BEKE PÁL

Megoldanivalóink

KISTÉRSÉG, KISTÁJ

vagy éppen “járás", írnám, ha fiamék nemzedéke értené ezt az 'egy napi járásnyi terület' fogalmat, dehát voltak szívesek kitörölni közigazgatási gyakorlatunkból ezt azok, akik a '80-as években kitörölték. Éppen a 'város és vidéke' szókapcsolatot is említhetném, bár ez Erdei Ferenc óta kicsit irodalmias. Jobbára ugyanez "

“városkörnyék” néven vonult be a magyar közigazgatási kezdeményezések közé. Úgy látszik, hogy kísérleti próbálkozásnak bizonyult, s igazából egy átlag-polgár nem is tudhatja, hogy hol s mikor vágták vissza ezt a vállalkozást. Most itt állunk a '90 óta önálló köztársaságként működő önkormányzataink szükség-teremtette település-és intézménytársulásaival, az ezeket sok esetben metsző statisztikai kistérségeinkkel (amikből – remélhetőleg! – éppen napjainkban lesz a törvényalkotók szerint más, de még mindig nem választott településszerveződés); a funkcióvesztés állapotában tartósított megyéinkkel, botcsinálta régióinkkal, s nem leljük az áttételt a központ és a helybéli igazgatás között.

Ha az ország működtetését, s ebben az előbb emlegetett közigazgatási “áttétel" szakszerű megteremtését azokra hagyjuk, akiknek ez a dolga, mi magunk akkor sem spórolhatjuk meg a kistérségi (a kistáji, a járási, a városkörnyéki) feladatmegoldást, még ha ez utóbbi ahhoz képest jóval kisebb falat. Abban sem vagyok biztos, hogy a korosztályomat követő népművelő-nemzedék és kenyéradó gazdáik közül a fiatalabb képviselők és polgármesterek értik-e, mit hiányolok; hogy miről beszélek a kistérségi (a kistáji, a járási, a városkörnyéki) szakmai feladatellátásról, szakmai fejlesztőmunkáról szólván. Jobbára kihunyt már praxisunkból ez a valamikor még valamennyire azért végzett kistérségi (kistáji, járási, városkörnyéki) tevékenykedés. Ebben való jártasságuk vagy emlékeik is inkább a nyugdíj felé ballagóknak van. Régen megszűntek már az ezt szolgáló álláshelyek. Koncepció is csak mutatóba, vonatkozó gyakorlat elvétve akad.

Odaát, Nyugat-Európában persze volt s van idő a kistáji igazgatás, és ennek részeként a közösségi művelődés kistérségi koordinációjának, a körzeti szolgáltatómunkának és a falusi szakmai segítőmunkának átgondolására, kipróbálására; nem csoda, hogy náluk erről tájékozódván az irigységtől besárgulok. Különösen, hogy egy hazai konferencián[1] megtudtam (ami újságolvasóként különben is eléggé nyilvánvaló volt), hogy a kistérségek átrajzolását, a jelenlegieknél szabályozottabb és normálisabb átformálását alig egy évnyi gondolkodás után hamarosan eldöntik, és azonnal végre is hajtják. “Tegyék!" mondanám cinikus álarcot kölcsönözve, ha nem az ott élők bőréről lenne szó. És persze valóban tegyék, feltéve, ha mi e kicsiny szakmában azonnal hozzáigazíthatjuk a magunk tennivalóját is. Ha tudjuk, hogy mit. S ha van miből.

A kistérségi (és ismételten tegyük hozzá: a kistáji, a járási, a városkörnyéki) szakmai tevékenység természetesen szorosan összefügg a közösségi művelődés falusi helyzetével, a falvakbéli szakemberlétszámmal, az ottani intézmények létével és állapotával, felszereltségükkel, anyagi ellátottságukkal. A “kistérségi" szakmai fejlesztőmunka alapvetően mindennek szükségszerűen meglévő hiányait hivatott pótolni, kiegyenlíteni.

Mindezekről morfondírozom az alábbiakban.

 

A franciáknál

már a '90-es évek elején találkoztunk a kistáji szakmai segítőmunkával. Az ezt valahol Minervoisban végző Boris Sirelost megénekeltem már e hasábokon az egymással a látogatásunkat megelőző hetekben összeverekedett ifjúsági egyesületi tagok által teremtett, és általunk is megszemlélt iszonyú rendetlenség leírásával és a rendrakást rájuk hagyó magatartásáról szólván. Az akkor a jobbára városi ifjúsági referensekből szervezett tanulmányúton járva 'kistérségi ifjúsági referensként' magyarítottuk a környékbeli kis falvak önkormányzati társulása által fenntartott álláshelyét; azóta inkább körzeti népművelőnek mondanám. Nem a közönség jött be hozzá alkalmanként valamiféle kistérségi kultúrházba (mint idehaza a hajdani járási művelődési házakba) ahol valamit 'kiszerelt' számukra, hanem ő vitte helybe kellő rendszerességgel az igényelt kulturális-művelődési-információs lehetőségeket. Különösen pedig saját magát.

Mert feladata alapvetően éppen az volt, hogy a fiatalok körében helybéli kezdeményezéseket segítsen. Abból a szakmai megfontolásból volt a dolga ez, hogy a ma még gyerekek, a ma még alig-fiatalok egy röpke évtized múltán független fiatal felnőttek lesznek; az iskolai tananyag elsajátítását túl tehát a legfontosabb számukra éppen az, ahogy önállóságot és együttműködést tanuljanak. Hogy gyermeki, ifjúkori érdeklődésüket önmagukban saját maguk felfedezzék, s hogy annak megvalósítását, kielégítését jobbára önmaguk végezzék, s hogy mindehhez hasonló érdeklődésű társakat önmaguk köré saját maguk szervezzenek. Hiszen felnőtt emberként is saját kezükben lesz a sorsuk, az életük. Valamikor meg kell tehát tanulják, el kell sajátítsák ennek útját, módját, technikáit. S különösen, hogy miként tegyék ezt közösen, esetenként ezzel-azzal szövetkezve.

A francia társadalom bölcs előrelátásából azonban ezt még nem kell egyedül, magukra hagyatva tenniök. Van, aki ebben segíti és gyámolítja őket. Az általunk megismert négy-öt falvacskában éppen a meglátogatott Boris.

Mi munkáját kiteljesedett állapotban láthattuk, amikor ezekben a falvakban már működtek mindazok az egyesületek, amiben a helybéli gyerekek és a fiatalok aktívkodhattak, amelyik keretet adott tevékenységeiknek, s amelyik befogadta és megszervezte a Boris által esetleg odahozott szakértőt, előadót, rendezvényt vagy bármi mást. Mindegyiküknek volt egy helyük az összejövetelre, jobbára a '70-es évek hazai ifjúsági klubmozgalmában már itthon is megtalált pince, padlás, fészer, tűzoltószertár, klubszoba, előadóterem, hajdani bolt, óvodaépület stb, amelyet megkaptak a helyi önkormányzattól 5-10 éves használatra, és amit ők gondoznak, beleértve a takarítást is. Valamennyiben volt valamilyen, jobbára (mint annakidején nálunk) otthonról összehordott, ritkábban pályázat útján, még ritkábban a települési önkormányzatuktól, tehát a polgármesteri hivataltól kapott berendezés, technika. Működésük persze nem arra az egy-két helyiségre korlátozódott, hanem a sportpályá(k)ra, a gördeszka-parkra, a közös téli-nyári táborokra és a környékbeli város kulturális kínálatára; persze igénybe vehették a községháza dísztermét vagy iskolájuk tantermeit, ha kellett valamire; belakták az összes környékbeli falut, ahol hasonló társaságok alakultak-működtek, és különösen azokat, ahol ugyancsak Boris volt az ottaniak animátora.

Lehet, hogy odakinti népművelő-kollegánk maga is úgy örökölte ezt a folytonosan változó tagságú, mert korosztályra szabott egyesületeket. Lehet, hogy ő maga is szorgalmazta némelyik megalakítását. A szabadidőt-szervező, hogy úgy mondjam: 'általános' szerveződéseken túl azoknak a fiataloknak, akiknek valami specialitás fúrta az oldalát zenekari, kórus, színjátszó, bábos és más (és esetenként mindegyikből akár több) ifjúsági egyesület létrehozását ajánlotta, hogy aztán ők szervezzék maga-magukat azt tudva, hogy számukra bármikor és bármiben rendelkezésre áll. Pályázatírásban, szakértő megszerzésében, működésük finanszírozásának kitalálásában, utazás, vendégjáték, verseny, fesztivál lebonyolításában, bármiféle szükséges eszköz időleges kölcsönzésében, helyiség-bérletben vagy bármi másban, ami valamihez kell, vagy éppen szükséges. Mint mesélte, mindig közösen találták ki azt, hogy mikor mire mi kéne. És bár a beszélgetés kezdetén sohasem ajánlott kész megoldást, bizonyosan minden szükségeset megtalált, beszerzett, kölcsönzött, megoldott. Ha már az érintették is tudták, hogy mi az, ami kell.

Később aztán másutt is nyomára akadtunk a francia kis-tájakon honos falusi-térségi szakmai fejlesztőmunkának, bízvást állítható tehát, hogy Boris ebbéli gyakorlata nem volt véletlen. Éppen hogy tudatos fejlesztés eredménye az, hogy szerte Franciaországban működik ez a fiatalokat segítő-fejlesztő tevékenység; álláshelyét tudatosan építették ki sok másik rokon feladatkörűvel együtt. Vélhetően azért, mert az odavalósi államnak fontos a hazai fiatal; a szisztémát kitaláló és működtető állam fontos dolognak értékeli a fiatalok tájékozottságát, érdeklődésének kielégítését, boldogulását; másokkal való együttműködését és ennek megtanulását; képességei megtalálását, kipróbálását, megerősítését, gyakorlását. Tudják, hogy 'egyedül nem megy'; tudják, hogy szakértő (pontosítom és magyarítom: népművelő) segítsége nélkül csak a legtehetségesebbek és csak a legjobb helyre születettek boldogulnak. Ezért alkalmaznak tehát képzett kollegát, akinek folyamatos szakmai továbbképzéséről, tevékenységének szakmai kontrolljáról és egyidejűleg szakmai segítéséről egyesületi keretben működő, ám államilag támogatott, regionálisan szervezett főhivatású hálózat gondoskodik.

Mindezt azért állíthatom teljes bizonyossággal, mert a napokban tudós beavatást nyertünk a franciaországi decentralizációs folyamat részleteibe, amivel persze most nem terhelem az olvasót. Annyit azért megjegyzek erről, hogy több mint harminc éve vajúdnak ezzel, hol megoldva a gondokat, hol meghátrálva az újabbaktól (és akkor azok meghaladására korábban nem tervezett szerveződések alakultak/alakulnak), ám visszanézvést jelesül előrehaladtak a településközi együttműködés fejlesztésében, a bárhol lakó polgáraik szolgálatában, mint ahogy ezt Boris esetében is érzékelhettük. Az is nagyon érdekes, és jelen szövegösszefüggésben különösen említésre méltó, hogy a náluk honos települési együttműködések (a kötelezően létrehozandó 'város és vidéke' típusú, a fakultatív, térségi koherenciaként értelmezhető 'cummunaute des com-munes', tehát a városhiányos falusi térségek településközi együttműködése, illetőleg az ugyancsak tetszés szerint alakítható, mindezeket metsző 'fejlesztési térségek') közül ez utóbbiban kötelezően gondozandó elemként jelenik meg a kultúra létesítményeinek és tevékenységeinek fejlesztési feladata, ami igencsak tiszteletre méltó egy olyan országban, ahol, mint annak idején tanultuk, ember embernek a farkasa. Vagy talán mégsem?

Vagyis: úgy kell gondolkodni a 'települések közössége', értsd: a fejlesztési célú településtársulások fejlesztési projektjeit gondozó fejlesztési tanácsokban, hogy nem szabad megfeledkezniük a térségben lakók kulturális lehetőségeiről sem. Az épületekről éppen úgy nem, mint az azokat működővé tévő szakemberről.

Innen kellene kezdenünk a hazai állapotokról és feladatokról való gondolkodást. Nem az utánzás miatt, hanem pusztán azért, mert egy hazai település s az abban élő egyetlen magyar polgár sem alávalóbb annál a franciaországinál, akit európai léptékkel gyámolít az egyébként ott is saját adóiból fenntartott saját állama. 2004 májusától ez a lépték nálunk is jogos kívánalom.

 

Itthon

Pontos adatok híján (és erről még szólok néhány szót) pusztán benyomásainkra hagyatkozhatunk szakmánk kistérségi segítőmunkájának állapotáról, tehát a kistájak falvaiban folyó, a közösségi művelődési tevékenységek könnyítésének helyzetéről, a szakmai tevékenykedést szolgáló épületekről, s ha még egyáltalán vannak ilyenek, akkor állapotukról, felszereltségükről és különösen a szakemberek hiányairól szólván. Nem néhány éves, hanem több évtizedes, mondhatnám: fél évszázados ez az intézmény-és szakemberhiányos állapot. Hiszen mi másért kellett volna például a Bokor Béla – Mezei József baranyai szerzőpárosnak a Pécstől nem is oly' messzi Újpetre és térsége közművelődési fejlesztéséről írnia[2] a '70-es évek végén? Az akkor épített faluházak is az elemi hiányt pótolták Dióskálon, Németfaluban, Zalaszentlászlón, Bakon, Pókasze-petken, Nagykapornakon, hogy csak egy megyényi, erre az időszakra eső intézményépítést említsek – és a sok erőfeszítés ellenére még Zalában is mennyi űr maradt! Arról nem beszélve, hogy a nagy nehezen megteremtett épülettel a helybéli közösségi művelődésnek csak egyik feltétele teljesült; felavatásukat követően nem szükségképpen került falai közé képzett szakember, és jobbára hiányzott a szakmai kapcsolatok, a rendszeres szakmai segítségnyújtás hálója is. Emlékeimben még a falusi intézményi és tevékenységbeli fogyatékosságokat igazi szocialista álmegoldással helyettesítő mozgóellátás is dereng; megjegyzem, hogy a mai (hasonló) hiányok nyitjaként ez a kirakat-megoldás az ISM-nek is eszébe jutott, s a Vackor-buszokkal csinált is belőle valamit mutatóba az ezredforduló táján.

A Pécsett szervezett falukonferenciák is évtizedes térségi-kistáji-falusi közművelődési ellátatlanságot bizonyítottak az azokat esetlegesen és különösen időlegesen oldó próbálkozások regisztrálása[3] mellett, noha e tudós fórumok természetesen nem pusztán szakmánkra vonatkoztatták a hiátusok tömegét és a megoldások szükségességét.

Bár a közösségi művelődés falusi, vidéki, kistérségi feltételeinek többféle hiányáról, mint említettem, nincsenek pontos adataink (bizonyára azért, mert jobb az egészről nem tudni semmit sem), jól tudjuk, hogy miről van szó. Induljunk el bárhol az országban és járjuk körbe a kisvárosok, a nagyközségek tájékát. Számoljuk meg, hogy településről településre járván hány működő művelődési otthonra lelünk, és hány, e szakmában alkalmazott népművelőre akadunk. S ha véletlenül találunk valamelyikből egyet, vizsgáljuk meg, hogy körülményei, anyagi ellátottsága, az intézmény felszereltsége által behatárolt cselekvései idézik, idézhetik-e a huszonegyedik századot?

Amerre például én a Túr mentén jártam, nem találtam egyikből egyet sem. Szakembert a Kerka mentén sem, ám ott legalább voltak helyreállított, bár leginkább bezárt művelődési otthonok. A környékbeli városkákban, Lentiben és Letenyén persze leltünk kollegákat, csak éppen tilos nekik a város határán túl bármit is tenniük, hiszen fizetésüket saját önkormányzataiktól a saját településükön való munkájukért kapják. A helyzet jobbára mindenütt hasonló. Az általam ismert egyetlen kivétel Derecske művelődési otthona. Az utóbbi években egyedül itt találtam meg azt az intézményi kistáji felelősséget, ami kívánatos lenne másutt is. Jó kérdés, hogy “másutt," tehát szerte az országban miért nem így csinálják?

(Persze Derecskén sem volt folyamatos a város környékére ható közművelődési munka; mai gyakorlatuk immár a szerves fejlődés jeleként a rendszerváltozást követő idők kistérségfejlesztési pályázatainak tanulságaiból született. A kistáj szellemi-anyagi előrehaladásáért felelősséget érző helyi-környékbeli értelmiségiek és vállalkozók Kék Kálló menti Népfőiskolájának kistáji képzés-kezdeményeiből vált nyilvánvalóvá szükségessége. Egy-egy térség közművelődési-kulturális előrehaladásának szorgalmazása ma inkább civil, vagyis civilek felvállalta feladatnak tűnik, bár e kezdeményezések lelke szinte minden esetben egy-egy népművelő. Ilyen volt a '90-es évek elejétől éveken át az Ipoly Szabadegyetem a Balassagyarmat-környéki magyar-szlovák határszakaszon dr. Kecseméthy Gyuláné Sedivi Lilla jóvoltából, és -hogy e környéken, bár az Ipoly egy másik fertályán maradjunk- hasonló újabb kezdeményezésről számol be Nagy Júlia népművelő-kollegánk a Szín legutóbbi számában.[4] A kistérségi, valamikor úgy mondtuk: a “járási módszertani” szakmai segítőmunka annyira hiányzik, hogy még a hivatalos statisztikai adatszolgáltatás sem kérdez rá; a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Informatikai Főosztálya által kért 2001. és 2002. évi Jelentőlap 274 illetőleg 301 sorából egyetlenegy sem vonatkozik[5] erre a tevékenységfajtára. Bizonyára, mert szerintük ilyen nincs.)

A hazai művelődésiotthon-hálózatról szólván valamennyiünkbe megcsontosodott az a balhiedelem, hogy ez az intézmény a szocialista kultúrpolitika gyümölcseként friss hajtás a kulturális intézmények között. Ezt sugallta '63-ban indult képzésünk során szinte minden tanárunk; ezt sejtette az “első" békési kultúrotthonon 1975-ben elhelyezett emléktábla és az akkori emlékünnepség; az akkor, az azt megelőzően és az utána megjelent szakkönyvek, és a mindezekkel megalapozott szakmai emlékezet. Nem véletlen, hogy a kistáji ellátatlanság, mint kínos, és jobbára elhallgatandó állapot feltáratlansága mellett a szakma ezt megelőző (távolabbi) múltjáról is csak elnagyolt és homályos ismereteink, legfeljebb településenként összegzett adataink vannak. Mindezt azért keverem ebbéli mondandómba, mert (adatok híján pusztán saját hitemre hivatkozva) azt állítom: a közösségi művelődés falusi, kistérségi hiányait, a hiányokból eredő gondok gyökerét is a pártállami fordulat, a közösségi művelődést szolgáló egyesületek és intézmények államosítása, egyidejűleg a művelődésiotthon-mozgalom elindításának táján kell keressük; az 1948-tól kiépülő állami rendszernek soha nem volt annyi pénze, hogy (akkor még) központból vezérelt intézményhálózatát a teljes települési vertikumra kiépítse. Egészen biztos vagyok abban is, hogy például a Művelődéskutató Intézet műhelyében készült és 1988-ban három kötetben közreadott A magyarországi egyesületek címtára a reformkortól 1945-ig című három kötetes kiadvány mindösszesen 2.801 oldalán felsorolt számtalan adat közül tetemes mennyiségű és arányú lehet az a társadalmi szervezet (egyesület, egyesületi szövetség, érdekvédelmi szervezet, olvasókör, egyház, alapítvány stb.), amelyik közösségi művelődést szolgáló intézményt: kaszinót, munkásotthont, egyleti művelődési otthont, népkört, vasárnapi iskolát, tanfolyami rendszert, amatőregyüttest stb. tartott fenn tagjai, alkalmazottai, a környékbeliek, az azonosan gondolkodók, a hasonló korúak és a hasonló érdeklődésűek, a rokon sorsúak stb. számára. Mindezek az eleddig országosan nem összegyűjtött címek, intézmények és tevékenységfélék a valódi előzményei szakmánknak még akkor is, ha működésüket a pártállammá-alakítás felfüggesztette úgy, hogy még a kései (a mai) szakmai köztudatból is kipenderítette azokat. Ezek esetleges számbavételét követően lehetne megnéznünk a térképet, hogy mi követte azokat az ötvenes, majd a hatvanas, később a hetvenes évek tanácsi–szakszervezeti intézményhálózataként, nem beszélve napjaink falvakban, kistájon szinte teljesen kiüresedett állapotáról.

A falusi közművelődés, és az azt gyámolító kistérségi (kistáji, járási, városkörnyéki) szakmai segítőmunka zsugorodása bizonyosan összefügg a létező szocializmusnak a szovjet típusú körzetesítést szorgalmazó, a falvak közéletét, életlehetőségét és kulturáját művileg is sorvasztó gyakorlatával. Összefügg az on-nan elmenekülteknek épített, a megyeszékhelyek, az iparvárosok munkaerő-silóinak[6], lakótelepeinek kiépítésével. Emlékezzünk; ez utóbbiakban ugyancsak elvétve akadt közösségi tér. Bizonyára ez sem volt véletlen. Hogy ne kerteljek és hogy egyértelműen fogalmazzak: azok, akik ekkor döntési helyzetben voltak, nem akarták, hogy akár a falvakban saját erőből, akár a környéki nagyközségekből, kisvárosokból rajtuk segítve, illetőleg a kialakult lakótelepeken közösségi fejlesztőmunka szerveződjék. Ha akarták volna, lett volna rá pénz, figyelem. A falusi, a kistérségi (a kistáji, a járási, a városkörnyéki) művelődési lehetőségek fejlesztése a szocializmus évtizedeiben (néhány renitens, a szabályt erősítő kivételként megjelenő, jobbára időleges kezdeményezést kivéve) senkit nem érdekelt. És akkor még nem beszéltünk a nagyvárosok jobbára óriási épületeket eredményező szakmai presztízs-beruházásairól, aminek egyenes következménye volt, hogy a perifériák emberi léptékű közösségi intézményei szükségképpen elhaltak, vagy nem is épülhettek ki – de ez már egy másik dallam.[7]

A kistérségi (a kistáji, a járási, a városkörnyéki) szakmai segítőmunka fejlesztésének tennivalóiról szólva tehát nem pusztán az utóbbi évek, és nem csak néhány évtized mulasztását kell pótoljuk. Bár bizonyosan van, ami lelkes és tisztességes népművelők munkájának eltűrt eredményeként az elmúlt negyvenvalahány esztendő gyakorlatából meg-és átmenthető a jövőbe, ám leginkább újjá kell építeni ezt az egész struktúrát. Alapegységeit úgy és akként, amilyen régi működőképes korában volt, tehát társadalmiasítottra, kiszolgálását pedig a korabeli, az ötven-száz évvel ezelőtti állapothoz képest a már megjelent önálló professzió, a közművelődési szakma és szakemberei, a népművelők által. Azt a közismert szándékot pedig, ami szerint az állam végre rendet rak az eleddig csak 'statisztikai' kistérségként emlegetett településegyvelegeken, kiváló és nem halasztható alkalomként használjuk arra, hogy a kistájakon a közösségi művelődési szakma is meglelje és meghatározza saját magát, tennivalóit, munkájának környezetét és feltételeit.

 

A kistáji fejlesztőmunka megoldandó részletei

Alapelvek

1. Szögezzük le: szakember, értsd: népművelő nélkül nem megy. Szögezzük le azt is, hogy mindenütt kell egy hely, ami – hogy ezzel a '70-es években (is) használt szókapcsolattal éljek – tetőt ad a helybéliek együttléte fölé. Nem megy anélkül sem, hogy a helyi gazdák, a települési önkormányzatok megértsék: a közösségi művelődés lokális lehetősége a normális emberi életre lehetőséget adó, tehát az élhető település megvalósításához éppen olyan fontos, mint az iható víz, a járható út, az egyenletes feszültségű áram.

2. Világos, hogy soha nem lesz annyi népművelőnk, nem lesz annyi szakemberünk és nem lesz annyi pénzünk, hogy mindenüvé főállású kollega álljon. Hogy mindenütt minden, a helybeliek által igényelt és szükséges tevékenységfélékben jártas szakértő helyben lakva és csakis ott dolgozzon. Világos, hogy lehetetlen több ezer hiányzó intézményt megépítenünk. Világos az is, hogy nem lehet mindenütt bármiféle szakmai tevékenységet megteremteni és biztosítani, így tehát a közösségi művelődés lehetőségeiről szólván a (kis)várost és vidékét egybe kell gondoljuk. Világos, hogy a lehetőségek fejlesztéséhez, a feltételek bővítéséhez pénz kell, ráadásul külső forrásból, mert az eddig helyben rendelkezésre álló anyagiakból (s megjegyzem: szellemi kapacitásból) az jött ki, amit ma körülnézve érzékelhetünk. A semmi tehát. Nem véletlen, hogy a statisztikusoknak nincs mit regisztrálni.

3. Ez a településen kívüli, az előbb ezért “külsőként" emlegetett, a lehetőségek fejlesztését szolgáló, a feltételek bővítését finanszírozó pénzforrás nem lehet más, mint egy erre való központi állami keret. Nem csak azért, mert az állam elvette polgáraitól és azok hajdani önkéntes társulásaitól (a Kiegyezést megelőző időktől a pártállammá-fordulat évéig eltelt évszázadban) a kellő alapossággal kiépült közösségi művelődési intézményrendszert. És nem csak azért, mert az állam a mi adóforintjainkat kell költse elemi szükségleteink kielégítésére. Hanem mert polgárai boldogulásáért éppen úgy felelős, mint helyi léptékben a települési önkormányzat. A polgárok boldogulása pedig alapvetően azon múlik, hogy megértik-e, hogy kiigazodnak-e, hogy a maguk számára érthetővé és élhetővé teszik-e az őket körülvevő világot. Például a közösségi művelődés eszköz-és módszertára által.

4. Bizonyos, hogy hiátusaink megoldására társadalmiasított megoldást kell keressünk. Egyrészt, mert valamikor úgy volt, és mert csak ez a forma jelent folytonosságot a parancsra elviselt szocializmust megelőző, a még viszonylag szerves fejlődésű időkkel. Másrészt, mert a közösségi művelődés (sok helyütt a kultúraterjesztés) szerte a világon, de különösen Európában elsősorban ekként szerveződik. Harmadrészt, mert nincs s nem is lesz annyi pénzünk, hogy mindenütt megfinanszírozunk mindent: az igényfelmérést, a szükségletek és a képességek feltárását, a szervezőmunkát, a koordinációt, az épület-és helyiségüzemelést, az épület- és helyiségfelügyeletet, a gondnokolását, a takarítást, az elemi karbantartást stb. Negyedrészt, mert a mi világunk is éppen afelé halad, hogy aki részes valamiben, az részesül abban. Bizony mulatságos lenne, hogy miközben minden pénzbe kerül, és még az elemi létfenntartásért is fizetnünk kell lakbért vagy közös költséget, vízdíjat, áramszámlát (hogy az egyébként ugyancsak szükséges élvezeti cikkekről már szót se ejtsek) csak úgy megkapjam vagy elfogadjam a biztosított termet, a tiszta épületet, a bármiféle szakmai vezetőt vagy oktatót, a növénytermesztési szaktanácsot vagy a közjogi információt. Arról nem beszélve, hogy éppen a közösségi művelődési igények és szükségletek kielégítése folyamán járhatják ki az érdekeltek a demokrácia  és az együttműködés elemi iskoláit; nem véletlen, hogy a szerencsésebb sorsú, a társadalmilag stabil nyugat-európai országokban a művelődés pusztán ürügy a társadalmi szintű toleráns kooperáció megtanításában, elsajátításában és gyakorlásában.

 

Lépésjavaslatok

1. Első lépésként azonnal fel kell tárni az újra rajzolt kistérségek központi településein lévő művelődési otthonok jelenleg esetleg mégis teljesített környékbeli munkáját egy jól szerkesztett kérdőív segítségével, majd az arra válaszolók, tehát a témában járatosak összehívásával, velük közösen kell meghatározni a szükséges kistérségi (kistáji, járási, városkörnyéki) feladatellátás mértékét, részleteit, megoldási alternatíváit. Ki kell számolni az ahhoz elvileg rendelendő anyagiakat.

2. Az újonnan meghatározott kistérségek falvaiban az előzőekkel aktivizált kollegák közreműködésével azonnal fel kell tárni a művelődési célt szolgáló, avagy az arra alkalmas intézményállományt és az intézmény működtetésére helyben alkalmas civil szervezeteket. Ez a feltárás ne pusztán lajstromkészítés legyen. Olyan elemző munkára van szükség, aminek során a helyi kondícióik részletei és a helybéli civilek esetleges intézményfenntartásra való kedve és személyes feladatvállalásuk is rögzítésre kerül.

3. Az előzőekben említett feltáró-és fogalmazómunkában aktívnak bizonyult népművelő-kollegák bevonásával össze kell hívni az intézményműködtetésre alkalmasnak látszó civil szervezetek képviselőit, és velük együttesen kell kidolgozni a leendő helyi művelődésiotthon-egyesület működtetésének részleteit, beleértve a kistérségi székhely intézményének feladatellátását, a szükséges munkaformákat, azok léptékét és mértékét. Ismét át kell számolni a megvalósításhoz szükséges anyagiakat.

4. Mindezek eredményeként (az elhatározástól számított fél esztendős intenzív előkészítő munkát követően) rendelkezésünkre állhat egy cím-, feladat- és szakemberlista, valamint ismertté válhat egy, a kistérségi (kistáji, járási, városkörnyéki) szakmai tevékenység ideálisnak látszó megvalósításához szükséges összeg is. Ezt a vélhetően nem csekély pénzt a kistérségi (kistáji, járási, városkörnyéki) tevékenység országos mintatárának megteremtése érdekében a legalább két éves kísérleti üzemeltetés folyamatos támogatásként biztosítani kell. Hogy a NKÖM költségvetésében van-e ezzel megterhelhető sor, vagy hogy a miniszteri keret erre alkalmas-e, azt nem tudhatom, de a Nemzeti Kulturális Alapprogram Közművelődési kuratóriuma bizonyára nem zárkózna el egy ilyen, a Minisztérium egyetértését bíró, mintakereső és mintateremtő koncepcionális téma támogatásától.

5. Ezt követően az ekként már konkrét, bizonyára eltérő településszerkezeteket jelentő, kellő személyi feltételekkel és a szükséges infrastuktúrával rendelkező terepen (kistérségekben) meg kell kezdeni a kistérségi szakmafejlesztés mintateremtő munkáját. Mint említettem, azt legalább két esztendeig finanszírozni, és egyidejűleg figyelni kell. Csak az így és ekként szerzett tapasztalatok birtokában számolható ki esztendők múltán az immár országos méretű feladatellátást valóban megvalósító és finanszírozó összeg, amit ekkor már költségvetési sorba kell emelni. Csak ezt követően fogalmazódhatnak meg azok a leendő, országosan kötelező előírások, esetleg a tevékenységet segítő országos (regionális) szakmai struktúrák, amelyek a hosszútávú munkavégzéshez már bizonyára szükségesek.

*

Bár írhatnám és részletezhetném tovább, de nem teszem. Ennyiből is érzékelhető talán, hogy miféle tennivalók megvalósítását javasolom a kistérségi segítőmunka megoldását keresve. Különben sem az az érdekes, hogy ki tud többet és szebbet írni minderről; szerintem (lassan 30 éves intézeti gyakorlatom tanulságaként) bölcsebb, ha csak a megoldandó helyzetet, a megoldás vázát, a kezdő köröket rajzolom mindannyiunk elé, s a többit már az érintett résztvevőkkel együttesen gondoljuk végig. Csak ebben az esetben lehet az a sajátjuk. Arról nem beszélve, hogy több ember vélhetően okosabb egyetlennél. Gyors tájékozódást javasolok tehát; majd azt követően a kistérségi feladatellátásban jelenleg is aktívak bevonásával egy legalább két éves időtartamban kipróbált és megfigyelt cselekvést; eközben a folyamat résztvevőinek folyamatos bátorítását és segítését, egymás között folyamatos tapasztalatcsere bonyolítását, esetleg külhoni példák megtekintését; végezetül az akció résztvevőivel való alapos közös elemzőmunkát.

 

Megfontolnivalók

1. Évek óta folyamatos a közösségi épületükért áldozni kész települések esetében az úgynevezett revitalizációs program, aminek segítségével évente több intézmény alakul használhatóvá. Tájékozottságom korlátozott ebben a témában, mert csak 2001. és 2002. években voltam részese a döntésnek, és sem azelőtt, sem azt követően, de még a két említett évben sem elemeztem a pályázatokat megelőző, majd a revitalizált állapotban való működés minőségét. Az idén azonban a már említett NKA Közművelődési kuratóriumában meghirdettünk egy olyan lehetőséget, ami nekik szólt. Csak néhány pályamunka érkezett, és szinte mindegyik rendezvény(ek) megvalósítására kért támogatást. Mindebből az a gyanúm erősödik, hogy az erre elköltött pénz helyreállítást, esetleg komfortosabb épületet eredményez ugyan, de a közösségi művelődés új életre keltését, a hajdan ott szervezett közösségi munka felelevenítését (amit valójában a revitalizáció jelentene) nem szükségképpen. Talán éppen a társadalmiasított intézményműködtetés, tehát a művelődésiotthon-egyesület irányába kellene keressük a folytatást, a megújított épülethez megújított irányítási-vezetési szisztémát kérve-ajánlva. A 2003-as revitalizációs pályázat keretében az ebben az évben a NKÖM-mel együttműködő Gyermek, Ifjúsági és Sportminisztérium (javaslatomra) a társadalmiasított intézményműködtetést prioritásként jelölte meg; a kérelmek között 27 egyesületi kézben lévő ifjúsági művelődési intézményt találtunk.[8] Úgy gondolom tehát, hogy a revitalizáció szakmailag sikeresebb lehet, ha az önkormányzat mellett/helyett a helyi társadalom kap önmagát aktivizáló közösségi művelődési lehetőséget. Valószínű, hogy a bizonyára szükséges alkalmi rendezvényeken túl a számukra szükséges művelődési folyamatok is természetesebb módon megfogalmazódnak és kialakulnak, ha immár maga-magukról van szó. Mindezt azért keverem jelen mondandómba, mert a revitalizációs programban szükségképpen a falusi-kisvárosi/nagyközségi intézmények jelentik a döntő többséget; s ez az az intézményi lépték, amelyek esetében a társadalmiasított működés sok helyütt már ma is létező realitás.

2. Természetes gyakorlat, hogy a kistérség (a kistáj, a járás, a városkörnyék) középiskolás népessége a környék központjában tanul. Természetes, hogy az ide telepített szolgáltatások az egészségügytől az okmányirodákig a vonzáskörzetet is kiszolgálják. Aki falun él, tudja, hogy ezek miatt utaznia kell. Világos az is, hogy nagyobb rendezvény, színházi vendégjáték vagy hasonló is csak a térségközpontban szervezhető (ha a fizikai feltételek és az anyagiak miatt fogadható egyáltalán). Ám az már nem biztos, hogy bábbal játszani, tánc- vagy kóruspróbára, versmondókörbe, képző-és iparművészeti, fotó- vagy videó-körbe járni, számítógépes grafikában, hely-és honismereti foglalkozásokon vagy bármi másban aktívkodni, kamara- vagy könnyűzenélni is csak a körzetközpont intézményében lehet! Vajon az ott, a kisvárosban, a nagyközségben élő szakértők nem utazhatnának a helyszínre, tehát a környék falvaiba? Az általuk hetente öt-hat településen vezetett heti két-háromszori foglalkozás nem történhet az érdeklődők falusi lakóhelyén? Az erre, az e célból alakítandó településtársulásokat, önkormányzati együttműködéseket vajon nem támogathatja-e az állam ugyan úgy, ahogy a körjegyzők fizetésének felét megadja? Ha tehát kistérségi (kistáji, járási, városkörnyéki) feladatellátásról beszélnünk, nem lehetne a '60-as, a '70-es évek gyakorlatához képest fordított mobilitást elképzelnünk?

3. A társadalmiasítottan működő művelődésiotthon-egyesületek tevékenységét gyámolító népművelőt nem szükségképpen kell úgy, mint eddig, csak az egyik faluban alkalmazottként elképzelnünk. Nálunk is megvalósítható az a franciáknál tapasztalt eljárás, amely szerint két-három-négy település önkormányzati társulása fizeti őt, aki alkalmanként, de rendszeresen segíti a helyben igényelt folyamatokat. Mint például Boris teszi odakünn. Az önkormányzatok közművelődési társulása alkalmas arra is, hogy a népművelőn, mint szervezőerőn kívül az előbb emlegetett “szakági” szakértőket is foglalkoztassa, fizesse. És ha ez megvalósul, vajon nem illenék a jelenlegi semmi helyett meginduló lokális folyamatok serkentése érdekében a magyar államnak is beszállnia a költségekbe? – ahogyan a közalapítványként működő párizsi FONJEP intézményén[9] keresztül a francia állam is részes a kistérségi (a kistáji, a járási, a városkörnyéki) körzeti népművelők fizetésében, s mint ahogy (bizonyára, mert fontosnak ítéli) a magyar is a már emlegetett körjegyzőékébe.

4. Nem látom be, hogy miért nem lehet e témában tárca- és intézményközi együttműködést megvalósítani? A falusi ifjúság érdekében a GYISM ugyancsak végez, tervez és szorgalmaz kistáji fejlesztőmunkát; évek óta kialakult már a különféle, elsősorban persze gazdasági-vidékfejlesztési pályázatírásokban, a pályázatok megvalósításában közreműködő szakemberhálózat; a vállalkozásokat, gazdákat segítő, így-úgy elnevezett szakembereket foglalkoztató kistérségi rendszer. Egyidejűleg, mint hírlik, megszűnnek-körzetesednek különféle, eddig helyben természetes szolgáltatások, például a kisposták. Vajon nem lenne-e ésszerű összefogni a falusi térségekben a valóság egy-egy szeletével foglalkozó szakembereinket? Közéjük állítani a humán fejlesztésért felelős népművelőt? A revitalizálandó művelődési otthonokkal, a megalakuló művelődésiotthon-egyesületekkel megszüntetni mindazt a hiátust, ami a falvak egy részére jellemző, vagy még inkább jellemző lesz? Nem lehetne szektorsemlegesen, intézményekig és személyekig elgondolnunk, hogy miképpen lehetne azokat humánusan, mindenkire figyelmesen megoldanunk? Voltak már erre hajazó javaslataink összehangolt térségi humán fejlesztőmunkára,[10] amelyek természetesen szó és különösen intézkedés nélkül maradtak; vajon nem lehetne újra átgondolni azokat? Különösen, hogy az állam, mint látszik, elkötelezte magát a kistérségi (a kistáji, a járási, a városkörnyéki) állapotok megváltoztatásába, fejlesztésébe.

 

*

 

A szerző az olvasó megértését kéri; a fenti, vélhetően hiányos, nem teljes, nem mindenre kiterjedő összegzés fogalmazásakor pusztán az vezérelte, hogy végre történjen valami a falusi térségek közösségi művelődési lehetőségeit fejlesztendő. Bármiféle szöveg írása persze még nem jelent valódi történést, érzékelhető eredményt. A szerző sem cselekvés helyett gondolta összefoglalni ebbéli mondandóját, hanem éppen annak érdekében, hogy az erről meginduló esetleges szakmai eszmecsere eredményeképp valami végre történjen ott, ahol, mint a városokban, ugyancsak megismételhetetlenül egyedi, és éppen úgy fontos állampolgárok élnek. A külterületi lakott helyeken, a tanyaközpontokban, a kisfalvakban, a falvakban, a nagyközségekben, a kisvárosokban tehát. Ahol mostoha körülményeket teremtett – nem a sors, és nem az utóbbi évtized, hanem ez az egész együtt átélt, elrontott fél évszázad.