BARSI HAJNA
A MAGYAR CSIPKEKÉSZÍTŐK EGYESÜLETÉNEK KIÁLLÍTÁS
MEGNYITÓJA A NÉPI IPARMŰVÉSZETI TITKÁRSÁGON
Kedves Ünneplő Közönség! Ezt a megszólítást nemcsak formaságból használom, hanem valóban ünnepnek tartom a mai délutánt. Méghozzá duplán, mert ez a kiállítás nemcsak egy nagyon szép és nehéz mesterséget mutat be, amelyet 20 éve már kevesen művelnek, hanem egy egyesületet, amely újraélesztette és felvirágoztatta azt.
Egy olyan mesterség legszebb, közelmúltban készült munkáiban gyönyörködhetünk ma, amely a reneszánsz korban lett a textilművészet önálló ága.
Eredete a szövedék széleiből kifoszlódó szálak valami módon való megerősítésének, bedolgozásának szükségességéből származik.
A szövetből kiálló szálak szinte kínálkoztak a megkötésre, megcsomózásra, amely munkával eleinte nem is volt más céljuk az asszonyoknak, mint az, hogy a ruha széleit tartósabbá tegyék. Ügyességük és szépérzékük fejlődésével az egyszerű megkötésből mind szebb és szebb mintácskák keletkeztek, és megszületett a makramé néven ma is ismert munka.
De ezek a szálak a fonásra is nagyon alkalmasak voltak, s miután lágyabb, finomabb széldíszítést adtak, a fehérneműk díszítésénél jobban beváltak. Hogy ebből a szélbedolgozásból mikor lett önálló, külön fonalakból font csipke, azt ma már nehéz megállapítani. Ábrázolásával a reneszánszban már gyakran találkozunk. Például Bronzino 1550 körül készült festményén Eleonóra, toscanai nagyhercegnő ruhagallérján már vertcsipke látható.
Legrégibb tárgyi emlékei is a XVI. századból valók. Olasz- és Németországban egyidőben tűnik fel: egy 1561-ben Zürichben kiadott mintakönyv állítása szerint 1536-ban Olaszországból hozták Németországba a vertcsipkét. A csipkekészítés virágzása, de fejlődésének csúcspontja is a XVII-XVIII. századra tehető, amely korból páratlan szépségű csipkéket őriznek a múzeumok. A vertcsipke technikája tulajdonképpen sok szálnak sűrűbb vagy ritkább szövedékké való fonásából áll. A minta lehet vászonszerűen tömör, vagy tüllszerűen átlátszó. A minta – a csipke tulajdonképpeni rajza – sokkal lyukacsosabb alapokon nyugszik, mint amilyen tömörségű a mintázat szövése, ez adja meg a csipke árnyékolását, ezzel a csipke tulajdonképpeni mintája az alapból mintegy kiemelkedik.
A mintázat készülhet az alap csipkeöltésével egyidőben, ilyen a valencienne, mecheln, chantilly stb. csipke. De az alap csipkeöltéseit utólag is bedolgozhatják, mint a velencei, brüsszeli, brabanti stb. csipkénél.
Ha a vertcsipke egyes motívumait önállóan elkészítve, kartonlapra fércelve, varrott csipkeöltéssel foglalják össze, már tűvel varrott csipkéről beszélhetünk, amelynek világhírűvé vált változata a halasi csipke.
A vertcsipke már a XVI. században gyökeret vert Magyarországon is. Mátyás király udvarában is meghonosodott; felesége, Beatrix és udvarhölgyei révén. A barokk korban (amikor is az olasz, a francia és a spanyol csipke mellett a németalföldi, flamand csipke tett szert a legnagyobb hírnévre) a nők legszebb ékessége a csipkegallér és a nyaktól derékig végigfutó, pókháló finomságú fonalból készített csipkedíszítés volt.
Zrínyi Ilonáról és más főúri személyekről készült festmények tanúsítják, hogy a csipkedísz Magyarországon továbbra is népszerű volt. Vagyont érő csipkeruhák készültek. Előfordult, hogy egy-egy kelengyéhez ezer méter csipkét is felhasználtak.
A 19. század első évtizedeiben Ausztria-Magyarország területén elterjedt a biedermeier divat polgári stílusa. Általánossá vált a csipkegallér és vállkendő, a csipkés fejdíszek, ingvállak, kötények viselése. A jómódú pest-budai polgárasszonyok nemcsak ünnepi alkalomra jelentek meg így, hanem csipkével díszített suhogó selyemben jártak még a halpiacra is.
A magyar népi textilkultúrában a vertcsipke ugyan országosan elterjedt, de a magyarok közt csak szigetszerű készítési gócait ismerjük. A vertcsipke nagyobb része felföldi vándorárusok révén jutott e la falvakba. Innen a levéltári adatokból is ismert “tótcsipke” elnevezés, amely azonban inkább a közvetítő kereskedőkre utal. A készítők közt ugyanis – legalábbis a korai időkben – jelentős szerepe volt a bányavárosok német nyelvű lakóinak. A Sárközben a főleg női ingek ujjába való vertcsipkét, a gabócát készítették fehér kendercérnából, Torockón – egészen kivételesen – színes gyapjúszálból vertek csipkét a kötények és a mellesek díszítésére. Találni helyi készítésű vertcsipkét a Dél-Dunántúl és a Felföld több magyar csoportjánál is, ezek fehérek, jobbára vastag szálúak és tömött mintájúak.
Ahogy M. Schmelte írja: “a csipke kezdeteikor nem helyeztek súlyt a fonal finomságára. A varrt és vert csipkénél is a tartósság volt a fontos … és a minta tisztasága.”
Így volt ez a 17. században Itáliában, pontosabban Velencében, e két technikát elindító és kialakító városban. Ezen a szinten találjuk a magyar népi csipkének mind a vert, mind a varrott változatát.
A magyar csipkeverés – mint oly sok más kézműves műfaj – a 19. század utolsó évtizedeiben kelt új életre. Felelevenítőinek kettős célja volt: az egyre nagyobb teret hódító 18. századi európai motívumokat ismétlő gépi csipkével szemben a régi magyar motívumok alkalmazása a kézi csipke technikai lehetőségeivel, valamint a technika elsajátításával és művelésével kenyeret adni a fiatal lányok és asszonyok kezébe. A 20. században e műfaj legismertebb hazai képviselői: a körmöcbányai csipke, a thunnia csipke, a Móga csipke és a balatonendrédi csipke. A század második felében a csipkekészítésben vezető szerepet játszott a Karcagi NMSZ. E szervezeti formák között működő műhelyek mellett azonban élt és dolgozott néhány kiemelkedő egyéniség, mint pl. Tóthné Nagy Amália, aki gyermekkorában sajátította el a csipkeverést, és 93 éves korában, 2000-ben bekövetkezett haláláig művelte azt. 90 éves korában még nagydíjat nyert az V. Országos Népi Mesterségek Művészetek Pályázatán, Kecskeméten. Ugyanakkor lett a “Népművészet Mestere” is. Páratlan szépségű csipkéket köszönhetünk neki.
Minthogy a csipkekészítés rendkívül finom, hosszú időt és fejlett művészi ízlést igénylő munka, a XX. sz. utolsó harmadában a mindinkább rohanó világban egyre kevesebben akadtak, akik sikeresen művelték ezt a tevékenységet, amihez szinte meg-szállottság kell.
Ilyen megszállott ember dr. Mátrai Magdolna népi iparművész, akinek a magyar csipkeművészet újraéledését, sőt ma már nyugodtan mondhatjuk, reneszánszát köszönhetjük. Igen kemény és alapos kutatómunkával összegyűjtötte a Magyarországon is használt szinte valamennyi csipkemintát és felébresztette őket, hogy stílszerű legyek “Csipkerózsika-álmukból”. Újraálmodta őket, és kifogyhatatlan energiával igyekezett azt újra megtanítani az egyre nagyobb számú érdeklődőnek. Saját házában szervezett alkotótáborai messzi földön híresek lettek, és egyre több tanulni vágyó lányt, asszonyt vonzottak. Újra – úgymond – divatba hozta a csipkét. Aztán 15 évvel ezelőtt ő volt az, aki felismerte, hogy akkor mehet csak előre ez a nemes ügy még jobban, ha az országban élő csipkekészítők összefognak, közösen kutatnak, gyűjtenek, terveznek, készítenek és nevelik az utánpótlást. 1989-ben ezeknek a céloknak a megvalósításához hivatalosan is létrejött a Magyar Csipkekészítők Egyesülete. Azóta az akkor még maroknyi csapat országos szervezetté nőtte ki magát. Szinte az ország minden részéről vannak csipkekészítőik, taglétszámuk 80-100 fő között mozog. Tagjaik a különböző csipketechnikák szinte minden fajtáját ismerik és művelik.
Már hagyománnyá vált, hogy az egyesület minden évben megrendezi a “Magyar Csipkehét” néven ismert és igen népszerű szakmai táborát – idén volt a XV. – kiállítással egybekötve, lehetőleg mindig az ország más vidékén (Tata, Ráckeve, Komló, Szekszárd, Debrecen, Kazincbarcika, Kiskunlacháza, Tatabánya, Tiszavárkony. Ezeknek a szakmai táboroknak a segítségével már sikerült néhány stílusközpontot (azok motívumait, technikáit, felhasználási lehetőségeit) feltérképezniük.
Rendszeresen részt vesznek országos rendezvényeken (Pünkösdi Sokadalom, Mesterségek Ünnepe) mesterség-bemutatókkal, kiállításokkal, előadásokkal, valamint hazai és külföldi pályázatokon.
Tagjaik között olyanok is vannak, akik mélyebben beleásták magukat egy-egy témába, és kiadványban is feldolgozták azt. Troll Istvánné a sóvári csipkéről, Jakab Andrásné, Neszádeliné Kállai Mária a gömöri csipkéről, Ónodi Szabó Sándorné pedig a Hunnia csipkéről készített tanulmányt.
Szakmai fejlődésük érdekében egyre többen zsűriztetik munkáikat, és igényes, a mai lakás- és öltözködéskultúrába jól beilleszthető csipkéket készítenek. Egyre többen lesznek népi ipar-művészek is.
Mostani elnökük, Brád Judit igen lelkesen irányítja az egyesületet, méltóan elődeihez. Nagy hangsúlyt helyez az utánpótlás nevelésére (saját tizenéves lánya is gyönyörű csipkéket készít!). Áldozatos munkájának köszönhető, hogy az idén megrendezésre került az I. Országos Ifjúsági Csipkekészítő Tábor, amelyen 16 fiatal vett részt. A táborral szintén hagyományt szeretnének teremteni. Jó szervezőkészségének az eredménye ez a szép kiállítás is.
A Magyar Csipkekészítők Egyesületének tagjai tudják és tanítják, hogy a magyar kultúra és ezen belül a hagyomány milyen fontos része napjainknak, és tudják, hogy ez a szó mit jelent. Igen fontos ez különösen ma, amikor az ún. tömegkultúra mindent elönt. Elmechanizálódó világunkban a szépség egyre fontosabb lehet. Csak a gondolkodás és az alkotás vihet előre bennünket, hogy ne következhessen be Ady Endre sötét jóslata: “Fölolvaszt a világ kohója. Elveszünk, mert elvesztettük magunkat.” Ezt a már-már elvesztett magunkat pedig a hagyományainkban találjuk meg, és azoknak a változó körülmények közötti újra meg újra való megfogalmazásával, újjáélesztésével. Úgy, ahogyan azt Önök is teszik, akik még magukénak érzik Kodály Zoltán szavait: “Mi azt mondjuk a népnek: amit tudsz, nagy érték, az ősök hagyománya, a magad lelke igaz kifejezése. Olyan érték, hogy mi műveltek is tőled tanuljuk el, mert mi már elfeledtük idegen szellemi javak utáni kalandozásainkban. Becsüld meg; erősödj meg benne, mert ha többre akarsz menni, csak erre építhetsz!”
Erre építenek Önök is, amikor egyre kevesebb üres órájukban előveszik a párnát, a gombostűt és a verőfát, és heteket töltenek egy-egy szívüknek igen kedves csipke fölött, a maguk és mások örömére. Öröm körbenézni ebben a kis teremben is. Mennyi áldozatos munka van a sok szépség mögött! Erőt sugároz, olyan erőt, amelyről Németh László így ír: “Egy társadalom igazi ereje nem a belőle rakétaként fölszálló tüneményekben, hanem a mélyén dolgozó emberek értékében van.” Ha ennyi értékes ember van ebben az országban, akkor nincs mitől félnünk. Van mit megmutatnunk Európának. Hiszen olyan kultúránk van, amelyet nemcsak hogy szégyellnünk és tagadnunk nem kéne, hanem nagyon is büszkének kellene rá lennünk!
Ahogy nagy néprajztudósunk, Györffy István már 1939-ben szépen megfogalmazta: “Valami alacsonyrendűség érzése vett erőt rajtunk. Nem becsüljük azt, ami a miénk. Kapva-kapunk mindenen, ami idegen, ami európai. Pedig Európa nem arra kíváncsi, hogy átvettünk-e mindent, amit az európai művelődés nyújthat, hanem arra, hogy a magunkéból mivel gyarapítottuk az európai művelődést. Európa az egyéniséget keresi és értékeli bennünk, nem a tanulékonyságot.”
S bizony, már Csokonai is tükröt tartott Dorottyájában a saját értékeit nem becsülő, azokat az értéktelenebb idegenért könnyelműen elhagyó magyar társadalom elé, hogy döbbenjen rá, milyen vétséget követ el ezzel magyarságával szemben. Világosan látva, hogy milyen súlyos következményekkel jár, ha saját értékeinket nem becsüljük, idegenért könnyelműen elhagyjuk. Nem arról van itt szó, hogy elvesztünk egy viseletdarabot, egy szokást vagy egy táncot, hanem arról, hogy ezek elhagyásával a hazánkat veszítjük el.
“Mért nem táncol magyart az anglus, a francia?
Csak a magyarnak kell más nemzet módija?
Így vesztjük hazánkat a magunk kárával,
Külső tánccal, nyelvvel, szólással, ruhával.
Nemes magyar táncom! Kis ősi nyelvünkkel
S ruhánkkal jöttél ki dicső nemzetünkkel,
Ki európai finnyás lakhelyeden
Máig sem szenvedtél mocskot szépségeden,
Ázsiai színben fénylik nemességed,
S még a módi nem tett alacsonnyá téged;
Ím, a külső népek bámulják díszedet,
S tulajdon nemzeted nem becsül tégedet.”
Amikor ezeket a sorokat Csokonai 1803-ban leírta, nem is sejtette, hogy még a harmadik évezred elején sem hallgat figyelmeztető szavára a magyarság túlnyomó többsége, s mit sem törődik azzal, hogy magatartásának milyen súlyos következményei lehetnek. Ideje volna már jobban odafigyelnünk nagy íróink, költőink szavára, s megfogadni azokat.
Hál’ Istennek, a Magyar Csipkekészítők Egyesületének tagjai megfogadták. Megszerezték és átadják nekünk azt a tudást, amelyről Kodály Zoltán így írt: “Pénzt, vagyont lehet örökölni, műveltséget nem… Amint műveltnek nem lehet születni, úgy magyarnak se!... Csak szerzett műveltség van, szerzett magyarság.”
Bizony, sok olyan emberre lenne szüksége ennek az országnak, mint akik az egyesületben tevékenykednek, hogy felvehessük a harcot az értékvesztés ellen! Önök felvették, és példát mutatnak arra, hogyan vehetik fel mások is. Áldozatos munkájukat köszönjük! További tevékenységükhöz sok erőt kívánunk és nagyon sok sikert!
Ha kitüntetést nem is adhatok Önöknek, köszönetül hadd nyújtsam át befejezésként Krúdy Gyula kézimunkáról írt kedves szavait: “A szép női kézimunkáról már régen az a véleményem, hogy ez olyasmi, mint a becsületrend a rendjelek között.”
Önöknek, ha képletesen is, de jár a csipke-becsületrend!
A kiállítást a becsületrend jelképes átadásával megnyitom!