PARTNERSÉG ÉS KÖZÖSSÉGI MŰVELŐDÉS A KISTÉRSÉGEKBEN

Szakmai nap a művelődési intézményekben és kulturális szakigazgatásban dolgozó munkatársaknak, a kistérségek fejlesztésével foglalkozó szakembereknek

Kistérségek az átalakuló közigazgatásban

Előadó: Ágh Attila politológus, az IDEA Munka-csoport vezetője

Örülök, hogy a kistérségekről és közigazgatási reformokról itt beszélhetünk, mivel amit magunk az IDEA-programban csinálunk, annak jelentős része egy sajtóhadjárat is. Tematizálni szeretnénk a problémát, szeretnénk a közvéleményhez eljuttatni azt, hogy itt egy nagyon jelentős kérdésről van szó. Örömmel és voltaképpen kéréssel jöttem, hogy segítsenek nekünk a továbbiakban ennek a témának a fontosságát a köz-vélemény, az alapszintű közvélemény előtt állandóan napirenden tartani. Már mintegy éve járjuk az országot, és előadásokon, többnyire persze “közigazgatászok” előtt szólalunk meg ebben a témakörben. Most az általános háttérről, és a kistérségeknek a funkcionális problémáit csak említve, inkább annak a közéleti, politikai és néhány jogi aspektusáról beszélnék.

A hétvégén igen kellemes körülmények között, Szekszárdon egy konferencián tartottam egy hosszabb előadást a szűkebb szakmán belül Szolgáltató közigazgatás címmel. Azt hiszem, most Önöknél a Tanuló közigazgatás cím alkalmasabb lenne. Nekem mániám, hogy a közigazgatási reform egész további fejlődésünkben a szűk keresztmetszet. Nagyon tekintélyes közgazdasági iskolák mondják, hogy a társadalmi rendszerek kiépítettsége egyben a gazdasági fejlődés háttérintézményéül szolgál. Ha nincs jól, hatékonyan működő közigazgatás, akkor a gazdasági fejlődés sem tartható fönn, hiszen ez alapvető háttérrendszere.

Jelenleg a lelassulás problémájában, amit érzékelünk, kétségtelen benne van az is, amit a reformok lelassulásaként érzékelünk. Először még szemérmesek voltunk a 90-es évek megítélésében, de magam is Tóth Zoltán államtitkár úrral többször együtt utazván az országban, egyre jobban fölbátorodtam, ahogy az államtitkár úr maga is egyre keményebben fogalmaz a ’90-es évek elejét illetően. A ’89, illetve ’90-es alkotmánymódosítás gyakorlatilag új alkotmánya, valamint az önkormányzati törvény valóban fantasztikus energiákat szabadított föl, és abból az időből nézve egy rendkívül fontos demokratizálódási feladatot indított el. Kicsit túljátszva a kifejezéssel, milliók tanulási folyamatait indította el az, hogy az önkormányzati szféra autonómiáját kimondta az alkotmány, valamint az Ötv. szabályozása, ami rendkívül fontos hosszú távú beruházás.

Akkor nem lett volna decens dolog azt mondani, hogy nézzük meg, melyek ennek a hátrányai, most azonban egyre inkább ezzel a feladattal szembesülünk. Azt kell mondanunk: mivel learattuk már ennek a pozitívumát, nézzük meg, hol követünk el hibákat, hol van az egész rendszerben olyan beépített intézményi akadály, amellyel szembe kell nézni.

Nem új ez a helyzet. Nálunk boldogabbnak, szerencsésebbnek nevezett országokban is lejátszódott ez a folyamat, amit mi a településrendszer túlfragmentáltsága címén kezelünk. Skandináviában is először ilyen fragmentált szerkezet alakult ki, azután visszaintegrálták. Számos formában megoldható a dolog, erről fogunk itt beszélni.

Elhangzik igen gyakran az, hogy ez a településszerkezet is kezelhető. Franciaországban 35-36 ezer település van. Ez körülbelül megfelel a mi nagyságrendünknek, sőt talán még aprózottabbnak tűnik.

Az egyik nagy vesszőparipám, ahogy a politológiában mondják: minden demokratizálás két nagy reformhullámra épül. Először megtörténik a makroszféra, a nagy intézmények, a nagy szereplők szabályozása; az állam–civil társadalom, állam–piacgazdaság elválasztása; azután kell jöjjön egy második reformhullám, amely egyrészt korrigálja a piacgazdaság hibáit, tehát beindítja az ellensúly-intézményeket, másrészt korrigálja azokat a hibákat, amelyeket az első hullám kapcsán elkövettek; illetve kitölti azt az intézményi teret.

Durván és a dolog lényegébe vágva, ma a magyar demokrácia deficites demokrácia. Deficites abban a tekintetben, hogy hiányoznak intézmények. Hiányoznak az intézményrendszer kötőszövetei is, tehát azok, amelyek összekapcsolják a dolgokat. És rendkívüli mértékig aszimmetrikus a rendszer. Ha egyszerű jogászkodással nézzük, akkor azt látjuk, hogy van egy rendkívül szabályozott makropolitikai vagy nagypolitikai szféra, és egyre jobban elhalványodik, hiányzik a szabályozás, ahogy megyünk a középső, illetve az alapszint irányába.

A ’90-es évek közepén ez a mozgás lelassult. Sőt, mondjuk meg világosan, hogy visszájára fordult, amelynek jól kitapintható okai vannak.  Mindezek előtt egy fiskális decentralizáció játszódott le, amelynek következménye volt egyben egy gyakorlati jogi–politikai decentralizáció is, hiszen ha valahol deficit vagy vákuum keletkezik, akkor oda más intézmények behatolnak.

Valóban, az állam be is hatolt az önkormányzati szférába a különböző dekoncentrált formákon és intézményeken keresztül. Csak arra a két folyamatra szeretnék utalni, hogy a kilencvenes évek közepén nem pusztán nem folytatódott az intézményrendszer kiépítése, nem történt meg a valódi problémákkal való szembenézés; hanem ráadásul egy jól leírható decentralizációs folyamat ment végbe, mind gazdasági, mind jogi és politikai aspektusaiban. Hozzá kell tennem azt, hogy már a gazdasági decentralizáció elég lett volna. Hiszen, ha megvan papíron egy település önállósága, de az állam évről évre a költségvetésen keresztül rángatja, ha az állam tulajdonképpen az egész mozgásterét gazdasági mutatókon keresztül megszabja, akkor itt alapvető problémák vannak.

Itt az Ötv., az önkormányzati törvény és az alkotmány között formális ellentmondás is van. Az alkotmány feltételezi, hogy azokkal a kompetenciákkal, amiket a településekhez rendeltek, a megfelelő összeggel rendelkezik – az Ötv. már csak azt mondja, hogy biztosítani kell számára ezeket az összegeket. Itt tehát a kettő között a formális ellentmondás már rögtön kibukik. Nagyon keményen szólva azt mondják a nemzetközi politológiában az ilyen állapotokról, hogy voltaképp nem egyéb, mint az önkormányzati szint, az alapszint, a települési szint úgynevezett konfliktuskonténerré, kicsit csúnyábban kukává változtatása.

A demokratizálódó rendszer szempontjából előnyös ez a helyzet, mert a makroszintű konfliktusok megszűnnek, nem okoznak országos szintű feszültséget, hanem lekerülnek a középső szintre, illetve az alapszintre. Tehát hogy a pedagógust tudja-e fizetni az állam, az nem merül föl, hiszen ez egy településen jelentkezik. Az összes probléma mikroszinten jelentkezik, a nagy feszültség, nagy társadalmi feszültség kimegy mögüle.

A ’90-es évek végén, 2000-es évek elején kormányprogramok már kezdték ezt kapizsgálni. Csináltunk egy kis kézikönyvet arra nézvést, hogy melyek a legfontosabb jogi szabályozások és alapadatok e problémák tekintetében. Ebben benne van a Fidesz-kormány programja, a jelenlegi kormány programja. Mind a kettő pedzi azt, hogy ezt a közigazgatási reformot és a decentralizációt a megfelelő erőforrásokkal együtt végre kell hajtani. Tehát a probléma, és a mögötte rejlő rendkívüli politikai feszültségrendszer észlelése az előző kormánynál is megvolt. Az IDEA-program keretén belül ugyanezt hallottuk az első időszakban: többször nekifutottak már a decentralizációnak, a kistérségek kialakításának, a régiók létrehozatalának, ti is megpróbáljátok, nektek sem fog sikerülni.

Most valami új mozzanat van, nevezetesen ez a sokat emlegetett Európai Unió. Én nagyon erőteljesen hiszem, hogy az Európai Unió által megkövetelt szabályozások nekünk – hosszú távú vagy akár tizenéves perspektívából nézve – történelmi adósságaink. Egy pozitív kényszer. Azzal a nézettel szeretnék harcolni, amely a magyar sajtóban nagyon gyakran felbukkanó rossz közhely, hogy a közigazgatás tekintetében az Európai Unió semmit nem kényszerít ránk; ez állítólag olyan terep, ahol azt csinálunk, amit akarunk. Már félúton van az az érv, hogy az Európai Unió erőforrásaihoz csak akkor lehet hozzájutni, hogyha megfelelő közigazgatási reformmal a fogadó intézményeket létrehozzuk. Egy lépéssel közelebb van az igazsághoz.  Szeretném azonban világosan és egyértelműen elmondani, a kistérségekre is lebontva, hogy ez sohasem volt igaz, 2003. május 26-a után már a legalapvetőbb jogi rendelkezések szintjén sem az.

Az ún. NUTS-rendszer, amiről beszélünk, az Európai Unió első “ahogy tetszik” típusú kísérlete volt a hetvenes évektől kezdve. Elég hosszú ideig valóban benne maradt az “ahogy gondoljátok, ahogy szeretitek, ahogy ti bejelentitek” című kategóriában, bár az ezen belüli szabályozások egyre inkább szigorodtak. Manapság a strukturális alapokra már legalább az uniós költségvetésének fele rámegy: minél többet osztunk, annál jobban ügyelünk arra, hogy meghatározzuk azon egységeket, amelyek választhatóak.

Május 26-án az Európai Unió kötelezővé tette a NUTS típusú besorolást valamennyi országnak, a meglévő tagországoknak is. A Tanács és az Európa Parlament közös, együttes döntése eredményeként jött ki ez a rendelet világos, egyértelmű tipológiával, (ez már nem a “tetszik - nem tetszik” kategória). Kimondta ez a rendelet, hogy méltóztassanak kedves tagállamok és leendő tagállamok a fejlesztési és adminisztratív egységeiket összhangba hozni. Nem holnapra, de tessék elkezdeni a folyamatot. Határozottan, egyértelműen felszólít az adminisztratív egységek vagy közigazgatási egységek megfeleltetésére a fejlesztési egységekkel. A mi közigazgatási reformunk egy mondatban szólva ugyanezt jelenti: a fejlesztési régió legyen egyben adminisztratív régió is.

A másik keménykedés, amit ez a rendelet elkövet, az, hogy azt mondja, hogy mindazon egységeknek, amikről beszélünk, stabilaknak kell lenniük. Nálunk is törvény kell rögzítse, hogy a kistérség, ha egyszer létrejön, ne változzon. Akkor ne gondolja meg magát holnap a 168 egység, hogy én átmegyek amoda. Van egy Szolnok megyei település, 2-3 évvel ezelőtt jött át Hevesből Szolnok megyébe; nemrégen bejelentette, szeretne visszamenni Heves megyébe. 18 Veszprém megyei település ugyancsak bejelentette, hogy szeretne Győr-Sopron megyéhez tartozni. Ez az idemegyek-odamegyek dolog az, ami nonszensz az Európai Unió szerint. Az említett rendelet kimondja: 3 éves, mindenre kiterjedő statisztikai idősorok kellenek a változtatáshoz. Tehát, ha változtatni akarunk bármilyen beosztást 2007. január elsejétől, azt ez év végéig el kell döntenünk.

Lehet, hogy túl sok hangsúlyt tettem a területi egységek állandóságára, stabilitására, de például kétnaponként nyilatkozik a főpolgármester Budapesten, és mások, hogy Budapest és Pest megye külön-együtt, hogyan. Világosan tisztázni kell ebben az esetben, hogy a kistérség is pályázhat európai uniós forrásokra, a központi régió is pályázhat. De olyan nincs, hogy három-négy évig Pest megye együtt van Budapesttel, mert hát úgy esetleg több pénzt kap, vagy esetleg most elválik Budapesttől, mert akkor néhány évig több pénzt kap, aztán ha majd mindegy lesz, akkor megint egyesülnek – az Európai Unió szeme előtt pedig ugrál majd a  régiók határa, és százhetvenhét kistérség lesz a százhatvanhét helyett. Hol van itt a probléma?

 

1032 magyar település van 500 fő alatt, és 687 település van 500 és 1000 fő között. Akárhányhoz is közelít a 3200 magyar település, ez bőven több mint a fele. Vagyis, létrejött egy olyan településszerkezet Magyarországon, amely sem funkcionálisan, sem politikailag nem működőképes.

Itt megint hajszálnyi, de nagyon fontos különbség van az alkotmány és az Ötv. között. Vannak olyan kötelező, adott kereten belül vagy társuláson keresztül is ellátható funkciók, amelyeket minden településnek el kell látnia. Itt van az alapvető kérdés, amiben megint különbözik jogilag a két szöveg. Tulajdonképpen alkotmányos mulasztásban szenved az egész önkormányzati rendszer, mert nem képes az alkotmányban előírt szolgáltatásokat, közszolgáltatásokat produkálni.

Kétféle megoldás mutatkozik ennek feloldására, az egyik: vonjuk össze a településeket, mint a lengyelek. Csakhogy ez politikailag óriási teher lenne. Valamint ez is egy kellemes kétharmados többséggel megszavazható dolog lenne, ami majdnem biztos, hogy nem járható. Akkor viszont egy olyan megoldást kell keresni, amely megőrzi, nem pusztán a települések autonómiáját, ez is nagyon fontos, hanem működőképességét is.

 

A közigazgatási reform egy olyan egységet hoz létre társulás útján, amelyben megmarad a NUTS5-nek nevezhető települési alapszint, másfelől egy NUTS4-nek nevezendő kistérségi intézményrendszert is létrehoz. Ez járható út, a kistérségek és különösen a kistérségek fejlesztési funkciója benne van a magyar jogrendszerben. Van azonban egy olyan kérdés, amely gondot okoz, mióta a kérdés napirendre került: ez az önkéntes vagy kötelező társulás.

Amikor elkezdődött a reformmal való foglalkozás, és az IDEÁ-nak egy rendkívül hatékony kistérségekkel foglalkozó munkacsapata felállt, kiderült, hogy az ország jelentős része magától és valóban spontánul kistérségekké szerveződött, mert olyan nagy erő a kényszer, hogy ezeken a szinteken az emberek megtalálták a formáját. Két probléma jelentkezett azonban nagyon égetően. Egyrészt különböző szempontokból más és más kistérségi, részben átfedő struktúrák jöttek létre, másrészt az országot nem fedték le teljesen. Minden ilyen intézkedésnek alapvető követelménye, hogy minden település minden funkcióra tekintettel tagja legyen egy megfelelő kistérségnek, és csak egynek. Illetve, hogy az ország egész területét lefedjék ezek a kistérségek. Számszakilag tekintve kevés település okoz gondot, de ez azért csak fölmerül, hogy van a településeknek egy bizonyos százaléka, amely többes kötődéssel vagy éppen vákuumba kerüléssel, vagy éppen a kistérségi település centruma tekintetében hezitál. Nyitott a probléma, de még mindig dúl az optimizmus a reformerek körében, hogy önkéntes alapon a dolog megszervezhető, befejezhető, és létrejön egy olyan NUTS4-es egység, ami eurokonform.

 

Milyen funkciói vannak ennek, és a magyar rendszer egészébe hogy illeszkedik? Mi komplex kistérségnek kezdtük el nevezni, amiben három nagy funkció egy helyen történne: a fejlesztés, az önkormányzati szolgáltatások és az államigazgatás funkciója. Ha a kistérség az adott formában létrejön, akkor ez a magyar közéletet, politikai életet átstrukturálja. A politikai fogalmat most egy szűkebb, politikai mechanizmus értelmében használom, mert feltörhetnek menekülési reflexek, ha az országos politika és a túlpolitizáltság és az ideológiai ellentétek problémáját gondolná az ember visszavetíteni a kistérségekbe. Nem erről van szó: egészen nyilvánvaló, hogy ha van 1819 településünk, amelynek ezer alatti a nagyságrendje, akkor ebben bizonyos közéletiség és azzal kapcsolatos tevékenységi formák egyszerűen nem oldhatók meg.

A közélet tere sem jöhet létre, tehát egy szervezett nyilvánosság, egy művelődési folyamat is nagyon nehezen talál ebben teret. Felvetődik tehát az, hogyha az intézményesítést ebből a szempontból nézzük, akkor mi és hogyan történik. Lehetőleg legyen ott egy intézmény, és egy intézmény legyen. A területfejlesztési kistérségi tanács és a társulási tanács, vagyis az, amely az adott kistérség polgármestereiből álló irányítótestület, még csak valamennyire összehozható; a nagy gondok azzal kapcsolatosak, hogy az államigazgatási rész intézményesen hogy illeszthető. Lehet ezt kötni a polgármesteri hivatalhoz a kistérség központjában, lehet jegyzői feladatok felől megközelíteni. Létrejön egy döntéshozatali intézményrendszer, amelyben érvényesülhetnek a közszolgáltatási és egyéb funkciók, beleértve a művelődési funkciót is.

 Ámde az alapvető kérdés az, hogy ez a létrejött kistérségi egység hogy illeszkedik fölfelé és lefelé. Vagyis lefelé tekintve hogyan adhatók olyan garanciák, amelyben a települési autonómiák viszonylag megőrizhetők. Kell – legalábbis bizonyos közpolitikákra – egy olyan szavazatmechanizmust kiépíteni, amelyben a kis települések elnyomása nem következik be. Tehát kétharmados, háromnegyedes szavazási struktúrákat kell kiépíteni. A társulási tanács, amiről beszélünk, eleve egy ilyen delegációs elvre épülne föl, tehát minden polgármester részvételével történne. Vagyis a deficites demokráciát megszüntetve, és egyfajta intézményrendszert létrehozva kistérségi szinten, nem lenne jó a demokratikus jogokat a NUTS5 alapszinten csökkenteni, ha ára lenne ennek a dolognak. Tehát kidolgozandók azok a biztosítékok, hogy a NUTS5 szinten megmaradhasson olyan mértékű demokratikus közélet és önállóság, hogy ne darálhassák le a kistérségi szintek az alapszintet.

Felmerül azonban a másik probléma is, hogyan integrálható fölfelé az így létrejött politikai egység. Nagyon büszkén szoktuk mondani azt, hogy ha megnézzük az önkormányzati választásokat, akkor 1990 ősze óta ezen kistelepülések jelentős részén kilencvenegynéhány százalékban párton kívülit választanak polgármesterré és a testület tagjaivá. Ez nagyon szépen hangzik, de számos kistelepülésen gondot okoz a polgármester és a testület megválasztása, tehát már nincs választék, senki nem akarja csinálni, a nagyságrendek olyan kicsik, illetve nincs meg valamiféle mobilizációs forma. Magyarán: egy olyan illúziót szeretnék megpendíteni, hogy a kistérségek mint nagyságrend létrehozásával talán megszülethetik a civil társadalmak valami olyan szervezetrendje, amely ugyan alulról nyilván integrálódik a pártokhoz, mint a politika főszereplőihez, de mégis képes egy nem pártszerűen megszervezett helyi közélet bonyolítására. Ez illúzió tudom, de ez az illúzió több nyugati országban működik. Tehát vannak olyan civil társadalmi szerveződések, amelyek ezeken a szinteken már létrejönnek, és valamilyen szálakon ugyan ide-oda kapcsolódhatnak pártokhoz, de nem direkt pártképződmények. Ez a szint és szervezettség megtalálható valamennyi nyugati társadalomban.

Ezzel együtt azonban egy mobilizációs tér keletkezhet, hogyha a dolgok fölmennek kistérségi szintre, közéleti szereplésre nyílik lehetőség, lehetségessé válik egy tanulási mechanizmus elkezdése.

 

Fölvetődik a kérdés, hogyan történik meg a kistérség, az újonnan létrejött egység autonómiájának megőrzése és felülről való beépítése. Azok a szakanyagok, amiket most olvasunk és cipelünk magunkkal, nagy bölcsen azt mondják, hogy a megye feladatellátásának jelentős része egyrészt delegálható kistérségi szintre, másrészt fölkerül a régióhoz. Nem akarok abba a vitába belebocsátkozni, hogy a megye megmaradjon, vagy ne maradjon meg. Szeretnék egy autoriter döntésre hivatkozni, és ezzel kimenekülni a témából: az általam unos-untalan emlegetett május 26-i EU rendelet azt mondja, hogy ahol nincs NUTS3, ott tessék létrehozni. Tehát, aki azt mondja, hogy az Európai Unió meg akarja szüntetni a megyét, az legalábbis a május 26-i rendeletet nem olvasta, mert a NUTS3 a megye, és az Európai Unió ismeri a nevét.

Ezt a funkcionális szintet ne keverjük össze azzal, hogy természetesen nem lehet több önkormányzati szint, vagyis a megye, mint politikai mobilizációs szint – ebből és csak is ebből a szempontból – megszűnik. A politikai tevékenység, mobilizációs és közéleti szint áttevődik a régióba. Ez kétségtelen. Nem szűnik meg a megye, megmarad a funkcionális létezése, de megszűnik politikai, választási egység lenni.

Vagyis a probléma úgy jelentkezik, hogy a kistérség hogyan építhető bele, mint politikai egység a régióba. Erre különböző elképzelések vannak a regionális anyagban. Kétféle megközelítés lehetséges: az egyik a kétkamarás regionális gyűlés, a másik pedig az egykamarás. Nevezetesen megint csak arról van szó, hogy a regionális szinten kialakul egy politikai döntéshozatali mező, és azon belül egy intézményrendszer, amelynek az alapja a regionális szintű választás és a regionális gyűlés. Én a jogásztársadalommal szemben állandó és nem mindig kellemes kisebbségben vagyok a következővel. Nem akarom a tisztelt jogász kollégáimat bántani, de ők a regionális önkormányzati szintet csak egy kiterjesztett megye alapján tudják elképzelni, ami az európai regionális szakirodalomban a gyenge önkormányzati régió kategóriájának felel meg.

Mondanám, mi a különbség a gyenge önkormányzati régió és az erős önkormányzati régió között. Ma olvastam az újságban a baszk kormány hirdetését, tessék megtekinteni, hogy az erős önkormányzati régió szintjén a törvényhozó és a végrehajtó hatalom elválik egymástól. Vagyis van baszk regionális gyűlés, és van baszk kormány. Ez egy erős régió. Ha viszont gyenge régiót tételezünk föl, ez ugyan megsokszorozódva kompetenciával, de valóban távolról hasonlít egy megyére, annyiban, hogy fuzionálva vannak, vagy még nincsenek szétválasztva ezek a funkciók benne. Tehát választunk egy törvényhozást, annak van vezetője – tehát van Szili Katalin, de nincs Medgyessy Péter, hanem a két funkció együtt van. És legfeljebb ennek a regionális gyűlésnek csak bizottságai vannak, kormánya nincs.

Ebben a politikai térben gondolkozva kell a kistérségi problémát kezelnünk. Egyszerűen szólva azt tudom mondani, idézőjelben fenyegetésként, hogy nagyon jó lenne, ha már végre csinálnánk gyenge önkormányzati régiókat. De szükségképpen azt fogjuk látni, ha ezt csinálunk csak, mint ’90-ben az Ötv. után, ebbe a vákuumba megint csak be fog nyomulni természetesen az állam fölülről, és az államigazgatás majd szépen elviszi azokat a funkciókat, amiket a gyenge régió nem tud elvinni.

 

A kistérség modellekről

Tegyük fel, hogy lekoppintjuk a magyar választási rendszert. Ez egyéni illetve pártlistás rendszer, mindnyájan tudjuk, hogy vegyes rendszer. Kínálja magát a dolog, hiszen a kistérség adódik természetesen, meg tudnánk felelni a népképviselet elvének, a pártlistával, mert egy regionális szinten a pártok igenis visszajönnek, mint főszereplők. Semmiféle szómágia vagy szentelt vízzel való tömjén nem zavarhatja ki a pártokat egy-két milliós nagyságrendű politikai egységből, ez nyilvánvaló. Ugyanakkor azonban a kistérség képviselete is egy egyéni választási rendszerben megoldható. Akkor viszont elég nekünk egy egykamarás rendszer, ahogy a magyar parlament is egykamarás, és ez a dolog működik. Egyrészt a kistérségek arcai ott vannak a regionális gyűlésben, és közvetlenül megszólalnak. Másrészt pedig eleget teszünk annak, amit Győrben úgy mondanak: jó-jó régió, de ne hogy a nálunk kisebb megyék lakossága mondja meg, a nagyobbnak, az erősebbnek, hogy legyen, mint legyen.

Kétségtelen, hogy a népességszám számít, tehát a megyei listákon arányosan kell ezekkel a számokkal is dolgozni. Ilyen módon tehát adódna egyfajta képviseleti elv, a vegyes választáson keresztül a régiók a kistérségek erős támaszaivá válhatnának. Ha azonban ez a régió gyenge, akkor felvetődik egy egyszínű, homogén, csak a népességre, és e tekintetben pártlistákra vonatkozó elv. Amely mentén a kistérségnek delegációs alapon valamiféle kívülről és korlátolt hatalmú második kamarát, vagy pedig egy olyan fajta három gyűrűből álló politikai keretet kellene adniuk, amelyben regionális szinten elhatárolják: egyrészt a döntéshozók körét, másodszor a döntéshozók mellett az első, külső körön a kötelező konzultációs elvet – bizonyos vétójogokkal felruházva, és harmadszor azt a közéleti kört, amellyel nem kötelező, de elvárható konzultációk történnek.

Ezek olyan forradalmi gondolatok, hogy bárki, aki elolvassa a nyugati kistérségek működését, az azonnal kiemeli ebből a tapasztalatból. De hát nekünk nem föltétlenül az a dolgunk, hogy valami rettentő forradalmi dolgokat kitaláljunk, hanem az, hogy behozzuk jelentős részben a nyugat-európai tapasztalatokat.

 

Azt tudom tehát mondani, hogy most egy másik tanulási folyamat kezdődik. Az a tanulási folyamat, amely 1990-ben megadta a települések autonómiáját, és látjuk az újabb és újabb válóperekből, hogy az embereknek szükségük volt erre, milliók ízlelték meg azt, hogy igenis, mi közvetlen tudunk választani polgármestert. Most a tanulási folyamatnak egy másik szintre kell emelkednie a kistérségekkel és onnantól tovább a régiókkal. Most már egy jóval nagyobb politikailag szervezett térben nyílik az állampolgár számára egy választási és mobilizációs lehetőség, illetve egy helyi politikai elitnek sokkal rugalmasabb országos politikai elitbe való beintegrálódásának lehetősége. Igen ám, de mikor ezzel járja az ember az országot, kedves jól képzett jogász kollegák rögtön bölcs megállapítást tesznek. Azt hiszem Vas megyében, Szombathelyen mondták nekünk, hogy ha valaki elkezdene számolni, akkor tizenhárom tisztséget lehetne összegyűjteni úgy, hogy az ember elindul a kistérségtől – az illető lehet a magyar parlamentnek is a tagja, sőt a parlamenten belül lehet bizottság elnöke is, és így tovább. Ez az egész kistérség-problematika alapvetően az összeférhetetlenségek újraszabályozását követeli meg. Tehát újra kell gombolni a kabátot országos szinten a tekintetben, hogy hol építünk be az álláshalmozásba korlátokat.

Egyfelől biztosítani kell a vidék és a helyi politika fölértékelődését, és szerves beépülését az országos mechanizmusokba, a ma meglévőnél jóval egyértelműbben. Ugyanakkor viszont azt az abszurditást ki kell iktatnunk, hogy egy vidéki település, netán a kistérség központi településének polgármestere ezt a 12 vagy 13 tisztséget összegyűjtse és felhalmozza. Az országos politikai élet is át kell, hogy rendeződjék – ebből a kiindulópontból tekintve. A kistérség tulajdonképpen egy olyan pont lehet, ahol a racionális helyi élet megteremthető.

Van azonban nekem egy nagyon-nagy problémám a kistérséggel, és már itt egy kicsit más politológusi szerepkörben mutatkozhatom meg. A kistérséggel kapcsolatban az a nagyon valószínű, hogy meglesz. Miért vált ez ki bennem aggodalmat?    A kistérségi törvényhozás lehet egyfajta helyettesítő mozdulat is. Nézzük meg: a kistérségi törvényhozás nem nagyon elegánsan, de feles törvénnyel végigvihető. Ezért nem csak a kistérségi törvényhozásnak nagy a valószínűsége, egyébként hál’ Istennek, hanem annak is, hogy helyettesíteni fog egy általános közigazgatási reformot. Hiszen régiók tekintetében majdnem száz százalékosan kétharmados törvényhozással nézünk szembe, és túlságosan nem vagyunk optimisták, hogy a 2004 tavaszán előterjesztendő – és meglesz, tehát szakmailag meglesz – törvénycsomag a parlamentben elfogadásra kerül.

Tehát félő, hogy a kormány kimenekül a kistérség irányába. Sajnálnám, ha nem lenne közigazgatási reform a teljesség, a második hullám jegyében, de – ismétlem – ha csak a kistérségi törvényhozás történik, akkor ugyanaz a probléma, amit ma keményen elmondunk a ’90-es törvényhozással kapcsolatban, tizenvalahány év után megismétlődik. Nem lesz életképes a kistérség, ha fölé nem építjük meg a regionális szerkezetet, ha döntéshozási mechanizmusai nem tudnak kifutni. Ezért a kistérségi törvényhozás a maga feles, sikerre ítélt műfajában komoly gondokat jelent, hiszen a kistérség egy NUTS rendszer teljes építkezésének csak egyik mozzanata, és nagyon súlyosan sérül, hogyha nem építjük ki körülötte az egészet.