A MATYÓ NÉPMŰVÉSZETI EGYESÜLET – MEZŐKÖVESD MŰVELŐDÉSE

Interjú Berecz Lászlóné önkormányzati képviselővel, a Matyó Népművészeti Egyesület elnökéve

– Úgy tűnik, hogy Mezőkövesd lesz az országban az első olyan hely, ahol a város művelődését rugalmas civil szervezetek veszik kézbe, lefedve az egész kulturális területet. Mezőkövesden, 2003. szeptember 23-án a változásokról, a hozzájuk vezető útról és saját tapasztalatairól kérdeztem meg a legilletékesebb embert, Berecz Lászlónét.

 

– Ha ezt mondod rám, akkor megpróbálom először megnézni, mitől lehetek én más szemében a legilletékesebb. Való igaz, hogy benne vagyok Mezőkövesden abban a kis csoportban, akik komolyan foglalkozunk azzal a gondolattal, hogy szükségesek a változtatások a mezőkövesdi kultúra területén. Illetve, eredményt én magam is tudhatok a magaménak ez ügyben, hiszen Mezőkövesd város legnagyobb civil szervezetének, a Matyó Népművészeti Egyesületnek a vezetője vagyok. Önkormányzati képviselőként, a Kulturális, Turisztikai és Sportbizottság elnökeként jogosultnak érzem magam arra, hogy a gondolataimat, szakmai tapasztalataimat a város irányításában is hasznosítsam és érvényesítsem.

Mezőkövesden elindítottunk egy olyan folyamatot, amelyben a közművelődés és a város kultúrája jelentős szerepet kap. Ez nekem nagyon nagy örömöt okoz kezdetektől fogva, hiszen nem sok település mondhatja el magáról, hogy benne központi szerepet kapna a mi szakmánk.  

 

– Van-e olyan esemény, amivel érzékeltetni lehetne ezt a nem mindennapi helyzetet?

– 2003-ban a mezőkövesdi civil élet, pontosabban a kulturális ügyekkel foglalkozó civil szervezetek lehetőséget kaptak a városvezetéstől. Az önkormányzat elfogadott egy határozatot, hogy 2003-ban a város nagy kulturális eseményeit civil szervezetek valósíthatják meg. Ez egy pályázati formában történő kiírást követően vált végül is konkréttá. Egy tizenegynéhány rendezvényből álló sorozatot tüntettünk fel ezen a pályázaton, amelyről úgy gondoltuk, hogy a városban ennek a tizenegy nagyrendezvénynek mindenféleképpen meg kell valósulnia. Ezek többnyire hagyományos rendezvények, tehát egy, két vagy több éve – van amelyik évtizede – megrendezésre kerülnek. A korábbi gyakorlat az volt, hogy a város közművelődésében az illetékes intézmény (ugye, esetünkben a közösségi ház) ezt feladatba kapta, s az éves munkaterve során meg kellett valósítania. És most a civilek pályázhattak. A tizenegy-két rendezvényből a négy legnagyobbra négy civil szervezet jelentkezett. Közművelődési szerződés keretében a város vezetése megállapodott az XY civil szervezettel, hogy a rendezvényt milyen keretek között, milyen feltételekkel valósítja meg.

Időrendben az első a “Matyó Húsvét” volt, ennek a programnak a megvalósítására a Matyóföldi Idegenforgalmi Egyesület jelentkezett. Ez most az idén a második évben került megrendezésre. Egy, a hagyomány felelevenítésére vállalkozó és látványos elemekre épülő program, rendkívül nagy turisztikai vonzással. Nagyon alkalmas arra, hogy azt a bizonyos két, két és fél hónapot, amit Mezőkövesden turisztikai csúcsszezonnak nevezünk (július, augusztus, szeptember közepéig bezárólag), azt megnyújthassuk. És miután ebben az egyesületben, civil szervezet lévén, olyan vállalkozó magánemberek vesznek részt, akik valamilyen módon vagy érdekeltek vagy vonzódnak ahhoz a légkörhöz, amit ez az egyesület megteremt, céljuk, hogy Mezőkövesd turisztikai látogatottsága idején az ide vonatkozó szolgáltatások minél magasabb színvonalon valósuljanak meg. Tehát ez a szervezet vállalta föl a “Matyó Húsvét” programot.

Időrendben ezt követte június 28-án a “Város Napja” című program, amely szintén egy hagyományos rendezvény, ami a városban három-négy éves múlttal rendelkezik. Két kulturális egyesület közösen adott be rá pályázatot. A Mezőkövesdi Színészeti Egyesület és a Maszk Társulat. Közülük az egyik jogi személy csak, a másik olyan civil szerveződés, amelynek nincsenek önálló jogi személyi jogosítványai. Ez a rendezvény valósult meg június 28-án, egy egész napos hivatalos résszel, és rendkívül változatos, színes kulturális eseményekkel tarkítva. Az ifjúság kapta ebben a főszerepet. Mert itt Mezőkövesden egy olyan hagyomány is megvalósult már az elmúlt években, hogy a diákok vagy a már munkaviszonyban álló fiatal emberek külön figyelmet kapnak ezen a napon, a város napján. És ennek a rendezvénynek ettől különös hangulata van. A város odafigyel azokra a fiatalokra, akik akár tanulmányi, akár közösségi, akár sport teljesítményeikben kiválóak, vagy akár olyan aktivitást mutatnak közösségük életében, hogy az példamutató, elismerésre érdemes. A város napján kitüntetéseket ad át részükre a városvezetés, miközben szórakoztató műsorok, vetélkedők, bemutatók zajlanak.

A következő rendezvény a “Matyóföldi Folklórfesztivál” volt, augusztus 1-jén, 2-án és 3-án került rá sor. Mezőkövesd legrégebbi és legrangosabb eseménye, amelyet a mi egyesületünk vállalt, a Matyó Népművészeti Egyesület. Ennek a rendezvénynek a múltja körülbelül húsz évre tehető, a Matyóföldi Folklórfesztiválnak így már tradíciója van. A mi egyesületünk tizenharmadik éve létezik, és az elmúlt tizenhárom évben is résztvevői voltunk ennek a fesztiválnak. Csakhogy a szervező munkában, az előkészítésben a mi élő kapcsolataink nem kaptak szerepet. Ezért mi nagyon nagy dolognak tartottuk, hogy most első évben mi voltunk a fő rendezője a programnak.

A mi egyesületünk ugyanis több mint háromszáz tagot számlál, a nyolcvan százalék néptáncos, a többi kézműves mester. Tehát azt is mondhatom, hogy az egy abszurd helyzet volt az elmúlt években, hogy nem kaptunk más szerepet, mint hogy a rendezvény előtt pár nappal megtudtuk, hogy na, itt és itt ez a csoport szerepel, és ezek és ezek a helyszínek vagy sátrak állnak rendelkezésünkre kézműves bemutatókra.

 

– És ezt eddig ki tartotta kézben?

– Minden az önkormányzati intézmény kezében volt, azaz a művelődési házéban, nálunk közösségi háznak hívjuk. Mindenféle túlzás nélkül úgy gondolom, hogy olyan három napos programot adtunk a városnak, ami korábban még nem volt. Színvonalában, változatosságában, időtartamában. Én úgy mondanám, hogy ez egy nagyon jó start volt, amihez majd a jövő években még esetleg hozzá is tudunk adni.

A negyedik program az augusztus 20-ai állami ünnepség helyi megrendezése volt. Ez a Matyóföldi Alkotók és Művészetpártolók Egyesületének a vállalkozásában jött létre. Ez is egy nyolc vagy kilenc éve működő aktív egyesület. Mint ahogy a neve is mutatja, művészek, művészetpártolók alkotják. Egy nagyon szép ünnepséget rendezett ez az egyesület.

Tehát mind a négy esemény, úgy gondolom, hogy kihívás még a szakmának is. Egy civil szervezetben az ember önként vállal feladatot, és presztízsből csinálja. Más dolog, hogyha valakinek valami nem a munkaköri kötelessége. Hogy nem az van, hogy a főnököm már megint rám sózott valamit, amit utálok, de amit muszájból kipipálhatóan megcsinálok. Ez az alkalom nagy erőket hozott ki belőlünk. 

Egy ilyen lehetőséggel nyitottunk ebben az évben. Megvalósultak ezek a programok, valamennyi jó színvonalon. Végül is ezek az előzmények fontosak voltak, hogy a költségvetési intézményünk, a közösségi ház átszervezése megtörténjen. A rendezvények sikere, az eredmények jogosítják fel rá a várost, hogy erre a lépésre vállalkozzon.

Azt hiszem, nem egyedi helyzet, hogy itt a rendszerváltás óta a különböző vezetések a városban mind célul tűzték ki az intézményrendszer racionalizálást, az iskolákkal, az egészségüggyel, a közművelődéssel mind foglalkozni szerettek volna. Legalábbis itt, Mezőkövesden ezt mindegyik városvezetés a zászlójára tűzte. A valóságban nem történtek meg ezek a dolgok. Vagy csak nagyon felszínes értelemben. A közösségi ház mindig napirenden volt. Miden egyes váltásnál, tehát polgármesterváltásnál meg önkormányzati váltásnál. Ezek az említett élmények itt az év során végül is eljuttatták a helyzetet odáig, hogy akkor tűzzük ki konkrétan a közösségi ház helyzetének a megoldását. Hozzáteszem, hogy megvolt ez már a mezőkövesdi óvodák esetében, megtörtént a pedagógusok számának a gyermek létszámhoz alkalmazott módosítása, folyamatban van a városi kincstár létrehozása. Tehát több területen is indulnak be változások Mezőkövesden. Nagyon bízom benne, hogy eredményesen. De a témánknál maradva, végül is a holnapi testületi ülés fog a közösségi ház ügyét illetően határozni. Nem gondolom, hogy nagyot tévednék, a többségi szavazás eredményeként menni fog a változás.

Az augusztusi ülésen elfogadásra került az a tény, hogy Mezőkövesden a közösségi ház, mint költségvetési intézmény október 31-étől megszűnik. Jogutód nélkül megszűnteti az önkormányzat. A holnapi ülésen fog eldőlni, hogy miként fog tovább működni. Mert ugye az előzményekből, az elhangzottak alapján senki nem feltételezi, hogy bezárjuk Mezőkövesden a közművelődés színterét. Ilyenről szó sincs. Az intézmény egy szervezeti átalakuláson fog átmenni. De, mielőtt ennek a részleteit elmondanám, az elmúlt egy évtizedről egy nagyon rövid áttekintést adnék.

Valószínűleg nem egyedi eset, hogy az intézményesített közművelődés a rendszerváltás után nem találta meg a valódi helyét Mezőkövesden. Az intézmények nem tekintették a helyzetet olyan kihívásnak, mint mi, civilek. Pedig ezen a területen nagyon komoly eredményeket lehet elérni. Feladatokat találhat az ember saját magának. Az intézményesített forma sok esetben nem talált magának olyan feladatot, meg olyan mércét, ami színvonalas tevékenységet eredményezett volna. Viszont az meg – feltételezem – eltérő itt a városban a többi településhez képest, hogy itt rendkívül komoly civil élet indult be.

A Matyó Népművészeti Egyesület tizenhárom éve alakult, az elsők között voltunk. Én sok évig dolgoztam népművelőként a közösségi házban, tehát én onnan váltam ki ezzel a kis csapattal. Persze kisebbel, mint a mostani.

A városban rendkívül komoly civil élet indult be az elmúlt években, változatos feladatkörrel. Az viszont nem következett be, vagy legalább is nagyon érintőlegesen, hogy különböző közösségek jöttek volna létre azonos céllal. Tehát, akik egyesületet, alapítványt hoztak létre, mindegyikük nagyon markáns tevékenységi kört vállalt fel. Ezeknek a civil szervezeteknek végül is nagyon széles a skálája. Úgy is, hogy vannak a néhány fős, tízen-húsz fős kis egyesületek, meg van a mienk, háromszáz-háromszázötven fővel. Tehát a tagság számának értelmében is széles a skála. Viszont jellemzőjük, hogy folyamatosan működnek, nem ad hoc jelleggel, nem egy-egy dolog miatt jönnek össze csupán, hanem folyamatos közösségi élet folyik, nagyon határozott célkitűzésekkel.

Mezőkövesden kialakult egy bizonyos vállalkozói réteg is, amelyik a város művelődésében egy-egy részterületet lefed. Így például ha a felnőttoktatást vesszük, Mezőkövesden erre a területre egy olyan fantasztikus vállalkozás jött létre, hogy párját ritkítja. Ez a Progresszió Bt. névre hallgató vállalkozás. Az akkreditált képzésektől a munkanélküliek átképzéséig, a szabadidős tevékenységekig, a virágkötészettől a nyelvoktatásig rendkívül széles skálán képez helyi és környékbeli embereket, nagyon magas színvonalon. Ezen kívül, tudjuk mindnyájan, hogy vannak még a nyelvtanárok, akik magánvállalkozásban foglalkoznak nyelvi képzéssel. Tehát látható, hogy itt is kiszakadt az úgy nevezett hivatalos intézménynek, a művelődési háznak a feladatköréből egy nagyon nagy terület. A felnőttképzésnek az én időmben még jelentős szerepe volt az intézményben.

Tehát az intézmény végül is nem tudott lépést tartani sem a civil szerveződéseknek a rendkívül ambiciózus, célratörő elképzeléseivel, sem a vállalkozási szférával, amik a művelődés területét szinte lefedik a városban.

Mezőkövesd kisváros, nincs egészen húszezer a lakosa. A városkörnyékkel együtt beszélhetünk egy harminc–negyvenezer fős település rendszerről.

Az említett változások óta a közösségi ház nem találja a helyét. Szemet lehetne hunyni fölötte, hogy hát a tevékenységekhez adják a termet, amikor szükséges. Itt van például a Kis Jankó Bori Országos Hímzőpályázat és Kiállítás, amit a Népi Iparművészeti Titkárság rendez Barsi Hajna irányításával, akkor rendelkezésre áll. Biztos vagyok benne, hogy ezt az országos pályázatot is nagyobb összefogással, a civilek bevonásával még sikeresebben lehet majd megvalósítani. Sőt, ha ez bárhol sérülne, én lennék az első, aki ezt tűzön-vízen keresztül megakadályoznám.

Még egy harmadik téma, ami fontos az intézményi megítélés szempontjából, ez a vezető személyének a kérdése. Meggyőződésem, és a nagyon sok tapasztalat a hátam mögött is azt bizonyítja, hogy jó vezetővel nagyon rossz helyzeteket is túl lehet élni. Sőt, nem csak túlélni, hanem viszonylag vesztett helyzetekből is lehet jól kijönni. És itt bizony, a mezőkövesdi intézmény élén nem voltak nagyon sikeresek az intézményvezetői  pályázatok. A legutóbbi meg egyenesen katasztrofálisan sikerült.

Végül is ez a három összetevő, úgy gondolom, egyértelművé tette, hogy változás szükséges. A mostani vezetés felvállalta az úttörő munkát, az új szeleknek az érvényesítését. Most tartunk ott, hogy a jogutód nélküli megszűntetést követően, október 31. után, hogyan tovább? A mostani állapot szerint, mondom, döntés előtt egy fél nappal, egy nappal, úgy tűnik, hogy az önkormányzat egy alapítványi működési formát fog meghatározni az intézmény számára.

A változtatásra az elmúlt években minden új polgármester, új önkormányzat tett kísérletet. Ezek úgy zajlottak, hogy vagy vezetői állások lettek meghirdetve az intézmény élére, vagy összevonásokkal próbálkoztak. Hogy a közösségi ház több tagintézményből álljon. Ezeket aztán összevonták, elkülönítették, szétválasztották, készült új szervezeti működési szabályzat, új alapító okirat, stb. A gyakorlat megmutatta, hogy ezek csak felszíni rendszerváltások ebben a műfajban.

 

– Milyen összevonások voltak? Volt iskolával is?

– Iskolával nem. Sportcsarnokkal, mozival, Kis Jankó Bori Emlékházzal, Városi Galériával, oda-vissza. Egyszer több tagintézmény, egyszer kevesebb. De hát ezek nem hozhattak eredményt. Ezért is kellett eljutni ahhoz a határozathoz, hogy az intézmény jogutód nélkül megszűnik. Mert innentől kezdve lehet ezt az egészet tiszta lappal kezdeni. Egyéb módja nincsen. Lehet tologatni hatásköröket, intézmények számát, lehet hozni látszat intézkedéseket, de attól nem lesz alapvetően más, jobb a helyzet. A közalapítvány várhatóan létrejön, illetve holnap az alapító okiratot elfogadja az önkormányzat. Ezt követően szintén nagyon sok múlik azon, hogy kik kerülnek be ennek az alapítványnak a kuratóriumába.

Nagyon fontosnak érzem, hogy ez a kuratórium hogy fog felállni. Holnap megszületik a döntés. Ma lesz a bizottsági ülés, holnap pedig a testületi. Várhatóan hét fős kuratórium fog fölállni, és ennek többségét a helyi civil szervezetek képviselői fogják alkotni, néhány fő pedig a képviselő testület tagjai közül kerül ki. Tehát ez már innentől kezdve egy átengedett hatáskör. Én nagyon remélem, hogy ezzel azt sikerül majd elérni – nyilvánvalóan egy nagyon hatásos és eredményes működést feltételezve –, hogy innentől kezdve ez a tevékenység nem lesz kitéve a mindenkori politikai és egyéb szeleknek, a szakmaiság lesz a meghatározó. Mert ez, úgy gondolom, szintén egy alapvető dolog, hogy igenis képviseltesse benne magát a városvezetés, mert végül is ő adja az épületet hozzá, ő adja a pénzeket hozzá, legalább is az alapműködéshez. Legyen benne képviselője az alapítvány felügyelő szervének, ez a tervezet szerint a Kulturális, Turisztikai és Sport Bizottság. De a kuratórium, az többségében ne a helyi vezetés képviselőiből álljon össze. És hát innentől kezdve, hogy hány népművelőt bíz majd meg ez a kuratórium a feladat ellátásával, hogyan határozza meg a tevékenységi köröket, ez majd az elkövetkezendő hetekben kialakítandó feladat lesz. Túlságosan sok időnk nincs rá, hogy ezeket végleges formába öntsük, mert, január elsejétől, ugyan egy új szervezeti forma, de ki kell, hogy nyissa a házat. Nem lehet egyetlen percre sem bezárva. Nem lehet senki szemében sem bizonytalanságban a város közművelődése. Az átmenetet jelentő két hónapban a Polgármesteri Hivatal látja el a működtetéssel járó feladatokat.

 

– És a ház dolgozói?

– A ház jelenlegi dolgozói több hónapja tudják, hogy előbb vagy utóbb ez a változtatás sorra kerül. De hát nagyon sokszor volt már ilyen érzete a háznak. Mert hogy szinte kivétel nélkül minden városvezetés napirendre tűzte. Ezek tehát nem új élmények számukra, csak most már érezhető, hogy ez most már valóban be is következik. Tehát ők nyilvánvalóan olyan helyzetben vannak, hogy látják, néhány héten belül megszűnik a munkaviszonyuk. Hogy lesz-e folytatása, az majd ennek a kuratóriumnak a döntésén fog múlni.

– És van abban a házban olyan ember, aki nem a kétségbeesésével van elfoglalva, hanem a megvalósítható elképzeléseivel? Aminek alapján akár rögtön azt lehessen mondani, hogy szükség van rá?

– A többség megragad ott, hogy a helyzet veszélyezteti a saját vagy a családja megélhetését. A problémát csak ezen a szociális alapon fogalmazzák meg.

– Miközben tapasztalják, hogy körülöttük lépten-nyomon utcára kerülnek emberek? Sok esetben szakemberek, és jó szakemberek, mert nincs rájuk szükség? Az értelmiség védettséget várna el magának, mégpedig a szerepe szükségszerű velejárója, az értelmiségi koncepció nélkül?

– Tapasztalati alapon számítanak rá, mert hogy a közalkalmazotti jogviszony eléggé jó burkot jelentett. Ha valaki évtizedeken át megkapta a fizetését, s teljesítmény sem kellett feltétlenül hozzá, persze, hogy számít rá. És még a krízishelyzetben sem működik a motivációja. Nem jönnek az ép javaslatok annak következtében sem, hogy ugyan bizonytalanságba kerültem, de lássuk, mi a hogyan tovább. És én ebből a “hogyan tovább”-ból ilyen és ilyen módon tudok és kívánok részt venni. Mindazonáltal nem kizárt, hogy a jelenlegi kollektíva tagjai közül többen kapnak majd lehetőséget a közalapítvány kuratórium döntésének függvényében.

 

– Ez most világos, hogy a város eljutott eddig a pontig. Az is, hogy ebben a civil szervezeteknek nagy a szerepe. Talán mondhatjuk úgy, hogy a civil szerveződések tevékenysége a művelődési ház tevékenységi zónáját fedte le? Mert hiszen a megerősödésük folytán a tevékenységüket a művelődési házi tevékenység helyett gyakorolják.

– Igen. Volt az egyetlen és kizárólagos intézmény itt Mezőkövesden, ami kisvárosi szinten elegendő is egyébként. Nekem megmondta a főnököm annak idején, hogy most szervezzél nyelvtanfolyamot. Most bélyeggyűjtő kört, most kismamák klubját vagy pedagógus énekkart. Esetleg én hozhattam ilyen ötleteket, és akkor meg is szerveztem. Ezt így kellett, hogy az intézmény adjon egy kínálatot, szervezze meg, teremtse meg hozzá a feltételeket. Óriási különbség, hogy ezeknek a civileknek senki nem mondta, hogy bármit is létre kell hozni. Senki nem mondta, hogy itt a lehetőség. Saját magukat hozták létre. Ez óriási különbség!

Elmondanék egy élményemet annak idejéről. Vagy a tanácselnök vagy a főnököm, vagy nem tudom, kicsoda mondta nekem, hogy létre kell hozni Mezőkövesden egy pedagógus énekkart. Létre kell hozni pedagógus énekkart! És akkor nekem el kellett menni minden iskolába, zeneiskolába, általános iskolába, középiskolába, hogy próbáljam megszólítani azokat a pedagógusokat, akik szeretnek énekelni, meg részt vennének egy ilyen közösségben. Legyen hozzá egy kórusvezető! Én ezt a feladatot akkor nagyon nyomasztónak éreztem. Nem jött oda hozzám egyetlen egy pedagógus sem, hogy ő szeretne ilyet, hanem én mentem hozzá, hogy kéne ilyenbe járni. Na, szerencsére ma már ez nem így működik.

 

– Sorra vehetnénk a város legalább jelentős civil szerveződéseit?

– A legjelentősebb az a négy, akikről beszéltem már, akik vállalták a nagyrendezvényeket. Ezen a négy nagyon kívül van a Mezőkövesdi Fúvószenekar és Mazsorett Alapítvány. A fúvós zenekar a mostani közösségi ház csoportja. A mazsorett csoport a helyi zeneiskolában folyó modern tánctagozat alapfokú művészeti képzésének a csoportja. Különböző fesztiválokra, rendezvényekre, állami ünnepekre hívják őket együtt. Ezért hozták létre ezt az alapítványt. A városban sok éve kerül megrendezésre a Fúvószenekarok és Mazsorett-csoportok Nemzetközi Fesztiválja. Ez is az önkormányzat egyik nagyrendezvénye, amit a város akármilyen helyzetben is, de megrendez. Ők erre adtak is be egy pályázatot, csak végül, a rendezvény előtt úgy döntöttek, hogy nem vállalják, visszakoztak. Ugyanúgy, ahogy mi a népművészetben, ugyanúgy csinálhatták volna meg a rendezvényt maguk, a saját műfajukban. Feltehetően a szolidaritás-érzés volt az oka, hogy lemondták, a fúvószenekar a közösségi házban működik nagyon régóta. Végül is ezt a nagyrendezvényt így közös rendezésben a közösségi ház és a Fúvószenekar-Mazsorett Alapítvány hozta létre augusztus 8-án. Tehát ők is egy nagyon jelentős szervezet, két meglevő közösségen alapulnak, és több generációban is léteznek.

Van a Városszépítő és Városvédő Egyesület. Bejegyzés nélkül, baráti körként, már a rendszerváltás előtt is dolgoztak, kilencvenkettőtől viszont jogi személyként működnek. Az ő esetükben nem mondható el, hogy rendszeres időközben tevékenykednek, de eredményesek. A velük való kapcsolat volt az alapja a Hadas városrész fejlesztési koncepciójának a kialakítása. A Hadas városrész Mezőkövesd népművészeti központja, amiben a Matyó Népművészeti Egyesület háza felépült, mellette a táncpajtával, körülette a tájházakkal. Nagyon jó volt a Városszépítő és Városvédő Egyesülettel együtt dolgozni. Pályázatot is nyert az egyesület, végül is területfejlesztési pénzekből sikerült a településrésznek a teljes fejlesztési irányait meghatározni. A végrehajtásban ők már nem annyira közvetlenül vesznek részt, de ez végül így is működőképes. Nagyon nagy eredménynek mondható, hogy pályázatuk eredményeképpen helyi rendelet született, mely helyi védelem alá helyezte azt a területrészt, amit az egyesület javasolt. Ez azért, hogy egy civil kezdeményezés javaslatának a következménye egy helyi rendelet, úgy gondolom, hogy mindenképpen eredménynek tekinthető, és nem is kicsinek.

Következőnek mondanám a Mezőgazdasági Gépmúzeum Alapítványt. Erről napokat tudnék beszélni, meg mindenki, akinek van élménye vele kapcsolatban. Mert létezik itt Mezőkövesden egy Hajdú-Ráfis János nevezetű ember, aki nem fiatal, de fiatal kora óta gyűjti a mezőgazdaságban használatos eszközöket, gépeket, erőgépeket. Csoda, amit művel. Egy óriási magángyűjteménye volt, amikor végül is a Herman Ottó Múzeum úgy döntött, hogy megvásárolja, és a Megyei Múzeumi Szervezet tagjaként működteti. És János bácsi létre hozott erre egy alapítványt. Ugyanis, nem kell mondanom, hogy a múzeumi rendszer is milyen nehézkesen és nem túl jó körülmények között működik, de úgy gondolom, hogy szintén sok minden múlik rajtuk is. Nagyon jók a párhuzamok a közművelődés és a múzeumi helyzet között. A János bácsi alapítványa is egy rendkívül aktív szervezet, még országos rendezvénye is van. Nyilvánvalóan a Herman Ottó Múzeum is besegít, de az alapítványnak saját beruházásai vannak a területen belül. Ez egy szabadtéri múzeum, itt van tőlünk, a Matyó Népművészeti Egyesület házától nem messze. Tehát ez szintén egy jó dolog.

Akkor van egy ilyen, hogy Mezőkövesd és Környéke Kultúrájáért Egyesület. Ez a kis közösség pedig, ahogy a nevében is mondja, alakítja Mezőkövesd és a környék kapcsolatát, illetve annak a huszonegynéhány településnek a művelődésében próbál tevékenyen részt venni. Táborokat, falunapokat, pávaköri találkozókat, ilyen jellegű programokat szervez, szintén folyamatos működéssel. Habár az aktivitása a rendezvényeinek a megvalósítása köré csoportosul. Mezőkövesden is van egy nagyrendezvénye, ami közös program a közösségi házzal, mégpedig a Hagyományőrző csoportok találkozója. Az egyesületnek minden településsel kapcsolata van, ismeri az ott levő kis közösségeket, a kultúrházvezetőket, ahol még vannak, tehát ez egy élő kapcsolat.

– És aki ezt vezeti, ő népművelő?

– Igen, népművelő ő is. Szintén a fészekből került ki, mint ahogy én is. Vidéken tanít valamelyik településen.

Annak idején a művelődési központoknak meg a hasonló jellegű intézményeknek feladata volt az is, kötelező feladata, hogy a kistelepüléseknek gesztora is legyen. Na, most ez sem működtethető már a mai világban, meg nem is működik. Meg nem is feltétlenül kell ezt ilyen direkt módon, hogy majd  a város megmondja, mi legyen a faluban. Na, mindegy. Ezt a fajta területet ez az egyesület kiválóan csinálja. Tehát a vidéknek a kis közösségeit, művelődési értékeit ébren tartja. A vidék dolgai így egy kézben összefonódnak, az egyesületben összegyűlik a róluk való információ többsége.

– A közösségi háznak nincs is egyetlen területe sem, amit maga csinál?

– De. Kettő területe van, az egyiket végzi, a másikat nem. Tehát, ami még nincs lefedve itt Mezőkövesden a civilek, az ilyen-olyan közösségek által, ez a kiállítások rendezése. A népművészeti kiállításoké és a képzőművészeti kiállításoké. Vannak a városban az állandó kiállítások, s vannak az időszakos kiállítások. Erre a közösségi ház alkalmas, a tere miatt. Azért nem sok civil szervezet mondhatja el magáról, mint mi, hogy saját létesítménye van. És a kiállításoknak a közösségi ház és a városi galéria az alkalmas helyszíne. Szinte ez a teljesen lefedetlen terület maradt, amit az intézmény lát el.

 

– És van olyan emberük, aki a kiállítás rendezéshez ért?

– Aki csinálja, ért hozzá, sok éve már, hogy az intézménynél dolgozik, tehát van egy bizonyos szakmai gyakorlata. Tisztességesen is csinálja, de nem túl nagy fantáziával. Ez a terület, úgy gondolom, ami a legkevésbé hagy maga után kívánni valót.

A másik terület a színházi élet megvalósítása lenne. Van egy óriási színházterem, teljesen lepusztult műszaki és felszíni állapotban. A mai igények kiszolgálására csak komoly felújítást követően lenne igazán alkalmas. Tehát a kiállítások, állandó és időszakos kiállítások területe az, ami egyéb lehetőségek híján lefedetlen, és a színházi élet. Nincsen Mezőkövesden színházi élet. Két amatőr színjátszó közösség van, azokat említettem már a Város Napja szervezőjeként. Ők amatőr szinten, kisvárosi lehetőségeket figyelembe véve, szerintem nagyon jó színvonalúak. Hivatásos színházi előadások viszont nincsenek Mezőkövesden. Olyan abszurd dolog történt például tavaly, hogy a Kassai Színház előadását le kellett mondani, látogatottság híján. Szóval, elképzelhető, hogy micsoda képtelen helyzet, amikor Mezőkövesdről Miskolcra, Egerbe, Budapestre járnak színházba gyerekek és felnőttek egyaránt, akkor a kassai előadásra egy félháznyi embert nem lehet összeszedni. Nem biztos, hogy az ember minden esetben rögtön tudja a legjobb megoldást. Mert hogyha csak a színházi életet vesszük alapul, Mezőkövesdet meg a környékét sikerült arról leszoktatni, hogy helyben keressen ilyen lehetőséget. Eleve a fizikai feltételek, tehát a színházterem kinézete, a felszereltsége, meg hát egyáltalán a kínálata a nullára íródott le mostanra. Majd vissza kell az embereket szoktatni arra, hogy a városban is elérhetőek lesznek színvonalas, értékes bemutatók, és nem kell buszra szállni, meg kocsiba ülni ahhoz, hogy színházi élményeik legyenek. Nem lesz könnyű feladat ezeknek a feltételeit megteremteni, de ezt én egy nagyon jó kihívásnak érzem. Tudjuk, hogy a civil szervezeteknek a képviselői ott lesznek az új közalapítvány kuratóriumában, és mögöttük áll ötven ember vagy száz, akkor onnantól kezdve az az ember már ötven vagy száz ember, akiket a közös ügy mögé fel lehet sorakoztatni. Ez egy nagyon nagy lehetőség. És megmondom őszintén, tehetségtelen embernek kell lenni annak, aki ezt nem fogja tudni jól kiaknázni. Első lépésként pedig a meglevő állapothoz képest nem tud azonnal egy klasszissal eredményesebb tevékenységet felmutatni.

– És Mezőkövesden mi a mozival a helyzet?

– A mozi is ide tartozik. Most az is a háznak az egyik intézménye. És valljuk be, hogy a mozi tevékenységét sem, meg az állagát sem lehet most már túlságosan tovább rontani. Elszoktak a Mezőkövesdiek attól, hogy ide járjanak moziba, mert Egerben, Miskolcon, a környéken tényleg kiválók a mozik. Én azt képviselem, hogy a városban nagyon jó kísérlet lehetne, ha egyesületi kézbe kerülne a mozi, és létre jönne erre egy civil szervezet. Ennek a létesítménynek is lehetne a filmvetítések mellett új funkciókat adni, mint például ifjúsági ház, kamara színház, internet kávézó.

– A képtár, a galéria tagintézményei a háznak, s a ház feladatkörében maradnak. És a sportcsarnok?

– Vegyük az egészet, és soroljuk el, miből áll a közösségi ház, a közművelődési intézmény, ami jelenleg még költségvetési intézmény, jogi személy. Van maga a kultúrház, a közösségi ház névre hallgató létesítmény. Azután a sportcsarnok, a városi galéria, a mozi és a Kis Jankó Bori Emlékház. Tehát egy szervezetnek öt létesítményt kell működtetnie pillanatnyilag. Illetve, a múlt havi döntést követően ebből az öt létesítményből a sportcsarnok különválik. Intézményként fog továbbműködni egyelőre, nagyobb feladatkörrel. Közművelődési feladatot is ellát majd, hiszen egy sportcsarnok bőven el kell lásson ilyen területet is. Hozzá fog tartozni a város sportpályájának az üzemeltetése és a kialakításra kerülő Kavicsos szabadidőparknak a tóval együtt való gondozása, fejlesztési elképzeléseinek a megvalósítása. Tehát a sportcsarnok egy jóval nagyobb létesítménnyé válik, hogy azt a másik két feladatot is megkapja. Intézményként fog tovább működni január elsejétől, ennek megfelelően újra kell pályáztatni az intézményvezetői állást.

Marad a négy létesítmény, ebből később a mozit és a Kis Jankó Bori Emlékházat érdemesnek találnám az ebből való kiválásra. Tehát, a közösségi ház, ami a tervek szerint közalapítvány január elsejétől kezdve, első körben négy létesítmény feladat ellátását végzi. De ebből, úgy gondolom, hogy az említett kettő kiemelése továbbgondolásra érdemes.

– És a Kis Jankó Bori Emlékház?

– Annak idején nem volt jobb ötlet, mint hogy a házhoz tartozzon. Jövő évtől erre is kínálkozik jobb megoldás. A 2004.  év végétől várhatóan, de ez még sok mindennek a függvénye, Mezőkövesden egy óriási múzeum fog épülni. (Az óriásit itteni léptékkel mondom.) Eddig a Matyó Múzeum egy két-helyiségből álló, meglehetősen szerény állandó kiállítás volt. A város döntése alapján múzeumi célra megvásárlásra került a háziipari szövetkezet legrégebbi épülete, a volt Korona Szálló. Most folyik a kivitelező pályáztatása, az építési terv elfogadása, hogy ezt a létesítményt múzeummá alakítsuk. Aztán a Herman Ottó Múzeumon is múlik, hogy mikorra lesz kész az állandó kiállítás. És akkor a Kis Jankó Bori Emlékházat – kínálja magát, hogy – csatoljuk az új, városi Matyó Múzeumnak a szervezetéhez. Hiszen ennek az emlékháznak a működése, rangja, szakmaisága inkább garantált múzeumi berkeken belül.

– A közösségi ház, mint pillanatnyilag működő kultúrház, rendelkezik-e kiscsoportokkal, klubokkal? Azt kérdezem, van-e ott élet, olyan, ami nem a civil szervezetek élete, tehát amit veszélyeztethetne egy várható átalakulás.

– A kultúrháznak olyan csoportja, ami egyértelműen a sajátja, a fúvós zenekaron kívül nincsen. Mert, mint ahogy említettem az elején, le vannak fedve az érdeklődési köröknek megfelelő területek. Egy klub van, ami nem civil szervezet, nincs bejegyzés róla, nyilvántartásban nincs egyik bíróságnál sem, a Nagymama Klub, amelyik egy pávakört is működtet. Egyik sincs nyilvántartásban. Ők nagyon régóta a kultúrházban kaptak helyet, meg kapnak a mai napig is. De gazdaságilag nem kötődnek a házhoz, nincs említésre érdemes költségvetést érintő kapcsolat közöttük. Ott van a fészkük, otthonuk, miközben saját vezetőséggel rendelkeznek. Van a klubnak elnöksége, tehát civil szervezetként fogható fel, annyi híja van, hogy nincs bejegyzése.

Tehát a közösségi ház végül is befogadja a közösségeket. Illetve, amint azt már említettem, a fúvószenekar gazdasági szem-pontból is kötődik a házhoz. De nekik is megvan a saját maguk alapítványa.

Miután az rémhírnek minősül, hogy majd innentől kezdve az intézmény kulcsra zárva, a közösségek széteresztve a világnak, félnivaló nincsen. Sőt, ha az új szervezet eredményt akar magáénak tudni, legelső feladata szerintem, hogy mindazoknak a tevékenységét átlássa, akik a házat, mint helyet használják, és annyit profitáljon belőle, amennyit csak bír, miközben kiszolgálja őket. Mert ez oda-vissza alapon működik. Én odafigyelek rád, hogy igenis, az a terem, ahova majd jöttök, az ki legyen takarítva, meleg legyen, telefonáljál nyugodtan, tehát ilyen infrastrukturális dolgokban adom, amim van. Viszont, hogyha én, mint közösségi ház azt mondom, hogy nekem ilyen és ilyen rendezvényem lesz, akkor te civil szervezet ilyen meg ilyen feladatot vállaljál benne. Szervezésben ezt csináld, produkcióban ennyi percet kérek. Olyan gyönyörűen össze lehet hangolódni. Eddig, az elmúlt években ez úgy működött, hogy ezek a közösségek bekéredzkedtek a házba. Rengeteg múlik a szemléleten, hogy miként adunk bebocsátást számukra. Így is lehet: Persze, hogy gyertek! Melyik nap? Ilyen és olyan szabad terem van, melyik kéne. Megróbálni úgy csinálni, hogy jó legyen. Viszont, hogyha én fűtök rád, világítok, várok is valamit. Nem gondolom, hogy itt, ebben a városban túlságosan célravezető lenne ezért bérleti díjat kérni. Viszont például a farsangi műsorban vagy éppen a Március 15-ei ünnepségen kérem szépen ezt produkcióval viszonozni. És ezt emberi módon, teljesen jól is lehet.

– Az nagyon jó, amikor minden a helyére kerül. Újra méltósága lesz annak, aminek jó, ha méltósága van. És helyzetekre bontva világos lesz, hogy mikor, ki szolgál kit. Ez megnyugtató. És most még végül nézzük a Matyó Népművészeti Egyesületet, a Népi Művészetek Házát. Bizonyára nem tévedek, ha úgy látom, hogy a város művelődésében, annak megújulni tudásában ez a szervezet erős hatású és szemléletet alakító. Tanulságos lenne a rövid történetét feleleveníteni, onnantól kezdve, hogy megalakult.

– El is kezdtem már beszélni róla az előbb, adta magát, hogy szó legyen róla. Megalakultunk tizenhárom éve, 1991-ben, akkor kaptunk egy kis tarisznyát, amibe az erkölcsi támogatás mellé némi pénzmagot csomagolt nekünk az önkormányzat. Bagatell összeget egyébként, azt a bizonyos háromszázezer forintot. A közösségi házból amikor eljöttem, elhívtam még két másik tettre kész kollégámat, akikkel úgy gondoltam, hogy biztosítottnak fog látszódni a működésünk. Egyik a művészeti vezetőnk volt, a másik egy népművelő kolleganő, akikkel végül hárman voltunk az alakításnál, meg a működés beindításánál. Azóta is megvan mindenki, a tizenhárom év alatt senki nem ment el, pedig rettenetesen nehéz idők is voltak.

A kis pénzmag mellé kaptunk az önkormányzattól egy lehetőséget, saját kérés alapján. Hogy a táncpajtát, ezt a létesítményt, ami itt mellettünk van, a Kis Jankó Bori házzal szemben, használjuk. Hogy abból kihozhassuk, amit lehet. Próbahelyet a táncosok részére a nyári időszakban. Mert a téli időszakban az önkormányzat engedte, hogy a közösségi házban dolgozzanak a csoportjaink.

Létrehoztuk az egyesületet, azzal a szándékkal, hogy a szervezet alapjait – anyagilag is, szakmailag is – meg fogjuk teremteni. Abból elegünk volt, hogy mást se hallunk, mint azt, hogy nagyon sok pénzbe kerül a Matyó Néptáncegyüttesnek a működtetése. Mert tényleg nagyon sokba kerül. Hogy nincs pénz koreográfiára, kosztümökre, utazásra, edzőtáborra. Azt kaptam a házban, már a nyolcvanas években, hogy ez mind milyen sok pénz. És, hogy, ez nem mehet így sokáig.

Eljöttünk, megkaptuk a táncpajtát, oda szépen fokozatosan – több kísérletünk volt – betelepítettünk rendezvényeket. Azt azért hangsúlyoznám, hogy soha nem akartunk rivalizálni az önkormányzati intézménnyel. Egy olyan profilt igyekeztünk kialakítani, ami nem volt még. Ahhoz túl kicsi város Mezőkövesd, hogy itt egymás mellett menjenek a dolgok. Mi csak kifejezetten a népművészeti témában, a népművészethez kapcsolódó turizmus témájában, a népművészettel kapcsolatos képzésekben alakítottunk, fejlesztettünk. Sokáig csak táncosok voltunk. Megalakuláskor kizárólag csak a táncosok, a zenészek, a pávakör tagjai voltak. Pár éve kezdtük el a kézművességgel való komolyabb foglalkozást. Elkezdtünk csoportokat működtetni. Annyi pénzt mindig tudtunk előteremteni, hogy a folyamatos működésben soha nem volt megállás. Aztán elkezdtük a csoportok számát bővíteni.

Rendezvényeket szerveztünk a nyári időszakban, amikor üzemeltetni lehet a táncpajtát, mert hogy fűtésre nincs benne lehetőség. Oda matyó lakodalmasokat, szüreti bálokat, pünkösdölőket, népművészeti témában kamara kiállításokat kezdtünk szervezni. Ezeknek a számát évről évre próbáltuk szaporítani. Mindig, ahogy éreztük, hogy most már lehet. Hogy ez a pályázat sikerült, most ebből lehet továbbvinni dolgokat. Nagyon hamar szűk lett az épület. Az ügyvitelhez eleve nincs benne helyiség. Ez egy szép, nagyterem, egy nagyon hangulatos, Makovecz-stílusban épült látványos létesítmény. A nagy vendégtéren kívül öltözők vannak benne, melegítő konyha. Arra az esetre amikor a rendezvényhez vendéglátás is szükséges, vállalkozó bevonásával azt is meg tudjuk oldani.

Munkakörülményeink javítása érdekében tíz évvel ezelőtt vettem és felújítottam egy paraszt házat a Táncpajta szomszédságában, és hát az én házamban volt az ügyviteli munka sokáig. Akkor nekem volt meg hozzá az anyagi alapom, az egyesületnek még nem. Ezt az épületet, amíg szükség volt rá, természetesen végig – ingyen és bérmentve – az egyesület rendelkezésére bocsátottam. Valójában négy-öt éve kezdtünk azzal foglalkozni, hogy most már ez is kicsi. Meg hát szerettük volna a tevékenységünket, a létszámunkat is bővíteni. Az önkormányzat részéről természetesen továbbra sem kaptunk sokkal nagyobb támogatást, miközben mindig elismerték, hogy jó az, amit csinálunk. És akkor elkezdtünk gyűjteni, majd megvásároltuk ezt az ingatlant, amelyikből végül a Matyó Népművészeti Egyesület otthona, a Népi Művészetek Háza lett. A gyűjtést úgy kell elképzelni, hogy próbáltunk több bevételes műsort szervezni, főleg a turisztikai programokat kezdtük bővíteni. A bevételt nem éltük fel, hanem elkezdtük gyűjtögetni. És akkor ezért az épületért, amiben most vagyunk – egy majdnem száz éves épület, egy módosabb parasztház volt – két és fél, három év alatt kifizettük a tulajdonosoknak a vételárat. Meglehetősen rossz állapotban volt, lakhatóvá tettük, és jól is éreztük magunkat benne. 2001-ben – akkor írtam egy pályázatot a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumnak a vidékfejlesztési célra létrehozott pályázatára, megkaptuk a húszmillió forintos beruházási támogatást – elkezdődött a felújítás és építkezés. A ház fél év alatt felépült. Még más forrásból is sikerült pályázati pénzhez jutni. Mégpedig a Pénzügyminisztériumból, ahol akkor még a mostani polgármesterünk államtitkár volt. Kaptunk a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma alkotóházak pályázatából is. Ahhoz képest, hogy én úgy gondoltam az induláskor, amikor a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium pályázatáról értesültem, hogy akár egy-két évig is el fog húzódni a munka, a beruházás egy hosszadalmasabb folyamat lesz, de végül is nagyon jól sikerült, mert egy fél év alatt megvalósult, az alap ásástól az átadásig. Az avató ünnepség tavaly októberben volt. Szeretném hangsúlyozni, hogy az önkormányzattól egyetlen egy forintot nem kaptunk ehhez. Csak a három minisztériumtól kapott pénzekből lett, illetve a saját erő kellett hozzá. Van egy-két olyan cég a városban, aki szereti, amit csinálunk, és fontosnak tartja, ezért támogatja tevékenységünket. És hát ezzel a létesítménnyel most már szinte az egész Hadas városrész a népművészeté. Abban az értelemben, hogy a Népi Művészetek Házában kizárólagosan ez a tevékenység folyik, a Táncpajtában a rendezvények valósulnak meg, a környező alkotó házakban pedig az egyesületi tagjaink valamilyen mesterséget űznek – mézeskalácsos, bútorfestő, tojásfestő, fazekas, üvegcsiszoló, szövő, hímző. (Remélem, mindenkit elsoroltam.) És a Kis Jankó Bori Ház van itt a terület közepén.

Ez persze nem alakult spontánul, mert erre oda kellett figyelni, bele kellett szólni, de kialakult egy olyan sajátos városrész, ami, úgy gondolom, szintén párját ritkítja. Mert vannak ugyan Szentendrén és máshol a mesterségesen létrehozott skanzenek, de ez itt Mezőkövesden egy lakott, eredeti környezetben, az élő népművészetre specializálódott érték és látnivaló. És mindenképpen további fejlesztésre érdemes. Megvan a következő lépés is egyébként. Egy PHARE pályázaton dolgozunk most éppen, településrészek rehabilitációja témában. Ez még egy óriási lehetőség. A területen a közművek, az úthálózat, a parkok, sőt – a civil lakosok bevonásával – a száz-százötven éves lakóházak visszaalakítására, amik el lettek torzítva a hatvanas években. Amikor a múlt nyomait még igyekeztünk eltüntetni. Sok esetben az eredeti állapot visszaalakítható, viszonylag könnyedén. Úgy, hogy illeszkedjenek ebbe a falusias városrészbe. Ez a következő kihívás számunkra. Területfejlesztési pályázatot már több alkalommal írtam, abból kisebb-nagyobb fejlesztéseket már sikerült megvalósítani ebben a környezetben. De a legnagyobb volumenű ennek az épületnek, a Népi Művészetek Házának a létrehozása volt.

Tehát ebben a házban, közel négyszáz négyzetméter alapterületen, plusz még a tetőtér beépítéssel, lehetőségünk nyílt az ügyvitel tisztességes körülmények között való ellátására, a nagy termünkben a néptáncos foglalkozások megtartására – az öltözők, zuhanyzók, a vizesblokkok is teljesen korszerű módon lettek megépítve. A földszinten van a táncosok birodalma és az irodák, az emeleten pedig három kézműves műhely két kézműves raktárral és egy hatalmas jelmeztárral, ami a táncegyütteseink kosztümjeinek a tárolására szolgál, a rendben tartásuk, kezelésük folyik itt. A nyitástól, ami nincs egészen egy éve még, különböző kisközösségeket próbáltunk életre hívni, mert most már tudtunk nekik helyet adni, tudtuk befogadni, ápolgatni őket. Ezek közül a legjelentősebb, egy óriási hiányt pótló közösségnek, a hímző körnek az életre hívása. Tudni kell, hogy Mezőkövesd a népművészet hazája, ami itt készül, az a hímzés csodája, amit világszerte ismernek. Sajnos ez a népművészeti ág úgy leépült itt a városban, hogy például legutóbb a Kis Jankó Bori kiállításra nem volt pályázó Mezőkövesdről. Hátborzongató volt számunkra, hogy a mezőkövesdi népművészek, a népművészet mesterei, iparművészek nem hajlandók egy ilyen pályázatra kézimunkát készíteni, és megmérettetni magukat. Szerettünk volna ezen változatni. Van hely, fűtés is van, majd csak kigazdálkodjuk az üzemeltetést is. Most létezik már ez a kör. Nem mondom, hogy túlságosan nagy létszámmal, tizenöt-húsz körül van az állandó és ingázó tagjaink száma, de lehet hozzájuk bízni. Már készülnek a jövő évi kézimunka pályázatra, az országos kiállításra.

Ha már itt járunk, akkor szeretném megemlíteni, hogy két évvel ezelőtt indítottunk mi is egy országos hímző pályázatot – az egyesületünk és a NIT megvalósításában. Ez a Százrózsás Országos Hímző Pályázat volt. Ennek szintén az volt a célja, hogy a matyó hímzésre irányítsa a figyelmet. Mert nem volt ennek a területnek gazdája, nem volt presztízse itt a városban. Nem foglalkozott vele senki, hogy nem csak a kereskedőknek az igényeit kell kiszolgálni, hanem az eredeti hagyományokat kötelességünk megőrizni – iparművészeti szinten. Nem elég a múzeum, hogy lássuk a gyönyörű eredeti hímzéseket, nem elég a több évtizeddel ezelőtti nagy dicsőség. Ebből nem lehet sokáig megélni. A hagyományt élővé kell tenni. Erre ez volt az első kísérletünk. 2002-ben kiállítás valósult meg a pályázatra beérkezett legszebb alkotásokból a Táncpajtában. A pályamunkák között már ott voltak mezőkövesdi pályázók munkái is. De Budapestről, Zalaegerszegről, Hajdúszoboszlóról, minden felől érkeztek be ide a matyó kézimunkák, és ez rendkívül jól esett a lelkünknek. Hogy a matyó hímzést nem csak mi ismerjük és műveljük, hanem sokkal szélesebb körben népszerű. Ekkor fogalmazódott meg, hogy most már tényleg nagyon itt az ideje, hogy a mezőkövesdiek is egy kicsikét jobban odafigyeljenek örökségükre. A hímző-kör életre hívása mellett néhány hónappal ezelőtt kiadtunk egy nagyon reprezentatív könyvet a matyó hímzésről. Varga Marianna volt a felkért szerzőnk, Barsi Hajna írta az előszót hozzá. Helyi népművészek készítették az illusztrációkat, a Matyó Múzeum, a Herman Ottó Múzeum és a Néprajzi Múzeum biztosította az archív anyagokhoz a hozzáférést. Szakmai könyv ez, ami egy érdeklődő számára, a kézimunkát kedvelő számára de kutatómunkát végző számára is jól használható. Ez az elsőszülött könyvünk. Könyvkiadásban még nem volt jártasságunk, de lehet, hogy lesz folytatása. Csak kipihenjük azt a másfél évet, ami ennek a születéséhez kellett. Kellett azért rá energia. A Széchenyi Terv Hungarikum Pályázatán nyertünk hozzá pénzt, a matyó hímzést, mint a magyarság reprezentánsát sikerült elfogadtatni, ezt csak a fedezet miatt mondom.

Ha már itt forrásoknál tartunk, akkor valójában a működésünkről annyit, hogy túlságosan sok támogatást ehhez nem kapunk. Kilencvenegyben kezdtünk háromszázezer forinttal, ez a tizenkét és fél év alatt eljutott a kétmillió háromszázezer forintig, ez az idei, ez a csúcs, amit önkormányzattól kapunk. Az összes többinél több, de nem sokkal. Azért ebből egy ilyen létesítményt működtetni nem lehet. Saját bevételeink a folklór programokból származnak. A fenntartásunkban működő Matyó Táncegyüttes műsorát keresik, van rá igény. Az együttes önálló előadásokon és ünnepségeken, fesztiválokon rendszeresen fellép idehaza és külföldön egyaránt. Itt a Táncpajtában rendezünk néptáncos bemutatókat, kézműves táborokat, kiállításokat, amiből kisebb bevételek származnak. Képzés tekintetében eddig két turnus végezte el a népi játszóház vezető akkreditált tanfolyamot. Miből van még bevételünk? Hát a szponzoroktól. A helyi vállalkozásoktól jelentős. És minden mennyiségben pályázunk. Minden rendezvényre, minden megmozdulásunkra. Amit kitalálunk, eldöntünk, ahhoz keressük a pályázati forrást.

– És milyenek az arányok a működéshez szükséges anyagiak tekintetében? Hányad része a költségvetésnek a támogatás és a bevétel?

– Az éves költségvetésünk tizenkettő-tizennégymillió forint, annak a kétmillió háromszázezer körülbelül egy ötöde, nagyjából ennyit tudhatunk magunkénak a vállalkozói rétegtől, szponzori támogatásokból. És körülbelül ennyit a saját bevételekből. A saját bevételünk talán kicsit több. Az összes többi, az pályázat.

– Ezek szerint a pályázatokból jelentős pénz származik.

– Jelentős. Sehol nincs se barátom, se sógorom, egyetlen egy pályázati alapnál sem, de hetven százalékát a benyújtott pályázatoknak megnyerjük.

 

– Látják talán, hogy egy ilyen szervezet mit tud, mit csinál, meg lehetnek győződve egy minőségről, s nyer a pályázat?

– Jó ötletnek kell lenni, szerintem. Ez az alapvető. Nem hiszem, hogy túlságosan sokan ismernek bennünket, de talán hitelesnek tűnik, amiről beszélünk. Én soha nem szélhámoskodtam, és öt forintot sem tettem zsebre, soha senkitől. Inkább hozzátettem általában több százezer forintot. Aki kuratóriumi tag vagy bíráló, szerintem tudja, hogy amit leírunk egy pályázatban, az realitás vagy szélhámosság. Persze nem minden esetben derül ki. Mert tudnék ellenpéldát is mondani. De ha van az embernek fantáziája, valamilyenfajta következetességet magáénak tudhat, valamilyenfajta tapasztalatot már szedett össze, akkor a lépcsőket, a buktatókkal együtt végigjárja. Azt lehet látni, hogy elindultunk valahonnan és elérkezünk valahová, és hogy ennek a valahovának nincs soha végpontja, mindig van mit hozzátenni.

– Amelyik hely adott már pénzt egyszer, általában ad újra?

– Újra is ad, hogyne. Mert ha kaptunk valahonnan segítséget, akkor tudjuk, hogy annak eredményét be is kell mutatni, hogy abból ezt állítottuk elő, ezt a rendezvényt tapsolta vissza a közönség, ezt a könyvet adtuk ki. Azon kívül teljesen korrekt elszámolást kell készíteni arról, hogy mit csináltunk. És olyan még velünk soha nem fordult elő, hogy mondjuk a Nemzeti Kulturális Alaphoz nem pályázhattunk újra, mert az előzőhöz még nincsenek ott a bizonylatok, meg a számlák. Erre nagyon oda kell figyelni. Nagyon sokan járnak hasonló cipőben, hogy a pályázat jelenti a fennmaradást, de a fejlődést mindenképpen. Ezt a lehetőséget nem szabad eljátszani. Egyszer kell kerülni ilyen helyzetbe, hogy úgy ítélnek meg, hogy elsumákolta, vagy nem úgy teljesítette, ahogy vállalta, utána, énszerintem, nem sok eséllyel indul az ember.

Még egy dolog jutott eszembe, amit a tevékenységeknél elfelejtettem mondani. Kilencvennyolcban hoztunk létre egy alapfokú művészeti iskolát is. Akkorra sikerült a mindenféle jogi és egyéb útvesztőkön keresztülvinni az alapítást. Eléggé furcsán nézett ránk az APEH, a társadalombiztosítás, meg a megyei önkormányzati hivatal is, hogy egy civil szervezet akar létrehozni művészeti iskolát.

 

– Talán nincs is az országban más ilyen?

– De már biztos van. Az elmúlt öt év alatt biztosan lett. Nekem akkor azt mondták, hogy csináljam vállalkozásban. Tudtam, hogy nem csinálom vállalkozásban, mert az erkölcsi és egyéb alapjai az egyesületben teremtődnek meg. Nem mondom, hogy nem lett volna alapja a vállalkozási formában való alapításnak, mert én gyerekkorom óta kötődöm a néptánchoz, a művészeti vezetőnknek pedig a balett intézetben szerzett megfelelő végzettsége is van hozzá. Tehát végül is csinálhatta volna, akármelyikünk, de ezt így tartottuk helyesnek. Az addigi összes eredményt közösnek tudtuk. A Matyó Együttesnek az utánpótlás-szervezését, mindent közösen csináltunk meg. És nem csak ketten, hanem ennél jóval szélesebb körben. Jogosultnak tartottuk a civil szervezetünket arra, ami akkor már hét-nyolcadik éve működött, hogy ez a szervezet hozza létre ezt a művészeti iskolát.

Ez egy teljesen újonnan alapított művészeti iskola. Mint ahogy az egyesület is önálló, ezt az iskolát is önkormányzattól, az oktatási intézményektől függetlenül hoztuk létre. Pillanatnyilag még csak néptánc oktatással foglalkozik a táncművészeti szakágon. Ebben is vannak még tartalékok, mert a kézművességet is szeretnénk majd oktatni. Ha a törvényi előírásoknak a feltételeihez minden rendelkezésre áll, akkor szeretnénk beindítani a kézműves szakágat, de azon belül a textilt, azt feltétlenül. Néptáncosaink 1998. szeptember elseje óta vesznek részt ennek az alapfokú művészeti iskolának a képzésein. Azóta már tizenkét osztályban tanítunk népi játékot, népi éneket, néptáncot és folklórismeretet Mezőkövesden. Tizenkét néptáncos osztályunk van. Az alsó tagozatosokhoz kijárunk az általános iskolákba, a nagyobbacskák – akik már képesek arra, hogy

anyukától, apukától függetlenül, önállóan is közlekedjenek – pedig ide jönnek néptáncórára a Népi Művészetek Háza nagytermébe.

 

– Még arról kérdeznék, hogy milyen múltra tekint vissza a képviselőség és a Kulturális, Turisztikai és Sportbizottsági munka.

– Én a Kulturális, Turisztikai és Sportbizottságnak tagja voltam a korábbi önkormányzatnál is. De nem voltam képviselő. Most a hetes választó kerület képviselője vagyok. És, mint ehhez a szakterülethez a leginkább közelálló embert választott meg végül is a képviselő testület a kulturális bizottság vezetőjének. Van egyébként másik népművelő kollega is a testületben. Ilyen nem volt még soha, hogy két közművelődésben jártas ember van a képviselőtestületben a tizenkilenc emberből.

– És mennyi plusz energia kell ehhez a feladathoz?

– Rengeteg. Az elején féltem, hogy ezt nem fogom tudni jól csinálni, nem vagyok elég felkészült. Egy hónap múlva lesz egy éve, hogy voltak a választások, de az elmúlt közel egy év már kicsit megnyugtatott.

De visszatérve a fő témánkhoz, azért vagyok biztos az elképzeléseink helyességében, mert számomra az eddigi tapasztalataim és a beszélgetés elején említett négy program igazolta, hogy lehet és érdemes a közművelődés terén a civil szférában gondolkodni hosszú távon is. Mezőkövesd kulturális életében kialakult egy sajátos helyzet, ami vélhetően nem egyedi, és én úgy gondolom, hogy újszerűnek tűnő “reformjaink” megoldást és fejlődést eredményeznek a jövőben. Ha az intézményünk közalapítvánnyá történő átszervezése megtörténik, ha annak népművelői kihívásnak tekintik majd feladatukat, ha együttműködőkre találnak bennük a civilek és a város lakossága, akkor nagyon jó érzés lesz, hogy én ebben a döntésben benne voltam.

Mátyus Aliz