lakója (3214), azóta évre-évre fogy a népesség. A hetvenes években még többen születtek, mint ahányan meghaltak, ám a nyolcvanas évek óta csak a pozitív vándorlási különbözet mérsékli a népességszám-csökkenést. Ma kevesebben élnek a faluban, mint másfélszáz esztendeje.

Mi tartja a kocsiakat a huszonegyedik század elején a faluban? A szükség vagy a tradíció? Vagy talán a természeti környezet, a gazdasági adottságok? Talán Kocs még ma is falu a javából, hiszen a statisztika 2001-ben majd egyharmadnyi mezőgazdasági keresőt regisztrált. Ez a kocsi-feltaláló, útja-vesztett, nagyhatárú, gazdálkodós és a  huszadik században többször is “megkutatott" falu volt a színhelye a Magyar Művelődési Intézet falukutató táborának 2003-ban. Az egyetemisták részére meghirdetett tábor előkészítésében és vezetésében az Intézet partnere a Pécsi Tudományegyetem Szociológiai és Szociális Tudományok Intézete és a budapesti székhelyű Jelenkutató Intézet volt.

Miért éppen Kocsra esett a választás? Nem elsősorban a nevezetes kocsi-szekér, és nem is a kocsit favorizáló (évenként megrendezett) nemzetközi kocsitoló verseny, hanem a korábbi jelentős tudományos munkák híre miatt.

Kocs, mint a tatai járás egyik legnépesebb települése, a harmincas években kitűntetett terepe volt az első magyarországi település(vidék)-fejlesztési kísérletnek. Magyary Zoltán professzor(1888-1945), a Közigazgatástudományi Intézet igazgatója 1936 nyarán kezdte el munkatársaival a tatai járás átfogó vizsgálatát. Mint az 1939-ban megjelent “A közigazgatás és az emberek" című kötetben Magyary Zoltán leírta, a kutatásban tisztiorvos, geográfus, szociográfus, etnográfus, mérnök és történész is dolgozott – a nevezetes kemsei falukutató tábor résztvevői közül Gunda Béla, Elek Péter és Hilscher Rezső.

A tatai járási vizsgálat számos kulturális-civilizációs változás alapjául szolgált: megszervezték az (akkoriban) egyetlen nem felekezeti főiskolát, bekötő utak épültek, a járás csaknem valamennyi községében bevezették a villanyt, járási egészségházat és szülőotthont nyitottak, régi műemlékeket restauráltak, cédulakatalógus készült a tatai ipartestületi könyvtár állományáról, helytörténeti gyűjteményt szerveztek[2], s még sorolhatnánk hosszan a vizsgálat hatására megvalósult fejlesztéseket. A tatai járás minta volt, minta lehetett volna többek között a települések lakói és a közigazgatás viszonyának humanizálásra és racionalizálására. A korabeli politikai kurzus nem volt alkalmas az effajta kapcsolatépítésre, de Magyary Zoltán és munkatársai követendő példát, mintát, módszert teremtettek, haszonnal járna, ha munkásságukat behatóan tanulmányoznák a mai vidékfejlesztők. A tatai járásban végzett terepmunka megismétlésére két alkalommal vállalkozott egy tudós-csoport; a hetvenes, majd a kilencvenes  években zajló (az eredetihez képest szerényebb)  felvételeket Magyary Zoltán munkatársa és tanítványa, dr. Kiss István vezette.

A tatai járás 1936-os vizsgálata nemcsak a településtudomány művelői, hanem a tudományokban kevésbé jártas falukutatók számára is példaszerű. 

Akárcsak a Magyary Zoltán által vezetett vizsgálat, a 2003-as kocsi falukutatás munkamenete is három szakaszra osztható, e dolgozatban egyelőre kettőről tudok beszámolni, mert a kocsi falukutatás munkáját még nem fejeztük be.

 

1. Előkészület

Magyary Zoltán az előzetes adatgyűjtést teszi az első helyre, hogy majdan a terepen "bizalmat keltő tájékozottsággal léphessünk fel"[3]. A tábor előkészítéséhez az irodalmi-könyvtári tájékozódás és adatgyűjtés mellett egyéb gyakorlatias tennivaló is várt ránk. Mert a tábornak elsősorban helyet (szállást, étkezést) kellett találni. Másodsorban a tábor irányításához hozzáértőket kellett felkérni. Harmadsorban a terepmunkára alkalmas résztvevőket ki kellett válogatni a jelentkező egyetemisták közül.

A falu önkormányzata a képviselőtestület támogató határozata után fogadó-késznek bizonyult: kijelölt szálláshelyünk a kocsi Általános Művelődési központ igazgatása alá tartozó faluház volt, az étkeztetést az iskola konyhája vállalta.

Pálfy Imre polgármester falutérképpel, fotókkal, kiadványokkal segítette a felkészülést, de a legnagyobb ajándék Fél Edit: Kocs 1936-ban című könyve volt. Az 1941-es kiadású könyv reprint kiadása 1992-ben jelent meg a kocsi önkormányzat gondozásában. (A kötetből a tábor minden résztvevője kapott egy példányt.) Fél Edit etnográfus Kocsról szóló könyve a két világháború közötti magyar néprajz egyik legkiemelkedőbb alkotása. Fél Edit Magyary Zoltán megbízásából mintegy négy hónapot töltött Kocson, monográfiája önálló könyv formájában, és nem a tatai járási vizsgálat részeként, jelent meg. A falukutatók számára különösen Kocs társadalomrajza figyelemre méltó, a falumunka elsőrendű célja kellene legyen ilyen átfogó társadalomkép megalkotása.

A Kocson való tájékozódásban nagy segítség volt a 2003-ban megjelent Kocs-monográfia, melynek szerzője a kocsi születésű Kórósi Gábor (nyugdíjas iskolaigazgató). A könyv egy-két hónappal a tábor megnyitása előtt jelent meg.

Az előkészületekhez tartozott még a megyéről szóló kiadványok és a Központi Statisztikai Hivatal 2001-es községsoros adatainak tanulmányozása. A helyi önkormányzattól kaptunk egy példányt dr. Kiss István 1993-as tatai járási vizsgálatának Kocsot elemző fejezetéből, amely a falusi közéletet osztályozó közvéleménykutató részt is tartalmazott. A KSH-adatok értelmezésében viszonyítási keretként használtuk a pécsi egyetem és Jelenkutató Intézet 2001-es falukutató táborának kérdőíves adatállományát, amely a Koccsal közigazgatásilag határos Környén készült.

A falukutató egyetemisták irányítását, segítését Juhász Pál közgazdász-szociológus, Marelyn Kiss József történész-szociológus (Jelenkutató Intézet), Németh Bea pedagógiai szakértő, Őrszigethy Erzsébet szociográfus (a pécsi egyetem oktatója és képviselője) és Tóth László jogász-szociológus vállalta ­ mindahányan elhivatott falukutatók.

A résztvevő húsz egyetemista zöme Pécsen szociológus-hallgató (a pécsi egyetem anyagilag is támogatta a tábort), a többiek a fővárosban, Debrecenben és Jászberényben egyetemi ill. főiskolai hallgatók. Közülük néhány már jártasak voltak a terepmunkában, jobbára kérdőíves felvételekben (pl. közvéleménykutatás) vettek részt. A egyik debreceni hallgató néprajzi gyűjtésekben szerzett gyakorlatot. A társaság tehát vegyes volt, a hallgatók egymástól is tanulhattak, és nemcsak a falu hatott újdonságként, hanem a kutatótársak is. Még a pécsiek sem ismerték mind egymást, hiszen felerészben nappalis, felerészben levelezős hallgatók voltak.

 

2. A felvétel

Magyary kutatási módszertanában a második helyen a terepmunka, a felvétel szerepel. A kocsi táborban az élet a helyfoglalással kezdődött, 2003. augusztus 21-én. Azaz, hogy pontosabbak legyünk, a "nem-hivatalos" tábor egy nappal előbb kezdődött; Kerékgyártó Éva, az Általános Művelődési Központ igazgatója invitálására az első hallgatók már augusztus 20-án megérkeztek – a zenés, műsoros, lacikonyhás, tűzijátékos falunapra. A tóparti mulatság hozta az első ismeretségeket, sőt, az egyik hallgató szülőhelyéről való lányokkal is találkozott, akik néhány éve költöztek Kocsra.

A falukutató csapat 21-én délután vált teljessé, amikor is mindenki elfoglalta a faluház szakköri helységeiben felállított tábori ágyakat. (A körzet országgyűlési képviselője “szerezte" az ágyakat a tatai laktanyából.) A hálószobák az impozáns, 10 éve épült faluház galériájáról nyíltak, ennek köszönhetően a házban zajló közélet mindennapos tanúi lehettünk. (Gyerekfoglalkozások, zenegép, csocsó, biliárd és persze a büfé, ahol a helyi fiatalokkal egy-kettőre barátságot kötöttek hallgatóink.) Szabó Andrásné, a faluház vezetője  apró-cseprő ügyeinkben mindig hasznos tanácsokkal, ötletekkel szolgált. A faluról szóló hivatalos és félhivatalos információk összegyűjtésében a legtöbb segítséget a polgármesteri hivatalban kaptuk, elsősorban a község készséges jegyzőnőjétől, Szabó Ferencnétől.

A tábornyitáson a polgármester, az ÁMK-igazgató, a tatai Magyary Zoltán Népfőiskolai Társaság titkára és a Kocs-monográfia szerzője mutatta be a falut és a térséget.

A faluban és térségben való eligazodást igyekeztünk könnyíteni a tábor ún. szakmai programjaival. A tatai kistérségről és a tatai medence környezetvédő szervezetéről, az Által-ér Szövetség elnöke (egyúttal országgyűlési képviselő), Tóth András, a tatai medence térszerkezetéről, etnikai, vallási tagoltságáról, történetének sokrétűségéről Tatabánya főépítésze, Tóth Ferenc tartott előadást. A Magyary Zoltán Népfőiskolai Társaság történetét, működését Keresztesi József, a Társaság titkára ismertette, Magyary Zoltán munkásságáról és a harmincas évek szellemi életének szereplőiről a pécsi egyetem professzora, Nagy Endre beszélt a hallgatóknak.

 

A kérdőívekről

A terepmunka a korábbi falukutató táborokban már bevált kérdőívek kitöltetésével kezdődött. A kérdőív kizárólagos célja nem extra adatok begyűjtése  volt, a kérdések füzére elsősorban az ismerkedést próbálta megkönnyíteni. Reméltük, hogy a kérdőív bátorságot kölcsönöz a terepmunkában és a falusi beszélgetésben járatlan hallgatóknak, egyúttal arra is késztet (kötelez), hogy merjenek idegen helyre becsöngetni, ismeretlen emberekkel beszédbe elegyedni. A kérdőívek centruma a család- és háztartástörténet volt, és persze az iskolázottságra, a lakásviszonyokra, a megélhetés körülményeire is szerepeltek kérdések. Főként a kérdezőn múlott, hogy egy-egy beszélgetésből mennyi derül ki a családról és a faluról.  Hogy a falu minden szögletéről megtudjunk valamit, a falutérkép alapján területileg arányos véletlenszerű mintavétellel jelöltük ki az egyes körzeteket (utcákat), majd ezeket személyenként kiosztottuk. A mintavétellel célunk volt az is, hogy a kérdőívek feldolgozását kővetően tudományosan értékelhető eredményekhez jussunk.

A hallgatók egyenként 10-10 háztartás “lekérdezését" vállalták, néhányan egyedül, mások párosával járták a falut. Reggeli vagy ebéd után megbeszéltük a napi tapasztalatokat és a következő tennivalókat, de általános és folyamatos volt a tábor résztvevői közt az eszmecsere (fecsegés, kiokosítás, pletykálkodás, stb.).

A kérdőívezést kétnapos elfoglaltságként terveztük, ezután kezdődhetett a tematikus munka. A hallgatók kisebbik fele érkezett Kocsra meghatározott kutatási programmal, a többség úgy gondolta, hogy a falu majd “adja" a kutatási témát. Végtére a hallgatók és a táborvezetők tervei menet közben átalakultak. Például a kérdőívezés "ütemezése". Voltak, akik először csak ismerkedtek, barátokat szereztek a faluban, majd jelentették, hogy ők “bejáratott" helyeken töltik ki a kérdőíveket. (Leadás az utolsó nap.) Mások gyorsan teljesítették a “penzumot", majd témájuk nyomába eredtek. Megint mások hosszasan elüldögéltek egy-egy családnál, és közben formálódott a kutatási terv. Akadtak magányos kutatók, és kialakultak összetartó csoportok is.

 

Kutatási témák

Milyen kutatási témák adódtak? Ízelítőül csak néhányat emelek ki. A legnépesebb társaság az oktatással, az iskolával foglalkozott. (Egyik különlegessége a kocsi iskolának, hogy a tantestületben sok a helybeli születésű pedagógus, s problémának látszott, hogy újabban divat a gyerekeket tatai általános iskolába járatni.) Egy nappali tagozaton jogász, levelezőn szociológus hallgató az önkormányzat működését, belső viszonyait vizsgálta. Egy páros a kocsi civil szervezetekkel ismerkedett. Szintén ketten választották témául az agrárgazdaságot. (A helyi téesz sikeres részvénytársasággá alakult, de emellett sok a faluban a meglehetős nagyságú földterületet használó magángazda.) A vallás is szerepelt a kutatási témák között: más foglalkozott a többséget adó (58%) reformátussággal, megint más a katolikus hitélettel. Két szociálpedagógus hallgató a helyi szociális ellátó rendszer működését vizsgálta, egy művelődésszervező diplomás hallgató, aki jelenleg levelező tagozaton jár szociológiára, a falu szabadidős programjaival, könyvtár-ügyével ismerkedett.

A faluházbeli kvártély és az iskolában való étkezés növelte helyi ismertségünket s ezen kívül is megfordultunk, ahol csak lehetett. Egy kisebb csapat vasárnap a református istentiszteleten vett részt, mások a katolikus templomba mentek misére. Testületileg szurkoltunk a kocsi focicsapat rangadóján, ahol a hangosbemondón keresztül köszöntöttek is bennünket. (Sajnos, ennek ellenére a kocsi csapat vesztett.) Külön asztalt rezerváltak számunkra a helyi jótékonysági bálon, ennek keretében megnézhettük a helyi néptáncegyüttes színvonalas műsorát.

 

Búcsú-féle

A tábor utolsó napján a helyi kábeltelevízióban interjú készült a táborvezetővel és két hallgatóval is. A (nem formalizált) búcsúesten szomorúak voltak a hallgatók frissen szerzett fiatal (és kevésbé fiatal) kocsi barátai, s azzal váltak el, hogy jövőre is legyen Kocson falukutató tábor.

Az utolsó napon Kórósi Gábor monográfus vezetésével újra és együtt bejártuk a falut ­ az utcákat, a templomokat, a temetőket és híres kocsi “Kocsi Múzeumot".

A zárómegbeszélésen tanulságként megfogalmazódott, hogy a nyolcnapos tábor nagyjából arra volt elegendő, hogy megszeressük a falut és lakóit. Az összegyűjtött anyag feldolgozása után lehet majd eldönteni, mi az igazán kutatásra érdemes.

A táborzárás óta a pécsiek szemináriumi csoportban foglalkoznak a kocsi anyagok elemzésével. Az egyetemi félév végéig záródolgozatot készítenek. A többiekkel alkalmi a kapcsolat, 2004-re mindegyikük eddigi tudomásainak írásos összefoglalóját ígérte. Néhányan közreműködtek a kérdőívek anyagának gépi rögzítésében. A 184 háztartásban felvett és 583 lakosra vonatkozó adatsorok elemzése még hátravan. Már az alapsorok is mutatják a falu különleges karakterét és lokálpatriotizmusát: a “menne vagy maradna" kérdésre adott válaszokból kiderült, hogy a kocsiak 86 százaléka semmiképpen nem költözne el a faluból. A többség a szülőhelyéhez ragaszkodik, hiszen a mai lakosok háromnegyede a falu szülötte. (A közeli Környén egyharmados ez az arány.) Az ősök élete, példája tiszteletben áll. Rendkívüli élmény volt egy olyan kocsi "paraszt-családfát" látni, amelyen a gyökerek a 18. századig nyúlnak vissza. Kocson, azt gondolom, ez nem kuriózum, hiszen például ma is a faluban él a 17. században gályarabságra hurcolt református prédikátor, Kocsi Csergő Bálint leszármazottja.

Köszönet a kocsiaknak a szíves fogadtatásért. Ha megint eljutunk, majd kerékpárral végigzötykölődünk a nyoma-veszett Mészárosok útján. Vagy ha erőnk engedi, toljuk mi is a kocsit a kocsitoló versenyen.

A szakértők részanyagai alapján összefoglalta: Földiák András.