TÓTH ERZSÉBET
“A művelődés hete – a tanulás ünnepe” magyarországi megrendezéséhez segítséget nyújtó, a nemzetközi programok sokféleségét, céljainak különféle irányait és tapasztalatait bemutató, 2002-ben megjelent kiadvány, bevezetőjében említi a tapasztalatok átadásának fontosságát a tanuló felnőttek köréből.
A másik fontos alapelv, az élethosszig tartó tanulás szemléletének meggyökereztetése, amely mielőbb, a tanulás megkezdésével, tehát kisiskolás kortól elkezdődjön.
A Magyar Művelődési Intézet 2002-ben az általános iskolásokhoz fordult, hogy megtudakolja, mi a véleményük szüleik tanulásáról, ilyen irányú elfoglaltságáról, hogyan élik meg a szűkebbre szabott közös időt, a beszélgetésektől, kirándulásoktól, játékoktól távolmaradó szülő/szülők hiányát. Mennyire formálja szemléletüket szüleik példája, hogyan élik meg a tanulással kapcsolatos közös örömöket, esetleg kudarcokat, általános iskolai tanulmányaikban mennyire mutatkozik meg annak hatása, hogy látják szüleik továbbtanulási erőfeszítéseit.
A fogalmazásokból szemelvények olvashatók a Szín, 2002. 7/6-os számában.
“A művelődés hete – a tanulás ünnepe” 2003. évi programjaiban ismét pályázati fölhívással fordultunk a gyerekekhez és a felnőttekhez.
Az általános iskolásokhoz szóló pályázat külön szólt az alsó tagozatos kisiskolásokhoz és, a továbbtanulás lehetséges irányait már fontolgató felső tagozatos tanulókhoz. Arról szerettünk volna képet kapni, hogy korosztályuk, kicsik és a nagyobbak, hányféle pályát, hivatást, foglalkozást választanának maguknak, amelyben gyerekfejjel az álmaik megvalósulását, boldogulásukat képzelik el. Kik azok, akiknek hatására választanak, s ebben mennyire áll előttük követendő útként szüleik példája? Mi a véleményük arról, hogy a világban egyre több ismeretet kell szerezni ahhoz, hogy kitáguljon a világ, eligazodjon, boldoguljon benne az ember?
Az alsó tagozatosok “Mi minden szeretnék lenni, ha nagy leszek!” című rajzpályázatán a számukra különösen érdekes és vonzó foglalkozásokat rajzolták meg, szabadon választott technikával. Természetesen itt nem elsősorban a művészi megvalósítás volt a cél (bár feltétlenül meg kell említeni a szombathelyi Váci Mihály Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola rajzszakkörét, ahonnan kiváló gyermekrajzok érkeztek), hanem a korosztályuknak megfelelő adekvát megfogalmazás. Ezek a rajzok elérhető pályákat, foglalkozásokat tükröztek, ugyanakkor a gyermeki fantázia is tág teret kapott az alkotásokban. Az “édesanya” hivatását választó kis pályázó pedig jelezte egyrészt a meleg családi hátteret, másrészt a reális látásmódot, ugyanis felismeri azt a nagyon fontos feladatot, amelyet – sok esetben – kampányszerűen állít a társadalom a figyelem középpontjába.
A rajzpályázaton díjazott gyerekek:
I. díj: Kalamár Nikoletta 2.o. Szombathely
Nagy Dávid 4.o. Berettyóújfalu
II. díj: Pap Mercédesz 2. o. Szombathely
Kéki Kata 3.o. Dévaványa
Takács Péter 3. o. Debrecen
Neumann Csaba 1.o. Budapest
III. díj: Bódi Tamás 5.o. Berettyóújfalu
Szoboszlai Fanni 3. o. Berettyóújfalu
Trippon Tamás 5. o. Berettyóújfalu
Pintér Bálint 3. o. Szombathely
Czenthe Ilona 1. o. Budapest
Krasznár Dalma 2.o. Budapest
Czenthe Kata 3. o. Budapest
Lelkes Ákos 3. o. Szombathely
“Lehetséges pályaválasztásaim” címmel a felső tagozatosok fogalmazták meg, hányféle pályán képzelik el magukat felnőtt korukban, vagy éppen egyféle hivatás az, ami különösen vonzó számukra.
Örömünkre szolgáltak a pedagógusok visszajelzései, miszerint fontosnak találták a felhívást, és a gyerekek – ott, ahol ráadásul osztályközösségben meg is beszélték – kedvvel gondolkoztak, vetették papírra elképzeléseiket, vágyaikat.
A fogalmazásokban is visszatükröződik a média, de különösen a televízió felelőssége, hiszen nem kevesen a tartalom nélküli hírnév, a sztárság, a mindenképpen “trendi” nyilvánosság előtti életet jelölték meg elérendő célként.
Felismerik, hogy a megszerzett tudás minőségével kitágul a világ, és “külföldön csak nagyon fölkészült ember boldogulhat” – ahogyan írják.
A családi háttér, a figyelemfelkeltő beszélgetések vagy éppen észrevétlen irányítgatás, terelgetés a lehetséges pályák megismerésére utólag pontosan tetten érhető a fogalmazásokban, valamint az is, hogy a szülők vágyai hogyan hagyományozódnak a gyerekekre.
Álljon néhány idézet a jutalmazott pályamunkákból:
“1-2 évvel később megjelent egy új műsor a Spektrumon. Jamie Oliver főzőműsora. Mikor először láttam, nem hittem a szememnek, olyan gyorsan szeletelt, hogy én még olyat nem láttam. Ezért akartam szakács lenni…
…Egyszer nagyon éhes voltam, de nem volt nálam pénz, hogy vegyek magamnak valamit. Akkor belegondoltam, hogy a büfés akkor és azt ehet, amit akar. Akkor azt gondoltam: büfés leszek.
Most viszont egész máshogy gondolkodom. Legelőször is szeretnék bekerülni a világhírű Cantemus Kórusba. Aztán építészmérnöknek szeretnék tanulni, mert anyukám szerint jól jönne egy építész a családba.”
Dudás Eszter 6.osztály, Nyíregyháza
“Bádogos leszek korszak: Egyszer egy családi kirándulásunkkor egy kiadós eső után sétáltunk. Ahogy mentünk az utcán, az egyik házon a csatorna már jó rozsdás volt és itt-ott lyukas is. Az egyik lyukon éppen a fejemre csöppent egy jókora adag esővíz. Megkérdeztem apát, miért lyukad ki a csatorna? Apa azt mondta: a csatornát cink védi, hogy be ne rozsdásodjon. Ha ez a cink lekopik róla, akkor úgy be tud rozsdásodni, hogy még lyukak is lesznek rajta. Így jó pár év múlva, szinte nem is lesz csatorna. Akkor elhatároztam, bádogos leszek, és annyi cinket kenek a csatornára, hogy az sose kopjon le róla…
…Nem biztos, hogy a felsorolt szakmák közül választok majd, ha nagy leszek, de abban bízok, hogy olyan hivatást találok magamnak, amit szeretni fogok.”
Czudor Zsófia 7. osztály, Dévaványa
“Óvodásként papírvágó szerettem volna lenni, mert mamókával (dédmamám) azt játszódtuk, hogy hosszú csíkokra vágtunk minden létező papírdarabot. Ez volt az első foglalkozás, amire azt mondtam, hogy én ez szeretnék lenni, és a testvéreim mindig elkeserítettek, mondva, hogy az nem tudsz lenni, mert olyan foglalkozás nincs…
…Kisgyerekként sokat segítkeztem nagytatámnak, és próbáltam megtanulni az asztalos mesterség csínját-bínját. Apukámtól vezetni tanultam, tanulok, azt is nagyon szeretem…
…Szóval én már eldöntöttem, hogy informatikán fogok tanulni, de azt pontosan nem tudom megírni, hogy mi leszek. Az informatikának nagyon sok ága van, és napról napra bővül, ezért tisztában vagyok azzal, hogy majd kell választani egy területet, amin tevékenykedhetünk, amíg csak bírjuk és szeretjük.”
Bágyi Csongor, Szentábrahám, Hargita megye, Románia
“Nekem nincsenek nagy vágyaim, egyszerű életet szeretnék élni. Azt mondanám, hogy engem nem foglalkoztat az a gondolat, hogy bekerüljek a médiába, de átgondoltam, hogy az életemnek két oldala van, és ahol nagy a fény, ott nagy az árnyék is.
Ezért én inkább a saját magam elvárásait tartom szem előtt, hogy azt csinálhassam, amiben örömöm telik…
…Valódi célom a restaurálás. Szerintem ez egy nehéz munka, nagy kihívás a mestertől, ha egy jelenleg rossz állapotú képet valódivá tudom varázsolni. Mindenek előtt nagyon sokat kell majd tanulnom, mert ebben a mesterségben a precizitás és művészettörténet ismerete nagyon sokat számít.”
Újvári Glória 7.osztály, Budapest
“Miután már ledoktoráltam és diplomám is lesz, lehet, hogy kimegyek külföldre, de ahhoz érdemes ösztöndíjat szereznem. Viszont, ha külföldre megyek, ott még nehezebb lesz megállni a lábamon. Ahhoz, hogy beilleszkedjek, nem csak közép- vagy felsőfokú nyelvvizsga szükséges, hanem határozottság, és az is, hogy tudjon az ember érteni az emberekhez. Külföldön is fontos a megfelelő társaság, így minden könnyebben megy, nehezebb időkben a segítségedre lehetnek, vagy egyáltalán, velük meg lehet beszélni pár fontos dolgot. És az embereknek szüksége van barátokra. Tehát a külföldre való utazásra fel kell készülni.”
Georgiádes Ádám 7. osztály, Csongrád
“A nyírbátori Diákotthonban élek, már hét éve… A szüleim Budapesten élnek.
A nyári szünidőben módomban állt, hogy édesapám brigádjában dolgozzak, ezzel növeljem a zsebpénzemet. Ekkor kerültem közelebb az építőiparban található szakmákhoz: kőműves, festő, burkoló. Ezen belül a kőműves szakma áll a szívemhez legközelebb, mivel édesapám is kőművesként dolgozik. Az általános iskola befejezése után a lakhelyemen található szakmunkásképzőben szeretném a szakmát kitanulni. Úgy gondolom, hogy a jövőben nagyon szívesen dolgoznék ebben a szakmában. Mivel diákotthonban nevelkedem, nekem egy kicsit nehezebb a helyzetem, de mint minden ember, szeretnék nyugodt, teljes családot, amihez nagyon fontos a munka. Ezért gondoltam úgy, hogy olyan munkát szeretnék végezni, ami közel áll hozzám.”
Szilágyi József 8.osztály, Nyírbátor
“Már hét éve színész szeretnék lenni, és minden alkalommal, amikor szavalóversenyt hirdetnek vagy a színjátszó csoportba keresnek diákokat, én az első jelentkezők között vagyok. Minden egyes ilyen alkalom kihívás, izgalommal és örömmel tölt el. Szeretem ezt az érzést, mikor órákon, napokon át keresem azt a verset, amelyik tökéletes, és amelyikhez nincs fogható. Amikor megvan, értelmezem, és vagy milliószor átolvasom, de azt nem igazán veszem észre, annyira belemerülök. Ezekben a napokban mindenki nagyon sokat segít. Itt főként az édesanyámra és a felkészítő tanárra gondolok. És eljön a nap, amire annyira készültem, kicsit izgulok, mint mindenki, aztán mikor kiállok, ez teljesen megszűnik, és csak az jár a fejemben, amit a költő üzen a közönségnek, s hogy ezt én mondhatom el. Aztán néhány perc, és vége. Ilyenkor megnyugvást érzek, s kicsit szomorú vagyok, hogy annyi munka és idő kellett ahhoz, hogy olyan legyen, amilyennek képzeltem, s mégis annyira gyorsan lepergett. Amikor azonban odajönnek, és azt mondják, sikerült megértetni a vers lényegét, akkor boldog vagyok, hogy mással is megoszthattam.
Jurics Dina 8. osztály, Pusztaszabolcs
“Folyamatosan változtattam azt az orvosi szakot, ahová majd annak idején járni fogok: először gyermekorvos, majd pszihológus. Ma példának okáért sebész szeretnék lenni. Bár rendkívül lelkiismeretes vagyok, rosszul érzem magam, ha elrontok valamit. Vagy nem csinálom megfelelően. De ez a zavaró tulajdonság csak segíthet sebészorvosi pályafutásom során, hiszen az orvos nem hibázhat… én orvos szeretnék lenni, nem csak “dr”.”
Kondász Viktória 5. osztály, Budapest
“Jövőbeli elképzeléseim alapján már sok minden szerettem volna lenni: mezőgazdasági gépszerelő, kőműves, bolti eladó. De végül is a pék szakma az, ami igazán megtetszett. Nyírbogáton sajnos ebben az évben megszűnik ez a szak, ezért mindent megpróbálok annak érdekében, hogy átiratkozhassak Szokolyba, mivel ott tanítanak ilyen szakmát.
Tanulmányaim elvégzése után szeretnék letenni egy érettségi vizsgát, mivel az Európa Unióba való belépés után a médiák szerinti ismereteim alapján olyan nagy lesz a követelmény, hogy érettségi nélkül nem fogok tudni elhelyezkedni. Korábbi terveim szerint külföldi munkavállaláson is gondolkoztam, de sajnos nem igazán van ezen a részen ismeretségem, igaz az EU-ba lépés után állítólag könnyebb lesz a külföldi munkavállalás.”
Márton József 10.osztály, Nyírbátor
“Jó a feje, jogász lesz vagy közgazdász! – Ekkor szoktam becsukni a fülemet. A felnőttek nem tudnak másról beszélgetni? Megkérdezhetnék pl: hogy mi lett az iskolai focibajnokság végeredménye, mi a kedvenc autómárkám vagy hányadik lépcsőfokról merek leugrani anélkül, hogy betörném az orromat. De ők ilyesmit nem kérdeznek! Csak mindig a szokásosat: Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?...
…Azonban senki ne gondolja, hogy 10 évesen nincs elképzelésem a jövőmről…
…Ha megnövök, akkor autótervező leszek…
…Kifejlesztenék még autóbuszokat is, amelyek az utasok száma szerint automatikusan meghosszabbíthatóak lennének. Foglalkoznék kamionokkal is. Az állatokat szállító teherjárművek rakterében kis fülkét alakítanék a gondozók számára, akik útközben kielégítenék az állatok minden igényét.
A tartálykamionok két részből állnának. A hátsó felében a tűzoltó berendezés lenne, hogy meg lehessen előzni a baleseteket. Minden nagyobb jármű külön sávban közlekedne, sebességmaximáló automatikával ellátva, hogy sose okozzanak tömegbalesetet.
Minden általam kifejlesztett jármű bioenergiával működne, amihez nem kellene más, mint növényi komposzt…
…Egy biztos, én boldog ember szeretnék lenni, és akkor leszek boldog, ha az lehetek, ami szeretnék.”
Tornóczky Márton 10 éves, Bátaapáti
“Már sokszor gondolkoztam azon, hogy mi leszek, ha nagy leszek. A tűzoltó, a mentő és az állattenyésztő között vacillálok. A tűzoltón és a mentőn az emberi életek megmentéséért, az állattenyésztőn a tőkés réce szaporításáért gondolkodom. De az állatokra irányuló szeretetem arra vezényelt, hogy állattenyésztő legyek. Mert elég erősnek érzem magam a próbákhoz, melyet ez a feladat állít elém.
Apával mindent megtettünk, hogy a tőkés récéim ne szenvedjenek hiányt semmiben: tavat, nádkunyhót, két ólat csináltunk, úgy hogy a tojómnak még választani is van lehetősége, hogy melyikbe akar tojni.
Bevallom, hogy jobb lenne, ha a nagy ólba tojna, mert onnan nem bírná elvinni semmi, nem úgy mint a nádkunyhóból. Bár apával már a nádkunyhót is megcsináltuk bombabiztosra.
Nagyon szeretném, ha a kistojómnak ez a három hét – ugyanis eddig ül a tőkésréce a tojásain – sérülésmentes lenne. És a harmadik hét végén, vagy a negyedik hét elején önfeledten, boldogan jönne ki a nádkunyhóból vagy az ólból a kiskacsákkal az oldalán, és fürödnének a tóban.
És lenne velük egy szintúgy nagyon boldog apa is, aki jelen esetben az én cimborám és pajtásom: Tóni.
Azt hiszem, annál boldogabb percek, amiket én most itt leírtam és elgondoltam, nem is érhetik az állattenyésztőt.
Bandúr Máté 5. osztály, Mátraszele
“8 évesen bekerültem a törökbálinti tüdőszakambulanciára, ahol két aranyos és boldog hölgy figyelte az állapotomat. Szinte édesanyámnak néztem őket. Rengeteg odafigyelést és végtelen sok szeretet kaptam tőlük a két hét alatt. Láttam rajtuk, boldogok, hisz nem kényszerből, hanem szeretetből végzik munkájukat. Elvégre nem is az a lényeg, hogy mennyi pénzt kapunk az elvégzett munkáért, hanem az, hogy kedvből és szeretetből végezzük a vállalt feladatunkat…
…A másik álmom, hogy egyszer férjhez megyek, és gyermekeim lesznek. Hiszen egy ember sem tud élni szeretet, boldogság és gondoskodás nélkül! A legfőbb vágyam, hogy gondoskodó édesanya, szerető feleség leszek!”
Bakos Anita 8. osztály, Pusztaszabolcs
“A felnőttkori tanulás gondjai és örömei a családban” címmel meghirdetett pályázatra olyan írásokat vártunk, amelyekből a felnőttek tanulásával kapcsolatos átadható tapasztalatokat ismerhetjük meg, s amelyek átadásával könnyíthetünk a képzésekben résztvevők gondjain, tanácsokat kaphatnak a család életének szervezésére. A felnőttkorban vállalt tanulás közös döntést feltételez, hiszen a továbbiakban többet kell vállalnia a társnak, a tágabb családnak a gyermeknevelés feladataiból, a háztartás vezetésének gondjaiból, és le kell mondani egy időre az egymásra fordítható idő nem kis részéről. Esetenként a tanulással járó és bekövetkező műveltségbéli különbség is feszültséget okozhat, erre felkészülhetnek-e egyáltalán?
Mi mindent kell számba venni a társadalom sürgető, tanulásra ösztönző kihívása, az egzisztenciális kényszer, a megélhetés józanul belátható szükségszerűsége mellett?
Milyen elvi és gyakorlati egyeztetnivalók adódnak egy-egy éveket vagy akárcsak hónapokat jelentő tanulás vállalásával?
Ahogyan a pedagógusok üdvözölték a Magyar Művelődési Intézet gyerekek felé irányuló kérdéseit, ugyanúgy a felnőttek is jólesően jelezték, mennyire fontos számukra, hogy legalább elmondhatják, leírhatják milyen gondokkal küszködnek, hogyan oldják meg a nehézségeket, és milyen módon szervezik életüket, milyen örömöket, ünnepeket szerveznek a tanulás köré.
A tanulás élményét és nehézséget közösen megélve, hogyan módosul kapcsolatuk gyermekeikkel, vajon ki kinek ad példát, és a tanuláshoz erőt a családban?
Jut-e idő és hogyan, miből elcsippentve a kikapcsolódásra, szórakozásra?
Megtérülő áldozat-e a felnőttkorban vállalt tanulás, s ha igen, mivel és mennyiben könnyebb a folytatás?
A beérkezett 25 pályamunka szerzőiből egy férfi vállalkozott, hogy – tudományos igénnyel – összefoglalja a felnőttkorban vállalt tanulás tapasztalatait.
A nők által beküldött pályázatok sok-sok gyakorlati segítséget ajánlanak, és nem titkolja az egyik dolgozat írója a házasságra leselkedő veszélyeket sem.
Sokan örömmel fogalmazzák meg, hogy az otthoni bezártsággal szemben, mennyire kinyílt a világ számukra csak azzal is, hogy havonként, hétvégenként konzultációkra utaznak, hasonlóan gondolkozók körében cserélnek eszmét, és látják, azonos gondokkal küzdenek mások is, és bizony mások is izgalommal hagyják otthon egy-két napra a gyerekeket.
A pályázatokhoz kapcsolódóan a Magyar Művelődési Intézet kerek-asztal beszélgetést szervezett neves szakemberek részvételével, akik a felnőttkori tanulás, az egy életen át tartó tanulás és a család viszonyának kérdéseit vitatták meg, s amelyhez alapul szolgált a képzést felnőtt fejjel vállalók pályázata is.
Szemelvények a pályamunkákból
“Belevetettem magam a tanulásba. A nehezen kiharcolt szakmai továbbképzések, önerőből finanszírozott számítógépes tanfolyamok, nyelvtanfolyamok, valamint a levelező tagozaton elvégzett főiskola az elméleti tudásnál sokkal többel gazdagított; olyan személyiségfejlődésen mentem át, melynek köszönhetően úgy érzem, életem sokkal teljesebbé vált…
…Az iskola okozta stressz persze testi tüneteket is produkált. A hajam erősen elkezdett hullani, a bőrömön nosztalgiából kijöttek a tinédzserkori pattanások, a vizsga időszakok pedig krónikus hasmenést okoztak.
A szabadidőről szinte teljesen le kellett mondanom, a nyaralást pedig több évig el is felejthettem. Lelkiismeret furdalásom volt, ha leültem tévézni vagy újságot olvasni, ahelyett, hogy inkább matekoztam volna vagy angol szavakat tanultam volna. Nem volt új ruha, mozi és színház – a pénzt könyvekre, tandíjra kellett spórolnom. A legnagyobb szerepkonfliktusom a háztartási munkák elhanyagolásából adódott. De, hogy ez se kergessen teljesen az őrületbe, kitaláltam különböző praktikákat. A több hetes vasalnivaló elrejtésére például beszereztem egy helyes kis ládikát. A nagytakarítások számát redukáltam kétheti egy alkalomra. A főzést már nehezebb volt megoldani; de rájöttem, hogy igen ösztönzőleg hat a férfi nemre, ha a főztüket megdicsérik, így a későbbiekben a férjem igen szívesen mutatta be újításait a konyhában.”
Molnár Tamásné, Pécs
“Bárhová vetett is a sors, a munkaadóim úgy gondolták, jobban teszem, ha dolgozok, tanuljanak inkább a fiatalok. Hiszen már elmúltam negyven! Időközben a nagyobbik gyermekem nagylánnyá cseperedett, s az általános után egy angol tagozatos gimnáziumban kezdte meg tanulmányait.
Ez az első olyan helyzetet teremtette, amikor már nem én tudtam többet valamiből, hanem ő. Megijedtem, hogy szülőként is lemaradok. Előbányásztam az angol könyvet beiratkoztam egy tanfolyamra. Nem volt könnyű, mert a kicsi épp csak hogy belépett az óvódás korba. Minden egyes óra felszabadult élményt jelentett. A nálam jóval fiatalabb csoporttársak mindegyikének a diplomája mellé kellett a nyelvvizsga. Engem megértőleg kezeltek. Már az elején leszögeztem: nekem otthon nincs időm a tananyaggal foglalkozni, arra hagyatkozhatom, ami az órán rám ragad.
Aztán mégsem így lett. Elvesztettem az állásomat, és már bőven volt időm a tanulásra. Ami eddig tehet volt, most menedék lett. De már nem szégyenkeztem a lányom előtt. Igaz, ő néha ironikusan megbírált, ha nyelvtudásomat fitogtattam: “tudom anya, hogy te tudsz angolul, de ez azért így volna helyesen, ahogy én tanultam.” És kijavított. Ilyenkor összenevettünk.”
Jámbor Ildikó, Eger
“…szerencsére már nem voltak a kicsik a gyerekek, mikor tanultam. De egy kis faluban nagyon jó módszert tapasztaltam évekkel ezelőtt: ha a kismama tanfolyamra ment, gyermekére a szomszéd teremben ez idő alatt szakképzett gondozó vigyázott. Vagyis kis, alkalmi bölcsőde alakult a tanfolyam pár órájának idejére, és így az anyukák a Gyes alatt is képezhették magukat. Ezt a módszert biztosan lehetne jól alkalmazni, nagyobb számban tudnának a kismamák tanulni…
Magam csakis éjszaka tudtam tanulni, mivel fontos volt számomra, hogy minél több időt legyek a gyerekekkel. Amikor a férjem járt egyetemre, hétvégente elvittem a gyerekeket kirándulni, avagy csak sétálni. Hogy akkor ő tanulhasson nyugodtan pár órát.
A gyerekek nagyon természetesnek veszik, hogy anyu vagy apu tanul. Alaposan, a maguk módján kiveszik a részüket az új tevékenységekben, életkoruknak megfelelően. Megértik, hogy most már nekik kell rendet tartani a szobájukban, hogy este a ruhácskájukat tegyék a szennyesbe, esetleg már tudtak a kötélről levett ruhák között “szortírozni” és a zoknikat párosítani. Nagyobb csemete már akár vacsorát is készít, és megszokják, hogy a techno zenét fülhallgatóval hallgassák, mert valaki tanul a házban.”
Szabó Józsefné, Budapest
“Jó kapcsolatot sikerült kialakítanom főiskolás kolleganőimmel. Beszélgetéseinkből kiderült, hogy már a főiskolás lét is komoly viharokat tud előidézni a családban. Az első év végére már akadt válás is. A férjek nehezen viselik azt, ha az asszony tanul. Saját tapasztalatom is ezt támasztja alá. Férjem értetlenül fogadta, hogy közel 40 évesen miért akarok iskolába járni, és miért akarom magam önmegvalósítani, hiszen én így is jó vagyok. Nehezen értik meg az emberek, hogy a főiskolán egy új világ nyílik meg a hallgatók előtt. Minden konzultációs hét után élményekkel gazdagon térek haza a családomhoz.
Nagy segítség, gesztus értékű lenne az is, hogy például az Egészségügyi Minisztérium szakmai újság-előfizetéssel “honorálná” pl. a 4,3-as átlag felett teljesítőket… Személyes tapasztalatom már hasonló kezdeményezésről van. Tavalyi évben az Egészségügyi Szakképző és Továbbképző Intézet ingyen biztosította az Etinfo c. szakmai lapot az epidemiológiai tanfolyam résztvevőinek. 12 számot sikerült összegyűjtenem hallgatóként, aminek nagy hasznát vettem.”
Hegyiné Lanczki Marianna, Tompa
“…meg kell jegyeznem, hogy az állandó tanulásnak volt egy számomra nagyon sajnálatos hátránya is: tönkre ment a házasságom. Addig mellettem álló férjem megérezve saját lábamra akarok állni egyszerre magába zárkózott egyre távolabb került tőlem, s mivel a lányom is ugyanazt a foglalkozást választotta vele sem találta meg a közös hangot. Eleinte csak idegesített a lányommal folytatott beszélgetés, így egyre ritkábban tárgyaltunk az ő jelenlétében. Nem tudta megérteni a közöttünk kialakult szövetséget, kívülállóként szemlélte, nem volt hajlandó lépést tartani velünk. Most utólag nem vagyok teljesen meggyőződve, hogy megtettem minden tőlem telhetőt, hogy ezt a helyzetet elkerüljem, de az adott időben teljes gőzzel a tanulásnak szenteltem majdnem minden energiámat.”
Szalma Margit, Kolozsvár
Az egyik legfontosabb dolognak tartom a motiváltságot. Közhely , hogy a tanuláshoz való viszony – vagyis a tanulni akarás, illetve nem akarás – a motiváltság függvénye. Loránd Ferenc oktatáskutató szerint “a motiváltság nem természetadta vagy istenadta kegyelmi állapot, hanem teljes egészében történeti-társadalmi termék, amely a megélt múlt és a megélni remélt jövő találkozási pontján jön létre”.
Tehát sokkal többről van szó, mint hogy ÉN tanulni akarok. És sokkal többről van szó, mint az ÉN meggyőzésem. Persze ez sem elhanyagolható szempont. Annyi bizonyos, hogy a társadalomnak és a munkahelyeknek óriási szerepük lehet. Sokak szerint, a munkahelyeknek nem elsősorban az az érdekük, hogy taníttassák a dolgozóikat, hanem, hogy kész, tanult embereket foglalkoztassanak. Ezzel én messzemenően nem értek egyet. Én úgy gondolom, hogy az államnak még inkább kell ösztönözni, kedvezményeket adni, hogy minél több szálon érdekelt legyen a munkáltató a dolgozók folyamatosa tanulásában. Mint ahogy erre számtalan példa is van. Gondoljunk csak a pedagógusok, illetve könyvtárosok számítógéphez és informatikai ismeretekhez juttatására, vagy a pedagógusok továbbképzési normatíva növelésére. Ez jó. De az álmom az, hogy ha valaki második, vagy harmadik, esetleg negyedik diplomát akar szerezni, azt ingyen tehesse.
Ha pedig valaki veszi a fáradtságot, és új ismeretet, új szakmát, új diplomát szerez, az jelentsen számára biztonságot. Jelentsen jó fizetést és biztos állást.
Aki felnőttként, család és munka mellett tanul, tudja milyen nehéz az időt beosztani. Jó volna, ha ők munkaidő kedvezményt kapnának. Pl. napi 6 órát kellene csak dolgozniuk tanulmányaik ideje alatt, amit – igény szerint – tömbösítve is igénybe vehetnének.
Óriási lehetőségnek tartom az internetes távoktatást. Ez úgy tűnik valóban a dolgozókhoz igazodik, és nem drága. De vajon mindenki hozzáfér-e az internethez? Elég népszerű? A munkahelyek elfogadják-e az itt szerzett bizonyítványt?...
…Míg tanultam, és utána is, sokszor elgondolkoztam “A felnőttkori tanulás gondjai és örömei a családban” helyzetéről. Ezért örültem meg nagyon, amikor azt láttam, hogy ezzel más is foglalkozik, sőt érdekel valakit, egy ismeretlen véleménye e témában.”
Rózsásné Horváth Erzsébet, Kaposvár
“Tanulni sosem késő. Ha az érettségi után elvégzem az egyetemet, máshol lennék, más feladatom lenne, jobb körülmények között élnék. De biztos vagyok abban, hogy akkor is képeztem volna magam valamilyen irányba. Az élethosszig tartó tanulás nem áll tőlem távol. Gondom ott volt, hogy a férjem nem volt ehhez partner. De sok családban ez nem probléma. S igen is működik. Én is ismertem meg azóta embereket, akik nagyon jól tudják összehangolni a feladatokat. Nálunk is összetartó erő lett, hogy tanulok, mert közelebb kerültek azóta hozzám a gyerekeim is, meg a szüleim is. A feladatmegosztás pedig nagyobb felelősségtudatra, alkalmazkodásra nevelte a család tagjait.”
Lévainé Béres Magdolna, Bodony
“Amennyiben valaki belevág ebbe a nagy és sok embert érintő feladatba, a családdal közösen kell átgondolni, hogy mivel jár ez a teher, s ki mit tud ebből bevállalni. Fontosnak tartom, hogy a hétvégéket leginkább a családnak szentelje a tanuló, s úgy kell beosztani az időt, hogy minden lehetséges alkalom ki legyen használva, mely közben tanulni, olvasni lehet. (pl. utazás közben, a gyermek alvása közben stb…) A számonkérés időszakában feltétlenül elnézőbbnek kell lennie a család többi tagjának, nem szabad, hogy a sok vasalatlan ruha, vagy a poros polcok családi összeütközések kiinduló okai legyenek.”
Petőné Vizi Valéria, Péteri
“Kedves gyermekeim ledermedtek, amikor bemutattam az éppen soron lévő önvédelmi fogásokat. Én viszont a pszichológiai órákon hüledeztem, amikor a nagyon szimpatikus tanár segítségével önmagamat analizáltam a tanultak alapján. Ehhez képest semmiség volt idegenek személyiségét fölismerni, esetleg vészhelyzetben manipulálni őket.
Jöttek a büntető és polgárjogi órák. Rájöttem engem is milyen sokszor manipuláltak és csaptak be, annak köszönhetően, hogy nem ismertem a jogaimat… Bíztam a jövőmben. 50 évesen, vicces.”
Korcsmáros Györgyné, Kolontár
“Mivel mindig tanultam, a tananyagon kívül kialakult egyfajta képesség bennem, a mindenre való fogékonyság. Egyébként is jó logikai képességem segít megérteni a világot, s úgy érzem rengeteg olyan munkakör van, amit kiválóan el tudok látni az oktatáson kívül. Most próbálkozom kilépni ebből az általános iskolás, beszűkült körből. Nehéz. Itt jön elő a “paraszti vér”, a neveltetés. Majd munkával érd el, amit akarsz. Nem tudok kilincselni, ígérgetni, törleszkedni.
Ezért újra tanulok. Mivel anyagilag még mindig nem tehetem meg két nagy gyerek mellett, pályázat útján 120 órás mentálhigiéné tanfolyamra járok, s ami ettől sokkal érdekesebb számomra, interaktív tréningsorozaton vehetek részt, ami előkészít a 27 hónap alatt a tréneri munkára is.
Újabban a pszihológia érdekel. Pontosabban az ember. Mivel nemigen leszek már pszihológus, próbálom körbejárni. Talán majd a grafológia.
Ha megpályázhatom a tandíjat!”
Bátori Józsefné, Taktaszada
“Az élethosszig tartó tanulás válhat-e családot erősítő kapoccsá?
Válasz: igen… de csak bizonyos feltételek megléte esetén, mint
– a tanulást, képzést mindig közös, kompromisszumos döntés előzze meg a házasfelek között,
– a tanulást vállaló fél értesse meg párjával, miért fontos számára, hogy képezze magát,
– tisztázzák, mi a motiváció: önértékelés, anyagiak, karrier, tudásszomj, egyéb.
Ezek elmaradása esetén
– szakmai féltékenység (a másik több lesz, mint én? Neki diplomája lesz, nekem nem?
– pozíció féltés (státusz, irigység) A férj kérdései: mit akar ezzel elérni? (Függetlenséget?) Én nem tudom a családot eltartani? Egyáltalán, miért nem jó neki, ahogy van!”
Szabó Csilla, Pápa
“Ez egyébként az általam megfogalmazott első szabály: egy felnőtt is csak úgy tud bármit megtanulni, ha érdekli az, amit tanulni kell…
…Itt a második szabály: a felnőttkori tanulással megszerzett tudás, szakma többet ér, amennyit a mindennapokban használni tudunk belőle. A tanulás során nem csak új ismereteket nyerünk, hanem egy új közösség tagjává is válunk. Ezzel aztán szerezhetünk egy olyan életérzést, egy olyan önbizalmat, egy olyan pozitív töltetet, amit aztán ki tudunk sugározni gyerekeink tanítása, nevelése közben, családunk minden tagja felé, a mindennapok problémáival való szembesüléskor, egyéb hétköznapi helyzetekben…
…Harmadik tanácson tehát: a tanulás az igazi szeretetteljes, harmonikus kapcsolatokat még szebbé teszi, a bizonytalan érzéseket segít felszínre hozni, kifejeződni, sőt, talán megváltozó élethelyzet megoldást is mutat…
…Íme, a negyedik tanács: a tanulás azonnal hatásos információkat is ad, elsősegélyt is tud nyújtani, megtanít jól és gyorsan dönteni, jobban élni. A felnőttkor a döntéshozatal kora. Egy-egy döntésünk egész életünket befolyásolhatja. Ha komolyan vesszük, komoly segítséget nyújt, de sokkal többet, mint amennyit készpénzben befizetünk az iskola pénztárába.”
Farkasné Fülöp Hajnalka, Szada
“Tapasztalatok, ötletek:
– Párom segít a kislányom felügyeletében, és a háztartási munka elvégzésében.
– Kicetliztük az egész lakást, így mosogatás, fürdés stb. közben is tanulhatok.
– Kislányom mikrofonos magnójával szalagra veszem a tételek vázlatait, így főzés közben is tudok tanulni.
– 2001-ben kislányom iskolás lett, egymás mellé tettük íróasztalunkat, így együtt tanulunk, míg ő írja a leckét, én tanulok, ha megkér segítek neki.
– Példaként, mintaként is szerepelek neki, hiszen utánoz engem. Nagyon szeret olvasni, aláhúzza a “számára” fontos szöveget, jegyzetel.
– Vizsgaidőszakban édesapja, ha teheti, viszi magával kislányunkat mindenhová. Lehet, hogy kimaradok néhány programból, de egyedül sokkal többet tudok tanulni. És mikor hazaérnek velük is tudok foglalkozni.
– Párom a tanult anyagból kikérdez és kislányom is hallgatja (ha van kedve hozz).
– A vizsgaidőszakban, kislányom és édesapja, az együtt töltött idő során nagyon összemelegedtek, Némi problémát az jelentett, hogy utána is mindig apja társaságát kereste.
– Újságolvasás helyett a tananyagot olvasom. Míg más ember a sztárpletykákat olvasgatja, én inkább tanulok (még a buszon is). Naponta két órát utazok.”
Szancsik Mária, Zomba
És egy munka teljes terjedelmében, az egyetlen férfi pályázótól:
Szontagh Pál: Munka, család, tanulás – teljes élet
A felnőttkori tanulásról sokaknak még ma is az ötvenes évek fekete-fehér propagandafilmjei jutnak az eszébe, ahol kalapos-csizmás parasztemberek és overallos gyári munkások lelkes pártaktivisták vezetésével ismerkednek a betűvetés – vagy éppen a tudományos szocializmus – alapjaival.
Ritkán gondolunk bele, hogy napjainkban az akkorinál is nagyobb szükség van a felnőttkori önképzésre, s az élethosszig tartó tanulás kényszere egyáltalán nem korlátozódik a 6-18 éves korban az iskoláztatásban valamiért lemaradt társadalmi csoportokra, s legalább olyan mértékben érinti az 1-2 diplomások körét is, mint a kevésbé kvalifikáltakat.
A feladat nem egyszerű, hiszen a munka, a családfenntartás, a gyermeknevelés vagy csak egyszerűen a tartalmas párkapcsolat kialakítása és működtetése külön-külön is teljes embert kíván. Ha a család egy vagy több tagja emellett még tanulmányokat is folytat, az látszólag felőrli a maradék energiákat, átírja a fontossági sorrendeket és végső soron fizikai és szellemi leépüléshez, kiégéshez vezethet. Hogy ez mégsem így van, annak oka a tanulás különleges személyiségformáló és -fejlesztő hatása.
A tanulás – életforma. Olyan életforma, amelyik a szellemet nyitottabbá, a gondolkodást intenzívebbé, az egyéni képességek kibontakoztatását magától értetődővé teszi. A felnőttkori tanulás ezen felül segíti a rendszeres és tudatos életvezetés kialakítását, a családon belüli erőforrások optimális kihasználását, a egymásra figyelést, egymás elismerését.
Jómagam első diplomám megszerzése után (ELTE Tanárképző Főiskolai Kar magyar-történelem szak) álltam munkába egy általános iskolában, 1997-ben. Már első év szeptemberétől megkezdtem a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának kiegészítő, levelező tagozatos történelem szakos képzését. A pályakezdés nehézségei, a szakma gyakorlati megtanulása mellett nem volt egyszerű az egyetemen is helytállni. Már csak azért sem, mert egyetemi elfoglaltságaim miatt félévenként két hét konzultációs időszakot és a vizsgákat budapesti munkahelyemtől távol kellett töltenem. Munkahelyemen szerencsére segítőkész és megértő kollégákra találtam, akik távollétem alatt az általam előre megtervezett munkát tanítványaimmal szinte maradéktalanul elvégezték.
Tanulmányaim sikerében nagy segítség volt, hogy főiskolai tankörtársaim közül öten együtt kezdtük meg tanulmányainkat az egyetem kiegészítő szakán. A tételek kidolgozásakor, a vizsgákra való készülésekkor ez az egymást segítő- motiváló baráti légkör felbecsülhetetlen értékű segítséget jelentett. (Az igazság kedvéért meg kell azonban jegyezni, hogy az ötfős társaságból csak ketten diplomáztunk a képzés végén).
1998-tól menyasszonyommal önálló lakásba költöztünk, megkezdődött tehát valódi önfenntartásunk. Ekkor a párom még utolsó éves egyetemista volt. 1999-ben megnősültem, 2000-ben megszereztem második, ugyancsak jeles minősítésű diplomámat a pécsi egyetemen. Ekkor már az iskola igazgatóhelyettesének választottak, s úgy éreztem, ezen a területen van még mit tanulnom. Éppen ezért kezdtem meg 2000-ben felsősokú tanulmányaimat a Budapesti Műszaki Egyetem közoktatás-vezetői szakán.
Ebben a képzésben a lexikális tanulásra kevesebb, az egymástól tanulásra, a szakma gyakorlati megismerésére annál több időt kellett szentelnem. Mint “friss" igazgatóhelyettes, napról napra szinte a tananyaggal együtt tanultam és alkalmaztam az egyetemen hallottakat. Talán emiatt a gyakorlatközeli ismeretszerzés és mindennapos "bevésés" miatt is lett a 2002-ben átvett oklevelem kiváló minősítésű.
Az itteni képzés konzultációs időpontjai szombati napokra és hétvégéken tartott tréningekre estek, így az időt már nem a munkámtól, hanem a családomtól kellett elvennem. Feleségem, Dóra -aki pontosan tudta és érezte, hogy iskolai karrierem és önképzésem milyen fontos nekem -mindenben támogatta tanulmányaimat, s mindketten igyekeztünk a maradék szabadidőnket tartalmasan eltölteni. Erre -tanári munkámnak köszönhetően -elsősorban az átlagosnál hosszabb nyári szabadságok idején nyílt lehetőség. Mivel mindkettőnk szenvedélye az utazás, nyaranként eljutottunk olyan egzotikus helyekre is, mint Egyiptom vagy Brazília.
Feleségem nem töltötte ölbe tett kézzel a tanulmányaim miatt egyedül töltött “szabadidejét". 1999-re -területfejlesztő geográfusi munkája mellett – megszerezte második nyelvvizsgáját, spanyol nyelvből. A két nyelvvizsga már feljogosította arra, hogy 2000-ben beiratkozzon a Külkereskedelmi Főiskola nemzetközi kommunikációs szakára.
200 l-ben egy kemény és bonyolult vizsga és minősítő eljárás után az Oktatási Minisztérium Comenius Programirodája által akkreditált közoktatási minőségügyi tanácsadó lettem, s másodállásban -egyéni vállalkozóként – elkezdtem dolgozni egy vezetési és minőségügyi tanácsadó cégnek. Talán felesleges is leírni, hogy ez a tevékenység – melyet egy évig a közoktatás-vezetői tanulmányaim mellett folytattam – szintén hatékony munkavégzést és időbeosztást igényelt. Szerencsémre ebben már – mint a fentiekben láthattuk – volt gyakorlatom.
2002-ben megszületett a kislányunk, Júlia Sára. Ettől a naptól már nemcsak házaspár, hanem igazi család lettünk. Dórának azonban még egy teljes éve – és éppen a specializációs év – hátra volt főiskolai tanulmányaiból. Még terhessége idején összeült a “családi tanács": halasszon-e az egyetemen, vagy össze tudjuk hangolni a gyereknevelést, az én munkámat és az ő tanulmányait? Az utóbbi válasz megadásához persze itt is szükség volt arra, hogy az első két év alatt olyan barátokat szerzett a főiskolán, akik az ottani életét, a felkészülését egy-egy kihagyott előadás jegyzeteivel, közös vizsgafelkészüléssel segíteni tudták. A kisbaba ugyanakkor állandó felügyeletet igényel. Ennek megoldásához már a mi jó szándékunk, elszántságunk kevés volt, ekkor léptek be a képbe a nagymamák. Szerencsére mindkettőnk szülei meglehetősen közel laknak hozzánk. Ez nem szerencsés véletlen, hanem előrelátó, tudatos tervezés eredménye: lakásválasztásunkban 2001-ben nagyon fontos szerepet játszott a család közelsége. Anyósom friss nyugdíjasként délelőttönként tudott segíteni Dórának a gyerekfelügyeletben, édesanyám pedig, aki tanítóként dolgozik, ha szükség volt rá, délutánonként tette szabaddá magát. Hogy életünk ne csak a munka-tanulás-gyereknevelés hármasságából álljon, esténként öcsém és felesége –kislányunk keresztszülei – teremtettek számunkra “kimenőt" egy-egy mozi vagy étteremlátogatás erejéig. Így vált a tanulás az egész család közös ügyévé. (Nyilván nem meglepő, hogy kétdiplomás sógornőm, aki most várja első gyermekét, a gyed adta lehetőségeket kihasználva szeretne egy újabb felsőfokú oklevelet szerezni a közeljövőben. . .)
Sokszor még így sem volt könnyű. Sok éjszakát töltött el Dóra a könyvei, tételei, és én is a különmunkáim mellett. Sokszor voltunk fáradtak, kimerültek, de mivel évek alatt kialakítottuk közös életünk ritmusát, megtanultunk a saját energiáinkkal hatékonyan bánni, feladatokban és határidőkben gondolkozni, annyira mégsem volt rémes. Az emberben hamar kialakul az igény, hogy napjait szellemi kihívásoknak megfelelve, változatos tevékenységekkel töltse el. S vajon kell-e nagyobb változatosság, mint a pelenkázás és szoptatás illetve az Európai
Unió monetáris politikájával vagy a vállalati marketinggel való foglalatosság? Sokszor szembesültünk értetlenül azzal a sokak által emlegetett jelenséggel, hogy a gyesen lévő kismamák beszűkülnek, elviselhetetlennek érzik a négy fal közé való bezártságot, unatkoznak, depresszióssá válnak a kisgyermekük mellett. Akarva akaratlanul mi megteremtettük e jelenség bombabiztos ellenszerét -unatkozni nem volt idő.
A családfenntartás, gyereknevelés nemcsak szellemi és fizikai, de anyagi áldozatot is kíván a szülőktől. Két állásom mellett ezért igyekszem további – lehetőség otthon, kötetlen munkaidőben végezhető – munkákat találni. Rendszeres szerzője lettem egy szakmai folyóiratnak, több egyéb szaklapban publikáltam, szerkesztői munkákat vállaltam, 2003 nyarán adtam le első könyvem kéziratát. Ezek a tevékenységek – többé-kevésbé – anyagilag is kisegítettek bennünket, de legalább ilyen fontos volt a szellemi frissességem fenntartása, a fent már említett önképzés és változatosság élményének folyamatossága. Jelenleg én is második nyelvvizsgám letételére készülök, s 2003. januárjától egy pályázaton elnyert 9 hónapos tudományos ösztöndíj munkálatait is végzem. Leírva mindez soknak tűnik, de ugyanakkor hiszem, hogy közös életünk, vagy a kislányunk nem szenved hiányt sem időben, sem türelemben, sem gondoskodásban. Vele és általa a tágabb családunkkal is szorosabb lett a kapcsolatunk. Tanulmányi, szakmai, anyagi sikereink mindegyike közös eredmény: a nagyszülők, rokonok, munkahelyi vezetők és kollégák, barátok, évfolyamtársak nélkül nem jöhetett volna létre, de nélkülük nem is volna kivel örülni nekik igazán.
A történet itt csak abbamarad, de nem fejeződik be: Dóra, aki sikeresen államvizsgázott a főiskolán, a diploma kiadásához szükséges két felsőfokú nyelvvizsga megszerzéséért dolgozik, magam pedig jövőre szeretnék PhD képzésre felvételt nyerni.
Dolgozatom elején azt írtam: a tanulás – életforma. A végére talán az is kiderült: olyan életforma, amely igénnyé válik, s egész életünkön át elkísér.