SZILÁGYI GYÖRGY
Bodnár Gábor kollégám és Művelődési Intézetbeli elődöm tanulmányának az Alkotó emberek c. kiadványban való közlése óta a hangszeres együttesek helyzete kedvező és kedvezőtlen irányba egyaránt módosult.
Pozitív változásként ítélhető meg a nemzetközi, mindenekelőtt az Európai Uniós pályázati lehetőségek növekedése. Ezek adminisztrációs nehézségei azonban elég komoly gondot okoznak az angol nyelv hivatali stílusában járatlanoknak – ha másért nem, a jelentős fordítási és ügyintézési díjak kifizetése miatt. Noha több szervezet is indít uniós pályázati tanfolyamokat, ezek anyagi vonzata, de elsősorban a jelenlét okozta időveszteség és a tananyag nehézsége okán az amúgy is leterhelt zenészek nem szívesen látogatják őket.
Az elektronikus kommunikáció fejlődése szintén újabb, elsősorban regionális kontaktus teremtésére ad alkalmat. A kapcsolatépítés e fajtája amúgy is kitörési pontként szerepel a szűkebb környezetükbe valósággal bezárt lokális együttesek számára, akik szinte már hallgatóságuk gondolatait is ismerik (és viszont). Az adott esetben több országhatárt is átlépő kapcsolatfelvétel, vagy akár ennek révén megvalósuló koncertsorozat viszont új energiákat szabadít fel – így a regionális folyamatok mindenképpen kiemelt támogatásra érdemesek az önkormányzatok és egyéb fenntartók részéről.
Örvendetes, hogy 2003-ban megkezdődött az együttesek, csoportok, (illetve az ezeket működtető egyesületek, társaságok) megyei szintű regisztrálása. Ennek a folyamatnak befejeződésekor a Magyar Művelődési Intézet közreműködésével olyan országos adatbázis jöhet létre, amely sokrétűen szolgálhatja a benne szereplő együttesek, csoportok érdekeit. Segítséget adhat a kapcsolatfelvételhez, kapcsolattartáshoz, együttműködéshez a zenészeknek – például közös fellépések, fesztiválok szervezéséhez, közös pályázatok írásához, vagy akár a komoly gondokat okozó kottabeszerzésekhez, illetve cserékhez –, valamint a sokszor csak saját környezetükben ismert együttesek ennek révén új fellépési lehetőségekhez –illetve jó értelemben vett reklámhoz – is juthatnak.
2003-ban– a több évre kiterjedő millenniumi rendezvénysorozatokhoz képest – kevesebb országos, vagy több megyére kiterjedő, regionális esemény került megvalósításra, de azért a “jól bevált” találkozók, fesztiválok idén is megrendezésre kerültek.
Egy újabb jelenség az együttesek támogatóinak esetleges változása, mely folyamat jó és rossz irányba is fordíthatja a zenekarok sorsát. Egy esetleges privatizáció – intézményiből vállalkozói tulajdonba kerülés – ugyanis eredményezett már tartós stabilizációt, de megszűnéshez közeli állapotot is. Ilyen esetekben az állami, vagy önkormányzati garancia éppoly nehezen elképzelhető, mint gazdasági társulásoknál. (Igaz, a helyi költségvetés csődje is okozhat hasonló gondot.)
Szervezeti tekintetben is történt előrelépés, mégpedig elsősorban az eddig mostohán kezelt kamaraegyüttesek és zenekarok ügyében.
Túl azon, hogy az 1988-ban megszűnt Veszprémi Kamarazenekari Fesztivál ez év őszén, hosszú és fáradságos munka eredményeképpen újraindult, a kamaracsoportok (talán a találkozó élményeinek hatására is) többsége komoly érdeklődést tanúsított a javasolt együttműködés, illetve szervezetbe tömörülés iránt. Ez a tendencia, túlzás nélkül, életfontosságú lehet a műfaj számára. Ha ugyanis most, az utolsó órákban nem jön létre a magyar amatőr kamarazene érdekvédő és -képviselő szervezete – mely egyben a közös hangversenyeket, megmérettetéseket, minősítéseket is összefogja, néhány év múlva már igen nehéz lesz a jelenlegi leépülő folyamatot visszafordítani. E szempontból az újjászületett veszprémi fesztivál egyértelműen mérföldkőnek tekinthető.
A még csak körvonalazódó szövetség felkarolására több szervezet is vállalkozna – a jelenleg, szinte csak papíron létező formák helyett – így a főbb magyarországi tájegységek egyfajta regionális központrendszerrel rendelkezhetnének, s ez jótékony hatással lenne a tehetséggondozástól a hangversenyek lebonyolításán át egészen az egyáltalán el nem hanyagolható, propagandatevékenységet is átfogó szervezeti munkáig – hasonlóan a változatlanul remekül működő fúvószenei mozgalomhoz.
A kamarazenekarok és hangszeres csoportok szervezeti összefogásának kialakításában a Magyar Művelődési Intézetnek jelentős szerepe lehet. A kapcsolatok felvétele megtörtén, az együttműködési területek körvonalazása folyamatban.
Befejezésképpen néhány mondat a zenekarok számára örök problémát jelentő járulékos feladatokról, vagyis a beszerzési és kottamásolási anomáliákról, valamint a szerzői jog kérdéséről, s nem utolsó sorban a hangszerek beszerzéséről.
A hangszeres együttesek legfőbb gondja a megfelelő hangszer- és kottaellátottság. Ezek a kérdések nehezen orvosolhatók pályázati segítséggel, más megoldási javaslat pedig nincs, sem itthon, sem az Unióban. (A kottamásolás még nehezedni is fog, a kiadók várható akciói miatt.) Nagy szerepe lenne pedig a műsorválasztásban is a használható, hozzáférhető “tiszta” kották meglétének. (Különös tekintettel a kortárs zenére.)
A gyakran milliós értékű instrumentumok megvétele, karbantartása egyéni akciókkal (például külföldi munka során történő beszerzéssel) sem oldható meg. A régebben javasolt “központi hangszer- és kottatár” ügyében semmiféle előrelépés nem történt.
Az EU-ban úgyszintén szigorodik majd a szerzői jogok szabályozása: még “szívjóságból” történő díjfizetés-elengedés sem valósulhat meg. Ha nem akarjuk, hogy a kortárs szerzők kompozíciói teljesen kiszoruljanak a hangversenyéletből – az említett veszprémi találkozó egyik fontos törekvése például épp a magyar szerzők kamarazenekarra írandó műveinek előadása – akkor sürgősen, központilag tenni kell ez ügyben valamit, de legalábbis javaslatoknak kell születniük – közös gondolkodás eredményeként.
Tennivaló tehát akad bőven, a kedvező változások talán erőt adnak megvalósításukhoz.